Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Chaos kihívására készült novella. Piton egy napig a Felix Felicis bájital elõnyeit élvezheti. A történet a HP6 idõsíkjában játszódik, a tanév végefelé, de természetesen vannak eltérések. Elõre szólok, hogy mûfajilag kevert írás: humornak indul, de valami egészen más lesz belõle. Én szóltam elõre! Slash csak utalások formájában jelenik meg. A 14-es korhatárt csak a biztonság kedvéért teszem ki, a perverzitásom gyakori megjelenése miatt :) Köszönöm a tanácsokat Avalonnak és Dracynak. És köszönöm, hogy írsz kritikát ;)Szerzõ megjegyzése: A Harry Potter könyvek szereplõi és világa kizárólag J. K. Rowling teremtõ fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem õket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.

Piton szerencsenapja

- Elég! Ezt már nem bírom tovább! – Piton magában beszélt, miközben erõteljes mozdulatokkal sikálta a fogait. Nem mintha azt ilyen könnyû lenne eltávolítani!

Aznap éjjel – sokadszor – úgy érezte, partnere túl messzire ment. Nem elég, hogy az estét a Pajkos Póniban töltötték néhány felettébb készséges kentaur társaságában, utána egy magánszobába vonultak. Ami ott történt, arról nem szívesen mesélne a pszichológusának. Vagy mesélne, de utána azon nyomban megölné.

- Nõre van szükségem! – folytatta a magányos monológot, és eldöntötte, ez lesz az a nap, amikor végre megissza a Felix Felicis bájitalt, amit még Lumpslucktól lopott. Természetesen maga is el tudta volna készíteni, de minek tenné, ha az öreg már bajlódott vele?

Hideg és meggyötört ajkaihoz emelte az apró fiolát, és egyetlen korttyal kiitta a tartalmát.

- Ez lesz a szerencsenapom – bizakodott, és elsietett a Nagyterem felé.

Õ volt az utolsó, aki reggelizni érkezett, így az egyetlen üresen maradt széken foglalt helyet. Meglepetésére ez a hely Hagrid mellett volt, és nem õ mellette. Ugyan egy pillanatra rávillantotta tekintetét félhold alakú szemüvege fölött, de aztán mégis inkább asztaltársasága – a rémültnek tûnõ Harry Potter – felé fordult minden figyelmével.

Piton tudta, hogy ez már a bájital hatása. Ma végre elkerülheti az abrosz takarásában tevékenykedõ kíváncsi ujjakat. És mivel az õ legszerencsésebb napjának egyben Harry Potter legszerencsétlenebb napjának is kell lennie, nem volt kétsége afelõl sem, miért olyan rémült Potter tekintete. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

Elsõ órája a hatodévesekkel volt. Potter nem jelent meg, de Albus küldött egy apró levélkét, miszerint engedéllyel van távol az óráról, ne írja be hiányzónak. A levél tartalma szerint a magasabb szintû mágiába kap bevezetést magánóra keretében a kis nebuló. Piton tudta, hogy Albus mindenképpen bevezet valamit, de abban nem lesz köszönet. Vajon nála is a citromporral kezdõdik minden? Ha a fiúnak szerencséje lesz, a nyalókára csak következõ alkalommal térnek rá.

A nonverbális varázslatokról tartott elõadást, majd hirtelen ismétlõ kérdésekkel bombázta a csoportot, amin a diákok a szokásosnál is szörnyûbben szerepeltek.

- Miss Granger, mi a nonverbális varázslat elsõ Penelope törvénye? – fordult hirtelen a gubancos hajú griffendéleshez.

A lány ráncolni kezdte a homlokát, mint aki erõlködik, hogy eszébe jusson a megfelelõ válasz. Longbottom esetében hozzá volt szokva ehhez a látványhoz, de legvadabb vágyálmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer Granger arcán is tapasztalhat ilyet.

- Nem tudom, nem jut eszembe – suttogta sírásra görbülõ szájjal a lány hosszú másodpercek múlva.

Piton a nap folyamán másodszor érezte azt, hogy már ezért megérte élni. Potter Dumbledore új játékszere, majd Miss Granger nem találja a választ… A nap pont a jó irányba halad!

- Büntetõmunka – pillantott Grangerre, majd gyors fejszámolás után hozzátette: - pontban hat harminckor a szobámban.

A lány nem tiltakozott, csak bólintott, miközben némán meredt a férfi nyakára.

- Ah, csak nem… véletlenül elfelejtettem volna begombolni a legfelsõ gombot? – gondolta élvezkedve, és jelentõségteljesen a lány szemébe nézett. Az elkapta a tekintetét, és a füle tövéig vörösödött.

Piton délután kviddicsmeccsre ment, szerencsére éppen aznapra esett a Griffendél-Mardekár összecsapás. Draco hihetetlen cseleket mutatott be, és mire Potter észrevette a cikeszt, õ már régen a markában szorította. Piton büszkén feszített a többi tanár között, akik igyekeztek megfelelõ mosolyt az arcukra erõltetni, míg gratulálnak neki.

A meccs után döbbenetére Dumbledore magánbeszélgetésre hívatta a Tiltott Rengetegbe. Nem akart odamenni, túl jól emlékezett arra, mennyiszer hívta már oda a férfi valamilyen ürüggyel, hogy aztán ismételten a kentaurok társaságában kössenek ki. Az utóbbi idõben nem volt ereje már ahhoz sem, hogy könyörögjön, amit oly sokszor megtett az utóbbi hetekben. Végül mégis belement a találkozóba, de csak azért, mert nagyon bízott a bájitalban.

- Gyenge vagyok, fiam – suttogta Albus elgyötört hangon, mikor leültek egy korhadt, kidõlt fatörzsre. – Belefáradtam már a sok pajkosságba. Az orvosom szerint a szexfüggõség terápiával gyógyítható, de én gyenge vagyok. Nézz a kezemre! – parancsolt Pitonra. – Megégettem, hogy ha bûnös gondolataim támadnak, emlékeztessen célkitûzéseimre, de nem használt. Egyfolytában olyan helyeken nyúlkálok, amely nem lenne illendõ… Mit tegyek, Perselus, segíts! Tudom, hogy kihasználtalak, hogy szabadságodért cserébe kényszerítettelek, de… segítened kell!

Piton tudta, elérkezett a bosszú pillanata.

- Adok bájitalt, aminek a segítségével ellen tudsz állni természetes vonzerõmnek, ha cserébe megígérsz valamit…

A beszélgetés többi részét elnyelte a Tiltott Rengeteg, de fél óra múlva Piton elégedetten dörzsölte össze a kezét, a lakása felé tartva. Már nem kellett aggódnia, hogy nem teljesítheti az év elején Narcissának tett ígéretét – Dumbledore végsõ kétségbeesésében letette a Megszeghetetlen Esküt. Ha Draco nem boldogul a Voldemort kiszabta kötelezettségével, most már könnyûszerrel megölheti, nem fog visszatámadni. Dumbledore rá se jött, mibe egyezett bele az elõbb. Mindössze annyit ígért meg, hogy ha még egyszer könyörög Pitonnak egy pásztoróráért, Piton bármit megtehet vele – a hangsúly a bájitaltanár részérõl a bármin volt.

Este egymásnak adták a kilincset a diáklányok a lakása elõtt. Eredetileg mindegyiknek fél órát szánt, de nem egy fruska önszántából tovább is maradt, így alaposabban megleckéztethette õket.

- Igen, tanár úr, önért bármit! – suttogta élvezkedõ hangon Hermione Granger, aki egészen takarodóig hajlandó volt maradni, pedig õ ért oda legkorábban. Ruhájáról hiányzott néhány gomb, haja csapzottan lógott a vállára, miközben elgyötört csuklóit masszírozta egy rövidke szünet keretében, amit Piton engedélyezett. A férfi el sem tudta hinni, hogy ilyen mázlija van, elõtte évek alatt nem fordult meg ennyi nõ a hálószobájában, sõt, az irodájában sem, a fürdõszobáról nem is beszélve. Miss Granger pedig, úgy látta, igazán figyelemfelkelõen tehetséges volt az effajta dolgokban.

Éjfélkor elégedetten nézett végig teljesen kitakarított lakásán. A griffendéles lány még a könyvei kategorizálásával is végzett, amihez neki évek óta nem fûlt foga, míg a mardekárosok kitakarították a kádjából az évek hosszú sora alatt felgyûlt vízkövet. A Patil ikrek a függönyöket és a szõnyegeket tisztították ki, míg Pansy a mérgeit rendszerezte. Lakása szó szerint csillogott.

Elérkezettnek látta az idõt, hogy hölgyvendégeket fogadhasson, így a fürdõbe indult. Máskor zsíros haja most egy pillanat alatt tiszta lett, ahogy életében elõször sikeresen alkalmazta a hajtisztító varázst, amit gyerekkora óta képtelen volt rendesen elsajátítani. Ez olyan mély nyomot hagyott lelkében, hogy inkább úgy tett, mint aki direkt igénytelen, nehogy kiderüljön, hogy szimplán béna ezekhez a dolgokhoz. Felvett egy elegánsabb talárt is, majd az alagút felé indult, amelyen keresztül titokban el tudta hagyni a kastélyt. Út közben egy sarokban meghatódva végighallgathatta, ahogy Albus Dumbledore megkéri Harry Potter kezét, de tudta, úgysem lesz hosszú életû a frigyük. Dumbledore – akármit is mond – nem sokáig bírja ki Potterrel, Piton nélkül. Elõbb-utóbb könyörögni fog, és akkor bosszút áll, ráadásul ezzel el se vágja magát a világos oldalon. Arról gondoskodott, hogy az igazgató hagyjon írásos bizonyítékot arra, miszerint õ akarta az Eskü letételét.

Roxmorts felé sétálva végiggondolta, mivel töltse a reggelig hátralévõ néhány órát. Tudta, melyik kocsmába kell mennie, hogy társaságot találjon magának. Járt már ott néhány alkalommal, de remélte, hogy ma éjjel nem kell jelentõs összegeket áldoznia a cél érdekében, hanem a Felix Felicisnek köszönhetõen menni fog ingyen is.

- Hölgyeim, ki hív meg egy italra? – lépett be a csehóba, nem veszõdve azzal, hogy csábosan próbáljon mosolyogni. Már tinédzserként rég belátta, hogy az egyáltalán nem megy neki.

Tíz perc múlva már válogathatott a szebbnél szebb boszorkányok között. Nem tudott dönteni, ezért egyiket sem zavarta el maga mellõl. Na jó, azt õ is belátta, hogy az a kapafogú vöröske tényleg nem túl szép látvány, de állítólag a csúnya nõk jobbak az ágyban – ellensúlyozandó egyéb hiányosságaikat. Különben is, félhomályban talán hasonlít majd egy kicsit Lily Evansra, aki annyira az agyára ment diákkorában, hogy gyakran szívesen betömte volna a száját valamivel, amikor a „gyengék és elesettek védelmezõje” szerepben szónokolt, ezzel alaposan felidegesítve õt. Most végre ezt is bepótolhatja… bár azok a kapafogak kicsit veszélyesnek tûntek.

A kocsmáros felajánlotta az emeleti lakosztályát ingyen, így kiderült, hogy feleslegesen takaríttatta ki a lakását. Annyira nem bánta a dolgot – legalább reggel könnyebb lesz megszabadulnia a nõktõl.

A lakosztály fényûzõ volt. A kocsmárostól kicsit nehéz volt megszabadulni – õ is szívesen maradt volna -, de aztán Piton végre mozgalmas éjszakát tölthetett el a vérvörös drapériák között, készséges hölgyek társaságában. Kapafog tényleg tehetséges volt, és Piton egy pillanatra arra gondolt, vajon Harry Potter is jól szórakozik-e ezekben a percekben.

Piton végre ki merte próbálni azokat a praktikákat is, amelyeket a nõk körében igencsak sikeres két Malfoy férfiú – Lucius és Draco - mesélt neki még a nyáron egy-egy Lángnyelv Whisky elfogyasztása után. Az eszébe idézte abban a vaskos magazinban írtakat is, amelyet az egyik diákjától kobozott el pár hete. Hamar rájött, hogy semmi túlzás sincs a korábban alig hitt történetekben és leírásokban. Elhatározta, hogy álnéven õ is publikálja majd ezt az éjjelt, a többi varázsló had irigykedjen.

Reggel elégedettséggel töltötte el a sikolyok sokasága, amikor a hölgyek felébredtek, és szembesültek elõzõ esti kétséges ízlésükkel. Egy hatalmas ágyon feküdtek, és csak hosszas vizsgálódás után lehetett biztosan megállapítani, melyik kéz és láb pontosan kihez is tartozik. Piton nem várta meg, míg a hölgyfalka felöltözik és összefog – Kapafog kivételével, aki mosolygott, és Pitonra kacsintott -, ehelyett gyorsan felkelt, felöltözött, gúnyosan elmosolyodott, emelte képzeletbeli kalapját elõttük, majd peckesen – bizonyos helyeken elégedetten megfáradva - visszasétált a Roxfortba, hogy még idõben odaérjen az elsõ órájára. A Megszeghetetlen Eskünek köszönhetõen már nem volt mitõl tartania.

Félúton találkozott a zilált Potterrel, és örömmel levont tõle 50 pontot. Tudta, Albus az éjjel úgyis megjutalmazta már néhánnyal, így talán még pozitívan is jön ki a Griffendél mérlege.

Már évek óta nem érezte ilyen kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak magát. Örömmel állt az új nap elé – immár Felix Felicis nélkül.

OoOoO

Néhány nappal késõbb Piton érdeklõdve figyelte, ahogy Albus titokban, meglehetõsen vörös arccal vizsgálgatja, szemüvege felett rá-rápillantva. Szája széle remegett, a kezét jól láthatóan ismételten megégette, de még kitartott.

Piton tudta, hogy nem sokáig bírja már az öreg, de szíve mélyén mégis valami elismerésfélét érzett fõnöke felé. Egy pillanatra a sajnálkozás is eszébe jutott, mint lehetséges reakció, de ezt hamar elvetette. Egyrészt, túlságosan is mélyen élt emlékeiben az elmúlt évtized minden kínja és gyötrelme, másodszor, nem az a fajta ember volt, akire egy hasonló érzelem ténylegesen hatni tudna. Már magára a feltételezésre nevetnie kellett, de természetesen visszafojtotta – a nevetés sem hatna pozitívan a megítélésére.

Az is eszébe jutott, hogy nem kizárt, hogy több tanár és diák is olvassa azt a bizonyos magazint – Albus mellett nem egy érdeklõdõ és hitetlenkedõ szempár meredt rá a reggeli alatt. Talán nem választott elég jól álnevet? Lehet, hogy mégse kellett volna beleírnia a levelébe, hogy egy angliai iskolában tanít sötét varázslatok kivédését…

A nap folyamán nem futott össze Albusszal, így hamar visszavonult lakosztályába. Álmából verte fel az éjszaka közepén Flitwick dörömbölése, akit ezért dühében megátkozott. Felszaladt a toronyba, amikor hallotta, hogy az események milyen fordulatot vettek. Maga sem tudta, mi fog történni, amikor…

- Perselus…

Piton hitetlenkedve meredt az igazgatóra. Arcára kiült az undor. Még most is? Ebben a szituációban sem tud másra gondolni? A halálfalók között nincs jobb dolga, mint élete utolsó perceiben a kegyeiért rimánkodni? Most már biztos, hogy õ is olvasta a cikket, ami reggel jelent meg, az adta a kegyelemdöfést, azért nem bírja tovább türtõztetni magát…

- Perselus… kérlek…

Hasonló esetben más egészen biztosan meghatódott volna a ragaszkodás ekkora mértékén, de nem a nagy Perselus Piton. Neki csak az járt a fejében, hogy most végre bármit megtehet. Draco jól láthatóan kudarcot vallott, neki kell cselekednie. Felemelte a pálcáját, és kimondta a gyilkos átkot.

Tudta, ezek után menekülnie kell, de nem bánta. Végre szabad, teljesen szabad! Most már elmehet újságírónak – persze, elõtte meg kell szabadulnia Voldemorttól is, de õ Albus Dumbledore után már könnyû menet lesz.

1999. szept. 12., Reggeli Próféta, Vasárnapi Igaz Történetek rovat
Írta: Mister Fantastic (álnév, a szerzõ nem szeretné felfedni inkognitóját)
Fotókat készítette: Mrs Fantastic*

VÉGE

*nem, nem a Kapafogú. És nem, nem is Hermione Granger. Õ csak a házvezetõnõ – bár Mrs. Fantastic szerint gyanúsan magas a fizetése.