Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Remélem senki számára nem jelent majd csalódást, amiért visszanézve rájöttem, hogy mi mindent szeretnék még elmesélni, és hogy azt bizony nem fogom két-három fejezettel letudni. Márpedig még véletlenül sem szeretném éppen a végét elsietni és elrontani (mint ahogy szerintem Rowling tette a 7. kötettel). Tehát egészen biztos, hogy háromnál több fejezet lesz még. Ez a mostani bemutatja a végsõ eltökéltséget. A következõkben kikérdezések, pálcakészítés és egy sokak szerint õrült terv következik, majd pedig… hm… ezt talán már mégsem árulom el :) Legyen elég annyi, hogy az elõre vetített harmadik fejezet címe „Mindenre készen” lesz.

40. Eltökéltség mindkét oldalon

Harry csak hallgatta a két lányt, de a neveken kívül, és azon, hogy már elvitték a testüket, mást nem igazán fogott fel a beszámolójukból. A többi jelentéktelen információnak hatott azon felül, hogy mely társaikat kellett elveszíteniük. Akár mit is, és akár mekkora erõbedobással is tett, már megint szembe kellett néznie a halállal.
Pedig tudnia kellett volna. Hiszen látta, hogy mi történik mindkettejükkel. Mikor Voldemort feltûnt, már javában folyt a harc. Õ meg elment Pitont menteni, ahelyett, hogy odafigyelt volna a többiekre. Igen, ez az, mikor az ember nem tud egyszerre két helyen lenni, és sajnálja, hogy nincs belõle még egy.

Lunát éppen a Sötét mágus átka érte el. Akkor már sérült volt, s ez az óriási erejû mágia hullám, a hozzá tartozó kínnal és sebesüléssel már végzetesnek bizonyult a törékeny lánynak. Többé nem hallgathatják a furcsa és zavarba ejtõ megjegyzéseit.
A másikukat is látta még szembeszállni Piton csapatával. Aztán szem elõl tévesztette õket, és már csak Kingsleyt látta viszont a harcok során, de Dawlish alakja elveszett a szeme elõl. Már pontosan tudta, miért.
Piton nem említette, hogy a vele lévõ halálfalók megölték volna az egyik Rend tagot, de akkor volt is fontosabb dolguk, és Harry is csak ideges és haragos lett volna, ha megtudja, mi is történt a fiatal aurorral.

Kábán megrázta a fejét, Ginnyék pedig aggódva nézték mozdulatait, lezárva a beszámolót, és elhallgatva, látva, hogy a fiú valószínûleg nem figyel rájuk már jó ideje. Hermione jelzésként megérintette barátnõje karját, majd elindult vigaszért Ronhoz, és hogy végre elhagyhassák az utcát, amit egykor olyan jól ismert, és most fájt így látnia. Szülei nyilván aggódnak érte, és magyarázatot várnak. Megoldást kell találnia az õ helyzetükre is. Ginnyvel jó kezekben lesz Harry.

A zöld szemek elgondolkozva meredtek az egyik ház mellett álló fa megpörkölõdött lombjára. Fejében megannyi gondolat fordult meg. Sokszor nem értette a sorsot. Nem érti, mit játszik. Van, akit a kegyeibe fogad, van, akit sorozatos szenvedéseknek tesz ki. Mondhatjuk, hogy csak próbára teszi... ahogy õt magát már tizenegy éves kora óta, de ilyenkor gondoljunk arra, hány ember küzd a jóért, mégis csapások érik, és hány ember él csupán a szenvedélyének, semmivel sem törõdve, mégis a kegyeibe fogadja.

Ki mit érdemel? Megérdemeljük a boldogságot? Kijár nekünk, csak mert jót tettünk? Meddig bírhatjuk a próbatételeket? Lehet igazságtalannak nevezni, vagy egyszerûen nekünk csak ennyi jutott?
Ki döntötte el, hogy õ lesz az, aki alkalmas szembeszállni Voldemorttal? Egy olyan férfival, aki annyi mindenben hasonlított hozzá, mégis egy szörnyeteggé vált. És vajon szükség volt minden csapásra és veszteségre? Vagy ez csupán próba? Megerõsítés? Ha életben maradnak a szülei, és nem kell átélnie mindazt, amit, gyengébb lenne?
Megannyi kérdést tehetne fel. Mostanra azonban már nem számított a válasz. A sorsát már régen beteljesítette. Akkor, mikor nem kért a hatalomból, a gyilkolásból és a sötét oldalból, hiába ajánlották fel neki.

Úgy döntött szembe száll, és ezen már késõ lenne keseregni.
Mélyet sóhajtott, és eldöntötte, hogy ezúttal nem esik kétségbe. Nem. Épp ellenkezõleg. Most kell a legerõsebbnek lennie. Minden erejét összegyûjtenie, és felkészülni rá, hogy végre elintézze egyszer és mindenkorra Voldemortot, hogy megóvhassa a megmaradtakat. Elvégre amint az imént végiggondolta, számára ezt tartogatta a sors. A barátai folyton azt mondták, hogy nem tudtak volna nála alkalmasabbat elképzelni erre a feladatra. Márpedig akkor jóslat ide vagy oda, aki ezt eltervezte, úgy és arra szánta, amit éppen csinál. Nem fog senkit cserbenhagyni.

Ha ezt kell tennie, akkor megteszi. Az utolsó összecsapás végre véget vet majd mindennek, és mindazon megpróbáltatásoknak, amin eddig átment. De már nem pusztán azt akarja, hogy vagy így, vagy úgy fejezzék be. Már minden célja az volt, hogy mindenképpen a szabadságot hozza ki a harcokból. A saját életét is feláldozva, ha kell, de nem egy rettegésben élõ társadalmat akar maga után hagyni. Nem olyat, ahol folyton féltened kell a szeretteidet, mint ahogy neki kellett egész életében.
Valahol a jóslat ajándék is. Megannyi embert védhet és szabadíthat meg, és csak neki van meg a lehetõsége arra, hogy megmenthesse a számára fontos embereket. Az ár már régen nem számított.

Újabb feladatokkal kell szembenéznie. Most már neki kellett gondoskodnia a halottak temetésérõl, és családjuk értesítésérõl. Bár bizonyára McGalagony, és Remus is a segítségére lesz ez ügyben, ami az egész háború leghálátlanabb feladata volt.
Tekintetét a mellette álló szerelmére fordította, és zöld szemei visszatértek gondolataiból a valóságba. Eltökélt volt, és úgy érezte, felkészült lelkiekben, de ez nem jelentett számára örömet. Csak keserûséget és kötelességet.
Ginny mintha csak tudta volna, mi minden járt a fejében, mert halkan megjegyezte.
- Nem te felelsz mindenkiért, Harry. Egy összecsapás során lehetetlen biztosítani, hogy minden úgy történjen, ahogy elterveztük. Egyetlen apró körülmény, és akár borulhat minden.

A zöld szemek szomorúan néztek rá.
- Tudom, hogy igazad van. Kevés vagyok hozzá, hogy mindenki életét megmentsem. Ahogy Dumbledore sem volt képes rá, bármennyire is akarja. De van egy nagy különbség kettõnk között. Elõttem ott a lehetõség, és minden adott hozzá, hogy végleg leszámoljak Voldemorttal. A jóslat, és az, hogy egykor komolyan vette, és megteremtette legnagyobb ellenfelét, felelõsséget hárított rám. Nem pont most fogom feladni.
- Ezt sosem feltételeztem volna – lépett oda hozzá Ginny, és szorosan megölelte. Harry jólesõen temette az arcát a vörös tincsek közé.
- Menjünk haza pihenni. Sok dolgot kell még elrendeznem. Aztán magammal viszem Hermionét is, és miután elkészül a pálcám, végleges kihívás elé állítom Voldemortot – mondta halkan, és Ginnyvel a karjaiban elhoppanált.

Visszatérve a Promised házba, nem fogadta õket túl szívderítõ látvány. Ginny megszorította a kezét, majd sietett édesanyja segítségére, hogy elláthassák a sebesülteket, akikbõl volt elég. Szerencsére a többség csupán vágásokkal, egy-egy csúnyább égési sérüléssel küzdött, de akadtak, akik eszméletlenül feküdtek egy számukra a nappaliban kialakított kórházi részlegben. Õket bizonyára az átkok hatásai komolyabb mentális, vagy belsõ szervi problémákkal állította szembe.

Harry nagyon is emlékezett még rá, mikor õ feküdt egy teljes hétig saját testébe zárva, és egyik bajtársának sem kívánt hasonlókat. Mrs. Weasley elemében volt. Elõször is sorra vette családtagjait, akik fáradtan ücsörögtek néhány ágyat igénybe véve a sok közül. Ron és Hermione csupa korom volt, hiszen ott álltak Harryvel, mikor a kocsi becsapódott elüldözve a fiú átkainak összhatásával küzdõ Voldemortot.

Ginny ügyesen tette a dolgát, hatékonyan összedolgozva Madam Pomfreyel. Harry odasétált barátaihoz, de még mielõtt leült volna, pálcájával körbefordult, és erõsen koncentrálva létrehozott egy összetett mágia hullámot, mintha csak a jelenlévõkre egyesével mondott volna egy frissítõ bûbájt.
Ahogy varázslata végigsuhant a termen, többen tátott szájjal figyelték, aminek csodálatos hatása volt. Az emberek fellélegeztek, egyesek arca kisimult, jobb lett a közérzetük, és jobban viselték a még hátralévõ vizsgálatokat, és hogy testük, ruhájuk megviseltségével immár nem kellett olyannyira zavaró körülményként számolniuk.

A fáradtság egy kicsit megszûnt, és mindenki nagyobb lendülettel látott neki az ápolásnak.
Hálásan mosolyogtak az éppen Ron mellé leülõ fekete hajú vezetõjükre, s sóhajtva, sokkal nyugodtabban dõltek el ágyaikon, hogy kifújják magukat.

- Láttátok Pitont? – kérdezte Harry barátja felé fordulva, aki idáig Hermionét követte nyomon, hogyan magyaráz szüleinek, akik elkerekedõ szemekkel figyelték a hadi állapotot.
Ron megrázta a fejét.
- Nem volt hozzá szerencsém – morogta. – De kérdezd meg anyát, õ egész biztos tudja, mi van vele.
Harry feltápászkodott, és indult, hogy utánajárjon, hol van Piton, hirtelen azonban elõtte termett Lupin, és határozottan visszanyomta az ágyra.

A zöld szemek csodálkozva tekintettek fel rá.
- Remus, mennem kéne…
- Nem, nem kéne. Most pihenned kéne – felelte a férfi. – Elég ideje segítkezem itt, hogy összerakjam mi minden történt, köztük azzal, hogy Voldemorttal is szembeszálltál. Legalább egy kicsit maradj nyugton. Addig én is összeszedem magam, rendben?

- Összeszeded magad? – kérdezett vissza Harry, mikor engedelmesen sóhajtva hátrébbdõlt egy kicsit, ami igazán jól esett neki.
Remus komolyan nézett rá.
- Mind kint voltatok a harctéren, Harry. Aggódtam. Arról nem is beszélve, hogy mindig a szívbajt hozod rám, mikor te érkezel utoljára, és soha nem tudhatom, hogy baj ért-e, vagy csupán elrendezed a feladataidat.

Ekkor az ikrek csatlakoztak társaságukhoz, és kedélyesen vállon veregették a fáradtnak, és legalább annyira megviseltnek tûnõ férfit, mint a most visszatért tagok.
- Ne aggódj, Remus. Vigyáztunk rá – szólt Fred.
- Egyik szemünk mindig rajta – egészítette ki George.
Lupin elmosolyodott, míg Harry rájuk fintorgott.

- Nem hiszem, hogy biztonságban érzem magam, ha nektek egyik szemetek mindig rajtam van – mondta végigmérve az ikrek huncut arckifejezését.
- Oh, a hálátlanság…
- Így segítsen neked legközelebb az ember… - játszották színpadiasan a sértettet, miközben nagyon is tudták, mire célzott barátjuk.

Harry azonban félbeszakította õket.
- Remus, nem láttad Pitont? Beszélnem kéne vele.
A férfi leereszkedett a vele szemben lévõ ágyra.
- Itt volt, meglehetõsen rossz állapotban. Kérte, hogy tegyük rendbe, de ne teljesen, mert tervei vannak.

Harry felvonta a szemöldökét.
- Tervei – ismételte elgondolkodva.
Lupin figyelmesen nézte a fiút.
- Mindenesetre még nem volt a legjobb formában, mikor elment. De meghagyta, hogy jelentkezni fog nálad.

Harry hümmögött. Nem volt túl nehéz kitalálnia, hogy Piton nagyon is tisztában van vele, hogy jelentkeznie kell Voldemort elõtt, hiszen õ volt a rajtaütés vezetõje, ami ugyebár rosszul sült el. Teljesen gyógyultan nem állíthatott be, bár kérdés hogy mi várható a dühös, és maga is sérült Nagyúrtól.
Aztán felnézett.
- Lucius Malfoy halott – jelentette ki, mire mellette Ron elégedetten felhorkant. – Piton lebukott elõtte, nem volt választás. Ez volt az egyetlen hibája a tervünknek.

Lupin lassan bólintott.
- Segített neked, igaz?
Most Harry bólintott.
- Kölcsönösen megmentettük egymást. Mint már sok alkalommal. De szerintem már felesleges is számolnunk. Viszont van egy olyan érzésem, hogy ismét a javára tudja fordítani a dolgokat - morfondírozott.

- Nos, Perselus esetében ez valóban nem lepne meg – értett egyet Remus.
Aztán Harry arckifejezése szomorúra váltott.
- Viszont nem minden sikerült olyan jól, mint szerettük volna. Voldemort felbukkant, és így nem volt lehetõségem olyan szinten részt venni a harcokban, mint terveztük. Sokkal több embert meg tudtam volna védeni, de a végén még én is majdnem rosszul jártam.

Lupin szemei az övéibe fúródtak.
- Halottaink vannak – mondta csendesen.
- Sajnos igen – felelte Harry ugyan olyan hangon. – Amint egy kicsit rendezõdött a helyzet, el kell mondanom pár dolgot a jelenlévõknek. Köztük természetesen a veszteségeinket is. Valamint szeretnék egy összesítést arról, hogy a közel jövõben kire lehet számítani. Ahogy megfigyeltem, nincs sok komoly sérültünk – majd a tekintete megváltozott. - És ugye aki nem úszta meg olyan könnyen, az is rendbe fog jönni?

Remus nyitotta a száját, de nem õ válaszolt.
- Igen – mondta az utolsó mondatokra érkezõ Ginny. – Elláttunk mindenkit, és az állapotuk kielégítõ. Egyikük sincs életveszélyben.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hála az égnek!

Ginny közben odalépett hozzá, és helyet foglalt mellette az ágyon.
- Mutasd a karod. Kétszer is azon sérültél meg.
Harry kibújt a talárjából. Egészen meg is feledkezett az égési helyekrõl. Idõközben annyira elzsibbadt, hogy a fájdalmat nem is igazán érezte benne.
Annál inkább érezte most, hogy Ginny valamiféle kenõccsel kezdte kezelgetni. Finom mozdulatai ellenére Harrynek meg-megrándult az arca a kellemetlen fájdalomtól. Hogy ne arra figyeljen, inkább újra megszólalt.

- Várok még egy kicsit, de aztán szeretném, ha meghallgatnátok néhány dolgot. Talán egy hónap, és addigra mindenkit össze akarok szedni, aki hajlandó kiállni a sötét oldal ellen.
A jelenlévõ Weasleyk elõször hökkenten néztek rá, majd arcuk megkomolyodott, és eltökélten bólintottak. Hermione éppen akkor lépett oda a szüleivel, s most rákérdezett.
- Biztos vagy benne, hogy addigra megleszel?

- Ugye tudod, Hermione, hogy az életben semmi sem biztos, csak a halál? – felelte Harry komoran, mire barátai összerezzentek, ezért gyorsan folytatta. – Oké, kicsit kezdek olyan lenni, mint Piton. De igen, ha segítetek, akkor elég lesz ennyi idõ rá, hogy kellõ eséllyel kiálljak Voldemort ellen.
Mielõtt a többiek válaszolhattak volna, a Granger házaspár - akik eddig némán és rendületlenül figyelték az ágyon ülõ fekete hajú fiatal férfit, amint olykor a mellette ülõ, s õt ápoló barátnõjére kapja a tekintetét, mikor az nagyobb fájdalmat okoz neki a gyógyítás során -, most kicsit elõrébb léptek.
- Köszönjük – mondta a Hermionéhoz hasonlóan barna hajú nõ.

Harry rájuk nézett.
- Nem kell megköszönniük. Bármit megtennék a lányukért, és azon vagyok, hogy minél kevesebb áldozata legyen Voldemortnak. Ha egy kicsit rendezõdik itt a helyzet, elhelyezzük önöket az egyik menedékházunkban. A halálfalók nem találhatnak oda, és nyugodtan otthon érezhetik majd magukat. Nagyjából egy hónap múlva reményeim szerint úgy sem lesz már hasonló házakra szükségünk.

Hermione édesanyja elmosolyodott.
- A lányunk mindig is okos volt. Jól tudta, hogyan válasszon barátokat, és kiben bízhat. Nem sok mindent értünk abból, ami történik, és még annyit sem segíthetünk, de azt tudom, hogy maguk mind nagyszerû emberek, és Hermionénak fontos, hogy szerepet vállalhat, és segíthet a béketeremtésben.

Harry ránézett a kissé elpirult barátnõjére, majd mosolyogva azt mondta.
- Kétség kívül nagy segítség – intézte szavait a büszke szülõknek, majd már a lánynak címezve folytatta. - És ha már itt tartunk, szükségem lesz rád a pálcakészítésnél. Örülnék, ha Piton mellett lenne még valaki, aki hasonlóan ért a bûbájokhoz és bájitalokhoz. Most az az elsõdleges, hogy azzal elkészüljünk.

Hermione minden nemû teketóriázás nélkül már rá is bólintott, és magyarázni kezdte, hogy milyen megoldásokhoz folyamodhatnak, na persze Morgana és Piton közbenjárásával, aki remélhetõleg egy rövid idõre képes lesz félretenni a szarkazmusát. De ha azt nem is, nem baj, mert egész kibírható vele a közös munka, csak találjanak megoldást.
Harry egészen beleszédült a szóáradatba, és csak bámulta a lányt.

- Mi az? – kérdezte Hermione, mikor feltûnt neki, hogy többen is érdekesen nézik.
Harry válaszolt, de alighanem mindnyájuk nevében.
- Gyorsabban beszélsz, mint ahogy azt az agyam felfogni képes. Fõleg ebben az állapotomban. Be kell várnunk Pitont, de aztán meghallgatok bármiféle javaslatot. Most viszont a sajátom az lenne, hogy pihenj le te is. A szüleidet nyugodtan felkísérheted az emeletre. A sérültek ma csak idelent mozognak. Mindenkire ráfér egy kis ápolás.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Perselus Piton idegesen, de mindenre készen tartott a sötét szoba felé, melyben tudta, hogy a Nagyúr várja a jelentését, hogyan is alakult az õ eltûnése után a küzdelem. Több társa visszatért már, néhányan egymást ápolták, mások csak egy székbe roskadva igyekeztek összeszedni magukat. Mindenkit megnyugvással töltött el, hogy uruk haragjával az éppen elsietõ, meglehetõsen tépázott külsejû egykori professzornak kell szembenéznie, nem pedig nekik.
A kígyószerû férfi immár új talárt viselt, nem azt a megviseltet, ami visszavonulásakor volt rajta. Éppen egy üvegcsébõl hajtotta le a bájitalt, mikor Piton a mardekáros színekben pompázó helyiséghez ért. Láthatóan gyilkos hangulatban volt, mire a fekete hajú férfi enyhén megremegett. Ez neki sajnos nem jelent túl sok jót a késõbbiekben.

A sötét mágus felfigyelt közeledtére, és jeges, vörös szemeit emberére emelte, ahogy lassan maga is megfordult.
- Nagyuram! – hajtotta meg magát azonnal Piton, igyekezve elfojtani fintorait, melyet a sebeibe nyilalló fájdalom okozott. Ha nem volt muszáj, sosem vetette térdre magát Voldemort elõtt. Sosem félte õt annyira, mint a társai. Sok vesztenivalója sem akadt, a saját életén kívül. Most azonban itt volt Potter, és mindenképpen segíteni akart neki, hogy befejezhessék, amit elkezdtek. Túl sokat dolgozott már ezért. Nem utolsó sorban teljesítette Dumbledore kérését. De most inkább nem gondolt ezekre. Minden figyelmével okklumentálni kezdett, nehogy táptalajt adjon a Nagyúr gyanújának.

- Hallgatlak – sziszegte a vörös szemû férfi.
- A Granger házaspárt elmenekítették uram, bár sok mugli lelte halálát, és az utca romjai között tökéletes fejetlenség uralkodott – fogott bele Piton alázatos hangon. – Azonban nem számoltam vele, hogy Lucius elárulja a helyzetünket, és már az elején újra kell szerveznem a támadást, uram.
Voldemort felszisszent.
- Luciusnak volt mersze az eddigi hibái mellett még a jelenlegi rajtaütést is szabotálni?! Az utóbbi idõben nem voltam vele elégedett, és lám el is árult – villantak meg dühösen a hideg szemek.

Piton nem nézett fel, de magában elmosolyodott. Éppen erre számított. Malfoy nem véletlenül törekedett rá kétségbeesetten, hogy valamennyit jóvátegyen korábbi baklövéseibõl. Már a Nagyúr fekete listáján volt, nem engedhetett meg magának még több hibát. Így viszont már Voldemort sem vonta annyira kétségbe, hogy valóban szabotálni próbálta õket. Ha megvan a sötét mágus gyanakvásából adódóan folyton kutatott áruló, talán elülnek egy ideig a kétségei – mígnem beteges gyanakvása újra fel nem támad -, és a bájitalmesternek könnyebb dolga lesz.
Lucius tökéletesen felhasználható.

Kivárt egy kicsit, majd folytatta.
- Kénytelen voltam végezni vele – mondta, mire Voldemort érdeklõdve, és elégedetten pillantott rá, ám a harag nem tûnt el az arcáról. - Azután párbajt vívtam Potterrel és már nem tudtam folytatni az irányítást. A fiú erejével csak te lehetsz képes felvenni a versenyt, Nagyuram – jelentette ki tiszteletteljesen, hogy egy kicsit hízelegjen is a sötét mágusnak, mielõtt az még kínozni kezdené. Mert azzal tökéletesen tisztában volt, hogy nem úszhatja meg, akármennyire is nem tehetett semmit, az állítólagos áruló, és a felbukkanó világos mágusok miatt. - A Rend felkészült volt, nekem pedig súlyos sebesülésekkel kellett küzdenem. Jó volt a tervünk, de…

- Elegem van a kifogásaidból, Perselus – szakította félbe a jeges hang, s mintha arról teljesen megfeledkezett volna, hogy õ maga sem járt sikerrel, és kudarcot vallott. Piton összeszorította a szemeit és fogait. Tudta, mi következik. – Crucio!
A fekete hajú, eddig is görnyedt, és kellõen kimerült férfi a padlóra rogyott kínjában. Csak azt remélhette, hogy nem tartja fent túlságosan hosszan a varázslatot a sötét mágus. Fájdalmasan vonaglott, eddigi sebei parázslottak, még hatalmasabb próbára téve tudatát, hogy el ne ájuljon a ma éjszakai megpróbáltatások következményeként. Már nem tudta megállni, hogy ne kiáltson fel.

Voldemort mintha csak erre várt volna, megszakította a kínzást. Elégedetten, gonoszan vizsgálgatta a lábainál kimerülten fekvõ, és ziháló férfit.
- Szerencséd, hogy te vagy a legjobb és pillanatnyilag leghasznosabb emberem, Perselus, így még elnézem neked, hiszen ez az elsõ kudarcod.
Piton tudta, hogy erre reagálnia kell, így igyekezett összeszedni magát annyira, hogy térdre küzdje magát. Felállni még nem lenne képes, ebben biztos volt.

- Igen… Nagyuram – mondta halkan, majd küzdött, hogy erõteljesebben szólaltassa meg a hangját, ne csak kisebb nyöszörgésként. - Köszönöm. Hibáztam, mert nem vettem észre korábban Lucius terveit.
Erre a vörös szemek enyhültebben tekintettek rá. Perselus tudta, mikor mit kell mondania. Tisztában volt vele ugyanis, hogy a sötét mágust magát is dühíti, hogy nem tûntek fel neki halálfalója nem létezõ kettõs játszmái, de így, hogy Piton nem olyan ostoba, hogy ezt megemlítse, és inkább magára vállalja a felelõsséget, már egészen más.

Voldemort hátrébb lépett, és nemtörõdöm módon figyelte, ahogy halálfalója enyhén a falnak dõlve feltápászkodik a földrõl. Hideg szemeiben vörös düh lobogott, ahogy Piton ráemelte tekintetét. Tervezett valamit, és az nyílván egyes emberek számára szörnyû következményekkel járhat. A sötét mágus helyet foglalt a szoba nagy, kényelmes foteljében, s pálcájával játszadozott, miközben hátborzongató hangon megszólalt.
- Elfogyott a türelmem Harry Potterrel kapcsolatban, Perselus! – sziszegte a kígyószerû férfi. – Ideje kidolgoznom ellene egy végleges tervet. Nem játszadozok tovább. Nincs elég hatalma ellenem, ahogy annak a vén bolondnak sem volt.
A bájitalmester kissé összerezzent. Erre máris két oka is adódott, azok után, amit az imént hallott.

- Majd meglátjuk, hogyan viseli a csapásokat a Kis Túlélõ – folytatta Voldemort jeges, gúnyos hangon. – Két heted van Perselus, hogy a megmaradtak segítségével összehívj mindenkit – villantotta vörös szemeit a sápadt férfira. - A többit én intézem. Kész tervem van, hogy egyszer és mindenkorra végezhessek ezzel az önmagát Kiválasztottnak tartó félvérrel – majd hidegen felkacagott. - Kiválasztottuk a legkegyetlenebb halálnemre. Meglátjuk majd, miként fog könyörögni, miután végignézhette a drágalátos barátai halálát, s hogyan tetszik neki a másvilág.

Piton nem mert megmozdulni, vagy hangot adni. Küzdött, hogy hatásosan elrejthesse a gondolatait, és hogy arcára még véletlenül se üljön ki egyetlen érzelme sem. Megmenekültek egy nehéz helyzetbõl, belekerültek egy újabba. Nem is tudott visszaemlékezni, mikor volt egy nyugodt napja. Ismét megoldás után kell majd nézniük, ha csak addig nem tudja rábírni Harryt, hogy õ maga is készüljön fel véglegesen, a lehetõ legrövidebb idõ alatt. Jól tudta, hogy erre nem kevéssé rá is szüksége lesz.
Két hét, és vissza kell jönnie. Addigra Voldemort felvonultatja az összes támogatóját, halálfalókat és minden sötét terveket dédelgetõ mágust, és varázslényt, akik általa remélnek nagyobb hatalomhoz vagy kedvezõbb helyzethez jutni.

Kíváncsi lenne rá, vajon mennyit tart meg az ígéreteibõl a Nagyúr, ha esetleg õ jár sikerrel, és elveszítik Harryt, vele együtt a küzdelmet, és minden reményt feladva, ami még maradt az ellenállók számára.
Most azonban nem ez a legfontosabb dolga. Pontosabban éppen hogy ennek a megakadályozása. Ezért összeszedte magát, és amennyire még tudott, meghajolt.
- Értettem, Nagyuram!
Azzal sarkon fordult, és elindult, hogy kiadja a parancsot a többi halálfalónak, és sürgõsen eljuthasson a Rend jelenlegi fõhadiszállására, a kórháznak használt Promised házba, és figyelmeztesse Harryt - immár ki tudja hányadszor - a katasztrófára.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry az órás pihenõ után úgy gondolta, hogy célszerû lenne még az elõtt tisztázni a Rend tagokkal, hogy mik a tervei, és mit vár tõlük, mielõtt szétszélednek, az itt maradó sérültek pedig lefekszenek aludni, ahogy õ maga is tervezte. Holnap úgyis újabb munkába veti magát.
Körbejárta hát a házat, barátai segítségével, és a hatalmas társalgóba hívott mindenkit, ha már a betegek egyébként is ott foglalták ágyaikat, és az volt a legnagyobb helyiség, külön a megbeszélések céljára fenntartva.
Csupán egy sebtében tartott gyûlésnek szánta a dolgot, így elõször is a legfontosabb dolgokról ejtett szót. Gondolatai pontosan olyan sötétek voltak, mint mondanivalója.

Beszámolt társaik haláláról, arról, hogyan segítkezett a lerombolt utcán a sebesültek ellátásában, és hogy hogyan döntötte el végérvényesen, hogy ennyi volt. Többé nem engedi, hogy bárkinek baja essen.
A rendtagok figyelmesen hallgatták minden szavát, és tökéletesen megértették, mibe fáradt már bele ez a fiatal férfi. Harry õszintén beszélt, olyan éles nyíltsággal, ahogy évek óta mindig. Ezek az emberek ugyan azt végigcsinálták, mint õ és megválasztották vezetõnek. Ez a minimum.

- Én is félek, ugyan úgy, mint bárki közületek. De már tudom, hogy ez egyáltalán nem rossz. Mert ha félünk, az azt jelenti, hogy még van mit féltenünk, van miért küzdenünk és élnünk. Ha magamba zárkóznék, és nem törõdnék többé semmivel, elmerülnék a fájdalomban, elveszteném önmagam. Ezt pedig nem akarom. Érezni és szeretni akarok, nem pedig rettegni Voldemorttól. És ezt el is érhetem. Éppen ezért készüljetek fel! Amint visszatérek, teljes körû gyûlések és edzések lesznek. Felkészülünk. Amint Denem elõbújik, megütközöm vele. Akkor már nem avatkozhat közbe egyikõtök sem – nézett itt jelentõségteljesen barátaira.

- Nem fogok semmilyen körülmények között megfutamodni – folytatta határozottan. - Ha kell, halálomig harcolok vele, de lezárjuk a hosszú évek óta tartó háborút. Perselus és Hermione segít felkészülni. Minden erõmmel szembe fogok szállni, és elvárom, hogy ti is így tegyetek. Nem lesz több lehetõség.
Miután befejezte, egy pillanatig néma csend honolt, ahogy mindenki végiggondolta szavait, majd megannyi egyetértõ, lelkes és eltökélt visszajelzés csendült a jelenlévõk szájából. Harry mosolyogva figyelte, hogy máris valamennyien kész ötletekkel állnak elõ. Készültek erre a pillanatra, ahogyan õ is. Mind tisztában voltak vele, hogy egyszer ez is elérkezik, és nem lesz tovább. Egyetlen esély, egyetlen mindent lezáró küzdelem.

Grant azonnal biztosította róla, hogy sok olyan minisztériumi dolgozóról tud, aki jön majd segíteni, elvégre elegük van a háborúból és rettegésbõl. Sokan, sok szerettüket veszítették el. Az ikrek pedig, lévén, hogy folyton megfordulnak a varázslók sokaságában, magyarázni kezdték, hogy a Harry múltkori beszédtartásakor ajánlkozó mágusokat miként lehetne összeszedni. Kingsley úgy döntött, itt az ideje, hogy fellépjenek végre az érdekükben, és Miniszter ide vagy oda, harcba hívják az aurorokat, ha már egyébként is az a dolguk, hogy leszámoljanak a sötét mágusokkal.
Harry ránézett a mellette lévõ Ginnyre, miközben még mindig érkeztek a jobbnál jobb ötletek, és a Rend tagjai megbeszéléseket tartottak.

- Úgy látom, nekem már alig lesz dolgom.
A lány komolyan nézett rá.
- Rád jut majd a legnehezebb feladat. Elégedj meg azzal. Én már így is rettegek.
Harry már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor észrevette a nemrég érkezett Pitont az ajtóban ácsorogni, aki nem volt sokkal jobb állapotban, mint mikor Grangerék utcájában elváltak.
A fiatal férfi csak megszorította szerelme kezét, majd egykori tanára elé ment. Perselus csodálkozva hallgatta Harry iménti beszédét, és nézte a nyüzsgést, és attól, amit ki tudott belõle hámozni, még inkább megdöbbent. Egyértelmûen terveket kovácsoltak, elképzeléseket osztottak meg a másikkal, mind nagyobb megmozdulást tervezve. A világos oldal, csakúgy, mint a sötét, mozgásba lendült, hogy összeszedjék a rendelkezésükre álló erõforrásokat.

Piton döbbenten nézett az éppen az ebben a pillanatban elõtte megálló Harryre, miután megbizonyosodhatott róla, hogy a fiú ugyan úgy nekilátott a készülõdésnek, mint a Nagyúr. Így talán nem lesz túl nehéz dolga.
- Örömmel látom, hogy hihetetlen mód meg tudod mozgatni az embereket – szólalt meg, sötét szemeivel a fiút vizsgálva, miközben tekintete olykor társaikra siklott. – A lehetõ legjobbkor kezdted el a készülõdést. Már-már úgy hiszem, ez nálad valamiféle hatodik érzék.
Harry sóhajtott.
- Ne kímélj – mondta. Nyilván oka volt a férfi megjegyzésének. És ez csak egyet jelenthet. Voldemort is készül valamire.
- Valóban beszélnünk kell – fordult felé immár teljes figyelmével Piton.

Harry bólintott, és a terem szélénél álló ágyhoz irányította a bájitalmestert.
- Jól vagy? – kérdezte végignézve a nehézkes mozgásán. Majd elsötétült az arca. – Ugye nem kínzott sokáig?
Piton elhúzta a száját, ugyan akkor elismerõen is nézett rá. Hogy hihette korábban, hogy ez a fiú ostoba?
- Oh, meggyõztem róla, hogy nem az én hibám volt a dolog.
A zöld szemek érdeklõdve néztek rá.
- Igazán?

Piton biccentett, majd nem törõdve tekintélyével, ami Harry elõtt már úgy sem számított igazán, jólesõen és nem éppen elegáns mozdulattal leereszkedett a puha ágyra.
Ginny, aki idáig éberen figyelte õket, most minden további nélkül odalépett, és vizsgálni kezdte a férfit.
Az elõször zavartan nézett rá, majd hagyta, jobb ötlete nem lévén.
- Hallgatlak – ülte le Harry is.
Piton szeme a körülötte tevékenykedõ lányra villant, és a fiú értette.
- Nyugodtan mondhatod elõtte is. Késõbb úgy is megtudná tõlem – mondta nyugodtan Harry.

Perselus félrehajtotta a fejét, de nem ellenkezett, így megkezdte a beszámolóját. Elmondta milyen módon használta fel Malfoyt, milyen feladatot kaptak, és hogy ezzel Voldemort is megkezdte a felkészülést.
- Kellõen szúrod már a szemét, és meglepõen régóta. Olyan bosszúvágy és düh van benne, hogy nem lepõdnék meg, ha elég sok emberét és eszközét feladná, csak hogy téged megöljön végre – fejezte be Piton.
Ginny erre megremegett, és idegesen nézett a két fekete hajú férfire.
- Csak egy dolgot tehetek ellene – mondta Harry. – Ahogy erõmbõl telik, én is felkészülök, elrendezek mindent, és a többiek segítségével megszervezzük a várható összecsapás ránk esõ részét.

Piton bólintott, majd egy pillanatig hallgatott, Ginny ugyanis a kezébe nyomott egy bájitalt, hogy igya meg. Miután óvatosan megszagolgatta, majd fintorogva lenyelte a fõzetet, ismét Harryre nézett.
- Többet nem is kell tenned, Harry. Az erõd megvan, ezt te is tudod. Mindig is a barátaidból, a benned lévõ szeretetbõl táplálkozott. Ez a védelmezõ ösztön, és érzelem alapú varázslás nagyon nagy valószínûséggel ki fog törni belõled a harcok során, mert biztos lehetsz benne, hogy egyikünknek sem lesz könnyû, és keveredhetünk veszélyes helyzetekbe.

Harry hümmögött.
- Értem mire célzol – mondta végül. - A védelmükben sokkal nagyobb energiákat leszek képes felszabadítani, és a pálcám mindezeket felerõsíti majd.
Piton kissé hátrébb dõlt, és kinyújtotta lábait. Határozottan jobban érezte magát.
- Pontosan. Nagyon remélem, hogy mindez elegendõ lesz, mert arra, amit én magam is tudok, már megtanítottalak.

Harry erre nem mondott semmit, csak elgondolkodva meredt a nem messze tõlük lévõ, még mindig felvillanyozva beszélgetõ csoportosulás felé. Valóban a szerettei jelentik az igazai erejét, és mindig is ez volt az, ami az önfeláldozásig is elirányította.
Bólintott egyet, csak úgy magának, majd felkelt az ágyról, és odaállt a bájitalmester elé. Kezét a vállára tette, és halkan azt mondta.
- Maradj itt, Perselus. Aludj egy kicsit, Mrs. Weasley és Ginny szorgosan rendbe tesz. Ma már többet is tettél, mint kellett volna.

A fekete szemek furcsán tekintettek az övéibe, ám ha lett is volna válasza a férfinek, Harry már elfordult tõle, és kicsit felerõsítve a hangját, elkiáltotta magát.
- Mindenki pihenjen le! Holnap megkezdjük az igazi szervezkedést. Akinek még kérdése lenne, vagy valamire szüksége van, körülbelül tíz perc erejéig megtalál a konyhában. A többieknek jó pihenést, és a mai nagyon szép munka volt! – mosolyodott el szomorkásan, arra gondolva, hogy legalább a többiek épségben megúszták.

------------------
Negyed órával késõbb Ginnyvel a karjaiban feküdt a sötét szobában, ahova csak a hold fénye világított be olykor. Csönd volt a házban, a fáradtság és ugyan akkor az izgatott készülõdés csendje.
Ginny nyugtalan volt, nem jött álom a szemére, és Harrynek nem volt nehéz kitalálnia, miért. Eddig is féltette, de most már jól tudta, mit tervez Voldemort, és hogy hamarosan elkövetkezik a visszavonhatatlan, mikor kiderül, hogy a jóslat alapján melyikük éli túl. „Mert nem élhet az egyik, míg él a másik.”

- Aludnod kellene – szólalt meg végül a fiú.
- Képtelen vagyok ebben a helyzetben – érkezett a válasz, és Ginny barna szemi az övéibe fúródtak.
- Ne aggódj, én itt leszek – ígérte Harry.
Ginny hitetlenkedve pislogott. Elképesztõ, hogy még Harry vigasztalja. De ahogy a zöld szemekbe nézett, nem szólt többet. Eluralta a biztonság, a nyugalom és a kellemes melegség érzete. Harry nem hazudik, és ha azt mondja, hogy itt lesz, akkor az úgy is van.

Megcsókolta kedvesét, majd elhelyezkedett a karjaiban, úgy, hogy azonnal felébredjen, ha történik valami, és szüksége lenne rá. Majd egy kéz becézgetõ simogatásával a haján és a hátán elnyomta az álom, és legalább pár órára elfelejtkezhetett mindenrõl, és nem gondolt az aggodalmára.

---------------

Szerzõ: azt hiszem, a következõ fejezetek is hasonlóan hosszúak lesznek, de mint a megjegyzés rovatban is említettem, nem tudom majd háromba belesûríteni az eseményeket. Talán ezért nem is átkoztok majd el :)
Jah, és gyerekek, nincs függõvég! :D Ugye? *pislog*