Luthien Lovemagic Oldala

Új világ

8. fejezet

Ha már végképp nem bírod…

A hetek teltek–múltak, és november végére a dolgok kezdtek jobbra fordulni, december elejére pedig, már szinte minden rendbe jött. Harry egészen jól vette az akadályokat az órákon, hisz rengeteget tanult, ami meghozta gyümölcsét. Persze ezt sajnos a bájitaltanról nem igen lehetett elmondani.

De nem azért, mert nem tudta a sokféle, és szigorú munkamenetet megtanulni, hanem azért, mert apja egyszemélyes bosszúhadjáratot indított ellene, mind az órák alatt, mind pedig a véletlen találkozásaik során. A griffendélesek kis idõ után belátták, nem Harryt kell okolni Piton viselkedése miatt. A fiú viszont jól tudta, hogy a megmozdulásainak egyszerûen az az oka, hogy akkor elszökött apja elõl, és nem magyarázta meg neki a nála lévõ bájitalok eredetét. Biztos õrültnek hitte volna, ha azt mondja, tõle kapta. Mondjuk ennyi eséllyel még beszélni sem tudna vele…

Az igazgató visszatért az iskolába, és Harry rettegett attól a pillanattól, mikor Dumbledore hívatja majd, és megkérdezi, azóta miért nem hajlandó részt venni a gyakorlatokon.

Ezek a foglalkozások egyáltalán nem hiányoztak, hisz õ már mindent elsajátított. Nem hiányzott, hogy véletlenül is rájöjjön valamire az apja. Márpedig ha olyan erõs mágus volt, hogy manipulálni tudta Voldemort tervét, talán a tervben vannak egyéb hiányosságok is.

Végre egyszer Harry úgy érezte, hogy nincs egyedül: Ron és Hermione mindenben segítettek, hogy emlékezhessen, hozzájuk pedig Lupin is csatlakozott, ami Harrynek nagyon jól esett. A diákok és a tanárok már most a karácsonyra készültek, a hangulat szinte rá is átragadt, habár még nem tudta, hol fogja tölteni az ünnepet.

Tényleg minden jól alakult, egészen egy péntek délutánig, mikor éppen a klubhelyiségbe tartott, hogy lepakoljon, és megebédeljen, de az elõcsarnoknál nem jutott tovább. Elállta az utat három szemétláda.

– Most nem érek rá veled foglalkozni, Malfoy – vetette oda Harry, és megpróbálta megkerülni õket, de Monstro visszarántotta.

– Ne érj hozzám – sziszegte Harry, és némi erõkifejtéssel kiszabadult a szorításából, és közben elõvette a pálcáját, és ráfogta a fiúra.

Malfoy közben vigyorogva odalépett hozzá.

– Óh, nézzenek oda, a Kis Túlélõ nem bírja, ha hozzáérnek! – mondta lelkesen, és intett a fejével a barátainak, mire azok ketten megragadták Harryt, pontosabban megragadták volna, de Harry gyorsabb volt, és Monstróra kimondott egy sóbálvány átkot. A fiú úgy dõlt el, hogy magával rántotta a táskáját, ami tompán puffant a kövön, kiborultak belõle a tankönyvek, és a tinta, amely el is áztatta õket.

– Milyen nagyfiú vagy, hogy ezzel a két fafejûvel fenyegetõzöl – szemtelenkedett Harry, miközben Malfoy is elõrántotta a pálcáját, Crackkel egyetemben. – Elég gyáva lehetsz, ha tartasz tõlem…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert a szõke fiú hirtelen cselekedett, és õ már repült is pár métert, ott aztán fájdalmasan ért földet az átoktól. A csarnokban néhány griffendéles és mardekáros megállt, miközben aggódva szemlélték az eseményeket, de egyik sem sietett a segítségére. Barátainak elõbb–utóbb fel fog tûnni, hogy még nem érkezett meg a klubhelyiségbe, és aztán utána jönnek, és a végén ebbõl még nagyon nagy összezörrenés lesz…

Tanár viszont egy sem fog erre járni, hisz köztudott, hogy ilyenkor a tanáriban vannak. Malfoy biztosra ment.

– Ne kekeckedj velem, Potter! – szólt rá sziszegve, és dübörgõ léptekkel indult el feléje. – Mégis mióta lettél ilyen jó párbajozó? Na idefigyelj Potter. Nem tudom, mi a célod ezzel a jófiú dologgal bájitalórán, de igazán befejezhetnéd…

– Ezt most vegyem fenyegetésnek?– kérdezte szemtelenkedve Harry, miközben a fiú egészen közel ért hozzá, és a pálcáját leengedte. Ami felettébb gyanús volt.

– Veheted annak! – förmedt rá Malfoy. – Ne játszd tovább, hogy milyen jó tanuló vagy, mert Piton téged vesz mércének, és az valahogy nem vetne jó fényt, hogy is mondjam… kibontakozó karrieremre.

– Óh, a karriered… – vágott vissza Harry, miközben próbált az új információk felett napirendre térni –, az pontosan az a dolog, ami engem végképp nem érdekel!

Paff.

Harry hirtelen a földön találta magát vérzõ orral, miután Malfoy megütötte. Kezét a fájó orrára szorította, és dühösen felnézett.

– Bármit is találsz ki fenyegetésnek, nem fog beválni, mert nem félek tõled!

– Szemét Pot…

– Malfoy! – szólt közbe egy magas hang, mire Harry a mardekárosok mögött meglátta Hermionét. – Engedd el Harryt, mert nem állok jót magamért, és kapsz egy rakás büntetõmunkát!

Malfoy elegánsan megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a fenyegetõzõ lányt, miközben Harry feltápászkodott, és Malfoyra tartotta a pálcáját. Nem kell, hogy megvédje egy prefektus, aki ráadásul lány…

– Hermione, ne csinálj már ebbõl nagy ügyet! – szólt rá ingerülten. – Már majdnem elintéztem a kis mocskot…

– Hogy mersz fenyegetõzni, te piszok kis sárvérû? – kérdezte felháborodottan Malfoy, és már valahogy nem érdekelte Harry jelenléte.

– Bátran! – vágta oda a lány. – Prefektus is vagyok, tehát úgy szemtelenkedj velem!

Malfoy épp nyúlt volna a lány felé, de erre Harry gyorsabb volt:

– Obstructo! – kiáltott rá hangosan, mire a mardekáros hátrarepült egészen a számlálókig, majd nekicsapódott a Hollóhát tartájának, és onnét egy kongó hang kíséretében esett vissza.

Draco aztán szédelegve nézett fel a leggyilkosabb tekintetével.

– Potter… ezért még megfizetsz…

– Nem fizet meg itt senki senkinek – hallatszott egy méltóságteljes hang a csarnok másik felébõl. McGalagony és Piton közeledett feléjük, mindkettõ elszánt tekintettel. Közben Ron odaért hozzájuk, és halkan odasúgta:

– Ne haragudjatok, de egyszerûen esély sem lett volna rá, hogy Piton ne jöjjön… Harry, veled meg mi történt?

Harry elõvett egy zsebkendõt, és ráfogta vérzõ orrára, miközben figyelte, ahogy apja odamegy Dracóhoz, és talpra segíti. Majd hozzájuk léptek, és aztán McGalagony is Harry felé fordult.

– Remélem, tudják, hogy mindketten szigorú büntetésben részesülnek, és be kell számolniuk az igazgató úrnak, miért került sor egy ekkora incidensre.

Apja elengedte Dracót, aki imbolyogva megállt a lábán.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy felmenjen az igazgatóhoz, és beszéljen vele – mondta ridegen. – Egy hosszas felvilágosítás a szabályokról, garantálom, remek élmény lesz egy ilyen meggondolatlan griffendéles számára, mint amilyen te vagy Potter.

Harry Dracóra nézett, aztán vissza az apjára.

– Már megbocsásson, de õ kötött belém a haverjaival! – kiáltott fel dühösen. – Úgyhogy örüljön, hogy nem találta Malfoyt a számlálóban!

A bájitalmester fenyegetõen odalépett hozzá, ami Harryt kísértetiesen emlékeztette egy csúnya veszekedésük kezdetére.

– Fogja be, Potter! – visszhangozta Piton, és McGalagony még csak a fáradtságot sem vette, hogy közbe szóljon. – Most rögtön felmegy az igazgatóhoz, McGalagony professzor szívesen elkíséri önt!

– Ahogy mondod, Perselus – bólintott rá McGalagony. – Szerencséje van Potter, hogy éppen jó kedvében találja Piton professzort…

– Jó kedvében? – vágott közbe Harry, miközben visszafordult apjához. – Nem lát tovább az orránál?! Malfoy volt az, aki provokált engem, és belém kötött, maga mégis csak az õ – itt Malfoyra mutatott, aki épp fájdalmas arcot vágott –, enyhén szólva átlátszó elõadását látja!

– Húsz pont a Griffendéltõl, amiért ilyen hangnemben beszél velem! – vágta rá Piton, mikor már majdnem odaért Dracóhoz.

Harry viszont nem tágított. Egyszerûen nem bírta elfogadni, hogy egy ilyen normálatlan házvezetõ tanár lett az apjából.

– Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Csak mert kissé felemeltem a hangomat egy tanárral szemben, hogy felvilágosítsam mi is történt valójában?! – kiáltott utána, mire Piton hirtelen megfordult, villámló szemekkel.

McGalagony közben visszatért Harryhez, és persze nem kerülhette el a figyelmét, hogy az hangját felemelve éppen Pitonnal veszekszik.

– Mr. Potter, vegyen vissza a hangnembõl! – szólt rá csodálkozva.

– Majd visszaveszek, ha nekem úgy tetszik! – folytatta Harry, mire hirtelen csönd lett, és minden arra járó diák õket nézte. – Elegem van magából, tanár úr! Akárhányszor találkozunk a folyosón, ok nélkül pontokat von le, nem lát a szemétõl, bájitalórán meg egyenesen szemét velem!

Piton határozottan gyûlölködõ arcot vágott, miközben visszament hozzá.

– Nocsak, nocsak! Kibújt a szög a zsákból! A híres Potter másik énje megmutatkozott! No lám, a tanév végéig végzett büntetõmunka minden hétvégén talán tiszteletre taníthat! – sziszegte dühösen. – És még húsz pont…

– Perselus! – vágott közbe McGalagony gyorsan, még mielõtt levont volna még több pontot. – Itt vagyok, ne felejtsd el!

A Bájitalok Mestere szája gúnyos mosolyra húzódott.

– Való igaz. Bõven elég lesz neki minden hétvégén a laboromban tölteni egy órát.

Harry elfordította a tekintetét, némán összezárva a száját, hogy még véletlenül se szóljon vissza neki. Apja viszont már nem foglalkozott vele, hanem odament Malfoyhoz, és a vállát átkarolva eltûnt a gyengélkedõ felé vezetõ folyosón. McGalagony elzavarta a diákokat a csarnokból, miközben Hermione és Ron szomorúan elindultak a klubhelyiség felé. Barátja még odatátogta, hogy „kitartás”, és aztán eltûntek a lépcsõfordulóban.

– Jöjjön, Potter – szólt végül McGalagony, és intett neki. – Felkísérem az igazgató úrhoz, már várja magát.

Akitõl aztán megkapom életem egyik legnagyobb letolását – tette még hozzá gondolatban Harry, miközben keservesen ment végig az igazgató irodája felé vezetõ folyosón.

McGalagony elkísérte a kõszörnyig, bemondta a jelszót, és távozott. Harry bátortalanul lépett fel a kõlépcsõre, ami egészen az irodáig vitte. Várt még egy pár másodpercet, bekopogott, aztán benyitott.

– Áh, látom, megérkeztél – mondta derûsen Dumbledore, az íróasztala mögül. Aztán egy kicsit aggódva még hozzátette: – Talán bölcs dolog lett volna elõbb a gyengélkedõt útba ejteni.

Harry megigazította az orrán a zsebkendõt.

– Nem fáj annyira, mint azt a professzor úr hiszi – tette még hozzá halkan. – Piton azt akarta, hogy minél elõbb jöjjek fel ide.

– Piton professzor – javította ki Dumbledore, miközben felállt a székébõl, és magához intette õt. Mikor Harry nem mozdult, egy kis mosollyal a szája sarkában azt mondta: – Na, nem foglak bántani.

Harry végül bizonytalanul odament az öreg varázslóhoz.

– Vedd el egy pillanatra a zsebkendõt az orrodról – utasította, és mikor Harry eleget tett a kérésnek, elõhúzta a pálcáját, és egy némán elvégzett varázslattal meggyógyította az orrát, majd végül a vért is eltûntette az arcáról.

– Köszönöm, uram – mondta halkan, mire Dumbledore biccentett egyet.

– Foglalj helyet, Harry. Beszéljünk egy kicsit – mondta derûs nyugalommal az igazgató, amitõl Harry hátán futkosni kezdett a hideg. Vonakodva leült az asztallal szembeni székre, miközben Dumbledore is helyet foglalt a másikra. Elõre dõlt, miközben két kezét az asztalra emelte összefûzve.

– Nos, nem áll szándékomban a következõ perceket annak szentelni, hogy milyen módon viselkedtél Malfoy úrfival – itt sóhajtott egyet –, mikor valóban õ provokált téged. Piton professzorral szemben pedig több tiszteletet tanúsíthatnál, õ az iskola egyik legnagyobbra becsült professzora, még ha… hogy is mondjam, a stílusa a diákokkal szemben valóban sértõ. Feltételezem, megkaptad érte a büntetésed, ezért nem is óhajtok ma errõl beszélni.

Harry nem szólt semmit, inkább lesütötte a szemét, és próbált nem az apjára gondolni, mert érezte, hogy a mai nap után nem fogja tovább bírni.

– Mivel eredetileg nem ezért állt szándékomban ide hivatni téged – fejezte be végül Dumbledore, mire Harry zavartan felnézett. – Egy másik ügy ugyanis sokkal jobban érdekelne, és arról szeretnék veled beszélni.

– Mirõl? – kérdezte bizonytalanul, de valahol már sejtette a választ.

Dumbledore szigorúan nézett le rá a félhold szemüvegén keresztül.

– Tudom, hogy mostanában mennyire nehéz neked, Harry. Azt is elismerem, hogy keresztapád halála volt már az utolsó csepp a pohárban, de… Van itt valami Harry, ami nemrég történt, és nem találtunk rá magyarázatot. – Elhallgatott, mint aki várja, hogy a másik közbeszóljon, de Harry csak némán bámult maga elé, miközben rettegett a végkimeneteltõl. – Valami megmagyarázhatatlan zavar a varázserõben. Õszintén bevallom, már akkor tudtam, hogy van valami kapcsolat közted, és a között a furcsaság között. De most szeretném tudni, te mit tudsz a dologról.

Harrynek majdnem leesett az álla ettõl a következtetéstõl, és érezte, hogy minden porcikájában remeg a félelemtõl. Pedig semmi oka nem lenne rá, hiszen az igazgató megértené, ha elmagyarázná… de a másik énje azt súgta, hogy az apja ellenben nem.

– Harry, kérlek, nézz rám! – utasította õt az igazgató, és Harry óvatlanul a szemébe nézett, ami hiba volt. Kis idõ múltán észbe kapott, hogy mi történik, és gyorsan elkapta a tekintetét, de már késõ volt. – Általában mindig jók a megérzéseim, mint ebben az esetben is, ugye Harry? Nagyon is tudod, mirõl van itt szó, de nem mered nekem elmondani.

Harry kínosan nyelt egyet, miközben felvértezte magát az erõs okklumentorral szemben, mint az igazgató – és felnézett.

– Én nem is… tudom – bökte ki végül. – Egyedül voltam, és nem bíztam senkiben.

– Elmondanád, milyen volt a varázsvilág, mielõtt még ez a zavar keletkezett, és mindent felborított számodra? – faggatózott tovább Dumbledore. – Mert ami az emlékvesztésedet illeti, egyáltalán nincs, hisz te az úgynevezett valódi világra emlékszel. Vagy tévednék?

Harry most már teljesen elképedt. Hogy a fenébe jöhetett rá ennyi mindenre az igazgató?

– Az nagyon hosszú történet lenne – suttogta halkan Harry, és az emlékeit, valamint minden érzést apjáról az elméje legaljára temette. Jobbnak látta, ha még nem árulja el teljes kilétét. Apja egy igen utálatos ember, ha majd látja csak egy apró jelét is annak, hogy kedveli, vagy emlékszik valamire, akkor talán bevallja. De ha most árulja el, biztosan megtagadja, és még annyit sem beszélhet vele, mint eddig… Nem mintha az eddigi beszélgetéseik olyan rózsásaknak bizonyultak volna.

Dumbledore felállt a székérõl, és hátat fordított neki, miközben a háta mögött összekulcsolta a kezeit.

– Rendben, a részletekre késõbb kerítünk sort… – mondta mélázva. – De amit tudni akarok, az az, hogy Voldemortnak köze volt–e ehhez az egészhez?

– Igen, professzor úr – felelte halkan Harry, miközben érezte, hogy a heteken át tartó lelkiismeret furdalás kezd a múlté lenni. – Két emberre illett a jóslat, és Voldemort végül engem választott. Itt az iskolában támadott meg… és úgy varázsolt, hogy nekem egy személyre szabott poklot valósítson meg… ami sikerült is neki. Én nem ismerek rá senkire, és mindenki, akit kedveltem… már halott. – A mondat végére már annyira suttogott, hogy azt hitte, sírva fog fakadni az igazgató elõtt, pedig akit igazán a legjobban szeret, még mindig itt van, ebben az iskolában…

Az igazgató megfordult, és a szeme mély bánatról árulkodott.

– Tehát a szüleid éltek, és a keresztapád is – mondta tényszerûen.

Harry bólintott egyet, és bánatosan nézte az igazgató melletti fõnixet, amint a fejét a szárnya alá hajtva aludt.

– Sejtettem – mondta végül Dumbledore, aztán odament hozzá, és bíztatóan megszorította a vállát. – Nehéz idõk ezek, Harry. De biztosíthatlak, hogy túljutunk rajta valahogy. Én itt leszek mindig, nekem bármit elmondhatsz.

„Bármit elmondhatsz…” – ez veszélyes kifejezés. Apja kilétét nem fogja elárulni, de a többit, amit tudnia kell az igazgatónak, azt el fogja.

– Rendben, uram – tette hozzá Harry. – Mindent el fogok magának mesélni, amit tudok.

Dumbledore szelíden rámosolygott, aztán intett neki, hogy álljon fel.

– Bennem megbízhatsz, Harry – mondta eltökélten, miközben megfogta a két vállát. – Most sajnos sok dolgom van, de néhány nap múlva sort keríthetünk egy tartalmas beszélgetésre. Szeretném megtudni, mi az, amire nekem is emlékeznem kellene, de valamiért nem megy.

Harry bólintott egyet.

– Na, menj ebédelni, mert a házimanók lassan eltakarítanak mindent, és éhen maradsz – mondta kedvesen. – McGalagony professzoron keresztül értesítelek, ha lesz idõm. Addig is vigyázza magadra, és kerüld el Mr. Malfoyt.

– Természetesen – mosolyodott el halványan Harry, és az ajtó felé indult.

Mikor keze már a kilincsen volt, Dumbledore még utána szólt:

– Köszönöm Harry, hogy elmondtad nekem.

Harry válaszul csak biccentett egyet, és amilyen gyorsan lehetett, elhagyta az igazgató irodáját. Dumbledore odament az ablakhoz, és megint összekulcsolta a háta mögött a kezét.

– Valamit nem mond el – közölte Perselus, mikor kilépett a könyvtár ajtó mögül, és megállt az asztal elõtt.

– Egyetértek – tette hozzá az igazgató. – És nem csak egy dologról lehet szó… Biztos vagyok benne, hogy sok olyan dolgot titkol, amit nem lenne hajlandó velem megosztani. Sõt, aminek jó része valószínûleg téged érint.

Perselus erre csak felhorkant.

– Albus… Azt az üveget, ha valaki nagyon meg akarja hamisítani, hidd el, talál rá módot. Nem lehet semmi közöm Potterhez. Az egyszerûen lehetetlen – bizonygatta eltökélten.

– Azért állítod ezt, mert egyáltalán nem emlékszel semmire az akkori világból – közölte Albus, és elfordult az ablaktól.

Az utolsó szavaitól Pitont szinte elöntötte a düh.

– Arra a dologra, hogy a világ nem ilyen lehetett ezelõtt, nemrég rájöttél, és mégsem tájékoztattál róla? – kérdezte Perselus felháborodva.

– Nem, egyáltalán nem jöttem rá. Legilimizáltam õt, mikor nem figyelt oda – pontosított Albus, aztán fáradtan az asztal mögé ült. – És tudod mi a legfurcsább? Az, hogy a beszélgetés további felében egyáltalán nem tudtam bejutni az elméjébe, még észrevétlenül sem.

Perselus elõször csodálkozva nézett barátjára, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Albus, kérlek. Ne magasztald már Pottert az egekig. Ennyire nem lehet erõs okklumentor. Mi az, hogy okklumentor? Még az elméjét sem tudja megvédeni tõlem!

Albus egy darabig hosszan nézte õt, és csak aztán szólalt meg.

– Van egy olyan érzésem, hogy csak ezt a látszatot akarja kelteni, Perselus.

– Na ne nevettess – vágott közbe ingerülten a férfi.

Az igazgató összekulcsolta a kezét, és elgondolkodva maga elé nézett.

– Elõször azt hittem, hogy a bizonyíték, amit találtunk, egy olyan tárgy, amit megzavart az erõs varázslat, amelyet Voldemort alkalmazott a világon, de most már úgy gondolom, valahol téves a következtetésem – magyarázta, aztán ránézett. – Perselus, szerintem te vagy a kulcs a megoldáshoz.

Piton felhúzta a szemöldökét.

– Csak azért, mert az az elméleted, hogy Potter rejteget elõlem valamit, már nekem is közöm van a dolgokhoz? – kérdezte felháborodva.

– Emlékezz a bájitalra.

– Nehéz elfelejteni! – tört ki hangosan Perselus, és sértõdötten összefonta a karjait a mellkasa elõtt. – Ha valóban így van, miért nem árulja el neked? Talán azért, mert nincs is ilyen!

– Óh, ha valóban így véled – mosolyodott el Albus. – Akkor miért büntetted azzal Harryt, hogy minden áldott hétvégén bájitalokat fõzzön?

– Talán azért – vicsorogta válaszul –, mert mégis belátom, hogy van valami tehetsége a bájitalfõzéshez.

– Aha. Tehát még véletlenül sem kezdesz magánnyomozásba?

– Hogy én? – kérdezte kaján vigyorral Piton. – Nem is tudom, mirõl beszélsz.

Albus a fiókjába nyúlt egy tucat dokumentumért, amiket szétszórt az asztalon.

– Jobb is, ha segítesz utána járni a dolgoknak, mert úgy tûnik, egyedül nem boldogulok – közölte végül. – Most pedig küldök egy pár válaszlevelet.

– Rendben, úgy is mindjárt kezdõdik az órám – jelentette be Perselus, és elhagyta az irodát, miközben visszaemlékezett az okklumencia órákra, hogy találjon valami nyomot, ami alátámasztaná Albus elméletét.

oO{~U~}Oo

Harry nagyon fáradtan, és kimerülten rogyott az ágyába, mikor barátai kioltották a fényeket. Végre könnyített a lelkiismeretén, és talán lesz egy nyugodt éjszakája, amit mindenféle rémálom nélkül eltölthet.

De sajnos ez nem így történt.

Az utóbbi idõben nem támadta meg Voldemort, de most ahogy eljött az éjszaka közepe, úgy tûnt, újra örömét lelte elméje kínzásában. Harry az utóbbi idõben nemigen gyakorolt, és szinte teljesen felkészületlenül érte a sok támadás. Végül kiderült, miért ilyen kíméletlen vele Voldemort, amikor a földre taszította õt egy elég súlyos átokkal.

– Tudod, Potter… most lenne jobb dolgom is, mint téged szórakoztatni – mondta gunyorosan Voldemort, miközben Harry szédelegve feküdt a földön, és már az a csöpp ereje is elhagyta, ami még maradt. Most nincs itt az apja, hogy kihúzza innen…

Voldemort odaért hozzá, és könyörtelenül rálépet a kezére, amitõl Harry felüvöltött a fájdalomtól.

– Ó, de ez a hang mindent megér – nevetett fel a mágus, aztán levette a lábát a kezérõl. Harry zilált az elviselhetetlen fájdalomtól. Megesküdött volna rá, hogy most tört el az összes ujja. – Nem gondoltam volna, hogy Piton létedre ilyen merész leszel. Pont úgy, mint az apád. De ebben a helyzetben sajnálattal közlöm, hogy õ az én oldalamon áll, nem a tieden…

Harry kihasználva Voldemort prédikációját, elindított felé az elméjébõl egy hátráltató ártás, ami elhajította a gonosz mágust. Voldemort nyögve csattant a mocskos köveken, és égõ szemekkel nézett fel rá, miközben feltápászkodott.

– Látom, Harry… te nem tanulsz a hibáidból még a saját károdon sem – ciccegett hangosan, de nem jött közelebb hozzá. – Nem tudom, honnan gondoltad, hogy nem fogok rájönni arra, hogy a mugliimádó igazgatónak elmondod, mi történt. Ez nagyon, nagyon nagy hiba.

Harry erõtlenül nekitámaszkodott a falnak, miközben próbált erõt gyûjteni a szabaduló varázslatra.

– Bármilyen hitetlen… õ maga jött rá… – válaszolta rekedtessen, hogy elterelje a figyelmét.

Voldemort gondolkozva simogatta az állát.

– Nekem aztán nem számít… Végül is nem nagy energiámba kerül minden áldott este kínozni téged, mikor elalszol – itt meglengette a kezét, ami után furcsa fény kezdett el derengett körülöttük. – Ne feledd Potter, nem fogsz tudni elmenekülni tõlem, mert bármikor, ha elalszol, a varázslat tesz majd róla, hogy kínozzalak.

Harry egy pillanatra elfeledkezett a koncentrálásról. Hogy a fenébe fog így piheni, ha ez minden percben kínozni fogja?

– Úgy látszik, nem számolsz azzal, hogy bárkihez fordulhatok… – itt köhögött egyet – védelemért.

Voldemort összecsapta a kezét, ami visszhangzott a börtön falairól.

– A vénembernek nemsokára fontos dolga akad majd, így nem lesz rá ideje, hogy veled foglalkozzon – vigyorgott Voldemort. – Más okklumentor pedig nincs a környéken, aki segíthetne rajtad, kicsi Harry…

Harry nem akarta tovább hallgatni, milyen reménytelen a helyzet, inkább arra koncentrált, hogy kijusson, de így kimerülten és fáradtan jóval nehezebb dolga volt.

Gyerünk, Harry… meg tudod csinálni…

Kis idõ elteltével újra a szobájában találta magát, a saját ágyában. Remegve felült, és ahogy végignézett magán, látta, hogy mennyire megviselte a küzdelem: teljesen leizzadt. Bal keze, amire Voldemort rálépett, szörnyen fájt, pedig ránézésre az égvilágon semmi baja sem volt.

Érezte, hogy majd’ leragad a szeme az álmosságtól, annyira kimerült. Jobb kezével megdörzsölte a szemét, de nem használt.

– Ezt nem bírom már tovább – suttogta halkan. – Gyerünk, Harry… fogd magad, és menj le apádhoz…

Sóhajtott egyet, és rájött, semmi bátorsága sincs – pedig griffendéles. Voldemort azt mondta, hogy Dumbledore–on kívül más nem ért hozzá… pedig Armilla azt mondta, hogy az apja igen…

Felállt az ágyról, de meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen, annyira szédült. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor innia kéne egy pár kortyot, hiszen csak kimerült, az égvilágon semmi baja sincsen – de ha most lemegy az apjához, az még dühösebb lenne tõle… Különben is, ha hajlandó elvégezni a varázslatot, akkor tiszta fejjel kell lemennie…

Észre sem vette, mikor az ágy függönyének dõlt, és lehunyta a szemét. Nem szabad elaludnia, nem szabad…

Lassan kitámolygott a hálószobából, miután sikerült felvennie a cipõjét, és elindult lefelé a lépcsõn, le apja lakosztályába. Háromszor kellett megállnia útközben, mire végre leért a pince folyosójára, már tényleg az összeesés kerülgette. Megint megdörzsölte a szemét, hogy valahogy fókuszáljon az elõtte lévõ félhomályban, amit a fáklyák adtak.

Bele se akart gondolni, mi történne, ha most elaludna… biztosan nem élné túl ilyen kimerülten a támadást… szüksége van a védelemre, még ha apja ordít is vele ezek után.

Odaért az ajtóhoz, és megtámaszkodott az ajtófélfában, és ép kezével bizonytalanul kopogtatott hármat. Hallotta, ahogy a lépések közelednek, de aztán elhagyta az ereje, és lerogyott a földre, fejét az ajtófélfának támasztva – pont, mikor apja ajtót nyitott, kezében a pálcájával. Harry mikor felnézett, látta, hogy Piton arckifejezése a dühbõl rémületbe csap át, miközben eltette a pálcáját.

– Potter, mi történt? – kérdezte higgadtan, mikor leguggolt hozzá.

– Volde… mort – nyögte halkan Harry, miközben azon erõlködött, hogy ne veszítse el az eszméletét. – Nem mertem bevenni több… bájitalt…

– Jól tetted – mondta rögtön Piton, miközben egyik kezével megérintette izzadt arcát –, viszont nagyon kimerültél, muszáj pihenned.

Harry ijedten nyitotta ki a szemét, és próbálta elmagyarázni…

– Nem lehet… Varázsolt… ha elalszok… a varázslat mindenféle módszerrel kínozni kezd… nem bírnám ki…

– Micsoda? – vágott közbe Piton, de Harry folytatta.

– Segítenie kell… eddig nem mertem kérni… – suttogta Harry –, de most már muszáj, mert nem bírom tovább… Liber…

Elhallgatott, de aztán Piton mindkét kezével megfogta az arcát.

– Potter! – mondta hangosan. – Maradj ébren! Hallod, nehogy elaludj!

Harrynek most már határozottan nagy erõfeszítésébe került, hogy összefüggõen tudjon beszélni.

– Védelem alá kellene… helyeznie… a Liber…

A bájitalmester egyik kezével kissé megpaskolta az arcát, de az sem igazán használt.

– A Liber Expellas bûbájjal? – kérdezte nyomatékosan, aztán szinte magától értetõdõen válaszolt: – Persze, hogy azzal, mi mással – morogta ingerülten, és elengedte az arcát, majd Harry halványan érzékelte, hogy erõsebb fény jön a szobából –, hogy ez eddig nem jutott eszembe… Potter! Azt mondtam, maradj ébren!

Harry bágyadtan válaszolt:

– Sajnálom… nem bírok már ébren maradni, kimerültem… – motyogta alig érthetõen, aztán a feje oldalra bukott.

oO{~U~}Oo

Tudom, erre valóban sokat kellett várni, de mostanában annyi minden történt, és ezt a történetet szinte teljesen elhanyagoltam, mert nem tudtam még kidolgozni a cselekményt - egészen mostanáig.

A következõ fejezetet már holnapután felraknám, de szeretném tudni, mekkora az érdeklõdés a történet iránt – mert akkor nem fogok sietni vele. ;)