|
5. Az ismeretlen erő
2007.07.31. 22:16
Szerző megjegyzése:
Hát vmi vélemény a fejezetről?
Másnap a Nap forró sugarai rázta ki őket az ágyból. Fáradtság ólomsúllyal nehezedet rájuk. Az egész testük és lelkük megkínzott volt, akár egy kiszáradt fadarab. Fénytengerbe fürödtek, de szívük teljes sötétségbe burkolózott, mintha erős vasmarok tartaná fogva.
Sokatmondó pillantást váltottak, és kimásztak az ágyból, legyűrve a furcsa érzések keltett rosszullétet. Gyorsan elkészültek az órákra, és utolsóként rohantok le enni. Taszította őket az étel látványa, de mardosta az éhség gyomrukat. Nem tudták mi van velük ezen a reggelen, olyan furcsa és szokatlan volt minden. A medál a nyakukban is érdekesen viselkedett. Egy kicsit melegnek érezték, és mindkettő más színbe játszott. Éduáé méregzöld, míg Ignisé vérvörös. Bizseregtette a bőrüket, de nem mérték a figyelő szemek előtt nyíltan viselni.
Az első órán, matekon ismét kitüntetett figyelembe részesítették őket a diákok. A tanár persze csak magának beszélt, mert nem figyelt rá senki, hiszen általában mindenki alszik az órán, vagy házit csinál.
A két lány próbált nem figyelni az őket körülvevő vizslató tekintetekkel, de a sugdolózást nehéz volt kizárni gondolataikból. Mintha direkt akarták volna felkelteni a figyelmüket, hogy dühbe guruljanak. De eddig nem sok sikerrel, mert megtanulták kezelni a kitaszítottságot, de akkor is nehéz volt eltűrni, ezt az egészet. Hidegnek és keménynek mutatkoztak a külvilág előtt, egy titkos mélységbe küldve a bennük tomboló ezernyi érzelmet. Valami megváltozott, valami új született bennük, amit nem tudtak kordában tartani. Valami sötét és ijesztő dolog. Egy szörny… egy lény, ami gyilkolni akar. Aki bosszút akar állni mindenkin, aki egy csepp szenvedést is okozott nekik. Féltek… féltek ettől az ismeretlen hatalomtól, ami le akarja őket gyűrni. Aki tombolni hagyná őket. Nem… ez csak rossz lehet, de nem tudtak védekezni ellene. Hogyan védekeznének egy olyan dolog elől, amit nem ismernek? Akár egy veszedelmes kígyó, mely már alig várjon, hogy megharapjon valakit.
Próbálták túlélni a napot. Monoton hangulatban tették a dolgukat. Már-már nem is figyeltek mit csinálnak, annyira megszoktak ezeket a tetteket. Mindketten a némaságot választották beszélő partnerként. Lassan áhítattal várták a tesi óra végét, hogy végre felszabaduljanak, ettől feszült érzelemtől. Az órán túlteljesítettek mindenkit, és ésszel felfoghatatlan dolgokat tettek: Édua percek alatt lefutott egy félórás távot, míg Ignis pillanatok alatt a kötél tetején volt, ami felégett utána, de a kötél túl magasan volt, és mindenki egyszerre riadt, mikor leesett, de guggolva érkezett, úgyhogy semmi baja nem lett. Az óra végén mindenki ledöbbenve állt előttük, de senki nem mert hozzájuk szólni.
Még ők sem beszélték meg. Nem tudták ezt megbeszélni. EL voltak foglalva saját belső démonjaikkal.
Édua meredten nézte a plafont a feje fölött. A gondolataiban, melyek a fejében cikáztak, semmi értelem nem volt. Egész nap nem szólt testvéréhez. Nem tudott ez szót sem kimondani. Akarta, próbálta, de hang nem jött ki a torkán. A medálja most még erősebben izzott a puha bőrön. Lassan elviselhetetlenül. Érezte a késztetést, hogy kimenjen kóborolni. Ránézett Ignisre, mer nélküle soha nem ment ki éjjel, de most magányra volt szüksége. Imbolygó léptekkel kitámolygott a folyósóra, ahol egy alakot pillantott meg. Megcsapta az orrát egy erős parfüm szaga, mely túl ismerős volt neki. Nesztelen léptekkel lopakodott utána a mély csendbe, mely készségesen rejtette el. Mögé lépve gyorsan befogta a száját, de abba a pillanatban megérezte testvére kezét a karján. Annyira meglepődött, hogy vele együtt futott vissza a szobába, már csak azért is, mert Ignis folyamatosan húzta maga után.
***
Ignisben folyamatosan rossz érzések kavarogtak, mióta lefeküdtek aludni. Érezte, hogy testvére mennyire nyugtalan, hisz ő is az volt. Próbálta lecsillapítani az elméjében kavargó röpke gondolatfoszlányokat. Aztán hallotta az ajtó nyikorgását, ezzel jelezve, Édua kiment a szobából. Gondolkodás nélkül felpattant az ágyról, és indult is utána. Ugyanúgy osont a békés feketeségben, mint meggondolatlan testvére. Mikor érezte, és látta mire készül, azonnal megfogva a karját húzni kezdte a szobájuk felé. Beérve nem foglalkozott Édua dacos tekintetével, hanem rögtön elkezdett prédikálni, és számon kérni.
- Mi a Jóistent képzeltél magadról, hogy csak úgy kimész?! Méghozzá nélkülem?! Meg hogy gyilkolászni a népet. Neked elmentek otthonról!
- Nincs is otthonom – jegyezte meg halkan és ironikusan.
- Nem érdekel, hogy mit csinálsz… kész… ennyi volt. Én nem mentem meg a segged többet. Gyilkold le azt, akit akarsz, de engem hagyj ki belőle – mondta indulatosan Ignis, szinte már ordítva. A feszültség már-már felrobbant benne. Nem érdekelte, hogy saját testvérével elsőnek beszél így. Ki volt akadva ettől a naptól.
- Nem te jöttél utánam véletlenül? – Kezdett védekezni a leordított testvér. – Nem te égetted fel a kötelet tesin, aztán meg estél le úgy, hogy semmi bajod nem lett?! Szóval engem ne oktass! – mondta dühös, szemrehányó hangon.
- De te se!
- Én ezt már nem bírom. Mennénk el innen a francba. Valami ki fog törni belőlem… érzem… egyre erősebb, egyre rosszabb – hangja egyre inkább elcsuklott a dühtől.
- Szerinted én ezt nem érzem!? Ide Arceus kell! De csak hétvégén tudunk vele találkozni.
- Nem érdekel nekem, most kell!
- Nekem is!
Miközben beszéltek egyre inkább kirajzolódott mesterük arca a fejükben. Fekete haja, különleges vonásai, jellegzetes kimért, határozott viselkedése. Akaratlanul is segítségért kiáltottak a lelkükben, nem tudva, hogy mesterük ezt meghallhatja. Annyira mély kétségbeesésbe estek, hogy már nem tudtak magukon segíteni. Olyanok voltak akár egy időzített bomba, mely csak arra vár, hogy felrobbanjon.
Hirtelen megjelent előttük az ijedt arcú tanítójukat mélykék selyem pizsomába. Gyorsan szétnézett, mintha holtestek, és támadók után kutatna.
- Mi az? Ki halt meg? Éltek? Hogy - hogy éltek? – kérdezte zavarodott hangon.
- Mi… te hogy… nem hétvégén… hogy kerültél ide? Asszem nem tudom, mi van… - mondta Ignis miközben próbált logikusan gondolkodni. Hisz az előbb nem volt itt, most meg itt áll… pizsomába.
- Jó pizsod, Arceus – mondta Édua halványan mosolyogva.
- De mi történt itt? Miért jeleztetek? – kérdezte meg azt, ami legjobban foglalkoztatta.
- Ignis után felégett a kötél, és leesett, de nem lett semmi baja… olyan furcsán éreztem magam… úgy éreztem, ki kell mennem… és megéreztem az ellenség szagát… ez a hülye meg nem engedte, megöljem… igaz nem akartam… de akkor is, ha meg akarom, akkor megölöm. Mit szól ez bele? Utána meg engem cseszegetett. El akarunk innen menni! Nem bírjuk! Vigyél minket innen el, kérlek!
- Éreztem azt, amit a tesóm érzett, és hallottam, hogy kimegy, és utána mentem. Ez a szerencsétlen meg, meg akart ölni valakit. Én meg nem hagytam, és még neki állt feljebb. Hát köszönöm szépen! És téged akartunk! Te meg itt vagy, pedig nem lehetsz, mert nem itt vagy! De ha már itt vagy vigyél el ebből a pokolból. Mindenki minket utál! Túl sok furcsa dolog történt. Csak el, el innen, Arceus!
Hadarta teljesen egyszerre a két lány. Észre sem vették, hogy hullámzik körülöttük valami. Nem törődtek az előttük álló döbbent férfival. Csak mondták a magukét. Szinte tapintani lehetett a nyers erőt, ami belőlük áradt, de ők mit sem törődtek vele.
- Ez az egész az ő hibája! – mutattak hirtelen egymásra, miközben szemük vadságot sugallt. Letépték nyakukból a nyakláncot, és a feketehajú mesterük lába elé, aki abban a pillanatban a falhoz vágódott.
Mindketten ledermedtek. Odaszaladtak Arceushoz, aki elájult a lökés erejétől.
- Úristen, Édua, mit tettünk? Ezek nem mi voltunk! Nem lehettünk mi! – mondta remegő hangon. Ijedten nézett testvérére, a megoldásra várva.
Arceus szemi kipattantak, és kótyagosan felállt, de a falnak támaszkodva.
- Sajnáljuk! – mondta bocsánatkérő hangon, lehajtott fejjel Édua. Nem mertek a szemébe nézni, mert túlságosan szégyellték magukat a kirohanás miatt. Nem akarták ennyire elveszteni az önuralmukat, de már régóta gyűlt bennük valami, ami most kitört, mintegy hidegzuhanyként érintve őket.
- Akkor most valaki mondja el mi történt! Mindent! Ne hagyjatok ki semmit! -
Kérte számon kérő hangon.
A lányok egymásra néztek, majd Édua egy bólintással jelezte, hogy beszélhet ikertetvére. Ignis halk hangon, szinte már suttogva mesélte el az elmúlt napok szenvedéseit. Vigyázva, hogy ne hagyjon ki semmit. Miközben beszélt Arceus figyelmesen hallgatott, és leült az ágyra Édua mellé. A végére már megérette mi történt, talán többet is, mint a lányok. Az utolsó mondatoknál a férfi megállt.
- Vegyétek fel a nyakláncokat, és kapaszkodjatok belém, mert most elmegyünk. Hagyjatok itt mindent ezekre már nem lesz szükség. Bízzatok bennem!
Az ikerpár nem értette, mire céloz, de nem azt tették, amit mondott, majd megfogták a férfi kinyújtott karját.
Egy idegen helyre érkeztek a szörnyű, gyomorforgató utazás után. Próbáltak talpon maradni, de nehezen sikerült nekik. Érezték, hogy testüket átjárja a hideg levegő. Valamilyen szinten megnyugtatta őket, ez a mély csend, ami körülvette az ismeretlen tájat.
- Látjátok azt a kastélyt? – A lányok egy bólintással válaszoltak. – Akkor verseny a kapuig. Igyekezzetek!
Amilyen gyorsan csak tudtak sprinteltek a nagy bejárathoz, így percek ott voltak. Kicsit megrettentek az előttük álló monstrumtól, de meghökkentette őket a kastély csodás látványa. Szaporán követték az előttük haladó férfit, nem is kérdezve, hogy hova viszik őket. A folyósokon megfogták egymás kezét bátorítás képpen. De ez által kértek bocsánatot egymástól. Rendületlenül rótták a sötétségbe burkolózott folyósokat. Meztelen talpuk a hideg kövekkel érintkezett. Érezték az erőt a falakban, amit a csend csak megpecsételt. Valami megmagyarázhatatlan biztonságot éreztek. Egyre beljebb, és lentebb jutottak az ódon kastélyban.
Majd egy nagy tölgyfa ajtóhoz értek. Arceus furcsa mozdulatokat végzett egy bottal, amit nem tudtak hova tenni. De az ajtó mintha csak erre várt volna kitárult.
Bent barátságos meleg fogadta őket. Egy nagy nappaliba léptek be. Arceus leültette őket a kanapéra, és forró csokit nyomott a kezükbe. Megvárta még megisszák, majd egy hatalmas szobába vezette őket.
- Feküdjetek le! Holnap mindent megbeszélünk, ígérem! – mondta barátságos hangon.
Az ikrek nem kérdezték, hogyan került hirtelen elő az ágynemű, hanem szinte már beájultak az ágyba. Arceus végig simított mindkettőjük homlokon, majd az ajtóból visszafordulva ennyit a suttogott az álomvilágban járó lányoknak:
- Hát mégis ti vagytok azok.
Csendesen bement a dolgozószobájába, majd leemelt a polcról egy könyvet. Óvatos mozdulatokkal kinyitotta a poros, vastag könyvet, és átfutott egy versnek tűnő valamit.
Az óra ketyegett,
mert minden változott,
s új életet hozott:
a négy elemet!
Tűz ~ Víz ellentétek
soha fel nem adják.
Az életet nyújtják,
mert erős testvérek!
Nap ~ Hold hercegnői
csak együtt győzhetnek
Sötét Mester felett,
ki erőit gyűjti!
Levegőt uralja,
kit segít félelme.
Villám a jelképe,
ki világ árvája!
Életfeladata:
Sötét Tanítványnak
a megtalálása,
és örök halála!
Kirobban a Káosz,
de ő a védelmező:
Föld, teremtő erő,
kire szükség van most!
Már nem lehetetlen,
mert eljött az idő.
Együtt roxforti hős
a csodás négy elem!
Miután elolvasta ő is elmerült az álmatlan álmokba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
