|
13. fejezet - Új év, új élet, új küzdelmek(2. rész)
2007.07.22. 15:44
Harry másnap reggel unottan turkálta villájával a tojásrántottát a tányérjában. Elfojtott egy ásítást, aztán végül mégiscsak bekapott egy falatot, hogy legyen valami a gyomrában. Aztán újra az ebédlő ajtajára pillantott, mikor a folyosóról hangok szűrődtek be.
– Kérlek, mondjátok, hogy ma már Perselus nem tart több gyűlést – hallotta Tonks hangját.
– El kell, hogy keserítselek, ez még a reggeli eligazítás volt – tette hozzá Mordon.
– Menjetek csak, én még harapok valamit – sóhajtotta Roanne. – Én úgysem kellek a Minisztériumban.
– Rendben.
Néhány pillanattal később nagynénje jelent meg az ajtóban, és mikor meglátta őt, el is indult felé. Harry lesütötte a szemét, és úgy tett, mint aki élvezi a reggeli minden ízét. Roanne kihúzta a mellette lévő széket, megfordította, majd úgy ült le rá.
Harry nem szólt semmit, hanem tovább bámulta a tányért.
– Találkoztál ma már apáddal? – érdeklődött finoman Roanne.
Harry csupán nemet intett a fejével, de továbbra sem nézett nagynénjére, aki még véletlenül sem tágított.
– Akkor ezek szerint fogalmad sincs, milyen kedvében van, ugye?
– Mikor reggel felkeltem, már nem volt a szobában – válaszolt végre Harry, aztán letette a villáját a tányérjába. Elege lett belőle, hogy már vagy fél órája csak turkálja az ételt. Hisz vagy megy büntetőmunkát végezni, vagy felmegy a lakosztályukba, és egész nap ott kuksol.
Roanne rákönyökölt a székre, és úgy nézte őt.
– Harry, mi történt tegnap?
– Nem akarok beszélni róla – mondta halkan Harry, és érezte, ahogy majd’ felemészti a bűntudat a tegnapi veszekedés miatt.
– Milyen furcsa. Mert Perselus sem – gúnyolódott Roanne. – Nem tudom, min vesztetek össze ennyire, de Perselus ritkán reked be reggelre. – Harry értetlenül pillantott nagynénjére, aki aztán folytatta: – Egyszer történt meg ilyesmi, mikor legalább egy órán keresztül üvöltöztünk egymással. Nem tudom, mit vágtatok egymás fejéhez tegnap, de azt hiszem, apádat kivételesen nagyon magadra haragítottad.
Harry csak hallgatta nagynénjét, és nem szólt semmit. Minek kell mindazt elmondania Roannénak, amire közben már ő is rájött? Hogy mekkora hülye volt, amiért ilyesmiket vágott Piton fejéhez?
– Harry, hallod, amit mondok?
– Igen – felelt végül, aztán felállt az asztaltól. – Ne haragudjon… de felmegyek.
– Igazán tegezhetnél – rótta meg Roanne –, régen is úgy tettél.
– Hm… persze.
Aztán fogta magát, és kisietett az ebédlőből, még mielőtt nagynénje feltartja. Felrohant a lépcsőn, benyitott a lakosztályukba, majd összeszedte a tanulni valóját. Esze ágában sem volt ott maradni. Piton úgysincs itt, nem fogja észrevenni, hogy nem követi az utasításait…
Harrynek azért megfordult a fejében, hogy talán még is célja volt vele Pitonnak, hogy azt mondta, ha nem a bájital raktárban, akkor a lakosztályban legyen… De biztosan nem. Azt akarta, hogy Siriusszal ne találkozzon.
Felnyalábolta a tankönyveket, a lexikonokat, és felment a padlásra. Mikor megérkezett, gondosan bezárta maga után az ajtót, hogy még véletlenül se zavarja senki.
Ledobta az ágy közepére a könyveket, ő pedig leült elé törökülésben, és felütötte az egyiket. Már az első oldalnál elkalandozott, és érezte, hogy mindjárt leragad a szeme. Talán, ha egy kicsit pihen, akkor jobban megy a tanulás… és most biztos nem álmodna rémeket…
Végül a nagy szakadt párnára dőlt, a könyvet magához ölelve lehunyta a szemét – és pár perc múlva elaludt.
oO{~S~}Oo
Bumm. Bumm.
Harry bár igazán álmos volt, de ezekre a mély, dübörgő hangokra felébredt valamennyire. Először azt hitte, valaki az ajtón dübörög, de tévednie kellett. A hangok távolabbról jöttek.
Bumm. Bumm.
Hirtelen kinyitotta a szemét, mikor rádöbbent, hogy ezek a hangok valahonnét odakintről jönnek, és olyanok, mint egy mugli rajzfilmben a robbantások…
Aztán megint…
A mellette lévő roskadozó éjjeliszekrényen a törött lámpa ütemesen ugrálni kezdett. Harry mintha rugóra ült volna, hirtelen felpattant, miközben lerázta magáról a könyveket. Az ütemes robbanás hangja nem hagyott alább, hanem társult még egyéb zajokkal.
A padlástetőről minden ilyen csattanásnál por hullt alá, és szinte rengett az egész ház. Harryt egy pillanatra elöntötte a pánik.
Mi van, ha a főhadiszállást megtalálták?
Minden könyvet otthagyott az ágyon, gyorsan az ajtóhoz lépett, és feltépte. Az odalentről szűrődő hangokból ítélve, valami nagy baj lehetett. Harry lesietett a lépcsőn egészen addig a folyosóig rohanva, ahol az ő szobájuk volt. De már a folyosó elejénél megtorpant.
Rengeteg Rend tag, és idegen hozzátartozók rohantak fel–alá, ki–ki éppen kötszerért, vagy gyógyítóért kiabálva. Harry a nagy felfordulásban nem tudott odajutni a lakosztályukhoz, pedig már majdnem odaért. Egy ismeretlen durván félrelökte, ő pedig elesett, és elterült a földön. Aztán egy erős kéz felemelte onnan, és talpra segítette.
– Harry, miért nem vagy a szállásodon? – kérdezte Mordon. – Mindegy, nem érdekelnek az indokok, gyerünk befelé!
Azzal a néhány lépéssel arrébb lévő ajtajukon belökte őt, és becsukta maga után. Harryt végül elengedte, aki ellépett a durva aurortól. Néhány perccel később kivágódott az ajtó, és Piton rohant be Roannéval a nyomában, mindkettőjük talárja poros volt, és szakadt.
– Alastor láttad Harryt? – kérdezte Piton nyugtalanul, aztán észre vette a fiút, aki az ágy mellett állt.
Odasietett hozzá, és megragadta mindkét vállát. Arca valóban rémületet tükrözött.
– Hol voltál, te felelőtlen kölyök? – kiáltott rá, mire Harry hátrahőkölt, de Piton nem hagyta abba. – A frászt hoztad ránk, azt hittük nem vagy itt!
Roanne odalépett apja mellé.
– Perselus! Higgadj le, kérlek.
– Mondani könnyű – morogta Piton, aztán kezével az ajtóra mutatott, és egy pár erős bűbájt bocsátott rá –, mikor itt van egy kém, aki egy ilyen felfordulást kihasználva könnyedén elvihetné Harryt!
– Fent voltam a padláson, tanultam! – szólt közbe Harry, de ettől még Piton nem nyugodott meg.
– Mikor megmondtam, hogy ha nem vagy a raktárban, itt legyél a szálláson? – mondta immár higgadtabban Piton. – Egyedül ezen a két helyen vannak a legerősebb védőbűbájaim!
Harry beharapta a szája szélét, mikor rájött, mekkora hülye volt. Mintegy bocsánatkérően közelebb lépett Pitonhoz, aki egyik karjával magához szorította őt, a másikkal pedig egy pergament húzott elő.
– Nézz utána a listán lévő bájitaloknak a raktárban – utasította Roannét –, ezekből kell a következő napokban a legtöbb. Amint segítettem Poppynak a súlyosabb sebek ellátásában, segítek neked a laborban.
– Perselus, talán a mostani alkalom jó lenne, hogy felfedjük a kémet, aki még ott kint szaladgálhat – mondta undorodva Mordon.
– Tegyél bármit, amit jónak látsz, Alastor. De amikor kihallgatod őket, még a legkisebb gyanú se merüljön fel számukra, hogy miért faggatózol annyit.
Mordon biccentett egyet, Piton pedig feloldotta a varázslatokat, mire az auror kilépett. Roanne még visszafordult, mint aki vár rá, de Piton rászólt:
– Mindjárt megyek.
Mikor becsukódott az ajtó, Piton elengedte Harryt, és megint megfogta a két vállát.
– Kérlek, ne mozdulj ki innen, rendben? A lakosztályomon nagyon erős varázslatok vannak, amik megvédenek, és csak engem engednek be.
Harry teljesen ledöbbent.
– Mi történt, miért van odakint annyi sérült…?
– Voldemort szokásos szilveszteri műsora a félvér családok ellen – vicsorogta Piton válaszul –, csak most kivételesen előbb rendezte meg, mert azt hitte, nem fog a tudomásunkra jutni. De most mennem kell. Légy szíves maradj veszteg, világos?
Harry bólintott, Piton pedig elengedte őt, és besietett a fürdőszobába. Mikor visszatért, már nem volt rajta a poros, megviselt talár, csak az alatta lévő ing.
– Ebédeltél, még mielőtt elkezdődött ez az egész? – kérdezte Piton, mikor a szekrényben lévő vésztartalékot magához vette.
Harry hirtelen rájött, hogy úgy tűnik, az egész ebédet átaludta.
– Igen… – mondta végül.
– Majd este hozok be harapnivalót – mondta Piton ridegen, és már az ajtónál is volt. – Majd jövök, amint tudok, addig foglald el magad valamivel.
Harry még utána szólt volna, hogy bocsánatot szeretne kérni, és megbánta, hogy olyan bunkó volt, de hiába – Piton már be is csukta maga mögött az ajtót.
Tehát nem változott semmi sem – gondolta magában. Minden úgy maradt, attól a szörnyű estétől kezdve. Órák múltán mikor Piton visszatért néhány szendviccsel, akkor jött rá, hogy a kapcsolatuk nem más, mint egy formális apa–fia kapcsolat, ami abból áll, hogy megkérdezi, hogy van, és nem törődik vele úgy, mint régebben.
És ez Harrynek – magának sem akarta bevallani – de a lelke mélyén nagyon fájt.
oO{~S~}Oo
Eltelt egy nap, eltelt kettő, és ezalatt még mindig felfordulás volt. A Rend tagok jöttek–mentek, Piton pedig megtiltotta, hogy még csak a folyosóra is kitegye a lábát.
Rengeteg sérült volt, de legalább csak két ártatlan halt meg, és ez jónak tűnt ahhoz képest, hogy Voldemort mennyire elnagyolta a támadást, hiszen legalább húsz családot megtámadott, mintegy szórakozásképpen. Piton szinte alig volt a szállásukon, mert rengeteg bájitalt kellett főzniük Roannéval – akiről közben kiderült, ő is annyira ért hozzá, mint Piton, csak éppen nem bájitalmester.
A Szilveszter előtti napon végre úgy tűnt, lassan minden visszakerül a régi kerékvágásba, persze leszámítva azt, hogy Piton ugyanolyan ridegen viselkedett vele.
Harryt éjszaka folyton rémálmok gyötörték, alig tudott aludni – de Piton annyira fáradt volt esténként, hogy egyáltalán nem ébredt fel rájuk, amiért hálás is volt. Apjának volt így is elég dolga, nem hiányzott volna még az ő nyűgőssége is.
Piton viszont nappal is nagyon elfoglalt volt ahhoz, hogy figyeljen rá, mennyit eszik. Mert kivételesen Harrynek szinte minden étvágya elment, annyira kiborították az emlékek. Már pusztán az, hogy ha vége lesz ennek a felfordulásnak, meg kell mutatnia Pitonnak őket, megrémítette.
Pedig valamelyik este még el is akarta magyarázni neki – vagy egyáltalán beszélgetni vele –, de Piton annyira ki volt merülve, hogy nem akarta még ezzel is tetézni.
Harry most először kezdte úgy érezni, hogy nem fogja ezt sokáig bírni. És a megérzései most is igaznak bizonyultak, mert a következő éjszakán újra Cedrickel álmodott.
oO{~S~}Oo
Gyönyörű szép díszek lógtak alá a mennyezetről, az egész terem pompázott a sokféle ünnepi színektől. Az igazgató nagyon kitett magáért, hogy az ünnep tökéletes legyen. Harry mosolyogva nézett a barátaira, és önfeledten nevettek. Ám hirtelen megjelent az a hugrabugos fiú, akit Harry szinte nem is ismert.
– Harry, emlékszel még, mit mondtam? – kérdezte Cedric, ahogy leült vele szemben az asztalhoz.
Harry leengedte a kezében lévő süteményt, és kérdőn nézett rá.
– Nem tudom… hiszen nem is ismerlek – válaszolta csodálkozva. Aztán újra a süteménybe akart harapni, de az átváltozott egy ezüstkézzé. Harry erre eldobta, s az puffanva esett egy tortába – amit furcsa módon senki sem vett észre, mert boldogan nevettek Seamus viccén. Aztán mindannyian átváltoztak bomló hullákká… Harry elfordította a tekintetét a groteszk látványtól.
Újra felnézett Cedricre… aki már nem az iskolai talárjában volt, hanem szakadt trimágusi talárban, arca pedig bizarrul nézett ki… a homloka teljesen véres… De az hogy lehet, hisz őt a halálos átok ölte meg!
– Nem gondoltam volna, hogy elfelejted – ciccegett Cedric, és gonoszan előrehajolt. – Azt mondtam, hogy hozd el a testemet!
– De én elhoztam onnét… miután meghaltál… – hebegett Harry. – Az életem kockáztatásával!
Az asztalnál ülök mind felnevettek, és kajánul figyelték, ahogy magyarázkodik. Hermione haja teljesen borzas volt, míg arca falfehér… Ron arca ezzel szemben már szinte bomlott, mint valami vizihulla… olyan, amik a barlangban vártak rájuk…
Harrynek el kellett fordulnia a látványtól.
Cedric ezután áthajolt az asztalon, és megragadta Harry gallérját. Harry ellenkezett, de nem tudott kiszabadulni, ahogy a másik rothadó kéz is rákulcsolódott a nyakára. Érezte a bőr hideg érintését, amitől még jobban felfordult a gyomra.
– Látod Harry, mit tettél? – Cedric szája sarkából vércsík futott le. – Meghaltam miattad!
– Én nem tehettem róla! Te is akartad a győzelmet, szabad akaratodból fogtad… meg a kupát!
Harry érezte, ahogy alig jut levegő a tüdejébe, ahogy Cedric egyre erősebben fojtogatja.
– Te kis hős… A Kis Túlélő, akit mindenki magasztal! – folytatta a fiú rendületlenül. – Akinek csak az számít, hogy megnyerje a Trimágus Tusát, és hogy járjon a barátnőmmel!
– Ez… egyáltalán… nem igaz – nyögte Harry.
– Most mindenért megfizetsz!
Az érzés, ahogy nem jut a tüdejébe több levegő, egyre rosszabb volt… még halványan érzékelte, hogy Cedric kajánul felnevet…
…aztán hirtelen felült, kezét a nyakára szorítva, és zihálva nézett körül a félhomályban. Remegő kezével esetlenül letörölte az arcáról az izzadságot. Aztán tudatosult benne, hogy rendesen hányingere van. Egyik kezét a szájára szorította, míg a másikkal gyorsan felvette a szemüvegét, és úgy mezítláb kirohant a fürdőszobába.
Gyorsan becsukta maga után az ajtót, mire a mécsesek rögtön felizzottak, az egész fürdőszobát világosságba borítva. A keze még mindig remegett, mikor felhajtotta a wc tetejét, hogy könnyítsen magán. Amikor újra eszébe jutott, hogy nézett rá Cedric, szorosan megmarkolta a wc kagyló szélét, és kihányta mindazt, ami a gyomrában volt.
Vett egy pár lélegzetet, hogy próbálja lenyugtatni magát, és ne legyen rosszul, ami valamennyire használt is. Esetlenül lehúzta a wc–t, majd lecsukta a tetejét. Megmosta az arcát a csapnál, aztán a mellé készített törölközővel megtörölte az arcát. Még mindig a hányinger kerülgette, és tudta, hogy ezek után úgy se tudna aludni – ezért lerogyott a wc elé a földre.
Magához szorította a törölközőt, és nekidőlt a wc–nek, miközben próbálta visszafojtani az előtörő könnyeit. De hiába… azok kéretlenül is jöttek.
Annyira elkeseredett, hogy kicsit későn vette észre, hogy a nyíló ajtó hangját hallja. Lassan felemelte a fejét, és meglátta Pitont az ajtóban, a szokásos sötétkék vastag pizsamájában, ijedt tekintettel.
Gyorsan odament hozzá, és letérdelt. Harry még ha akarta volna, sem tudta volna elrejteni a vörös szemeit, és sápadt arcát. Piton leült a sarkára, és végigmérte, mint aki sérüléseket keres, majd megszólalt:
– Mi történt, Harry?
Harry összeszorította a száját, és megrázta a fejét. Egyáltalán nem akart róla beszélni, miért borult ki ennyire. Elég apjának az a tény, hogy az igazgató rá bízta a horcruxok keresését, és az milyen veszélyeket rejtett magában. Nem hiányzik, hogy még erről is meséljen neki…
Piton mindkét kezével előrenyúlt, és közrefogta az arcát.
– Rémálom volt? – kérdezte halkan, mire Harry biccentett. – Falfehér vagy… rosszul érzed magad?
– Most már nem annyira… – nyelt egy nagyot Harry, miközben levette a kezét a szájáról. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek…
– Ne beszélj hülyeségeket Harry! – mondta nyugodtan, és még jobban szemügyre vette őt. – Hányingered van?
Harry lassan bólintott, aztán még hozzátette:
– Az előbb hánytam is – vallotta be suttogva. – De most már jobban vagyok… tényleg…
– Miről álmodtál, hogy ennyire rosszul lettél? – kérdezte halkan Piton, mire Harry szeme elé kúszott Cedric arca… az arc, ami már szinte bomlott…
– Én nem… tudok… – motyogta halkan, és érezte, ahogy az arcán végigfolyik egy könnycsepp.
– Gyere ide – suttogta halkan Piton, miközben szabad kezével átkarolta a hátát, és gyengéden magához húzta, a fiú fejét pedig a vállára hajtotta.
Harry nem ellenkezett, odabújt hozzá, arcát a vastag pizsamába temette, és kitört belőle a sírás, ami már napok óta fojtogatta. Legutóbb akkor borult ki ennyire, mikor Sirius elbánt vele.
Piton csak szorosan tartotta őt, szabad kezével a hátát simogatta, mint ahogy a kisgyerekeket szokás vigasztalni. Harry legszívesebben ellenkezett volna a bánásmód miatt, de most ez legkevésbé sem érdekelte. Elege volt a rémálmokból, a folytonos hazudozásból.
– Mélyen aludtál, mikor kijöttem… – mondta rekedten Harry –, hogyhogy felébredtél?
– Annyira nem mélyen, hogy ne halljam a wc hangját, és azt, hogy még nem jössz ki – felelte halkan Piton, de továbbra sem engedte el. – Harry, hányszor elmondtam már, hogy ébressz fel, ha szükséged van rám – tette még hozzá dorgálóan.
Harry kibontakozott az öleléséből, amennyire csak tudott, és szomorúan nézett fel.
– Én voltam az, aki megbántott, és olyanokat vágtam a fejedhez, amit nem kellett volna… – szipogta, és nem kerülte el a figyelmét, ahogy apja nézett rá. Sosem látta még, hogy ennyi érzelem tükröződött volna az arcán. – És különben is… nem akartalak felébreszteni, mert már ideje, hogy pihenj végre egy kicsit – tette még hozzá halkan.
A Bájitalok Mestere csupán felhúzta a szemöldökét, kezével pedig felemelte a fiú állát.
– Idefigyelj, Harry – mondta megrovóan. – Én felnőtt vagyok, fel tudok maradni napokig is, főleg több évnyi kémkedés után. Te viszont, ha nem pihened ki magad, akkor meg is betegedhetsz.
– Attól, hogy nem tudok aludni, nem leszek beteg.
– Nem csak testileg értettem – világosította fel Piton –, hanem lelkileg is. A gyomrod is kikészült az idegességtől, a sok rémálomtól – itt sóhajtott egyet. – Ennyire mélyen aludtam, hogy nem ébredtem fel rájuk?
Harry bólintott egyet.
– Igazán rászokhatnál már arra, hogyha nem érzed jól magad, vagy bármi bánt, hozzám fordulsz.
Harry elfordította az arcát, mikor kezdett rájönni, apja mennyire aggódott miatta, pedig ez eddig is nyilvánvaló volt.
– Jól vagyok – mondta halkan.
Apja viszont nem tágított, hanem visszahúzta az arcát, és mélyen a szemébe nézett.
– Nem, nem vagy jól – bizonygatta eltökélten. – Ha jól lennél, nem gyötörnének rémálmok, nem lennél a fürdőszoba padlóján az éjszaka közepén, miközben magadba fojtod a bánatod. Tudom, hogy milyen szörnyű életed volt ezelőtt, nem csodálkoznék, ha most borulnál ki a régi emlék miatt Potterről vagy akár a régi életed többi részletétől, amit voltam olyan kedves elkérni.
Az utolsó szavakból Harry kihallotta, hogy Piton mennyire röstelli a dolgot, mire szomorúan nézett apja sötét szemeibe.
– Nem a már általad is látott emlék miatt vannak rémálmaim – mondta halkan, mire Piton csodálkozó arcot vágott. – Hanem… – De nehéz bevallani… – azoktól, amiket el akarsz kérni.
A bájitalmester elengedte Harryt, és a kezét az ölébe ejtette.
– Azt, amiben azt kértem, mutasd meg, mit tudsz Voldemort visszatéréséről vagy akár a jóslat meghallgatásáról? – emlékezett vissza, mire Harry bólintott egyet. – Tehát Voldemort visszatérése borított ki ennyire? Hiszen gondolom az újságokból értesültél… – Piton tétován elhallgatott, mikor rájött, hogy több áll a dolog mögött.
Harry lesütötte a szemét, és próbálta magából kipréselni a szavakat.
– Mert ott voltam… mikor visszatért – suttogta, és mikor felnézett apjára, jól látta, hogy az teljesen elsápad.
– Ezt hogy érted? – bökte ki végül alig hallhatóan Piton, mikor valamennyire összeszedte magát. – Mi történt Harry, amit nem mondtál el nekem?
– Voldemort nem hogy csak visszatért… hanem miattam nyerte vissza a varázserejét – magyarázta Harry halkan.
– Tessék? – kérdezte felháborodottan Piton. – Harry, tudom, hogy mindenért magadat hibáztatod, de ezzel a súlyos dologgal kérlek, ne!
Harry szinte remegő hangon vágott vissza:
– Bármennyire is úgy látszik, de sajnos az én hibám! – csattant fel keservesen, miközben érezte, hogy az arca már megint nedves. – Az a szemét Kupor az aktuális SVK tanár bőrébe bújva, elintézte a Trimágus Tusán, hogy a kupa elvigyen hozzá, majd az én véremet felhasználva, Voldemort visszanyerte a testét, és varázserejét! És ne mondd, hogy nem az én hibám! – ordította könnyezve Harry, pedig már nagyon nem akart többet apja előtt sírva fakadni.
Piton megragadta mindkét vállát, és szinte szuggerálóan nyugodt hangon közölte:
– Harry. Nem. A. Te. Hibád – mondta elszántan. – Hogy lehetne az, mikor gondolom, Albus, és senki más sem vette észre, hogy valójában ki a Sötét Varázslatok Kivédése tanárod? Kitervelte, és tudtodon kívül elrabolt, amiről te nem tehettél! – Aztán teljesen döbbent hangon még megkérdezte: – Jól hallottam, Trimágus Tusát mondtál? Harry, mi a fészkes fenét kerestél ott?
Harry kissé megfeledkezett róla, hogy Piton még erről sem tud. Most még rátesz egy lapáttal az aggódására, és a rémületére.
– Én… trimágus bajnok voltam… – bökte ki halkan.
– Micsoda? – bődült fel Piton, amitől Harry összerezzent. – Akkor még csak tizennégy éves voltál, nem vehettél részt egy olyan veszélyes Tusán! – Aztán hirtelen elhallgatott, mikor kezdett rájönni a lényegre, és szinte hátborzongató hangon szólalt meg. – Áh, értem már. Azt mondtad, az aktuális SVK tanár intézte úgy, hogy megfogd a serleget… akkor úgy kellett véghez vinnie, hogy bejuttat a tusára, és úgy variálja a dolgokat, hogy neked, ha kicsivel is, de könnyebb legyen kiállnod a próbákat.
Harry bólintott, és azt kívánta, bár ne folynának már a könnyei emiatt. Mert Cedricet még mindig nem mondta el…
– Harry… – mondta immár nyugodtabban. – Ezekért nem vagy hibás, és nem teheted magad felelőssé! – Harry elfordította a tekintetét, de nem rejthette el az arcát, amiből apja egy pillanat alatt kiolvashatta, hogy valami nem stimmel. – Van még itt valami más is ezzel kapcsolatban… Hisz azért az elrablásod, és megpróbáltatásaid miatt tényleg nem érezheted ennyire rosszul magad. Vagy tévednék?
– Nem – suttogta halkan. – Tényleg van valami más is… – Piton nem szólt közbe, csak várta, mit fog még mondani. Harry lassan felemelte a fejét, és úgy mondta: – Meghalt miattam… valaki.
Piton megint megfogta a fiú nedves arcát.
– Harry, kérlek. Mindenki a maga sorsáért felelős – mondta kioktatóan. – Túl sok teher van már így is a válladon, ne tetézd még azzal, hogy ilyen fiatalon kitalálod, hogy miattad halt meg valaki!
– Pedig miattam volt! – sírta el magát újra Harry. – A másik bajnok Cedric… együtt értünk célba, és én hülye… Az az ötletem támadt, hogy együtt fogjuk meg a kupát! Ugye nem kell tovább mondanom, hogy mi történt?! – kiáltotta végül, mire Piton magához ölelte, hiába is ellenkezett. Kitört az a sok bánat, ami a szívét nyomta. – Megérkeztünk a temetőbe… a fenébe is… Voldemort csak engem akart, miért kellett megölnie Cedricet? Ha én nem mondom, hogy fogjuk meg együtt a Kupát, még ma is… élne.
A mondat végére már teljesen rázta a zokogás, kezével pedig szorosan markolta Piton pizsamáját, ahogy próbálta visszafojtani az előtörő keserűséget.
– Harry, nyugodj meg – vigasztalta halkan Piton. – Egyszerűen nem tudhattad, hogy a kupa egy zsupszkulcs. – Kezével továbbra is simogatta a hátát. – Voldemort hosszú távú terveit soha senki sem tudta megakadályozni, vagy átlátni! Bárki lett volna a helyedben, ugyanezt a nagylelkű cselekedet hajtotta volna végre, hisz így igazságos.
– Ettől nem lesz jobb… – tette hozzá rekedt hangon. – Mindig magam előtt látom, ahogy eltalálja a halálos átok… és a földre zuhan… – Érezte, hogy apja erősebben szorítja. – Bármikor, amikor elalszok, mindig vele álmodok, hogy ő holtan… és ha nem ő, akkor Sirius…
– Harry, kérlek, hagyd abba ezt az önkínzást – mondta hajthatatlanul Piton. – Nem vagy felelős a haláláért! Az, hogy ennyire megviselt, nem csoda. Bárkit megviselne lelkileg, ha látja más halálát!
– Az biztos, hogy engem megviselt… – mondta rekedtessen, és megköszörülte a torkát. – Rettegek attól a pillanattól, mikor azokat az emlékeket kéred, amelyben kiderül, mi történt az igazgatóval… vagy egyáltalán, hogy hogyan hallgattam meg a jóslatot.
Piton sóhajtott egyet.
– Valóban nagyon el akartam őket kérni – vallotta be vonakodva. – Harry, miért nem szóltál nekem, hogy ezek mennyire rosszul érintenek, és nem akarsz róla beszélni, nem hogy még megmutatni, és ezért voltál velem akkor olyan goromba, mikor összevesztünk?
Harry nem foglalkozott a kérdéssel, inkább megpróbálta elmondani, ami a szívét nyomta.
– Mert nem bírtam bevallani neked, hogy azokat az emlékeket nem szerettem volna megmutatni, vagy legalábbis újraélni és látni, amiben… – itt egy pillanatra elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön –, az igazgatóra kimondtad… kimondták a halálos átkot, ő lezuhant a csillagvizsgáló toronyból… és még mielőtt meghallgathattam volna a jóslatot… Sirius a szemem előtt esett át a függönyön…
– Elég, Harry – szólt közbe Piton. – Ne gondolj most ezekre, már így is nagyon kiborultál. Pihenésre van szükséged, és egy rendes alvásra rémálmok nélkül.
Harry reszketve vett levegőt, és megtörölte az arcát. Igaz… ne gondoljon bele most minden szörnyűségbe, attól még rosszabbul fogja magát érezni.
– Hányingered van még?
– Nem… nincs – motyogta Harry, de vennie kellett egy pár lélegzetet, hogy valóban elmúljon. – Már jobban vagyok… tényleg.
– Túl sokat bizonygatod ezt, nem gondolod? – kérdezte gúnyosan Piton, majd folytatta: – Gyere, menjünk be a szobába, még a végén felfázol itt nekem.
Elengedte őt, majd felállt, és felsegítette. Harry kissé kimerülten imbolyogva indult el, de apja átkarolta, és bevezette a szobába. Odakísérte az ágyhoz, megvárta, míg bemászik a meleg paplan alá, majd segített neki betakarózni.
Harry oldalra fordult, majd a takaró alatt átkarolta magát, és megpróbált megnyugodni. Piton közben odament a szekrényéhez, ahol a bájitalokat tartotta végszükség esetére. Mikor megtalálta, amit keresett, visszament hozzá, és leült az ágy szélére.
– Nem kell bájital… – ellenkezett Harry szipogva. – Azt hiszem, el tudok aludni.
– Szerintem egy dolgot tudomásul kéne már venned – mondta Piton vontatottan. – Az apád vagyok, törődök veled, és azt szeretném, ha most kipihennéd magad ezek után, bármennyire is haragudtunk egymásra az elmúlt napokban. Ha nem iszod meg a bájitalt, az elfojtott emlékek megteszik hatásukat, és szörnyű éjszakád lesz. Engedd, hogy segítsek.
Harry tétován felült, és átvette a nagy gömbölyű üvegcsét, miután Piton kidugaszolta neki. Közben olyan érzése volt, hogy volt már szerencséje ehhez a bájitalhoz. Lenyelte az adag felét, de már úgy érezte, felfordul a gyomra a borzasztó ízétől.
– Mindet idd meg – mondta szigorúan Piton, miközben minden mozdulatát figyelte.
Harry végül ledöntötte a szörnyű löttyöt, és érezte, ahogy az izmai elernyednek, és furcsa nyugodtság lesz úrrá rajta. Ügyetlenül visszanyújtotta az üveget apjának, és érzékelte, ahogy hátradől – de Piton elkapta, és lassan visszaengedte a párnára.
Még mielőtt elaludt volna, érezte, ahogy Piton még egy takarót ráterít, eligazítja a nyaka körül, és halkan azt mondja:
– Minden rendben lesz.
oO{~S~}Oo
– Na jó… vegyük ezt át még egyszer.
Egy türelmetlen sóhajtás.
– Először azt beszélitek meg, hogy a kintre osztott csapat mikor, mit figyeljen meg. Aztán megtárgyaljátok, mikor álljunk össze, hogy megerősítsük a minisztériumi védelmet. Végül legutoljára az iskola ügyeit beszéljétek át.
– Abból pokoli hosszú a lista – morogta egy női hang. Talán Roanne volt az…
– Legalább átérzed, milyenek mostanában a gyűlések – mondta egy gúnyos hang. Piton.
Harry kezdett lassan felébredni, de elég fáradtnak érezte magát, és émelygett is egy kicsit. A szemét nem tudta kinyitni, és még csak megmozdulni is túl fáradt volt. A helyzet kezdte emlékeztetni arra, mikor legutóbb ivott ebből a főzetből, és milyen vacakul érezte magát utána.
– Öhm… hol vannak a Roxfortos papírok? – kérdezte bizonytalanul Roanne. Harry pergamenek, és iratok súrlódásának hangját hallotta. – Ja, megvan. Ezeket mindenképpen viszem, a többit pedig… Perselus?
– Hm? – kérdezett vissza Piton fáradtan.
– Elég gondterheltnek tűnsz – állapította meg Roanne.
– Mert az is vagyok – jött a válasz.
– Talán jobb is, hogy hamarabb jöttem haza. Így legalább nem kell egyedül vezetned a dolgokat, mikor itt van neked Harry. Mi történt, hogy még mindig alszik?
Egy újabb sóhajtás, pakolás hangja.
– Kapott egy nagyon erős Nyugtató főzetet, némi altatóval vegyítve.
– Gondolom nem ok nélkül.
– Annyira örültem neki, hogy visszakaptam a fiamat. De bele sem gondoltam, hogy ő amíg nem talált haza, miken ment keresztül – mondta halkan Piton. – Eszembe sem jutott, hogy olyan emlékeket kérek tőle, amit nem szabadna bolygatni. Rémálmok kínozták, és tegnap teljesen kiborult tőlük. Én meg az utóbbi napokban annyira lefoglaltam magam a veszekedésünk után, hogy fel sem tűnt, mennyire rosszul van mostanában.
Újabb pakolás, majd valaki betolta a széket.
– Legalább jól időzítettem a hazatéréssel. Átveszem a Rend ügyeinek egy részét, így legalább többet lehetsz vele, mert most rátok fér. Szüksége van rád, hogy túllépjen azokon a mély sebeken.
– Tisztában vagyok vele, Roanne.
– Óh, ne aggódj, most ezt nem azért mondom, mert el akarom kobozni tőled a vezetést – mondta gúnyosan Roanne. – Hanem azért, mert az utóbbi időben egyre rosszabbra fordul a háború, és a vezetőnknek szüksége van pihenésre. Mi lenne velünk nélküled? – nevetett fel halkan.
– Ez egyáltalán nem vicces – vetette közbe Piton ridegen.
– Nem is annak szántam – komolyodott el Roanne. – Perselus, te is emberből vagy, szükséged van pihenésre, mint bárki másnak. Most is hány napja nem aludtál rendesen? Kettő, három?
– Voldemort lépéselőnyben van… szerinted ez most a legfontosabb? – gúnyolódott Piton.
– Az igaz… de Perselus. Már nem fogok elmenni a horcruxok miatt, itt vagyok segíteni neked. Bármennyire is nehéz beismerned, a hatalmas mágusoknak is pihenniük kell néha.
– Te most hízelegsz? – vágott közbe Piton, de a nő folytatta:
– Túl sok terhet vállaltál magadra, még többet, mint Albus. Össze akarsz roskadni alatta? Ha így mész ki az utcára, ezúttal hiába húsz halálfaló, biztosan leterítenek téged, nem úgy mint múltkor; bármennyire is erős vagy.
– Óh, vajon most kinek járt el a szája? – kérdezte gunyorosan Piton. – Tonksszal nagyon jó barátok lettetek.
– Hiába hatalmas varázserő, ha nem pihensz, kikészülsz!
– Kezdem magam úgy érezni, mint akit éppen leszidnak – szólt közbe újra Piton, és szinte minden szavából csöpögött a gúny.
– Igen, drága öcsikém – vágott vissza Roanne –, annak is veheted. Nem akarlak téged is elveszíteni, mint Albust… És most, hogy előkerült a fiad, nem gondolsz arra, hogy neki még inkább szüksége van rád, mint eddig?
– Valóban.
– El sem tudom képzelni, most milyen egyedül érzi magát… csak rád számíthat.
– Tudom, Roanne! – mondta hangosabban Piton, aztán visszafogta magát. – El fogsz késni a gyűlésemről.
– Ó, milyen igaz! – kapott észbe Roanne, és Harry félálomban hallotta, hogy az ajtóhoz siet. – Ha végeztünk, majd vacsoránál beszámolok a dolgok jelenlegi állásáról.
– Az a minimum.
– Áh, régi szép idők – hallotta, ahogy kicsit vidámabban mondja: – Régen verhetetlen páros voltunk.
– Miért, ma már nem? – kérdezett vissza Piton, de most egyáltalán nem gúnyolódásból.
Roanne habozott egy ideig.
– Perselus, mióta Pottert jó útra akartad téríteni, akkora lett a varázserőd, mint a házban most tartózkodó varázslóknak együttvéve sincs!
– Roanne…
– Hallgass végig! – folytatta türelmetlenül. – Én már nem leszek ugyanaz, aki a medál elpusztítása előtt voltam, bármennyire is akarom! Azóta csak egy kevesebbet lettem erősebb, mint amire számítottam, tehát ne is gyere nekem azzal, hogy majd idővel jobbra fordulnak a dolgok! Mert nem fognak! Már nem tudok majd annyit segíteni a Rendnek, bármennyire is szeretném!
– Az igaz, hogy egy támadásra nem engednélek ki – jutott végre szóhoz Piton –, de minden másban segíteni tudsz nekem, és a Rendnek.
– Ezért is megyek, és tartom meg a ma délutáni gyűlést, hogy végre te is pihenni tudj.
Piton megint sóhajtott egyet.
– Egyáltalán nem vagyok fáradt.
– Mardekáros – tette hozzá Roanne. – Megyek, mert elkések a gyűlésedről.
– Milyen igaz. – Ez a mondat ismét elég gúnyosnak hangzott. – Én meg átnézem ezeket az iratokat.
Harry hallotta, ahogy nyílik az ajtó.
– Este beszélünk – azzal a nagynénje be is csukta maga után.
Harry szeretett volna megmozdulni, vagy legalább apró jelét adni annak, hogy ébren van, de valahogy nem sikerült. Egy darabig hallgatta Piton ütemes lapozását, aztán visszaaludt.
oO{~S~}Oo
Mikor legközelebb felébredt, már nem érezte magát annyira fáradtnak, és az émelygés is elmúlt. Kinyitotta a szemét, de apja sehol sem volt. Az asztalon még ott feküdtek az iratok, amiket nemrég még Piton nézhetett át, ő maga azonban nem volt a szállásukon.
Bágyadtan felült az ágyon, és megtámasztotta magát a párnájával. Annyira jól még nem érezte magát, hogy felöltözzön, és utána nézzen, hova lett Piton. A pálcája ott volt az éjjeli szekrényen, de egy non–verbális varázslattal élénkebbre varázsolta a szekrényen lévő kis lámpát. Magához vette karácsonyi ajándékát, és felütötte ott, ahol tartott.
Nem telt el sok idő, és megérkezett Piton, kezében valami irattal, amit még akkor is nézett, mikor belépett, és a lábával becsukta az ajtót. Egy kicsivel később vette észre őt, hogy ébren van. Letette az iratokat az asztalra, majd odament hozzá, és leült az ágy szélére.
– Hogy érzed magad?
– Sokkal jobban – felelt Harry halkan, és lesütötte a szemét. – Tényleg komolyan bocsánatot akartam kérni… és nagyon sajnálom, hogy olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez.
Piton elvette tőle a könyvet, és megfogta mindkét kezét.
– Tudom, hogy komolyan gondoltad, Harry. Én is mondtam neked olyan dolgokat, amikről tudtam, hogy neked rosszul esnek – világosította fel bűnbánóan. – Nem akartalak eltiltani Blacktől. És ne haragudj, de tényleg veszélyes számodra, ha elmondjuk neki az igazságot.
– Tudom – suttogta Harry. – Csak annyira rossz, hogy ő… a testvéremet látja bennem, pedig már egy ideje itt vagyok… A nagynénémnek feltűnik, hogy nem vagyok az, akinek tettem magam, erre Siriusnak meg nem?
– Jaj, Harry – sóhajtotta Piton, és elengedte a kezét. – Black sajnos ilyen téren nemigen látja át a dolgokat… Neki az egész annak tűnik, hogy azért játszod a jófiút, mert így akarsz vele kitolni.
Harry összeszorította a fogát, hogy nehogy még egy okot adjon az összeveszésre. Piton is úgy nézett ki, hogy már nem akar erről beszélni.
– Nem akarlak felzaklatni a kérdéssel, de szeretném tudni, milyen rémálmaid voltak. Ha kipihented magad, folytatjuk az okklumenciát, és majd sokkal magasabb szinten. Tudnom kell róluk, hogy megtanítsalak arra, hogyan védekezz ezek ellen – magyarázta nyugodtan.
Harry összehúzta a szemöldökét, ahogy belegondolt.
– Ez nekem teljesen új… Az álmok ellen is lehet küzdeni?
– Igen, hisz Voldemort ahhoz is ért, hogy hogyan küldjön neked olyan álmokat, amivel rávehet valamire, vagy kíváncsivá tehet bármi iránt, amit ő akar elérni… – Piton hirtelen elhallgatott, mikor Harry idegesen felhúzta a lábát, és átkarolta. – Ezek szerint erről tudsz?
– Úgyis mondhatjuk… – mondta halkan.
Piton egy darabig hallgatott, majd, mint aki attól tart, hogy dühöngeni fog, végül csak megkérdezte:
– Elmeséled, mi történt?
– Áh, nem történt semmi különös – vágott bele Harry indulatosan. – Csak Voldemort az álmaimon keresztül megmutatta a Jóslatok Termét, ahol ugye a jóslat van, amit mindenáron meg akart szerezni általam. Végül pedig, egy látomást küldött rám… Amivel odacsalt a Mágiaügyi Minisztériumba… – Aztán hirtelen elhallgatott, és halkabban folytatta: – És ami végül Sirius halálát okozta, mert utánam jött, mikor bajba kerültünk.
– Harry…
– Jó, rendben! Tudom, hogy ne hibáztassam magam érte, felfogtam! – tört ki Harry, aztán elhallgatott, mikor rájött, hogy megint ordibál. – Ne haragudj.
Piton előre hajolt.
– Nem haragszom. De elég volt ebből az önmarcangolásból – mondta nyugodtan, mint aki attól fél, felrobban, mint egy bomba. – Ma ugye már Szilveszter van, holnap újév… itt az ideje, hogy kimozdulj innen.
– De a kém…
– Igen itt van köztünk, minden áldott nap. De most ott leszek melletted egész este, és vigyázok rád – vágott közbe Piton. – Na gyere, kellj fel. Feltételezem éhes is vagy, nem emlékszem rá, hogy az elmúlt napokban láttalak volna enni.
Harry érezte, ahogy lángolni kezd az arca. Azzal próbálta ellensúlyozni a dolgot, hogy felkelt, és a szekrényéhez ment ruhát keresni. Piton nem kérdezett rá, hanem közölte, hogy mindjárt visszajön érte, és együtt eltöltenek végre egy nyugalmas estét, minden gond nélkül.
Persze idővel kiderült, az este minden lesz csak nyugalmas, és gondok nélküli nem.
Minden remekül alakult, a vacsora finom volt, mint mindig – habár Piton rászólt, hogy lassan egyen, és ne sokat. Az ikrek pedig a saját boltjukból kerítettek mindenféle apróságot, amivel feldíszítették az ebédlőt. Ami a legmulatságosabb volt: hogy a szilveszteri trombiták életre keltek, mikor egy órán belül nem fújták meg őket, és a kiszemelt tulajdonosokat addig ütötték, amíg az nem fújt beléjük újra.
Tonks hozta szokásos formáját, mindenféle orrokkal szórakoztatta a jelenlévő gyerekeket, a felnőttek pedig kivételesen nem a háborúról beszélgettek, hanem mindenféle régi mulatságos eseményekről. Harrynek olyan furcsa volt őket hallgatni, hogy Roxfortban mit csináltak a tóban vagy épp a parkban – mikor az már ugye nincs…
Amikor elütötte az éjfélt az óra, mindenki jókedvűen szórta a másikra a marék konfettit. A felnőttek koccintottak, a fiatalabbak pedig megint leültek az asztalhoz, hogy már újévkor mindenféle édességgel tömjék tele magukat.
Harry odament az asztalhoz, távol az ikrektől, és szomorúan látta, hogy a kedvenc pitéjéből – amit egykor Siriusra is ráborított –, már nincs. Mrs. Weasley egy rakás konfettivel a hajában mosolyogva odafordult hozzá.
– Menjél csak be nyugodtan a konyhába, ott találsz még három tállal a pitéből, gondolom, azt kerested.
– Köszönöm, Mrs. Weasley – vigyorgott Harry, és már el is tűnt a konyhában. Nem csukta be az ajtót maga után, éppen egy remek zene szólt a varázsvevő készülékből, amit még hallani akart.
Jókedvűen letette az üres tálat a pultra, és átlapátolta a nagyobból a süteményeket. Mikor végzett, megkereste a porcukrot, leszórta a süteményeket, és éppen megfordult, hogy a helyére vigye, de amint meglátta a jellegzetes lila talárt, és az ősz szakállat, kiesett a porcukros üveg a kezéből, és csattanva ért földet.
– Igazgató úr… a frászt hozta rám! – fakadt ki Harry, és lehajolt, hogy feltakarítson maga után.
Dumbledore nem mozdult, csak rámosolygott.
– Ne haragudj, Harry, nem volt szándékos. Azt hittem, látod, hogy jöttem. – Aztán a mosoly leolvadt az arcáról, és a hangja is komorrá vált. – Beszélnünk kell, mégpedig most.
Harry odavarázsolta a lapátot, hogy felsöpörje az üvegszilánkokat, de aztán rájött, hogy ennél egyszerűbb módja is van, így kimondott rá egy Reparót.
– Mi olyan fontos, hogy újév napján az éjszaka közepén zargat? – kérdezte dühösen Harry, mert komolyan örült a mai estének. És ha Dumbledore itt van, az szinte egyenlő a világ végével.
– Egy nagyon fontos dolog rossz kezekbe kerülhet, ha nem cselekszünk…
– Cselekszünk? – kérdezte egy mély, hűvös hang valahonnét hátulról.
Harryben megfagyott a vér, ahogyan felállt, hátrafordult, és meglátta apját, amint éppen dühösen bevágja az ajtót maga mögött, miközben a szemei szikrákat szórtak. Szinte vibrált a levegő körülötte a dühtől.
– Régen láttalak, Albus – mondta, mintegy üdvözlésképpen, aztán Harryre pillantott. – Habár ezt Harry nem mondhatja el magáról, igaz?
oO{~S~}Oo
Remélem, örvendeztek, hogy ilyen kevés idő után ilyen hosszú fejezetet kaparinthattatok meg. ;) Habár, nem is tudom, mennyien örültök, mert mintha a lelkesedés is visszaesett volna, legalábbis a vélemények számából ez jön le. :( Különösen MOK, tündibogyó, Ligeia, Reader, nimol és Servius Rufus véleményeire lennék kíváncsi. ;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
