25. Változások

A Lupin-házban tartózkodók fele nem értette, mi történik Harryvel. Flammy óvatosan közelebb sétált, és a fiú felé nyújtotta a kezét, hátha bátoríthatja, bár maga sem tudta, hogy miért teszi. Meg akarta mutatni Harrynek, hogy ő ott van, ha szüksége van rá. Bal karját gondosan a háta mögé rejtette, hogy Harry ne lássa hiányzó kisujját. Hermionénak sem hiányzott ez, és a fiúnak sem.

Harry nézte az átlátszó kezet, de az nem mozdult. Gyomrában tompa fájdalmat érzett, amikor meglátta a valamikor hús-vér lányt, és ez az érzés csak erősödött, ahogy felé nyújtotta a kezét. Harry nem tudta, hogy Flammy mit akar, de erős volt a késztetés, hogy csak úgy megfogja azokat a karcsú ujjakat, és belekapaszkodjon.

Flammy nem tudta, hogy meddig állt ott, de Harry megmozdult, kezébe csúsztatta jéghideg, nyirkos ujjait, és megszorította. A lány szája enyhén elnyílt a csodálkozástól, és örömében, hogy képes Harryt megfogni, a másik kezével is megszorította, teljesen elfelejtve, hogy miért rejtette el előzőleg.

Harry zavarodottan nézte a hiányzó ujjat, és hirtelen elrántotta a kezét. Otthagyta a megkövülten bámuló társaságot, visszasántikált a szobájába. Már nem akart annyira elmenni, de nem tudott mit kezdeni a gyomrában tompán szúró fájdalommal.

Lupin elfehéredő bütykökkel szorongatta a konyhaszék támláját, mellette Tonks értetlenül bámult Harry után.

- Azt hiszem, tartozom egy vallomással – szólalt meg Hermione szégyenkezve, és elmesélte, hogy mit tett. Eszébe jutott, hogy Fredről teljesen elfelejtkezett, így kölcsönkért egy baglyot Remustól. Annyira örült, hogy Harry életben van, hogy teljesen elfelejtette, hogy Fawkes nem akarta, hogy bárki tudjon róla, így leírta Frednek is. A bagoly kirepült a házból, messzire víve Hermione titkát.

Lupin közben összerakta a kirakós újabb darabjait, és figyelte a Piton mellett rezgő levegőt. Már akkor érezte, hogy van még itt rajtuk kívül valaki, amikor beléptek a szobába. Nem látta, csak érezte és hallotta.

Harry, miután erős záróbűbájokat tett az ajtóra, próbálta lenyugtatni magát, de a frusztrált idegesség nem akart csökkenni. A gyomrát szorító görcs egyre erősebbé vált, és felfelé kúszott, összefacsarva teljes valóját. Nem tudta megérteni, Hermione hogy tehette ezt. Dumbledore is megmondta, hogy a halottakat semmilyen varázslat nem hozhatja vissza, de Hermione túllépte a józan ész határait, börtönbe zárta saját húgát, örökre.

A fiú dühöngött. Le akart menni, és agyonátkozni Hermionét, kiélvezve szenvedése minden pillanatát. Minden porcikája ezt akarta. Indult, hogy megtegye, de belül egy hang, talán a régi énjének maradványa, visszatartotta.

Hirtelen undorodni kezdett magától; úgy engedte el a kilincset, mintha tűzforró lett volna. Hátra tántorodott, és teljes testében remegni kezdett.

Már semmit nem értett, nem értette, mi zajlik benne. Leroskadt az ágyra, majd arcát a tenyerébe temetve sírni kezdett. A fájdalom szaggatta, s belenyilallt a felismerés, hogy már semmi sem lesz ugyanaz - soha többé. Ledőlt az ágyra, magzati pózba gömbölyödött, és álomba sírta magát. Nem vette észre Flammyt, aki könnyek közt figyelte küszködését.

Odalenn még egy ideig latolgatták a lehetőségeket, majd aludni tértek. Hermione megkapta a földszinti vendégszobát, a Lupin házaspár pedig a szerény emeleti szobájába indult, hogy nyugovóra térjen, amikor Tonks minden átmenet nélkül összeesett az ajtónál. Remus teljesen megrémült, első gondolata az volt, hogy kiált valakinek, de egy hang sem jött ki a torkán. Felkapta feleségét, és levitte a földszinti nappaliba, majd óvatosan lefektette a kanapéra. A zajra a szoba ablakán kifelé bámuló Piton megfordult, és homlokráncolva nézte a jelenetet.

- Mi történt vele, Lupin? – kérdezte, mire Lupin összerezzent.

- Nem tudom – rázta a fejét. – Egyszer csak összeesett – felelte aggódva. Gyengéden végigsimított felesége haján, majd a sápadt arcot kezdte tanulmányozni. Perselus megtörte a csendet.

- Menj el egy gyógyítóért, Lupin, addig vigyázok rá – ajánlotta fel Piton. Lupin kicsit habozott, aztán biccentett, és egy pukkanással eltűnt a szobából.

Egy bagoly kopogott az Odú ablakán. A házban még csak Mr. és Mrs. Weasley volt ébren, akik a konyha asztalnál ültek, és halkan beszélgettek. A neszre mindketten az ablak felé fordultak. Mr. Weasley beengedte a baglyot, amely kecses ívben leszállt az asztalra, feltartva egyik lábát. Mrs. Weasley leoldotta a levelet, elolvasta a címzést, és meghökkent. De szóvá tenni már nem tudta a dolgot, mert a lépcső felől léptek zaja hallatszott, és a címzett lépett a konyhába.

- Jó reggelt! – üdvözölte szüleit Fred Weasley.

- Pont jókor jöttél. Leveled jött – nyújtotta át a pergament az anyja.

Fred gyorsan kibontotta, és olvasni kezdte.

Fred!
Nem akarok sokáig magyarázkodni, így rögtön a lényegre térek: Harry életben van. A többit személyesen megtudod. Gyere el Lupinékhoz. Kérlek, senkinek se szólj! Főleg Ginnynek ne. Remélem érted, miért.
Hermione

- Mit akar tőled? – kérdezte Mr. Weasley Fred megrökönyödött arcát látva.

- Semmi fontosat, apa. Bocsássatok meg, de mennem kell – válaszolta nyugalmat erőltetve magára Fred.

- Mégis hová? – kérdezte az anyja.

Fred a zsebébe gyűrte a levelet, majd biccentett egyet köszönésképpen, és hoppanált a szobából. A Weasley szülők értetlenül néztek össze.

Lupin megérkezett a Rend kórházába. Hamar megtalálta Mrs. Perint, a Rend egyik legkiválóbb gyógyítóját, akiben maradéktalanul megbízott. Mikor elmondta neki miért jött, az nem kérdezett semmit, hanem rögtön felajánlotta a segítségét. Összeszedte a szükséges holmikat, és a férfival együtt dehoppanált. A Lupin-ház nappalijába érkeztek. A javasasszony rögtön vizsgálni kezdte a még mindig ájult nőt, Remust pedig kitessékelte a szobából. A szobában tartózkodó Pitonra pedig ügyet sem vetett. Perselus követte a férfit, aki a konyhába ment. Ott a kábán üldögélő Hermionét találták.

- Miért nem alszol? – kérdezte Lupin.

- Nem tudok – jött a kurta válasz.

- Történt valami? – kérdezte Hermione Lupin megviselt arcát látva.

- Tonks rosszul lett, de egy gyógyító már vizsgálja – válaszolta Lupin szomorúan egy székre roskadva.

- Biztos nincs nagy baja – szólt Piton.

- Igazad van. Lehet, hogy csak kimerült. Ez a pár nap nem volt egyszerű, és hát tudjátok a háború óta nem a régi – sóhajtotta Remus. Hermione és Piton bólintottak.

- Nyugodj meg, Tonks nagyon erős – nyugtatta Hermione, fáradtan.

Lupin halványan bólintott, mintha egyetértene vele.

A rájuk telepedett csendet az ajtócsengő hangja szakította félbe. Lupin sóhajtva kiment ajtót nyitni. Az ajtóban Fred állt, és meglehetősen izgatottnak tűnt.

- Tényleg igaz, hogy Harry életben van? – tette fel rögtön a kérdést.

- Igaz – válaszolta kurtán Lupin, egy megrovó pillantás kíséretében. Körülnézett a környéken, és mikor nem látott senkit bevezette Fredet a konyhába, észre sem véve, hogy a szoba mélyén egy érdeklődő szempár követi őket.

Harry a csengő zajára ébredt. Dühtől remegve ült föl az ágyban, és rögtön az ágy mellett Flammyt pillantotta meg. Nem törődött vele, hanem feltépte az ajtót, s amennyire sánta lába engedte, levágtatott a lépcsőn. Nem tudta kire, s legfőképpen miért dühös, de meg akarta torolni, amiért felébresztették. Benyitott a konyhába, s az első ember, akit meglátott egy mélyről fakadó sebet szakított fel benne. A Weasley család árulása. Nem akart mást, csak támadni, agyát elborította a düh köde. Körmei megnyúltak, és a döbbenettől kába Fred Weasleyre akarta vetni magát, de Piton, látva, mire készül, még időben elkapta. Azonban nem tudta visszatartani a fiút, aki kiszabadulva ismét Fred felé iramodott.

- Harry, ne! - kiáltotta Hermione, de Harry nem állt meg. Körmei felsértették a Weasley fiú bőrét. Fred felordított a fájdalomtól, és félreugrott. Ekkorra Pitonnak és Remusnak sikerült lefognia a dühtől tajtékzó Harryt, de az eltorzult arccal kiabálni kezdett.

- Mit keresel itt?! Hogy mertél ide jönni?! Menj el, ha jót akarsz, mert legközelebb nem leszek ilyen kedves! – üvöltötte torkaszakadtából. Fred a rémülettől meg sem tudott szólalni. Hermione kivonszolta a konyhából, egy gyors bűbájjal összeforrasztotta a vállán a sebet, majd így szólt.

- Most jobb, ha elmész. Úgy látszik még korai, hogy bárkivel találkozzon. Ne haragudj! Nem gondoltam, hogy ez fog történni!

- Semmi baj nem a te hibád – mondta Fred, majd átölelte Hermionét, és dehoppanált.

Egyikük sem tudta, hogy a konyhaajtóból Harry fintorogva figyeli a jelenetet. Hermione a csukott ajtót bámulta, mígnem valaki elkapta a karját, és maga felé fordította. Harry volt az.

- Mi a fene volt ez?! – ordított a képébe, még mindig dühösen.

- Micsoda?

- Ez az ölelés! Mióta vagy te jóban Freddel?! - tajtékzott Harry.

- Fred csak egy barát – védekezett Hermione.

- Persze – sziszegte Harry halkan és hidegen.

- Mi ütött beléd, Harry? Miért akartad bántani?

- Ne érdekeljen! – Azzal megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, de Hermione megállította.

- Harry, hagyd, hogy segítsünk! Kérlek, ne zárkózz el! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Hermione, hát nem érted? Nem tudtok segíteni! Eressz! –tépte ki a kezét a lány szorításából, és felrohant a lépcsőn. Mikor beért a szobájába erősen bevágta maga után az ajtót.

Hermione tanácstalanul nézett utána, majd visszament a konyhába a két megrökönyödött férfihoz. Szótlanul ültek egy darabig, mígnem Piton hirtelen ismerős rántást érzett, és eltűnt.

Hamarosan a gyógyító nyitott be a konyhába. Mivel sem Hermione, sem Lupin nem vette észre, így megköszörülte a torkát, mire Remus felkapta a fejét.

- Megvizsgáltam a feleségét Mr. Lupin, és semmilyen betegségre utaló jelet nem találtam. Nem kell aggódnia.

- De akkor mi baja? – kérdezte Remus még mindig aggódva. A gyógyító elmosolyodott.

- Nymphadora állapotos, körülbelül öt hete.

- Ó – Lupin csak ennyit tudott kinyögni meglepetésében.

- De hisz ez csodálatos! – ujjongott Hermione. – Végre valami jó is történik!

- Igen - ocsúdott fel Lupin. – Már mióta vártunk erre – kezdett örülni most már ő is.

- Pihenésre és nyugalomra van szüksége. Ha bármi történik, szóljanak. Most mennem kell – mondta a gyógyító. Lupin bólintott, majd megköszönte a segítséget, és kikísérte. Tonks hamarosan felébredt, és elújságolták neki a jó hírt. A Lupin-ház megtelt mosolygó arcokkal – még ha csak kis időre is.

Eközben Piton bosszankodva járt fel-alá a béke poklában.

- Ez nem igaz, Merlin szerelmére, miért pont most?! Miért?! – dühöngte.

Pont most kellett ennek megtörténnie, mikor ott kellene, hogy legyen. Ez minden, csak nem jó. Ráadásul nincs már itt egy ismerős arc sem, pedig most még a korcs Blacknek is örült volna. Leült a fűbe, és azon gondolkodott, hogyan tudnának Harryn segíteni, de minden egyes gondolatmenete zsákutcába jutott. Nem tudott rájönni, mi baja lehet a fiúnak, s ez a tudat majdnem megőrjítette. Legjobban a fiú érzelemkitörései aggasztották. Ez a labilis lelkiállapot semmi bíztatóval nem kecsegtetett. A főben kuporogva egyre jobban elfogta a kétségbeesés, majd nem bírta tovább, és motyogva sétálni kezdett.

- Merlin, kérlek, most az egyszer segíts! Küldj vissza, mert szükségük van rám! – adta ki magából elkeseredettségét a végtelenek.

Aggodalommal és fájdalommal a szívében rótta a végtelen mezőt, miközben majdnem szétvetette a tenni akarás. Tenni akart valamit azért az emberért, aki újra megtanította érezni. De a fiú nem volt a régi, és ebben ő is hibás, már megint hibázott, bár lelke mélyén tudta, hogy nem volt más választása. Csak remélni tudta, hogy valamikor Harry megbocsát neki ezért. Perselus azonban nem bírta tovább, és beleordított a béke pokla sivár csendjébe.

Több hét telt el Piton eltűnése óta, és a helyzet nem változott semmit. Harry állandó kitörései miatt Hermione Lupinékhoz költözött, hátha tud nekik segíteni, de már ő maga is kezdett kiborulni. Hermione hiányolta Pitont, akiről úgy gondolta, tudna hatni Harryre. Flammy is próbálkozott azzal, hogy közelebb férkőzzön Harryhez, de a fiú teljesen magába zárkózott.

Egyik reggel a várandós Tonks reggelit vitt Harrynek, de a fiú ingerülten nekiesett, és felsértette a nő karját - Remusnál ekkor betelt a pohár. Bármennyire is szerette Harryt, ez már neki is sok volt. Harryt a Szent Mungóban akarta elhelyezni, de Hermione nem hagyta, próbált valamilyen más megoldást találni.

A hír, hogy Harry életben van, gyorsan terjedt. Senki sem tudta, hogy ki mondta tovább, de megjelentek az első baglyok a Minisztériumtól is és a Reggeli Prófétától is, közben Hermione próbálta megoldani a problémát, hogy hova vihetné Harryt.

- Nézd, Hermione, míg nem találok valami munkát, tudok Harryvel foglalkozni egész nap – érvelt Ginny széles mozdulatokkal. – Anya is otthon van egész nap, ráadásul nálunk üres az egész ház, Fred és George is ritkán van otthon, hozzánk nyugodtan jöhetne.

Hermione nagyot sóhajtott. Igen, eszébe jutott már ez az eshetőség is, de legutóbb csúnya vége volt, amikor Harry Freddel találkozott. Talán Ginnyvel sem lenne különb. Kezébe temette az arcát egy pillanatra, majd felnézett a lány szemébe, amikor végre úgy érezte, hogy képes könnyek nélkül válaszolni.

- Legutóbb megtámadta Fredet. Nem merem megkockáztatni, hogy benneteket is bántson. Legutóbb Tonksra támadt rá.

- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gond.

Miután Ginny távozott, Hermione kisétált a teraszon ülő Harryhez.

Nézte a meggyötört arcot, a hiányos orrot, a piheként növekvő fekete hajat, a távolba révedő, közönyös, vörös szemeket.

- Harry, elképzelni sem tudom, mit élhettél át, de szeretném, ha hagynád, hogy segítsünk.

A fiú tekintete egy pillanatra Hermionéra vándorolt, majd tovarebbent, hogy továbbra is kitartóan bámulja a lemenő napot.

- Nem tudsz segíteni.

- Emlékszel, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül együtt? Emlékszel, hogy mi mindent éltünk túl? - óvatosan megérintette a Harry vállát, és simogatni kezdte. - Te mindig ott voltál velem, jóban is és rosszban is, szeretnék most én is itt lenni neked.

- Nem érted, Hermione, nem tudsz segíteni – felelte, majd ellökte magától a lány kezét.

Hangja még csak ingerült se volt, de kérlelő sem. Rideg volt, és parancsoló.

Hermione nyelt egyet, és nem erősködött tovább. Tudomásul vette, hogy Harry nem kér a segítségéből, és nehezen, de megértette, hogy ez a Harry már nem az a Harry, akit megismert.

Nehéz szívvel állt fel, és indult be a házba, de útközben megtorpant. Összeszorította a fogát, és egyszerűen közölte Harryvel:

- Ginny szeretné, ha hozzájuk költöznél az Odúba. Mrs. Weasleyvel szeretnék a gondodat viselni.

Harry összerándult a gondolatra, hogy Ginnyvel éljen.

- Rendben – válaszolta mégis egy biccentés kíséretében.

Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét, és Merlinhez fohászkodott, hogy Harry ne akarjon oda menni. Ginny csak ártani fog neki, akaratán kívül is. Már nem haragudott a lányra, de nagyon jól tudta, hogy most erre van a legkevésbé szüksége barátjának. De nem ellenkezett a fiú akarata ellen.

- Hát akkor jó éjt, Harry – köszönt el sután, de választ már nem kapott. A földszinti szobába lépkedett, de mintha a teste nem is hozzá tartozott volna. Valaki más sírt helyette, valaki más rontotta el valahol. Nem ő éli át ezt az egész drámát, ő csak külső szemlélője az egész tragikomédiának. Meleg könnyek szánkáztak végig az arcán, de ő csak állt, és a könnyeken keresztül bámult a semmibe.

Következik: Halálos szeretet