24. Új életek

- Hogy kerültem ide? – kérdezte Flammy, miután magához tért első döbbenetéből. – Az előbb még Pitonnal… - elhallgatott, és újra körülnézett. – Jól sejtem, hogy megpróbáltatok feltámasztani? – nézett a párosra.

Hermione nem találta a szavakat, de aztán intett Frednek, hogy hívhatja a szüleit. Azt már korábban megbeszélték, hogy őket csak akkor hozzák ide, ha biztossá válik, hogy a varázslat sikerült, és nem valamilyen sötét, túlvilági erőt keltettek életre Flammy helyett.

Míg Fredékre vártak, Hermione is összeszedte magát, és röviden elmesélte húgának, mit is tett.

- Időlegesen visszahoztalak, hogy el tudjunk búcsúzni. Sajnálom, hogy iderángattalak, de anyuék és én sem bírjuk ki nélküled – sírta, és Flammy is letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Sohasem gondolta volna, hogy a szellemek is képesek könnyezni.

- Szeretlek, és örülök, hogy találkozhatunk még egyszer – vigasztalta nővérét. – De most mi lett belőlem? Olyan vagyok, mint Piton? Ingázni fogok a két világ között az idők végeztéig?

- Nem, nem hiszem – rázta meg a fejét Hermione. – Elvileg csak néhány órát maradsz, aztán visszatérsz. – Hirtelen elhallgatott, és láthatóan zavarban volt. - De a varázslat nem teljesen úgy sikerült, mint ahogy kellett volna, így semmiben sem vagyok biztos. Neked hús-vér alakban kellett volna visszatérni, mint egy… mint, tudod… szóval, mint egy zombi – nyögte ki végre. – Nem tudom, mit ronthattunk el – ingatta a fejét.

- Mint egy zombi? Mit akar ez jelenteni Hermione? És hogy érted azt, hogy hús-vér? – tette fel szemrehányó kérdéseit Flammy.

- Fogalmam sincs – válaszolta nővére tanácstalanul.

- Te voltál a Roxfort legjobb diákja az évfolyamodban! Te voltál az ész és a furfang, ha szükség volt rá! Mi szükség volt erre?! – kiabált Flammy egyre kétségbe esettebben.

- Nem tudom. Én… sajnálom – kezdte Hermione, de a zokogás elszorította a torkát.

Leroskadt a legközelebbi székre, és egyre hangosabban sírt. A felgyülemlett feszültség kitört belőle, elsöpörve minden értelmes gondolatot. Flammy halkan csitítani próbálta, de ezzel nem sok eredményre jutott. Ezért közelebb ment és megpróbálta megsimogatni nővére vállát, de a keze átsiklott a testén. A lánynak rossz érzései támadtak, és kérdések cikáztak a fejében. Hús-vérnek kéne lennem? De nem vagyok?! Miért? Mi vagyok akkor? Ezek a kérdések elbizonytalanították, és lassan ő maga is sírni kezdett. Félt, hogy elkeseredett nővére valami butaságot művelt, valami visszafordíthatatlanul rosszat. De aztán ezeket a gondolatokat inkább elhessegette. Egy kisgyerek dacosságával törölte le könnyeit, és újra halkan vigasztalni kezdte az elkeseredett Hermionét. Nővére lassan megnyugodott, és felnézett. Egy darabig csendben ültek, s végül Hermione kezdett beszélni erős önváddal a hangjában.

- Sajnálom, hogy nem vettem észre időben, hogy beteg vagy. Miért nem szóltál, hogy gyenge vagy? Talán találtunk volna valamilyen gyógymódot. Nem te vagy az egyetlen varázstalan félvámpír, akinek keveredett a vére egy vérfarkaséval. Talán…

- Ezen már felesleges gondolkodnunk. Nem kellett volna Malfoyjal verekednem, de tudod jól, mennyire rémült voltam! Nem tudtam, mi a természetes, nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy beteg vagyok – ellenkezett Flammy. – Aztán attól a bájitaltól, amit Erdélyben kaptunk, teljesen rosszul lettem, biztos az hozta elő a tüneteimet.

- Mi is erre jutottunk. De annyi minden történt a halálod után! A csata… - Hermione elhallgatott, mint akinek valami nagyon fontos jut az eszébe. – Harry, találkoztál Harryvel odaát? – kérdezte.

Flammy bólintott, és elmesélte, hogy ő és Voldemort is a béke poklába került, aztán Harry feláldozta magát Voldemort végső halála érdekében.

- Szóval már vége? – lépett közelebb Fred, aki most tért vissza a szülőkkel. – Voldemort tényleg halott?

- Igen – bólintott Flammy, és a szülei felé szaladt. Akárhogy igyekezett, nem tudta megölelni őket, és Fred hamarosan rettentő kényelmetlenül érezte magát a négy zokogó ember között. Teljesen a háttérbe húzódott, hogy ne zavarja őket. Örült, hogy Hermionéék most elbúcsúzhatnak Flammytől, de nem tetszett neki a lány áttetsző alakja. Mi van, ha örökre itt ragadt szellemként? Nagy büntetés lenne a számára a család búcsúzás iránti sóvárgása miatt.

Harry Potter magához tért az ágyban. Nagyon gyengének érezte magát, de érdeklődve körbepillantott. Nem emlékezett, hol is van, mi történhetett vele, és miért fekszik ágyban. Ahogy lassan megmozdította a karját, érezte, hogy ragad, mintha valami nyúlós és ragacsos dologgal öntötték volna le a takaróját és – ahogy most megijedve érezte – az egész testét.

Le akarta törölni magáról, de a karja nem engedelmeskedett, nem bírta felemelni. Csak a szemét forgatta, de egyre jobban zavarta, hogy nem emlékszik semmire, hol van, és miért. A rémülete pánikká változott, és dobálni kezdte magát az ágyon, de a ragacs nem engedte. Erővel kényszerítette magát arra, hogy megnyugodjon, és percekig csak a plafont bámulta. Lecsendesítette elméjét is, és arra koncentrált, mit tegyen. A pánikot nem találta vonzó alternatívának, így úgy döntött, pihenésre van szüksége, hogy erőt gyűjtsön. Hogy mire, azt még nem tudta pontosan, de érezte, nem akar túl sokáig itt maradni. Ahhoz pedig, hogy távozhasson, erőre van szüksége. Lehunyta a szemét, és álomba kényszerítette magát.

Piton teljesen egyedül volt a béke poklában, és nem tudta, mit kezdjen magával. Sejtette, hogy nem ürült ki teljesen a hely – hisz messze nem Voldemort halálára várt itt mindenki -, de nem akart felfedező körutakat tenni, hátha összefut valakivel. Meg aztán, ha össze is találkozik valakivel, mit kezdjen vele? Ijessze halálra? Azzal már egy kicsit elkésett.

Flammy eltűnése meglepte. Nem gondolta volna, hogy ő is a Sötét Nagyúr halálára várva ragadt itt. Sokkal inkább úgy tűnt, Harry, vagy a nővére miatt várakozik.

- De hisz Harry is meghalt – gondolt bele, és észre se vette, hogy magában motyog. – Ha Harryre várt, már neki sem volt itt semmi keresnivalója. Ő is továbblépett, ki tudja, hová. Oda, ahová Rara is ment – nélkülem. - Nem bánta, hogy idekerült, most már nem. Az a perc, amíg felesége tiszta tudattal odabújt hozzá, elég volt neki arra, hogy elégedett legyen a sorsával.

Azóta, hogy felesége a Szent Mungóba került, volt ideje hozzászokni a gondolathoz, hogy elveszett számára. Nem, nem adta fel, annál azért keményebb volt egész életében. Kísérletezett, küzdött Rara felépüléséért, és ezzel elősegítette, hogy lélekhurcolóként magához térjen. Mikor neki, saját kezűleg kellett megölnie, újra kezdhette elölről az önsanyargatást. Tudta jól, hogy minden az ő hibája. Bocsánatot akart kérni és megbocsátást.

Most lehetőséget kapott minderre, és hirtelen úgy érezte, nem akar többet az élettől. Mit szeretne? Az élete nagyrészt abból állt, hogy Voldemort miatt szenvedett, ellene vagy – rövid ideig – érte küzdött. Ő volt satnya kis élete központi alakja. Elviselte a megvetést, a sanyargatást, a közönyt. Most ennek vége, Voldemort nincs tovább, elpusztította. És ezzel egyidejűleg elpusztította az egyetlen embert, aki még pozitív hatással volt az életére, Harry Pottert. Nem akart teljesen hálátlan lenni, így bevallotta, hogy Hermione Granger is előkelő helyre küzdötte fel magát a „Kit kedvelek”-listán, de – tekintve a lista hosszát – ez nem volt olyan nagy csábító erő. A lista többi tagja mind meghalt, egyedül miatta pedig nem vágyta a hosszú évtizedekig tartó további életet. Tudta jól, a lány majd új életet kezd, szerelmes lesz, megházasodik, okoskodó gyerekeket szül, nagy karriert csinál – azaz éli a saját életét. Nem lesz szüksége egy mogorva férfi társaságára, aki negatív megjegyzéseivel elvenné mindenki életkedvét.

Úgy érezte, feladta, és ólomsúllyal nehezedett rá a fájdalom. A fájdalom, hogy nem mehet Rara után, hanem itt kell rostokolnia ezen az őrületet keltő helyen, a semmire várva. Nem tudta, mi következik a béke pokla után – lehet, hogy az unalom ott még fokozódik? -, de inkább azt akarta felfedezni, mint itt várakozni.

Amikor megérezte a napok óta nem érzett gyomorszorító facsarást a testében, elfintorodott. Szóval végre visszatérhet a való életbe – egy darabig. Végül is, a semminél ez is jobb. A béke poklánál minden jobb.

Lupin percek óta álldogált Harry szobájában, a kilincset fogva. Nem tudta felfogni, nem értette, hogy mi történhetett a szobában. Fawkes eltűnt, az ágyon is és Harryn is valamiféle ragacsos, sárga folyadék fénylett.

Tonks mellette toporgott, és az aurorképzőben tanultak szerint vizsgálgatott mindent. Lupinnak meg sem kellett mozdulnia ahhoz, hogy rájöjjön, mi történt – lassan összeállt a kép, és a szíve összeszorult.

- Tonks... - próbálta felhívni magára felesége figyelmét.

A nő ráemelte fekete szemeit, és még jobban elkomorodott az arckifejezése láttán.

- Fawkes feláldozta magát Harryért – mondta ki végül, és valahogy végérvényessé vált a dolog most, hogy kimondta.

A fekvő fiú hirtelen vergődni kezdett, mint aki rosszat álmodik, és a két felnőtt egy emberként ugrott mellé, hogy lefogja, vagy segítsen. Egyikőjük sem tudta, hogy mit tegyen, így Lupin megpróbálta lefogni, hogy ne tegyen kárt magában, és halkan beszélni kezdett hozzá.

Ám úgy tűnt, Harry nem érti, vagy talán nem is hallja a szavakat. Tonks közben bűbájokat szórt rá, végül az ötödik után a fiú vergődése elcsendesedett, és szemei lassan kinyíltak.

Tonks és Lupin lassan elmosolyodott, és örömkönnyeket hullatva ölelgették Harryt. A fiú rémülten tolta el magától mindkettőjüket, és az ágy vége felé araszolt, tőlük minél távolabb. Olyannyira gyorsan hátrált, hogy észre sem vette, hogy mikor ér véget az ágy, és hangos csattanással földet ért. Ám ez sem zökkentette ki, tovább mászott a szoba egyik legtávolabbi sarkába, ahonnan rémülten nézett a megdöbbent felnőttekre.

Flammy félve nézte a dühtől tajtékzó Pitont, aki ugyan nem szólt egy szót sem, de érezhetően gyilkos hangulatban volt. Hermione sápadtan, ámde rezzenéstelenül állta a sötét pillantást, később a kioktatást és szidást. Flammy nem tudta, hogy kinek adjon igazat. Megértette Hermionét, és mindazt, amit a szüleiért tett, ugyanakkor értette Piton dühét is, hiszen ő is megrémült a lehetőségtől, hogy itt ragad az élők között, mint ujjatlan szellem.

A vita elkezdődött, és lassan odáig fajult, hogy Fred és a Granger szülők is beszálltak. Piton fel-alá lebegett, Hermione szinte kiabált, Fred hiába próbálta csitítgatni, Flammy szülei pedig kontráztak. Senki sem látta, ahogy a lány lassan elhalványul, és eltűnik. Fred volt az első, akinek feltűnt Flammy hiánya. Elsápadva próbálta felhívni magára Hermione figyelmét, és mikor végre rá figyelt, mindenki elhallgatott.

- Hova tűnt? - nézett Hermione rémülten Pitonra.

- Ki hova tűnt? - szólalt meg Flammy is meglepetten.

- Ugye nem tűnt el ilyen hamar? Hiszen csak egy órája idéztük meg!

Piton értetlenül nézte a jelenetet, és lassan megértette, hogy mi történik.

- Te nem látod Flammyt – vonta le a következtetést teljes nyugalommal. - Ti egyáltalán nem látjátok őt?

Hermione a lány hűlt helyét bámulta.

- Miért, maga igen?

- És hallom is – mutatott rá.

Flammy meglengette a kezét nővére, majd szülei előtt, de ők még mindig azt a pontot bámulták, ahonnan ő eltűnt. Piton szomorúan vette tudomásul: Hermione mindent elrontott a Holtak Idézésében, amit csak lehetett, és Flammy nem csak, hogy itt ragadt az élők világában, de senki élő nem képes látni.

Remus órákig próbálta Harryt megnyugtatni, mire a fiú legalább azt eltűrte, hogy mellé üljön.

- Harry, nem ismersz meg, igaz?

A fiú megrázta a fejét, végül fáradtan lehunyta a szemét.

- Ismerlek, és mégsem – felelte végül rekedten, és a kezeire rászáradt ragacs ellenére átölelte magát.

Lupin segíteni akart rajta, így előhúzta a pálcáját, hogy egy tisztítóbűbájt bocsásson rá, de Harry összerezzent, és védőbűbájt hozott létre maga körül. A két felnőtt egy darabig még próbált beszélni a fiúval, de Harry tudomást sem vett a szobában lévőkről. Előre-hátra ringatta magát, és magában motyogott. Végül Lupin és felesége magára hagyta a zavarodott fiút.

- Mit tegyünk, Remus? – kérdezte szomorúan Tonks, mikor leértek a konyhába.

- Nem tudom – válaszolta Lupin elhalóan, miközben erőtlenül egy székre rogyott. Arcán fájdalom, és tanácstalanság ült. Tonks vigasztalóan ölelte át, és remélte, hogy a dolgok, mint mindig, most is jóra fordulnak.

- Minden jel arra mutat – kezdte Piton enyhe iróniával a hangjában -, hogy Flammy az élők és a holtak világa között ragadt valamiféle asztrális valóságban.

Hermione a szája elé kapta a kezét, mikor felfogta, mi lett balga akciójának következménye. Arca egyre sápadtabb lett, egyre nehezebben vette a levegőt, majd elhalóan megszólalt.

- Hogyan történt? – kérdezte remegve. – Mindent a leírtak szerint tettünk, és… - de Piton nem hagyta, hogy befejezze.

- Ezt neked kéne tudnod! – förmedt rá Piton dühösen.

- Nem tudtam, hogy ez fog történi! Sajnálom!

- Együtt csináltuk. Nem egyedül Hermione a felelős a kialakult helyzetért – szólt közbe halkan Fred, miközben az újra zokogó lány hátát simogatta.

- Milyen asztrális valóságról beszélt az előbb, professzor? Mit jelent ez pontosan? – tette fel a kérdést Mr. Ganger.

Perselus nagyot sóhajtott mielőtt válaszolt volna próbálva minél tapintatosabban megfogalmazni a mondani valóját. Ez nem volt könnyű feladat, mert Flammy is kérdésekkel bombázta. Így próbált az összes kérdésre ésszerű magyarázatot adni.

- Az asztrális valóság vagy sík egy olyan alternatív tér, amely a hétköznapi ember számára láthatatlan. A varázstalan emberek szellemekről szóló históriái általában az ebben a térben rekedt lelkekről szólnak. Ez abból adódik, hogy egyes különleges képességű emberek látják, és hallják ezeket a lelkeket. Így a maguk szellemtörténetei egyáltalán nem alaptalanok. A lányuk lelke ebbe a világba került – foglalta össze Piton a sejtéseit.

- Tehetünk valamit érte? – kérdezte Mrs. Granger, reménykedve.

- Attól tartok semmit – válaszolta Piton lemondóan.

Harry Potter egy kis idő múlva észrevette, hogy egyedül van. Ez a tény valamelyest nyugalommal töltötte el, de még mindig üresnek erezte magát. Nem tudta, mi lehet a baj, csak azt, hogy nem önmaga. Ezzel együtt az is feltűnt neki, hogy ez is közömbösen érinti, mintha meghalt volna valami a lelkében, épp az, ami a lényegét adta. Elméjében cikáztak az emlékek, de nem tudta érzelmekhez társítani őket, és ez megrémítette. Végül eszébe jutottak a legutolsó emlékei. A szülei, Ron, Sirius, és Flammy, amint beszélnek hozzá, kedves szavakkal bátorítva. De nem érezte azt a melegséget, amit ezen emlékek hatására bárki érzett volna, hanem közönyösen, szinte undorodva figyelte hízelgésüket. Majd megjelent Piton képe, amint eltépi a közte és Voldemort közti varázsfonalat. Végül eszébe jutott a Nagyúr, amint a belőle kitörő szeretethullámtól egyre csak erősödik, és végül csak a fonalat látta, a szívüket összekötő kapcsot, s megértette. A hitvány féreg utolsó, legfájóbb ajándékát. Már megint okosabb volt, mint azt valaha gondolta volna, túljárt az eszén. Képes volt létrehozni egy horcruxot, még ott is, ahol ez lehetetlen. Feláldozva Harry egyetlen kincsét, ami valaha oly erőssé, és kitartóvá tette, a szeretetet. Pusztítása egy üres, holt lelket hagyott maga után, beleinjektálva saját romlott lényének egy darabját. Harryt elfogta a pánik, és kétségbeesetten kuporodott össze a földön. Hangos nyüszítésbe kezdett. Lupin és Tonks aggódva nyitott be a szobába. Remus megpróbálta megsimogatni a fiú hátát, de az megint elhúzódott újabb védelmi bűbájt vonva maga köré. A két felnőtt végül ismét magára hagyta Harryt, hogy pihenhessen.

- Anya, jobb lesz, ha ti most hazamentek – mondta Hermione néhány órával Flammy elhalványodása után. – Majd szólunk, ha jutunk valamire. Hazaviszlek benneteket.

- Maradj csak, Hermione. Majd én – ajánlkozott Fred.

- Rendben. Köszönöm – válaszolta hálásan.

Elbúcsúztak egymástól, majd Hermione elindult megkeresni Pitont. Hamarosan megtalálta a nappaliban. A férfi az ablakon bámult kifelé látszólag rezzenéstelen arccal, de Hermione tapasztalt lévén, felfedezte rajta a mélységes fájdalmat. Csendben odament mellé, és ő is kinézett az ablakon. Sokáig csendben bámulták a lassan lemenő napot. Végül Hermione szólalt meg.

- Már megint csalódott bennem, és van miért haragudnia. Nem tudom, mit gondoltam. Csak… csak nem tudtam elviselni, hogy se Flammy, se Harry nincs többé… Én… - arcán újból csorogni kezdtek a könnyek, aznap már sokadszor. A szülei jelenlétében tartotta magát, és nem esett kétségbe, de most, hogy elmentek, minden újra megoldhatatlannak látszott. Piton átölelte, és simogatni kezdte a hátát, miközben suta szavakkal próbálta vigasztalni.

- Nem tettél semmi rosszat, Hermione. A világ az, ami elromlott – suttogta halkan.

Harry fáradsága ellenére nem volt képes elaludni. Fásultan bámult kifelé a kis szoba ablakán. Egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy elmenjen, mert egyre inkább érezte, hogy nem tartozik ide. Tudta, hogy valamikor örült volna ennek a törődésnek, de most mindez értelmetlen volt. Tonks és Lupin nem jelentett számára semmit, két ember volt csupán, akik idegesítették őt a kedvességükkel. Számára nem volt ennek értelme. Nem bírta tovább. Felállt, hogy lemenjen, és elhagyja a házat, de lábai nem bírták el, és a földre hanyatlott. Túlságosan gyenge volt még ahhoz, hogy elmenjen. Magában bosszankodva visszafeküdt az ágyra, és elkezdte a plafont bámulni. Csak pár órával később sikerült nyugtalan álomba zuhannia.

Hermione lassan nyugodott meg. Piton átkísérte a konyhába, főzött neki egy kávét, majd leült vele szemben. Flammy Hermione mellé lebegett, és csendben figyelte őket. Hermione kábultan kortyolta a kávéját, Piton pedig maga elé meredt.

Flammy elgondolkodva nézte őket. Gondolatai a béke poklában történteken, de főként természetesen Harryn jártak. Egy-két dolog nem volt világos számára. De ezek közül a gondolattöredékek közül egyetlenegy volt, ami egyáltalán nem hagyta nyugodni. Ránézett a két előtte ülő emberre, és minden bevezetés nélkül megkérdezte.

- Hogyan lehetséges, hogy nem léptem tovább, mikor Harry halott? – kérdezte a látszólag a semmibe révedő Pitonra nézve. A férfi összerezzent a hirtelen kérdésre, majd fekete szemeit a lányra emelte.

- Ez egy nagyon jó kérdés. Ezen töprengek magam is – válaszolta a bájitalmester. Hermione érdeklődve kapta fel a fejét, és nézett a férfira. Majd mikor megértette mi zajlik körülötte lemondóan sóhajtott.

- Flammyvel beszélget, igaz? Ez is a hibáim egyike, mint sok minden más – sóhajtotta.

- Sajnálkozással nem megyünk semmire, inkább gondolkozzunk. A húgod előbb egy igen érdekes kérdést vetett fel, amin jó lenne elgondolkozni. Talán még nincs veszve minden – válaszolta a szellem-Piton a fejét ingatva.

- Mégis miről beszél? Nem maga mondta, hogy nem lehet visszahozni Flammyt?!

- Nem Flammyről beszélek, hanem Harryről – válaszolta Piton.

- De Harry halott. Nincs remény arra, hogy életben van, igaz?

- A teste eltűnt, Hermione, ezt tehát nem tudhatjuk biztosan– válaszolta kurtán a férfi.

- Piton, emlékszik? Voldemort azt mondta, hogy valaki valahol életben tartja a testet – kapcsolódott be a beszélgetésbe Flammy is.

Piton úgy meredt Flammyre, mintha kísértetet látna, ami nem is állt messze az igazságtól. Szó nélkül magára hagyta a két lányt, és Harry szobájába lebegett. Hermione nem várta meg az engedélyt, utána szaladt, hogy megtudja, ha bármit kiderített. A férfi a szoba közepén állt, és láthatóan keresett valamit, de az nem adott jelet magáról.

- Elmondaná, hogy mit keres?

- Harry Merengőjét – válaszolta türelmetlenül, és tovább pásztázta a környezetét.

- Invito Harry Merengője – szólalt meg Hermione, mire Piton arcán megjelent egy amolyan régi, tanáros, gúnyos vigyor. A varázslat nem használt.

- Mindig levédte a szobáját az illetéktelen behatolóktól. Legalábbis a varázstudóktól – magyarázta Piton Flammyre pillantva.

- Hogy néz ki ez a Merengő? Az a nagy, kerek tál? – kérdezte Flammy, miközben Hermione fintorán mosolygott.

Piton bólintott, és reménykedve nézett a lányra. Flammy a szoba egyik sarkába mutatott, ahol egy apró, tenyérnyi méretű tál állt egy halom könyv és egyéb kacat társaságában.

- Megvan! – lelkesült Piton, mire Hermione elképedve nézett rá.

- Honnan tudta, hogy ott van?

- Én nem tudtam, Flammy volt. És most hagyjatok magamra.

- Mi?! – tört ki Hermionéból.

- Nem mi, csak te és Flammy. Meg akarom nézni újra a roxforti támadást.

- De hát én is látni szeretném!

- Hermione, ha nem tudnád, nem túl okos dolog egy szellem emlékeivel teli Merengőbe belesétálni – hazudott szemrebbenés nélkül, miközben eredeti méretűre varázsolta a tálat.

A lány szájszéle megremegett, de úgy tűnt, hisz a férfinek, így magára hagyta. Flammy csak állt, és bámulta, ahogy Piton az emléket a Merengőbe engedte.

- Megvárom itt – szólalt meg csendesen, és tudta, ha most érezne valamit, biztosan kiugrana a szíve a helyéről.

Piton végül belemerült a kavargó kékségbe, és Flammy várt, várt és várt. Éveknek érezte, mikor a férfi újra kijött. Akkorra már Hermione is újból ott állt a szoba ajtajában, hosszú, egyenetlen léptekkel járkálva, közben Flammynek magyarázott, remélve, hogy hallja.

Mindkét lány rákapta a tekintetét, és várt. Piton részletesen el akarta mondani mire jutott e rövid idő alatt, de csak egy szót bírt mondani:

- Fawkes.

- Mi van Fawkesszal? – kérdezte Hermione értetlenül.

- A főnix vitte el a Roxfortból Harry testét, aki valószínűleg életben van – mondta Piton türelmetlenül. Flammy arcán halvány mosoly jelent meg, de még mindig képtelen volt elhinni, amit a férfi mond.

- Elmondaná, hogy mi a fene történt? – kérdezte Hermione.

- Amikor Harry teste eltűnt – kezdett bele Piton –, egy hatalmas villanás öntötte el a termet, amibe az egész kastély beleremegett. Ezt Harry varázslata keltette, de közben lehetett látni egy másik villanást is, amellyel együtt a teste is eltűnt. Fawkes elvitte Harryt a kastélyból, és életben tartotta. Egy kérdés maradt: hová vihette Fawkes Harryt? – fejezte be Piton a döbbent Hermionét nézve.

A lány nem tudott megszólalni, mert őt is elragadták a gondolatai csakúgy, mint az előbb Pitont. Végiggondolta a lehetséges helyeket, majd bizonytalanul így szólt.

- Magához nem hozhatta, elvégre fél lábbal a sírban van – kezdte az elméletét fintorogva, majd elkezdett körözni, tudat alatt is Flammy körül. – Én lábadoztam. Egyébként is, el akarta titkolni, hogy él, különben már tudnánk róla, és nem temettük volna el, nem? Tehát a Weasley család túl nyilvánvaló lett volna. Mrs. Octondonnak ott a családja, a gyermekei miatt nem vihette oda. Én csak Lupin professzorra tudok gondolni!

A gyanútlan Fred visszatérve már csak az üres Piton-házat találta – róla teljesen elfelejtkeztek.

Hamarosan a Lupin házaspár háza előtt álltak. Piton megnyomta a ház csengőjét. Egy kis idő múlva a megviselt arcú Remus nyitott ajtót. Először meglepődött, de aztán beinvitálta vendégeit. Hermione, Piton és Flammy némán követték Lupint, aki konyhába vezette őket, ahol a bánatos arcú Tonks várt rájuk.

- Üljetek le – kínálta őket hellyel Remus. – Valami baj van, hogy ilyen későn jöttetek? – kérdezte semmit sem sejtve.

- Ami azt illeti, lenne pár kérdésünk – kezdett bele tapintatosan Hermione, mire Piton csak a szemét forgatta. Nem volt helye a finomkodásnak és ő különben sem a finomságáról volt híres, így rögtön a házaspárnak szegezte a kérdést.

- Harry életben van, és itt van nálatok! És ha ez így van, miért nem szóltatok róla senkinek? – kérdezte Perselus nem kevés szemrehányással és dühvel a hangjában.

- Ezt meg honnan… - ocsúdott fel Tonks a kábulatából, későn véve észre, hogy elárulja a titkukat.

- Tehát igaz! – kiáltotta izgatottan Hermione.

- Igen – válaszolta kurtán Lupin. – De nem olyan, mint régen. Megismert ugyan minket, de egyikünket sem engedi közel magához– mondta lesújtva. Ezután elmesélte a Harry idekerülése utáni eseményeket, majd a lehetőségeket kezdték latolgatni.

Harry Potter ajtónyikorgásra ébredt, amely a földszint irányából jött. Lassan felült az ágyban és fülelt. Nem kellett nagyon hegyeznie a fülét, mert vámpír érzékei felerősítettek minden hangot. Odalent beszélgetés folyt, s neki egy kis időbe telt, mire felismerte a jövevények hangját. A zsíros hajú denevér, Piton és az okoskodó Hermione. Különböző érzések kavarogtak benne, de ezek közül egy sem volt jó. Egyre nagyobb volt a kísértés, hogy eltűnjön innen egy olyan helyre, ahol egyedül lehet, és békén hagyják. Felállt és varázslattal fényt gyújtott. Észrevett az egyik kisebb szekrény tetején egy tükröt, felvette, és szemügyre vette az arcát. Közönyösen kémlelte tükörképét. Félig hiányzó, forradó orr, vörös szemek, félig kopasz fej. Tökéletes, úgysem akar emberek közé menni, mert elege van mindből, így a kinézet sem lényeges. Végignézett ruházatán, és undorodva elfintorodott. Azon még mindig a rászáradt, sárga ragacs éktelenkedett. Egy gyors bűbájjal megtisztította, és rendbe szedte ruháját. Ezután elhatározta, hogy közli a lent lévőkkel: elmegy. Gyorsan elhagyta a szobát, majd csendben lement a lépcsőn. Hamar megtalálta a kisház konyháját, és hangtalanul benyitott, megállt az ajtóban, és végignézett a beszélgetőkön. Pitonék annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy ott áll. Harry négy aggódó arcot látott, de ez sem töltötte el semmilyen érzelemmel. Szánakozva, szinte már megvetően méregette őket. Végül Hermione vette észre, és kezét a szája elé kapva felsikkantott.

- Pocsékul nézel ki – jelentette ki Piton, fájdalmasan méregetve. A fiú nem válaszolt csak megvonta a vállát, és leült egy üres székre az asztalnál, a lehető legtávolabb a négy embertől.

- Harry, annyira örülök, hogy jól vagy! – kiáltott Hermione felpattanva a székről, és elindult barátja felé, hogy megölelje, de félúton beleütközött a pajzsába, amely a földre taszította. Hermione feltápászkodott, és döbbenten nézett Harryre, aki végre megszólalt.

- Jobb lenne, ha a helyeden maradnál – mondta fagyosan.

- De Harry… - kezdte volna Hermione újra a beszélgetést, de a fiú vörös szemeiből áradó közönyösség elhallgatatta.

- Szükséged van valamire, Harry? Ennél valamit? – kérdezte szelíden Tonks.

- Inkább elmennék – jött a hideg válasz. Mind a négyen összenéztek, és végül Piton szólalt meg.

- És mégis, hová mennél? – kérdezte elszoruló szívvel a fiú siralmas állapotát látva.

- El innen – felelte Harry közönyösen. Már épp állt volna föl, hogy elhagyja a házat, mikor észrevett egy alakot, aki épp akkor lebegett be a konyhába a falon keresztül. Kitágult szemekkel meredt arra a pontra, ahol a jelenség feltűnt, majd elhalóan ennyit suttogott.

- Flammy…

Következő fejezet: Változások