|
7. Gyakorlás és az új erő
2007.06.22. 20:24
Szerző megjegyzése:
Béta mint midnig L.L. :)
az események kicsit felpörögnek...pár válasz...pár új kérdés
Ösztönzésnek pedig kérek szépen jó sok kritikát :);)
Harry reggel kipihenten ébredt, talán most először a nyár folyamán. Sokat lustálkodott az ágyba, a jövőre gondolva. Nem években gondolkozott, hanem napokban. Mire gondoljon okklumencián, milyen könyveket olvasson ki, elmondja-e Pitonnak a pálca nélküli varázslást, és hogy megemlítse-e azt a varázst, amit tanult. De hasa hangos korgása rákényszeríttette, hogy lemenjen reggelizni.
Perselus már az asztalánál ült, és jóízűen evett.
- Jó reggelt! – hangja olyan friss volt, mint ő maga
- Jó reggelt! Gondolkoztál azon, mit használj? – Elsőnek nem értette, mit kérdez, de aztán leesett neki.
- Hát tulajdonképpen igen, de nem tudom, jó lesz–e – mondta kicsit bizonytalanul.
- Miért ne lenne jó?
- Egy kép az igaz, de inkább jelenség. Meg erről álmodtam, azért gondoltam rá.
- És mégis mi lenne az? – érdeklődött finoman. Kíváncsi volt mit talált ki a fiú. Tegnap este fejlődést mutatott az igaz, de nem tehetséget.
- Hát… a tűzre… de… - nem tudta, hogy mondja el.
- Fawkes miatt gondolom. De mi az a de?
- Nem tipikus tűzre, hanem kékre.
- Kék tűzre? Mit álmodtál pontosan? – kérdezett vissza meglepetten.
Nem tudta, hogy elmondja-e tanárának az álmát. Nem gondolta jelentősnek. Hisz ez csak egy furcsa álom volt, Voldemort, halálfalók és kínzások nélkül. Jelentése biztos van, de csak úgy, mint minden álomnak. Minden normális álomnak. De érvényesek-e rá az egyszerű normák? Ennél a kérdésnél döntötte el, hogy elmondja az álmát.
- Kicsit furcsa volt. A földön feküdtem, és mikor felébredtem tűzet, ilyen kék tüzet láttam. Az egyik szemem könnyezett, a másik száraz volt. De nem engem vett körül a tűz. Áh, hogy magyarázzam el. Nem alakja volt, hanem inkább a szelleme. Arcokat láttam, de mire rájöttem volna, hogy kik azok, eltűntek. Azt tudom, hogy ismertem őket. Nem tudom, hogy ennek van-e valami értelme.
Perselus elgondolkozva hallgatta a fiú beszámolóját. Igaza volt, ez tényleg furcsa. Sok értelmét tényleg nem látta. De a biztonság kedvéért beszámol róla Albusnak. Jobban ért hozzá, mint ő.
- És úgy gondolod, elég lesz ez az okklumenciához? Ez a kék tűz?
- Őszintén? Nem tudom. De megpróbálom.
Csendben ettek, mikor Harry nem bírta tovább. Szerette a csendet az igaz, de már kezdte unni.
- És kitalálta már, melyik bájitalt kell megfőznöm?
- Nem is tudom… mondjuk, mit szólsz a… hm… elmenyugtató főzethez?
- Elmenyugtató főzet?
- Megnyugtatja az elméd. Azt hittem ez egyértelmű.
- Igen erre rájöttem én is, de mit kell róla tudnom? – Nem tudta miért, de érdekelte ez a főzet. Talán még jól jöhet.
- Latin nevén: mentium quiesco. Általában okklumencia után szokták bevenni. Amint meg tudod főzni te is, használhatod. A recept benne lesz az egyik könyvtári könyvben.
- Értem. Tanár úr, felvihetek könyveket a szobámba, mármint bármelyiket?
- A fekete mágiásokat hagyd ki. Nem hiszem, hogy azok neked valók lennének.
Csak egy bólintás volt a válasz.
- Menjünk a kertbe. Tanulunk egy kicsit.
Lassan mentek ki a kertbe. Harry elgondolkozva menetelt a tanára mellett. Mit taníthat ma meg? Ismét a fa alá ültek le.
- Ma az érzelmekről beszélünk egy keveset – hangja teljesen komoly volt, de Harry majdnem felnevetett. Mit tudhat ő az érzelmekről, legalábbis a pozitív érzelmekről? De visszafogta magát, és csak elmosolyodott. – Az érzelmekben hatalmas erő van, és nagyon félelmetesek tudnak lenni. Érzelem és a mágia szorosan összefonódik, mégis teljesen eltérnek egymásnak. Te is tapasztalhattad, hogy a szeretet még a mágiánál is erősebb, épp úgy, mint a gyűlölet, vagy a bosszú. A szíved táplálja őket. Erre figyelj oda mindig, tud irányítani az érzéseidet.
- Ezt pont maga mondja…?Vagyis nem úgy értettem, vagyis… - Én most lehet, hogy meghalok…. Ezt nem akartam kimondani hangosan… nagyon nem.
- De szerintem pontosan úgy értetted. Azt hiszed, nem vagyok urai az érzelmeimnek?
Most erre mit mondjak?
- Nem, úgy gondoltam, hogy vannak olyan érzései, amelyeket nem tud irányítani.
- Például?
- Azt, hogy mennyire gyűlöl engem. – Hangja halk volt, de határozott. A tanára szemébe nézett, de fekete íriszében csak meglepődöttség látszódott. Nem tudta mért érezte a zavart… zavart, hogy tanára utálja őt. Elfordította a tekintetét, és megfordult. Lassan indult vissza a kastélyba. Nem törődve a megsemmisült férfival a háta mögött.
***
Nem tudott kimondani egy szót sem. Ennyire nyilvánvaló? De nem utálja, az túl erős szó lenne rá… nem is kedveli… hisz egy arrogáns kis… de nem, nem az, vagy eszméletlenül jó színész… Ő is besétált a kastélyba, hogy elkészítse az ebédet. Nem is figyelt oda mit főz, gondolatai el-elkalandoztak. Maga sem tudta már, hogy kit utál… Pottert, vagy Harryt. Miután kész lett az ebéd gyorsan átvágott a szalonon, hogy a könyvtárba menjen, mert a fiú valószínűleg ott tartózkodik, de a látvány annyira meglepte, hogy olyan érzése lett, mintha most kábították volna el egy Stuporral.
***
Nem értette saját magát sem. Mostanában hangokat hall, olyanokat, amiket más nem… de nem akarják bántani ezek a hangok, vagyis csak inkább hang… csak meg akarja őt nyugtatni… megvigasztalni… segíteni neki. Tegnap a pálca nélküli varázslatnál valami történt, túl hamar elment az idő… olyan mintha felgyorsult volna… de nem, arra nem lenne képes. Belépett könyvtárba, és elhelyezkedett a fotelba. Magához vette Az érzelem alapú varázslatok alapfoktól a mágia csúcsáig című könyvet, és elkezdte kijegyzetelni. Ahogy írt folyamatosan kezdett egyre inkább elálmosodni. Fél óra múlva már ólomsúlyúak voltak a szemhéjai, és nem bírta tovább nyitva tartani szemeit. Szépen lassan egy másik világban találta magát.
***
- Hol vagyok? – kérdezte Harry suttogva. A látvány csodálatos volt. Egy gyönyörű helyen volt. A zöld fű szinte mindent elborított, fák, és szebbnél szebb virágok vették körül. Pár lépésnyire pedig egy vízesés alját látta, olyan kéken ragyogott együtt a tóval, hogy tudta álom az egész.
- Ez nem álom Harry! – mondta egy bársonyos nyugodt hang, ami túlontúl ismerős volt a fiúnak. Olyan gyorsan pördült meg, hogy majdnem elesett.
Egy gyönyörű nő állt előtte. Hosszú szőkés barna haja a derekáig ért, kék szemeiben a tenger hullámai látszódtak. Hosszú, kék selyemruha takarta el testét, mely csak kiemelte lélegzetelállító vonalait. Valami különös aura vette körül, fehér, sárga, kék… nem tudta eldönteni, de egyben biztos volt, ő nem ember… túl tökéletes hozzá.
- Ki vagy te? – Tette fel elhaló hangon az egyetlen kérdést, amit most ki tudott nyögni.
- Miért teszel fel egy olyan kérdést, amire tudod a választ? – hangja lágy volt, mégis határozott… és ő a Hang nyílalt Harrybe a felismerés.
- De, miért most jelentél meg nekem? Eddig miért nem tetted?
- Hogy miért? Mert elkezdtél foglalkozni vele, hogy mi lehet ez… de eddig is láthattál volna, ha elhiszed, hogy ott vagyok, de ez kicsit bonyolult. – A feketehajú fiú csak bólintani tudott
- Hol vagyok?
- Majd egyszer elmondok mindent, de nincs sok időnk… sosem volt.
- Miről beszélsz?
- Mindig veled voltam, és mindig csak pár mondatot tudtunk beszélni, de ahogy a mágiád nőtt úgy érezted a jelenlétemet is.
- Még mindig nem értem! - Miről beszél? Ki ő? Hogy-hogy mindig velem volt? Nőtt a mágiám? Mi történik?
- Nem is kell, egyszer talán megérted… magadban hordozod az azul fuegot... a kék tűzet. Most abban kell segítenem, hogy ezt szabadjára enged, mert akkor végre elérheted a mágiád nagy részét. – Harry a döbbenettől nem tudott mit mondani csak tette, amit a nő mondott. – Gondolj az álmodra, amiben megjelent a kék tűz. Ragad ki az emléket, és építsd bele a mágiádba. Érezd magadba a lángolást, a tűzfalakat, a szenvedélyt, és mindent, amit a tűz adhat neked. Olvaszd össze magaddal, és az érzelmeiddel. Gyerünk Scelto, meg tudod tenni.
Maga sem tudta, hogy hogyan sikerült, de a Hang segítette őt. Valahogy, ahogy a fülébe csúsztak a szavak, bizsergett testében a mágia, próbált arra koncentrálni, hogy a kék tűz és a mágiája találkozzanak, de nem tudta hogyan tegye. Csak az emléket látta a fejében, és szemében pedig hullámzott a mágia. Aztán érezte… a tűzet, ami pusztít, de hamvaiból valami új éled. Érezte az érzelmek viharának játékát. Érezte, ahogy tombol benne. Dühöngött, perzselt benne a tűz, lángjai magasabbra csaptak bárminél, de mégis védte őt bárkitől és bármitől. Szemei megteltek dühvel, szenvedéllyel, és magával a Tűzzel. A homályba küldte a titkait, hatalmas védelemmel felruházva. Minden porcikájában érezte a lángot.
Közben hallgatta a nő szavait, melyek a fejében szóltak.
- Olyan hatalommal ruház fel, amit elképzelni is nehéz. Kezelni ezt a lángviharnak nevezett mágiát lehetetlen, de kordában kell tartanod! Muszáj… nem szabad elszabadulnia! Csak a pusztulás maradna, ha szabad, korlátlan lenne! Ez a legfontosabb, ezért jól jegyezd meg: tartsd kordába a benned élő tűzvihart, hogy tudj uralkodni saját magadon! Nehéz, de ha megteszed, bármit elérhetsz. Tiszteld a benned lakozó tüzet, fogadd el, légy tisztában annak vadságával. Lásd is, ne csak nézd! Éld át, ne csak érezd! Tartsd kordába, és te magad lehetsz a tűz. Most pedig térj vissza, de ne feled el a szavaimat. Nem volt valóság, amit láttál, de álom sem volt.
***
A gyerek ott állt, és kék tűz vette körül, a mágia hullámzott körülette. Szélvihar fogta közre. De hirtelen abba maradt minden. Arrébb lépett, hogy a fiú ne vegye észre. Mi volt ez az egész?
Kinyitotta szemeit, és a könyvtárba találta magát. A könyvet a földön találta sok más lappal együtt. Automatikusan emelte a karját, hogy kimondja az Invitót, de a kezében nem volt pálca.
- Mi a… - mondták egyszer a bájitaltanárral.
- Ki van itt? – Kérdezte rögtön, ahogy meghallott egy másik hangot is. Perselus előlépett, és úgy válaszolt.
- Szerinted? Rajtunk kívül nincs senki a kastélyban. Azt hittem, ezt már észrevetted. – Próbálta gúnyosan mondani, de nem sikerült neki. A döbbenet nem engedte.
- Mit látott, uram? – Valahol érezte, hogy a tanára látott valamit, amit ő maga nem. Az Invitóját biztos sikerült észrevenni. Igaz ezt ő maga sem értette.
- Mit kellett volna látnom?
- Igazából semmit, mivel én magam se láttam semmit.
- Persze és az Invitódat is csak hallucináltam, és azt a… természeti… öhm… vihart is.
- Természeti vihart?
- Igen azt!- csattant fel Perselus. Mi baja ennek a gyereknek? Komolyan mintha egy eszetlen valakinek magyaráznék.
- Nem tudom mi történt. Csak álltam ott, és tettem, amit mondott, de nem láttam semmit – csattan fel ő is. Túlságosan fáradt volt, és zavarodott. Nem értette, hogy nem bírja felfogni ez az ember, hogy nem tudja mi volt ez az egész. Ötlete sem volt. Valami olyat érzet, tapasztalt, amit nem volt képes még feldolgozni.
- Fáradt vagy, menj pihenj, aludd ki magad, utána megbeszéljük ezt az egészet. - A fiú csak bólintott, és már ment is fel a szobájába.
Akárhogy próbált nem bírt aludni. Muszáj elmondani valakinek, aki talán megértheti, vagy felfogja, vagy tesz valamit. Ha Sirius élne, akkor most nem kellene ezen gondolkoznia, de meghalt, el kell fogadnod. Hirtelen pennát ragadott, és írni kezdett.
Kedves, Nagyapa!
Remélem jól vagy, és nincs semmi baj az Egyetemen, nem fáraszt le a sok mugli gyerek! Én elvagyok a nagybátyámmal, próbálunk együtt élni több-kevesebb sikerrel. Mostanában sokat vagyok fáradt, kifárasztott a suli, a nyár. Nem rég olvastam valamit egy könyvben, valami lányról, kék tűzről, meg hangokról, melyeket csak a főszereplő hallott. Utána valami olyat érzett, amit nem tudott megérteni. Elég érdekes volt, ajánlom neked is. Igaz én nem nagyon értettem, de pont ez volt benne a jó. De most rohannom kell, mert elkésem, és még sokat kell gyakorolnom.
Szeretettel:
Unokád
Párszor átfutotta a levelet, hogy jó lesz-e így, de nem hitte, hogy ebből bárki is kiolvasná az igazságot, csak akik ismerik. Lement a szalonba, de nem találta ott tanárát. Szétnézett az egész kastélyban, már csak a szobájában nem nézte meg. Átkozta is magát, hogy nem ott kereste először. Határozottan kopogott, és várta, hogy kinyissa az ajtót.
- Gyere be! - hallotta meg a férfi jellegzetes hangját.
- Mit szeretnél?
- Hogyan tudnék elküldeni egy levelet?
- Először elolvasom a levelet, hogy nem fecsegsz-e ki valamit, amit nem kellene.
- Nem bízik bennem – mondta, és nem kérdezte. Már meg sem lepte a válasz.
- Eltaláltad. – Azzal kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a levelet.
- Levéltitokról és magánügyről nem hallott még? – kérdezte motyogva, de azért odaadta a levelet.
Na, nézzük mit alkotott Ahogy olvasta a levelet, rájött, a süveg nem sokat tévedett. Ravasz, figyelmes, és nem mond semmit. De véletlenül sem árulta ezt el Harrynek.
- Elfogadható, majd elintézem, hogy el tud küldeni, de ha akarsz, írd meg a barátaidnak is a levelet, mert nem akarok kétszer küldeni. – mondta semleges hangon. De Harry tudta, hogy jól írta meg a levelet, mert a tanára nem tudott belekötni, pedig ha róla van szó, akkor nem hagyta volna ki.
Maga sem tudta, miért, de egy kis elégedettséget érzett, pedig csak egy fránya levél volt, de akkor is.
- Most pedig menjünk, alkossunk valami ehetőt. –Azzal elindultak a konyhába.
- Mit szeretnél enni?
- Megcsinálom magamnak. – Palacsintát akart enni, amit jobb, ha ő készít el.
- Ahogy gondolod.
A tanár érdeklődve figyelte, ahogy készít valamit, amiről nem tudta, mi akar lenni. Csak masszát látott, kakaót. Harry látta tanára arcán, hogy nem tudja, mit csinál. Egy apró mosollyal felvilágosította.
- Palacsinta készül – mondta lazán, majd feldobta, hogy a másik oldalára fordulva visszaessen a serpenyőbe. – Ön is kér?
- Inkább kihagyom.
- Ahogy gondolja.
Vacsora után Piton egy szobába vezette.
- Ma alakítottam ki, az okklumenciát és az elméleti órát is itt tartjuk, ha nem jó az idő.
A szoba sötétzöldre volt festve, és hatalmas barna és fekete párnák voltak elszórva össze-vissza a helyiségben. Volt ott pár bájital is a biztonság kedvéért. Leültek egymással szembe, hogy megbeszéljék mi történt.
- Elmondanád, hogy mi volt az-az egész a könyvtárba?
Harry elgondolkozott, hogyan is mondjon el egy olyan dolgot, amit ő maga sem ért. Nem tudta volna értelmesen szavakba önteni. Eszébe jutott valami.
- Mi lenne, ha megmutatnám. – A tanár értetlenkedő arcát látva magyarázni kezdett. – Csak megengedem, hogy azt az emléket végig nézze, de csak azt. – mondta nyomatékosan, nehogy eszébe jusson kutatni valami olyan dolog után, ami után nem kellene. Perselus csak bólintott, és belenézett a fiú vakítóan zöld íriszébe, és hagyta, hogy elvezesse az emlékhez.
A fotelban ül, és szorgosan jegyzetel… egyre inkább álmos lesz… ott áll azon a gyönyörű helyen… meglátja azt a fiatal nőt… beszélgetnek… azul fuego… tűz… mágia… tombolás… korlátok… zavarodottság…
Itt szakította meg az emléket. Furcsán nézett az előtte ülő fiatalra. Nem, nem gyerek már, de nem is felnőtt. De nem gondolta volna, hogy ilyen erő lakozik benne. És ennyire önzetlen tud lenni. Hisz aki az Azul fuegót uralja, azt csak egy tiszta szívű, érett ember lehet. Percekig nem tudott megszólalni. Mit is mondhatna neki? Ő maga sem tud túl sokat erről.
- Egyszer régen háború tombolt, de nem a mi világunkban, mai napig nem tudjuk pontosan ki harcolt kivel, csak éreztük a halált, a veszélyeket. Képzelj el egy világot, ahol mindenki ellenséget lát a másikban, mindenki ölni, vagy védeni akar, de senki nem tudja miért. Senki nem uralkodott zsarnokként, senki nem tört nagyhatalomra. Az élet kezdet egyre inkább elveszni. De egy nagy hatalmú mágus fellépett az ismeretlen ellen, vagy talán ő tudta egyedül mi folyik ott. Ő volt az utolsó, aki uralta az Azul fuegót. Remélem, tudod mit jelenet ez!
- Ki volt az a varázsló?
- Nem varázsló volt, hanem egy boszorkány, de a nevét nem tudjuk. Az homályba veszett, mint olyan sok minden abból az időből.
Nem szólaltak meg. Nem csak a jóslat nehezedik rá, de most már biztos, hogy neki kell megölnie Voldemortot. De félelem csapott szívébe.
- Tanár úr, mi lesz, ha nem tudom irányítani? Mi lesz, ha a tűz győz le engem? Hogy tudnám irányítani, mikor még „kiképezve sem vagyok”?
De válaszolt már nem kapott, mert a kandallóból egy alak lépett ki a szőnyegre. Mindketten odakapták a fejüket, de mikor meglátták Dumbledore-t megkönnyebbülten sóhajtottak.
- Jó estét! – Mikor viszonozták rögtön a lényegre is tért. – Nincs sok időm, és jobb, ha nem is leszek itt sokáig! Perselus megtennéd, hogy magunkra hagysz minket. Úgy gondolom itt az ideje beszélnem Harryvel.
Piton egy szó nélkül elhagyta a szobát. Ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha az igazgató beszél a kölyökkel.
- Maga tudta, hogy ez a tűz bennem van?
- Nem, nem tudtam. De most, hogy már tudjuk meg kel tanulnod uralni azt. Gondolom az a nő ellátott tanácsokkal.
- Igen azt mondta, hogy uralkodjak az érzelmeimen, mert csak így uralhatom a bennem élő tüzet.
- Akkor most jól koncentrálj – mondta megnyugtató hangon. Beszéd közben elfoglalta a bájitalmester helyét Harryvel szemben. – Mi az, amit most legjobban érzel, és ki iránt? Kérlek, légy őszinte.
A feketehajú fiú hosszúnak tűnő másodpercekig gondolkozott, de csak egy valamit érzett, de nem valaki iránt… Nem akarta elmondani az idős varázslónak, de nem tehetett mást.
- Fájdalmat érzek. Fájdalmat, az érzések miatt. Azért, mert félek, azért, mert elvesztek mindenkit. És nem tudom, kit is hibáztassak, mert ugyanúgy fájna, talán jobban is…
- A fájdalom a szívedet szorítja, lelked erre a ritmusra ver, ereidet ez mérgezi, de idővel, és tettekkel a szorítás engedni fog, de nem ereszti szíved, a lelked abbahagyja keserű dallamot, de nem felejti el sosem a ritmust, ereid felhígulnak, de nem tisztulnak ki. Mindig jelen lesz az életedben, de nem szabd átadnod neki magad! – mondta egyre inkább elhaló hangon. Harry a szemébe nézett, és látta a fátyolos szemeket, egy sokat megélt ember szemeit nézte. Sose gondolta volna, hogy ezt észreveheti Albus Dumbledore tekintetében. Mi történhetett vele?
- Nem adom fel soha! - válaszolta halkan, a fel nem tett kérdésre.
Az igazgató nem mondott semmit, csak felállt, és indult a kandalló felé. Perselus, ezt a pillanatot választotta, hogy visszajöjjön. Albus még egyszer a szemébe nézett, és finoman mosolyogva ezt mondta:
- A végén még igazam lesz. – Azzal ismét ketten maradtak a hatalmas kastélyban.
***
Harry a szobájában feküdt az ágyban. Miután elment az igazgató, nem mondtak semmit, csak elmentek pihenni. Jobb, ha majd máskor beszélik ezt meg. Dumbledore szavaira gondolt. Ezek szerint nem úszom meg a fájdalmat soha. De akkor nem is érezném, hogy élek. Ez az, milyen jó is nekem. Vágott egy keserű grimaszt, majd próbált elaludni. De sehogy sem tudott, folyton az eszébe jutott a könyv, amit még az éjjeli szekrényére rakott le ma reggel. Felült, meggyújtotta a mágikus fáklyákat, és elkezdte olvasni a… naplót.
Finoman nyitotta ki. Az első oldalon csak annyi volt, hogy Ignis Carté. Gyöngybetűkkel, a lap közepére írva.
Jún. 16.
Ismét itt van… senki nem hisz nekem… miért csak én látom… ki ő… azt hiszik, megőrültem, pedig a varázslóvilágba ez miért lenne furcsa? Félek attól, hogy nem érzem a félelmet… Mit tegyek? Menjek hozzá ahhoz az emberhez... Vagy meneküljek? MIT TEGYEK?
Jún. 25.
Sokan haltak meg. Megölték egymást. Én is érzem. Ölni akarok. De valami vagy valaki visszafog. Már nem tudom ki/mi az. Valami át akarja venni felettem az uralmat. A félelem elhagyott, hiányzik. Szükségem van rá, hogy ne rettegjek. Hallom lépteit, érzem a szívverését.
Nyáron valamikor
Elvesztetem az időérzékem. Hozzáadtak egy idegenhez, aki teherbe ejtett, de megszöktem. Nem nevelhetem ott a gyermekemet. Árnyak suhannak utánam. A gyermekemet akarják. Mindennap menekülök. Elhagytak az angyalok. Kiderítettem, hogy mi volt az a hang. Egy angyal, nem hittem létezésükben. De valaki kerget minket. Most is itt van. Az éjszaka már nem rejt el, hogy megvédjen. Fájdalmasan pusztít el, de még nem adhatom fel, még nem. Itt van. Nem menekülhetek. Félek, elpusztít. Itt van. Érzem.
…
Nem tudom, hogyan maradtunk életben. Pedig éreztem a halált. A kezét a bőrömön, leheletét az arcomon, de valaki megvédett… nem, nem is engem, hanem Amarilliszt. A karjaimban fogtam, testemmel, mágiámmal védtem őt, de kevésnek bizonyultam. Csak arra gondoltam, valaki vigye innen, élje túl azt, amire én nem vagyok képes. És akkor megjelent az, akit elveszetnek hittem. Az angyalom. Vagyis az angyalunk. Harcolt a démonnal, és győzött. Megfogott minket, elvitt valahova. Mai napig itt vagyunk. A lányom valami nagy dolgokra rendeltetett. Én haldokoltam, de meggyógyítottak. Lisszi most egy éves. Vidáman játszik. De én érzem a veszélyt, ahogy itt mindenki. Tanítják a kis angyalkát észrevétlenül, mintha kiképeznék. Valami történni fog. Valami rossz. A felhők gyülekeznek. Az ellenség mozgolódik. Minden el fog dőlni. De még addig sok minden fog történni. Évek fognak eltelni, tele kétellyel, hazugsággal, bizonytalansággal. Ettől még itt sem védhetnek meg. Meg fogok halni. Érzem, valahol itt mélyen. De nem lesz hiába. A lányom ural valamit, amit meg kell tanulnia használni, és ezt csak fájdalommal tudja. Pont, ahogy én tettem. Tudtam, nem élhetek nélküle, nélküle az élet semmi. Minden szívdobbanás csak terhet rakott a lelkemre, melybe majdnem beleroskadtam, de mégis itt vagyok és élek… élek, míg Amarillisz Carté nem lesz felkészülve.
Döbbenten csukta be a könyvet. Azt a pár bejegyzést ragadta ki az agya. Amarillisz Carté, angyalok, uralni valamit, legyőzni valakit. Azonnal pennát ragadott, és elkezdett írni. De nem igazgatójának, Hermione elég okos ahhoz, hogy neki is megmutassa a levelet.
Drága Jane és Arnold
Remélem jól telik a nyaratok. Szobafogságban vagyok, mert megtaláltam egy őrült nő mesekönyvét… vagyis ha lehet ezt mesekönyvnek nevezni. A nőnek üldözési mániája volt, aztán kiderült, hogy angyalok vigyáznak rá, vagyis a születendő gyermekére, akit végül is meg is védtek, kiképeztek, és gondolom, legyőzte az ellenséget, de ezt nem tudta megírni, mert bolondokházába került. Érdekes rokonai vannak a nevelőmnek… igaz sok mindenre megtanít, lehet, filozófus leszek. Na jó nem.
Vigyázattok egymásra:
James
Legszívesebben beszaladt volna Piton szobájába, de nem tette. Zakatolt az agya. Angyalok léteznek? Akkor az ő hangjukat hallana? Angyal volt az a nő? Lisszi uralta előtte a tűzet? Angyalok harcoltak, de kik ellen? A sok kérdés elvitte az álmok szigetére.
Reggel… inkább délben ébredt csak fel. Gyorsan összeszedte magát, és már ment is le, hogy megkeresse tanárát. A konyhában akadt rá. Épp krumplit hámozott. Ha nem szeretne komolyan beszélni vele, valószínű elröhögi magát a látványtól, de most ez nem az a helyzet volt.
- Uram, ezt a levelet szeretném elküldeni Ronnak és Hermionénak minél hamarabb. – Hangja túl komoly volt ahhoz, hogy Perselus kötekedni kezdjen vele. Ugyanúgy, mint tegnap átolvasta a levelet, és már küldte is. Igaz kicsit furcsán nézett ismét az előtte álló fiúra, mint a napok folyamán többször is.
- Ebéd után megbeszéljük a teendőket, mert szerintem, van egy kis változás a programba. – Harry engedelmesen evett valamit, majd kimentek a fa alá.
Ott Harry mindent elmesélt a könyvről, és feltette a kérdéseket is, amik megválaszolatlanok voltak eddig.
- Mit tegyek? – kérdezte utoljára
- A mágiád növekedett, elkezdünk végre harcolni, védekezni, és kitapasztaljuk, mi felett uralkodsz, vagy legalábbis próbálsz. Mivel láttam, hogy már megy pálca nélkül az invitod, az egyszerűbb bűbájokat, átkokat gyakoroljuk pálca nélkül. – Felálltak egymással szembe – Most pedig koncentrálj arra, hogy mit akarsz elérni. Kezdjük a lebegtetéssel. De ne mondd ki hangosan a varázsigét.
Bólintott, majd próbált összpontosítani. Azt akarta, hogy az előtte lévő pálcája lebegjen. Elképzelte, ahogy felemelkedik, és csak lebeg a levegőbe. Ismét érezte a mágiát az ujjaiban, és összpontosított. Pár másodperc múlva pedig látta maga előtt lebegni saját pálcáját.
És órákon keresztül így ment. Piton utasítgatta, ő megtett mindent, amit csak lehetett.
- Koncentrálj, Harry, képzeld el, ahogy kővé dermedve hátra esek! Hogy hogyan nézhetnék ki. Irányítsd rám a mágiád, az akaratod! Gyerünk!
Harry a végére már gyilkos gondolatokkal fejezte be, ami tanára ellen irányultak. De tudta szükséges, ha tudni akarja. Fáradtan rogyott le az ebédlőben. Szinte semmi ereje nem volt. Valamit evett, hogy Piton ne szólja meg aztán már csak az ágyára vágyott. Semmi másra. De még hátra volt az okklumencia.
- Legilimens! – emelte fel pálcáját, de nem látott semmit, csak kék tüzet, mint a ma este folyamán szinte mindig.
- Holnap megtanulod, hogy védekezz, és vezess félre.
***
És ez így ment mindennap. Veszekedések, tanulás, edzés, bájitalkészítés. Igazi harci kiképzés. Piton nem kímélte Harryt. Elvárta tőle, hogy jobb legyen annál, mint amit ő maga el tudott képzelni. Egy héttel később fáradtan rogytak le a fűre.
- Uram, maga szerint van esélyem? – kérdezte lihegve a fiú
Ha egy héttel ezelőtt kérdezte volna, akkor gondolkodás nélkül nemet mondott volna, de most nem tudta kimondani hangosan. Látta az erőt, a kitartást, és a tehetséget a fiúban. Az elmúlt napokban nem kegyelmezet neki. Reggelente futtatta, mugli harcmodorra tanította, új átkokat, pajzsokat, bűbájokat tanított vele, pálca nélkül gyakoroltatta az összes ismert átkot, és saját bájital muníciót készíttetett vele.
Egyre jobban megszokta a gyereket. Apró beszólásait, őszinte, nyílt beszédét. Kezdett összeszokni vele. Feszegette a határait, mert már megismerte azokat. Látta a gyenge pontját, az erősségeit. És kelletlenül, de be kellett ismernie magába, hogy megkedvelte őt, de persze, ezt soha nem mondta volna ki hangosan.
- Úgy gondolom nem reménytelen a háború. Ha meg van benned az elég akarat és kitartás nem lesz gond. De ne becsüld alá Sötét Nagyurat! Harcolj együtt a többiekkel, de ne támaszkodj rájuk!
- De miért ne támaszkodjak rájuk?
- Mert harc közben elvesztheted a támaszod, és akkor feladod.
- Nem hiszem – mondta egy kis gondolkodás után. – Szerintem inkább csak erőt ad, ha elveszik a számunkra oly fontos dolgot. Bosszút akarunk, ami hajt minket, csak hideg fejjel kell gondolkozni.
Elképedve nézte Harryt. Legyőzte őt a fiú. Méghozzá szavakkal.
Este Harry Ismét hullafáradtan esett be az ágyába. Valahogy nem bánta, hogy ilyen fáradt mindennap, legalább eltereli valami a figyelmét. Mindig arra gondolt, hogy a szülei és Sirius biztosan büszkék rá. Lehunyta szemét, de bár ne tette volna.
Órákkal később Perselus rohant be a szobába Harry ordítására. A szobában ott állt Harry a vörös szemű szörnnyel összezárva.
- Perselus! Jó látni téged! – hallotta Harry hideg, gúnyos hangján Voldemort szavait.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
