Luthien Lovemagic Oldala

A pergamen mire lehullott a földre, már el is égett. Piton elismerõen húzta fel a szemöldökét.

– Gyerünk, világosban nem tanácsos sokáig itt tartózkodnunk.

Harry felidézte magában a címet, és ahogy akkor azon az estén, megjelent a két ház között a kopott fõhadiszállás. Piton elõre engedve, gondosan körbepillantva követte õt. A pálcáját elõhúzta, rákoppintott az ezüstkopogtatóra. Fémes kattanások hallatszottak, végül az ajtó egy elég hangos nyikorgással kinyílt.

Gyorsan besiettek, Piton pedig egy rakás bûbájjal és zárral becsukta az ajtót, addig Harry megfogta a régi könyveket. Mikor apja végzett, Harry esdeklõen nézett rá.

– Mondd, hogy amíg tart a háború, kimehetek még a szabadba!

Piton elmosolyodott, és lesegítette róla a kabátot.

– Könnyen lehet, hogy még seprûre is ülhetsz, ha úgy alakul – mondta titokzatosan. – De ne várd el, hogy játsszak is veled együtt.

Harry felnevetett, ahogy elképzelte a dolgot.

– Nem olyan vicces. Már nagyon régen voltam hajtó…

– Semmi gond, csak elképzeltem, ne haragudj – mondta bûnbánóan, mire Piton átkarolta a vállát. – Délután van egy gyûlés, amit meg kell tartani, de este ne aggódj, nincs más dolgom.

– Lehet, visszafordultok, mert mindjárt rosszul leszek ettõl az idilltõl – hallatszott az ebédlõ felõl.

Harry és Piton egy emberként fordultak oda. Sirius állt az ajtóban megvetõ kifejezéssel az arcán, mint aki valami gusztustalan dolgot lát.

– Akkor menjen, nem kérte senki…

– Harry! – szólt rá figyelmeztetõen Piton, és még szorosabban fogta a vállát, attól tartva, hogy esetleg neki ugrik Siriusnak. – Még sok dolgom van, nem szeretném az ebédlõ rendbe szedésével szaporítani õket.

Sirius összefonta maga elõtt a karjait.

– Ugye nem felejtetted el, hogy ma gyûlést tartunk?

– Nem, nem felejtettem el – mondta gúnyosan Piton, miközben gyengéden, de határozottan noszogatta Harryt a lépcsõ felé. – Veled ellentétben, nem vagyok olyan feledékeny.

Harry inkább nem szólt semmit, nehogy valami szemtelenség csússzon ki a száján, ezért hagyta, hogy apja felkísérje. Legszívesebben fellökte volna Pitont, lerohanna, és Sirius képébe ordítaná az igazságot.

Mikor beértek a lakosztályba, Piton elrakta az elhozott dolgokat, majd elõszedte a jegyzeteit a szekrénybõl, miután felakasztotta a kabátokat. Harry megállt a szoba közepén, és vett egy nagy levegõt.

– El szeretném mondani Siriusnak az igazat – bökte ki végül.

Piton lerakta az asztalra a mappákat.

– A leghatározottabban mondom: nem – mondta jegesen, ami kísértetiesen hasonlított a régi Pitonra.

– De hát miért?! – tört ki Harry. – Ha elmondhatnám neki, minden jobbra fordulhatna, nem utálna, nem piszkálna folyton…

– Abba még nem gondoltál bele, hogy ha tudomására jut, miként fog viselkedni velem, vagy veled szemben? – érdeklõdött Piton, és egy toronyba rendezte a mappákat.

– Velem biztosan rendesebb lesz… veled meg…

Miért jön ilyen hülye magyarázattal?!

Piton otthagyta az iratokat, és odament hozzá. Palástja csak úgy lobogott utána.

– Az eszedbe sem jut, hogy milyen következményekkel járhat? – sziszegte dühösen. – Black veled lehet, hogy kedvesebben viselkedne, de ez mindenkinek feltûnne. Az, hogy eddig is megkérdõjelezte vezetõi beosztásomat, még rendben. De ha rájönne, hogy eltitkoltam tõle, hogy életben vagy, bosszúból nem csak tönkre akarna tenni engem, hanem szétkürtölné a hírt. – Piton vett egy nagy levegõt, és szinte ordította: – Van róla fogalmad, hogy mi fog akkor történni?!

Harry zavartan hátralépett, tartva apja haragjától.

– Kiderül, hogy a varázsvilágot megmentõ kiválasztott él, és van remény! – mondta hangosabban.

– Nem, Harry! – üvöltötte Piton. – Voldemort tudni fogja, hogy élsz, és el akar majd kapni! Harry, háború van, neked fogalmad sincs, mennyire vesztésre állunk. Voldemort minden követ megmozgat, hogy a túlélõket elõkerítse, mindezt csak azért, hogy téged elkapjon. Errõl nem szabad senkinek sem tudnia!

– Ezt nem teheted! Nem parancsolhatod meg, hogy mit tegyek! – ordította immár Harry is. – Siriusnak joga van tudni az igazságot!

– Még mindig nem érted, Harry?! Black nem megbízható ember, akármennyire is szeretnéd! Nem mondhatod el neki az igazat, mert elsõ adandó alkalommal kitálalna, amivel téged nagyon nagy veszélybe sodorna!

Harry érezte, ahogy a szíve összefacsarodik, és a szeme akaratlanul is égni kezd.

– Honnét veszed, hogy Sirius olyan ember?!

– Mert ismerem, onnét! Nem parancsoltam meg neked, ahogy te mondod, hogy ne áruld el neki az igazat. Én azt szeretném, ha látná a változást, és felismerné, hogy te már nem az a gonosz ember vagy. Próbálj meg közeledni hozzá, de ne zúdítsd a nyakába az igazságot, mert beláthatatlan dolgot mûvelhet – magyarázta immár nyugodtabban Piton.

– Te komolyan azt hiszed, hogy valaha odáig is eljutok vele, hogy nem néz át rajtam, és egyszer csak rendesen beszél majd velem? – kérdezte Harry szomorúan. – Az annyira lehetséges, minthogy a végsõ csatában legyõzöm Voldemortot.

Piton ingerülten sóhajtott egyet.

– Ez meg a másik rögeszméd. Remélem, nagy eséllyel hallott az, aki bemesélte, hogy gyerekként egyedül kell vele szembeszállnod!

Harrynek kezdett olyan érzése lenni, minta apja terelné a témát.

– Ezt most nem értem! Ha ti régen tekergõk voltatok – Piton kérdõn felhúzta a szemöldökét –, akkor nehogy már azt mondd, hogy Sirius valóban elárulná, vagy szétkürtölné, ki vagyok, mikor olyan jó barátok voltatok!

– Igen régóta ismerem mindkét oldalát, a jót és a rosszat is. A témát lezártnak…

Harry eltökélte, hogy nem fogja hagyni magát így manipulálni.

– Ne beszélj félre! Tudni akarom, hogy miért állsz elõ ilyen átlátszó szöveggel!

Piton hirtelen elakadt, nyilvánvalóan nem erre számított.

– Honnét veszed, hogy nem mondok igazat? – kérdezte gúnyosan. – Talán rángatózik a szemem?

– Onnét, hogy most is kitérsz a téma elõl! – dühöngött Harry. – Kérlek, mondd el, miért nem árulhatom el Siriusnak az igazat!

– Nem szeretném.

– Légy szíves – könyörgött Harry, ami megtette a hatását.

Apja sóhajtott egyet, és végül kibökte:

– Áruló van közöttünk.

Harry szemei elkerekedtek.

– Tessék?

– Igen, jól hallottad – tette hozzá Piton hidegen.

– Itt velünk, egy fedél alatt? – hápogott Harry.

– Valószínûleg.

– De… de nem tudsz valamit csinálni? Lebuktatni, vagy ilyesmi?

– Harry… kérlek, higgadj le – mondta gyorsan Piton. – Azt sem tudom ki az, még csak nem is sejtem. Eddig nem tûnt fel, de az elmúlt napokra visszatekintve, erõs a gyanúm.

– Hogy értve…? – kérdezte értetlenül, aztán hirtelen beugrott neki: – Ja, a ma reggeli támadás is azt bizonyítja.

– Úgy van – vágta rá Piton, és arca nagyon is aggódónak tûnt. – Érted Harry, miért óvlak attól, hogy elmond Blacknek az igazságot? Voldemort nagyon is hisz a jóslatban, ezért mindent elkövet, hogy elkapjon téged. De ha tudomást szerez róla, hogy te vagy az a személy, akirõl a jóslat valóban szól, nem éri be azzal, hogy csupán elkap. Az okklumencia tudásod is annyira gyenge még, hogy az elméden keresztül is védtelen vagy.

Harry lesütötte a szemét, ahogy kezdte felfogni a helyzet súlyosságát.

– Még.

– Így van, még. Nemsokára folytatjuk azt is, és ha sor kerül az igazságra, akkor már felkészült leszel. Bármi történik, meg fogom akadályozni, hogy ilyen fiatalon a közelébe kerülj, vagy egyáltalán szembe szállj vele.

– Akármit mondasz, az a jóslat igaz, és nekem szembe kell szállnom Voldemorttal, akár tetszik, akár nem! – szólt vissza. – Nem kerülhetem el a végzetemet!

A Bájitalok Mestere szemei már szikrákat szórtak.

– Edzeni fogsz, tanulni, mint minden gyerek, és még csak eszedbe se jusson szembe szállni azzal az õrülttel! Még túl fiatal vagy hozzá!

– De…

– Semmi de! – szólt rá dühösen. Odament az asztalhoz az iratokért, majd pedig az ajtóhoz, mint aki távozni készül. – Most pedig megyek a gyûlésre, és szeretném, ha addig is nyugton maradnál. Gondolkodj el az elhangzottakon! Vacsoránál találkozunk.

Azzal kilépett, és egy kicsit nagyobb lendülettel csukta be maga után az ajtót.

– Könnyû mondani – sóhajtotta Harry, és lerogyott az ágyra, hogy folytassa új könyve olvasását.

oO{~S~}Oo

A Karácsony, ahogy jött, úgy el is múlt, és minden visszazökkent a régi kerékvágásba – legalábbis a tanulás terén. Naphosszat ült a könyvek fölött, és próbálta magába szívni azt a tudást, amit az elmúlt hónapokban nem bírt megtanulni.

Igaz, valamennyi ragadt rá, mióta itt élt ebben a világban, de itt–ott az alapok nagyon is hiányoztak. Még hogy alapok? Itt sokkal mélyebben tanították a dolgokat, és szigorúbbak voltak a tanárok. És sajnos ez alól apja sem volt kivétel. Már nem is volt annyira furcsa így hívni, és várni õt esténként, mikor a gyûlésekrõl megérkezett.

Valahol tényleg sajnálta, hogy annyi idõt elvesz ez az egész Rend dolog, de legalább afelõl nyugodt volt, hogy a vezetés nagyon is jó helyen van Piton kezében. Minden este kérdezett, hogy mi újság, de õ sosem árult el semmit. Harry most kezdett rájönni: igazán még azzal sincs tisztában, hogy mennyire uralja Voldemort a varázslóvilágot.

Piton mesélt a minisztériumi ügyekrõl, legalábbis nagy vonalakban, amibõl Harry azt szûrte le, hogy legalább ott nincs gond. Scrimgeour itt rendes, megfontolt embernek tûnt, aki kézben tartja az ügyeket, csak éppen Roxfortot nem.

Harry számára végül kiderült, hogy a kastélyt akkor rombolták le, mikor az igazgató meghalt, akit nem Piton ölt meg. Annyira furcsa volt, hogy itt hátborzongatóan máshogy alakultak a dolgok. De többet nem mesélt errõl a lerombolásról. Valószínûleg a merengõben akarta megmutatni neki.

A horcruxokról meg semmit sem tudott kideríteni. Tudta, hogy ha csak a szót kiejtené a száján apja elõtt, még a maradék lehetõséget is elvesztené, hogy nyomozzon. Mostanában mindig elõl hagyta a jegyzeteket, és ha megemlítené, biztosan olyan helyre tenné õket, ahol õ még véletlenül sem férhetne hozzá. Ami a legrosszabb volt az egészben: egyetlen egy alkalom sem adódott, hogy legalább belenézzen…

Mikor éppen nem a könyveket bújta, akkor alkalomadtán edzettek Pitonnal, ami korántsem volt olyan sikeres, mint az elsõ – még ha éppen olyan veszélyes is volt.

Apjának szokássá vált minden ravaszságot bevetni, és egy csomó dologgal elterelni a figyelmét, mikor õ próbált koncentrálni a felé repülõ átkok kivédésére. Egyszer sem sikerült gyõznie: mindig volt valami természeti átok vagy bûbáj, ami megakadályozta ebben. Mikor Harry biztos volt benne, hogy odafigyelt minden támadásra, akkor egy gyökér vagy bármi ilyen elgáncsolta, ami a semmibõl tûnt elõ.

Most is így történt: majdnem gyõzött, de az utolsó pillanatban a padlóból kinövõ gyökerek ráfonódtak a lábára, és hasra esett.

– Mondd, van olyan trükk, amit még nem vetettél be? – kérdezte dühösen Harry, mikor már vagy tucatjára találta magát a földön.

– Akad – hallatszott valahonnét a háta mögül a gúnyos válasz. – Esetleg fel is kelsz onnét ma, és folytatjuk, vagy még hasalsz ott egy darabig?

– Úgy döntöttem, még maradok – morogta válaszul. – Legalább pihenhetek egy keveset.

– Ezt mondod majd egy halálfalónak is, mikor így lefegyverzett? – faggatózott Piton, miközben Harry érezte, hogy a gyökerek egyre szorosabban fonódnak a lábára.

Harry megelégelte ezt a fajta ösztönzést: kimerülten felkönyökölt, és pálcáját ráfogta a lábára.

– Reducto! – mondta ki halkan, mire a gyökerek elengedték.

Gyorsan két lábra állt, és már térítette is a felé repülõ átkokat, amíg egy ismerõs hang meg nem szólalt az ajtóból.

– Perselus, be tudnátok fejezni? Sürgõsen jönnöd kéne.

Harry csak egy másodpercre nézett oda az érkezõkre, teljesen megfeledkezve a párbajról, ami éppen zajlott.

– Capitulatus! – kiáltotta közben Piton, pont mikor nem figyelt. A lefegyverzõ bûbájtól elejtette a pálcáját, majd megpördült a levegõben, és a terem végében landolt. Dühösen felnézett, de már annyira ki volt merülve, hogy nem bírt felkelni.

– Ez szép volt – mondta elismerõen Sirius, ahogy mosolyogva nekitámaszkodott az ajtónak, ellenben Mr. Weasley ijedten bámult vissza.

Apja közben odaért hozzá.

– Ez egyáltalán nem ért! – dühöngött Harry, ahogy ülõ helyzetbe tornázta magát. Piton megállt vele szemben, összefonta maga elõtt a karjait. – Éppen nem figyeltem oda, te pedig csak azért is akkor küldted az átkot!

Piton egy kissé lehajolt, gúnyos mosollyal az arcán.

– Lefegyverzõ bûbájt… – javította ki. – Ezt fogod mondani egy rád támadó halálfalónak is?

Harry fáradtan feltápászkodott a földrõl, és valahogy nem akart a jelenlevõk elõtt veszekedni apjával, akik kíváncsian nézték õket. Mégsem tudta megállni, hogy válaszoljon.

– Nem! Hanem azt, hogy „Bocs, de nincs annyi szemem, mint kellene!” – szólt vissza ingerülten.

– Akkor már kétlem, ha az pont a halálos átok volt! – ordította Piton, teljesen kikelve magából. Harry tudta, hogy komolyan kell vennie a gyakorlásokat, de ennyire…

– Majd egy–két hét múlva jobban fog menni! Sajnálom, de elfáradtam! És tájékoztatásul közlöm, én is emberbõl vagyok! – kiáltott rá, majd dühösen a pálcájáért nyúlt. Mikor visszafordult, apja arca a szokásosnál is komorabbnak tûnt. – Kérlek, ne haragudj.

– Semmi gond – mondta végül, és odament hozzá, közben végigmérte. – Sehol sem sérültél meg?

Harry megrázta a fejét, így Piton az ajtó felé ment az érkezõkhöz.

– Mi a gond? – kérdezte Mr. Weasleytõl, aki közben odanyújtotta talárját.

– Valamilyen oknál fogva a csapatunk nem tért vissza. Aztán az egyik tagja, Kingsley, jelzett is, hogy csapdában vannak – hadarta válaszul. – Minél hamarabb ki kell hoznunk õket onnét!

Közben Black szótlanul ment elõre, Harryt továbbra is levegõnek nézve. Odakint már számos varázsló állt, amibõl derült, hogy Pitonra várnak.

– Egy pillanat, mindjárt jövök! – mondta, miközben intett Harrynek, hogy menjenek egy csöndesebb sarokba. Sirius gyanakodva követte õket tekintetével, de Harry úgy tett, mintha nem látná, hogy figyelik. – Harry, most mindenki kijön velem, így csak néhányan maradnak itt a fõhadiszálláson. Kérlek, ne menj sehova, és ha bármi történik, ne tedd ki innen a lábad, rendben?

Harry csodálkozva nézett rá, miközben apja felvette szokásos talárját.

– Persze, hogy nem megyek sehova! Honnét veszed, hogy én el akarok szökni?

– Nálad sosem lehet tudni – mondta gúnyosan Piton, és összegombolta a talárját. – Menj, addig is pihenj, nemsokára visszaérek.

Azzal Piton indult is a varázslókhoz, és Harry akaratlanul is utána szólt:

– Apa!

– Igen? – fordult vissza Piton félúton.

– Vigyázz magadra – bökte ki egy kis idõ után Harry, mire Piton elmosolyodott, és bólintott egyet.

Harry nem mozdult, hanem a lépcsõ korlátjának támaszkodva nézte, ahogy apja köré gyûlnek a Rend tagjai, majd pedig mindenki távozik. Sietve indult el a látszólag üres földszinten oda, ahol Mrs. Weasley a ruhákat szokta mosni. R.A.B. hamis medálját tegnap óta nem találta. Biztos volt benne, hogy a tegnapi nadrág zsebében hagyta, ami most a szennyesek között volt.

Benyitott, pont, mikor Mrs. Weasley bent pakolta a ruhákat.

– Szia, mi járatban? – kérdezte vidáman az asszony. – Hoztál még szennyest?

– Öö… nem – mondta bizonytalanul Harry, miközben látta, hogy a mágikus mosógép már mûködött. – Abban az van – mutatott rá –, amit tegnap hoztak le?

Mrs. Weasley abbahagyta a ruhák szárítgatását, és kiegyenesedett csípõre tett kézzel.

– Igen, azokat mosom épp. Ha valamit benne felejtettél, akkor az aligha éli túl a mosást – világosította fel Harryt.

– Jaj, ne – nyögte Harry, ahogy nézte: a mosógép kíméletlenül mossa a ruhákat.

Így végzi a medál… egy mosógépben… Harry üvölteni tudott volna dühében.

– Talán valami fontos dolgot hagytál benne?

– Nem, Mrs. Weasley… csak egy darab pergamen volt, semmi több. – Harry megfogta a kilincset. – Azért ha meglesz az az adag, akkor szólna, kérem?

– Persze, drágám.

Harry éppen hogy csak nem fújtatott a dühtõl, ahogy felért a szállásukra. Bevágta maga után az ajtót, ami visszhangzott az egész folyosón. Hátát neki vetette az ajtónak, és azzal próbált nyugtatgatni magát, hogy a medál biztosan túl fogja élni azt a kegyetlen mosást.

Hirtelen abbahagyta a dühöngést, ahogy megpillantotta az asztalon lévõ jegyzeteket. Azokat a jegyzeteket.

Lassan odament az asztal mellé, és be kellett látnia, van valami haszna annak, hogy pont ma nincs itt Piton. Reggel véletlenül ottfelejtette õket az asztalon…

Óvatosan a régi kódex felé nyúlt, de rögtön megbánta: egy sistergést hallott, és olyan érzése lett, mintha megégették volna a kezét.

Ez így nem lesz jó…

– El kell olvasnom, még mielõtt Piton visszaér – mondta halkan Harry. – Valamit ki kell találnom…

Tudhatta volna, hogy apja nem hagyja itt védtelenül az iratokat, és a régi könyvet. Talán meg tudja törni a védelmet, úgy, hogy aztán visszaállítja – és Piton nem vesz észre semmit.

Finoman a védelem fölé helyezte a két kezét, és koncentrált a pajzs megszûnésére… ami rögtön mûködött. Elõször csak melege volt, de aztán a forróság egyre nagyobb lett, azt hitte, elég a keze. Izzadva próbált áthatolni a varázslaton, ami végül engedett, pont jókor, mert már olyan érzése volt, mintha erõsen megégett volna a keze.

Engedett, de nem szûnt meg…

– Stupor! – kiáltott fel, amire a pajzs durván reagált: Harry inkább érezte, minthogy tudta, nem volt jó ötlet, kábító átkot küldeni a védelemre.

Egy csattanás: a pajzs megszûnt, õ pedig nekicsúszott a szekrénynek, nagy port kavarva. Esetlenül ült fel, és nézett végig magán. Mindkét alkarján felszakadt a pulcsija, ami ráadásul szörnyen fájt. Bal kezével óvatosan feltûrte a karján a ruhát: és szomorúan kellett belátnia, még közel sem lehet olyan erõs a védõvarázslatokban, mint Piton.

Középen egy mély vágás éktelenkedett, körülötte pedig vörösre égett a bõr. Feltûrte a bal karján is: ott csupán megégett, de nem vérzett.

– Invito Harry Potter fehér szakadt pólója! – mondta Harry, ahogy a szekrényére nézett.

Kinyílt a szekrény ajtaja, és egy fehér szakadt rongy lebegett felé, majd megállt a levegõben. Harry bal kezével lehalászta, és még mielõtt bekötötte a vérzõ karját, mondott rá egy fájdalomcsillapító bûbájt.

Mikor végzett a karjával, leült a székre, és magához húzta a hõn áhított iratokat. Elsõként a jegyzeteket nézte meg, és talált benne egy–két utalást a horcruxokra. Valaki sebtében leírta azokat a szavakat, amiket már õ is ismert:

Valami Griffendéltõl vagy Hollóhátitól… egy különleges dolog, aminek feltételezési helye: nem tudni.

A kehely, amit Laetítia készítetett több évszázaddal ezelõtt: megtalálva, de nincs elpusztítva…
Ok, amiért erre senki sem képes: valami erõs varázslat, aminek következtében nem lehet hozzáférni a tárgyhoz. Lásd: kódex, huszonkettedik oldal.

Harry gyorsan maga elé húzta a kódexet, és fellapozta. A szíve sebesebben kezdett verni, ahogy rájött: Piton jóval elõrébb jár, õ már megtalálta a poharat.

A kódex semmi újjal sem rukkolt elõ, csak különféle magyarázatokkal, hogy milyen védelem, min alapul. Harry végül sóhajtva jött rá: Pitonból nem tudja majd kiszedni, hol van a kehely… õ biztos hamarabb kitalálná, hogy kell elpusztítani.

Gyorsan mindent visszarendezett eredeti helyére, betolta a széket, és újra az asztal fölé emelte a két kezét. Sokkal kevesebb energiába telt visszaállítani a pajzsot – hisz Harry az elõidézését jól ismerte. Újra behunyta a szemét, és erõsen koncentrált a védelem felhúzására, mint amikor egy bevetésen a barátai életét mentette meg vele. Érezte, ahogy az ujjain átáramlik a varázserõ, és megalkotja vele a védelmet.

Mikor kinyitotta a szemét, ismét megérintette az ujjával a védelmet, és mosolyogva tapasztalta, hogy az újra ott van. Mikor mindent rendben talált, fáradtan ledõlt az ágyára, hogy pihenjen a kimerítõ párbaj és mostani akciója után. Mindeközben egészen megfeledkezett arról, hogy apja hála az ajándékba kapott medálnak, egy ideig vele együtt érzi a fájdalmát.

oO{~S~}Oo

Arra ébredt, hogy rázza a hideg. Fáradtan felült, és körülnézett. Elég sokat alhatott, mert az ablakon már az utcai lámpák fénye szûrõdött be. Ásítva ült fel, miközben körülnézett. Piton azonban nem volt sehol, és a folyosóról sem szûrõdtek be zajok.

Kótyagosan felállt, és meglepõdve tapasztalta, hogy egy kicsit szédül, pedig a karja egyáltalán nem fájt. Bement a fürdõszobába, megmosta az arcát, és belenézett a tükörbe.

Onnét egy elég kialvatlan Harry nézett vissza rá. Az utóbbi idõben valóban nem aludt sokat, de nem gondolta, hogy ennyire meglátszik rajta. Visszatette a törülközõt, és visszament a szobába. Év vége felé különösen hideg volt, nem csodálkozott, hogy még mindig fázott.

Harry most már tényleg kezdett aggódni, hol lehetnek ennyi ideig. Sosem voltak távol egyetlen egy támadáskor sem ilyen sokáig. Végül sóhajtott egyet, és úgy gondolta, utánajár a mosásnak.

Ideje megnézni, hogy Mrs. Weasley végzett–e…

Még mielõtt kilépett a folyosóra, hátranézett, és megbizonyosodott róla, hogy nem hagyott–e nyomot.

A folyosó csendjébõl ítélve valóban nem érkeztek meg arról a mentõakcióról, így Harry lassan szemügyre véve minden táblát az ajtón, elindult a lépcsõ felé.

Már majdnem a lépcsõnél járt, mikor meglátta az oly ismerõs nevet az egyik ajtón… Talán a sok szabályszegés Roxfortban megtette a hatását: mikor észbe kapott, hogy nem a legjobb ötlet, már be is csukta maga után Sirius lakosztályának ajtaját.

Csodálkozott, hogy vajon miért nem volt zárva… de most már mindegy. Legalább körbenézhet, elvégre lehet, hogy a Tekergõk Térképének egy darabja nála van.

A bútorzat Pitonéhoz hasonló módon helyezkedett el, de sokkal világosabbnak tûnt, és sokkal több fiókot látott rajta. Egyetlen egy ágy volt az ablaknál, ami mellett egy kis éjjeliszekrény foglalt helyet. Harry leguggolt mellé, kinyitotta, és belenézett, de nem talált benne semmi érdekeset.

Õszintén szólva, semmi sem tûnt érdekesnek, alig volt a szobában könyv, nem úgy, mint Pitonéban. Csalódottan húzogatta ki a fiókokat, de ruhán kívül semmit sem talált. Mikor a következõ szekrényhez lépett volna, hirtelen elakadt a lélegzete, ahogy meghallotta a sok lépést, és lármát, odakintrõl.

Úgy tûnik, megérkeztek mindannyian… Harry gyorsan magára varázsolt egy kiábrándító bûbájt, és az ajtóhoz ment. Nem telt bele egy perc, és az kinyílt, majd keresztapja jött be szakadtan, s elég megviselten.

Harry szíve majd’ kiugrott ijedtében, ahogy Sirius az ajtó mögötti fogas felé indult – ahol õ állt. Már épp készen volt rá, hogy kirohanjon, mikor távolról egy ismerõs hang hallatszott:

– Nem látta valaki Harryt?

Sirius megfordult, és kiordította:

– Most kivételesen nem én voltam!

– Akkor megnézem a konyhában – jött a válasz.

Harrynek több sem kellett: esetlenül lebukva megkerülte Siriust, épp jókor, mert az pont bevágta az ajtót, mikor õ kilépett rajta. Non–verbálisan levette magáról a bûbájt, és megfordult, hogy gyorsan a lakosztályba siessen. Majd azt mondja, a padlásszobában volt…

Igen ám, de ahogy megfordult, hogy elinduljon, beleütközött egy fehér alakba.

– Épp téged kerestelek – mondta Piton, mikor lenézett rá. – Merre jártál?

Harry ahogy végignézett Pitonon: jól tudta, hogy lent már járhatott, sõt már a lakosztályukban is, mert nem volt rajta a talárja, csak a fehér inge.

– Öö… fent voltam a padlásszobában – rögtönzött, és igyekezett nem nézi a szemébe. – Mi történt végül?

– Mindenki visszatért velünk épségben. – Piton gyanakodva nézett hol rá, hol a mellettük lévõ ajtóra, annál is inkább, mert jól tudta, hogy fiának valahol, valamikor meg kellett sérülnie. Hiszen órákkal ezelõtt érezte a karján a fájdalmat. – Akkor puszta véletlen, hogy pont ezen ajtó elõtt beszélgetünk, és szinte szakad rólad a víz?

Harry kínosan nyelt egyet. Valóban, az elõbb halálra rémült, hogy Sirius észreveszi…

– Mert…

– Bent jártál – fejezte be a mondatot Piton, és mikor magyarázkodni akart, leintette. – Nem is akarom hallani, mert van egy olyan érzésem, nem tudnál épkézláb magyarázattal elõállni. Jól sejtem?

Harry inkább nem válaszolt. Még ha apja tud is a térképrõl, akkor sem nézné jó szemmel az egészet.

– Akkor ne is akard tudni – bökte ki végül. – Csak kíváncsi voltam…

A Bájitalok Mester szeme ingerülten megvillant.

– Ahelyett, hogy lepihentél volna, Black szobájában gyönyörködtél? – kérdezte kihívóan.

– Pihentem délután – makacskodott Harry.

– Nekem nem úgy tûnik – azzal odalépett hozzá, és karon fogta. – Gyere, elkísérlek a szállásunkra, aztán felhozom a vacsorát, biztosan éhes lehetsz.

Harry beharapta a száját, nehogy felordítson, vagy egyáltalán egy halk sziszegés elhagyja a száját fájdalmában, de ekkor Piton hirtelen megtorpant, és gyorsan elengedte. Pont, amikor Tonks utánuk szólt, pedig már majdnem az ajtajuknál jártak.

– Mi a gond? – kérdezte a nõt.

Harry nekitámaszkodott az ajtófélfának, mert a fáradtságtól alig bírt állni. Furcsa, ha az ember napokig alig alszik, ilyen vacakul érezné magát?

– Semmi különös, csak Mordon szeretné tudni, hol találja a Fájdalomcsillapító fõzeteket, mert kellenek a sérülteknek – szaladt oda Tonks Pitonhoz. – Csak tudod, ahhoz valahogy be kéne jutnunk a laborodba…

– Nem kell. A konyhai kisszekrényben találtok tíz üveggel, gondolom, az elég lesz.

Tonks vigyorogva összefonta a karjait.

– Szóval megint van egy titkos készleted, ahol tartasz bájitalokat?

Piton vigyorogva hátrafordult, és elindult felé.

– Mindig van – mondta. – Siess, mert már várnak rád.

A rózsaszínhajú lány már szaladt is végig a folyosón. Harry aztán azt látta, hogy Piton arcán félelem ül, miközben megáll elõtte néhány méterre, aztán rémületbe csap át, ahogy lefelé nézett. Harry követte a tekintetét, és látta, hogy a keze véres.

Mégpedig az õ vérétõl, ahogy az elõbb megfogta a karját.

A bájitalmester aztán lassan felnézett, de az arcán most már nem rémület volt, hanem inkább düh. Harry nyelt egyet. Ezt most nem fogja megúszni…

Piton aztán odament hozzá, és kitárta elõtte az ajtót, mikor Harry nem mozdult, szinte ráordított.

– Befelé, gyerünk!

Harry szinte már támolyogva ment be, és lerogyott az ágya szélére. Apja feltett egy csomó némító, és hangszigetelõ bûbájt, majd villámló szemekkel megfordult.

– Milyen ostobaságot mûveltél, amíg nem voltam itt? – mondta sziszegõ hangon, aztán hangosabban megkérdezte: – Gyerünk, halljam!

Harry torka teljesen kiszáradt. Ha elmondja, akkor azzal bevallja, hogy feltörte a varázslatokat is…

– Csak egyszerûen nem szóltam… hogy… ö – itt elakadt, hirtelen elvesztette a beszélgetés fonalát, de aztán eszébe jutott, mit akart mondani. – A párbajkor sérültem meg, és nem szóltam neked…

Piton gyors léptekkel odament Harryhez.

– Ne hazudj a szemembe! – üvöltötte, aztán lenézett Harry ölében fekvõ karjára. – Mintha elfelejtkeztél volna róla, hogy a mágikus medálodnak hála, már akkor tudtam, hogy fájdalmaid vannak, amikor éppen megtörtént! Mutasd a karod.

Harry elsápadt. Errõl valóban megfeledkezett.

– Egyáltalán nem súlyos, csak egy vágás… – mondta ekkor gyorsan.

– Egy egyszerû vágás? – ordított Piton. – Egyáltalán nem tudsz meggyõzõen hazudni.

Harry elszántan nézett fel apjára.

– Nyilvánvalóan nem akarom megmondani az okot, mert akkor még jobban haragudnál rám! – mondta rekedtes hangon.

– Óh, miért? Netán olyan gyenge lélek vagyok, hogy összetörök, ha elárulod? – kérdezte gúnyosan, miközben hevesen gesztikulált. – Tûrd fel a pulóvered.

Harry tudta, ha meglátja a sebeket, rájön, hogy azokat egy erõs védelmi bûbáj okozta, ezért próbálta halogatni az elkerülhetetlent.

– Mondom, hogy egyáltalán nem súlyos.

– Tûrd. Fel. A. Pulóvered! – követelte rendületlenül Piton, mire Harry némán nemet intett a fejével.

A Bájitalok Mestere nem volt híres türelmérõl: így leült Harry mellé, és óvatosan az ölébe emelte a fiú karját. Még nagyobb óvatossággal húzta fel a pulcsit, ahol aztán jól látható volt az immár vörös foltos kötés. Mellette a bõr még mindig ugyanolyan vörös volt, mint azelõtt.

– Mégis meddig szándékoztad ezt eltitkolni elõttem? – kérdezte hidegen. – Ez még súlyosabbá is válhatott volna! – Vetett egy gyors pillantást az asztal felé, és sóhajtott egyet. – Óh, értem már. Amíg nem voltam itt megpróbáltad feltörni a varázslataimat?

Harry érezte, hogy egyre jobban elsápad. Lesütötte a szemét, és úgy válaszolt:

– Igen.

– Örülök, hogy legalább nem kell Veritaserumhoz folyamodnom, hogy elmondd az igazságot – mondta gunyorosan, miközben egyik baljával tartotta a kezét, a másikkal pedig lefejtette a kötést annyira, hogy alánézzen. – A sebbõl ítélve sikerült is feltörni a védõvarázslataimat?

– Igen, sikerült – suttogta válaszul, aztán újra felnézett. – Aztán visszaállítottam, hogy ne jöhess rá a dologra…

Pitonon látszott, hogy visszafojtja a dühét, egyelõre elég nagy sikerrel.

– Errõl egy kicsit késõbb beszélünk, elõször el kell látnom a sérülésedet… Mert ugye csak egy van? – Harry megrázta a fejét, és azt kívánta, bárcsak máshol lenne. – A másik karod is? – Mikor Harry bólintott, felsóhajtott. – Tehát jól éreztem.

– De azt csak megégette egy kicsit… – megint nem tudta, mit akar mondani –, mármint mikor a Stupor elérte, akkor történt az egész.

A bájitalmester kicsit jobban szemügyre vette.

– Ugye ráz a hideg? – kérdezte.

– Csak egy kicsit fázok, más bajom… nincs, tényleg! – makacskodott Harry, mikor sikerült végre összeraknia egy mondatot. Piton óvatosan lehúzta az alsó szemhéját, hogy megvizsgálja. – Jól vagyok!

– Egy fenét vagy jól – szólt rá dühösen, miközben kezével megtapogatta a nyakát és az arcát. – Tûzforró vagy.

Harry elvette a kezét apja ölébõl, és eltökélten nézett rá.

– Nem érzem magam lázasnak... – motyogta bizonytalanul. – Csak egy kicsit ráz a hideg.

– A vérmérgezés klasszikus tünete – sóhajtotta Piton. – Mint ahogyan a láz, a hirtelen jött fáradtság is, és a félrebeszélés. – Felállt, és a szekrényéhez lépett, kutatott benne egy darabig, majd mikor megtalálta, amit keresett, visszament hozzá. – Ezt idd meg, erõs lázcsillapító.

Harry bizonytalanul elvette az üvegcsét, és megitta a tartalmát. Apja visszavette tõle a fiolát, és letette az éjjeliszekrényre. Kezével a szekrényhez intett, ahonnét egy vastag takaró lebegett ki, és landolt a kezében.

– Gyerünk ágyba – mondta parancsoló hangnemben, mikor Harry tiltakozni akart, még hozzátette: – És semmi kifogás.

Harry ügyetlenül lehámozta magáról a cipõjét, aztán eldõlt az ágyon.

– Leszaladok Vértisztító, és Fertõtlenítõ fõzetért – közölte Piton, miközben betakarta. – Ha ezt tovább halogattad volna, akár életveszélyes is lehetett volna. Negyed óra, és kutyabajod sem lesz.

– Aztán megkapom életem legnagyobb letolását, tudom – mondta fáradtan Harry.

Piton csupán felhúzta a szemöldökét.

– Az nem kifejezés – ismerte el, majd a talárjába nyúlt, és elõhúzott egy elég ismerõs tárgyat, amit felé nyújtott. – Mire visszaérek, próbálj meg egy épkézláb magyarázatot összeszedni, hogy került ez hozzád.

Azzal megfordult, és el is tûnt az ajtóban. Harry most már tudta, hogy hogyan került hozzá, annyira egyértelmû volt: Piton volt az, aki levitte tegnap a szennyes ruhákat.

Harry nagyot nyelve forgatta kezében R.A.B. medálját, miközben azon gondolkodott, ha apja visszatér, hogy fog a szemébe nézni, mikor majd felteszi a kérdéseit.

Következik: Roanna Anabelle Black

oO{~S~}Oo

Remélem, tetszett valamennyire a fejezet! A következõ rész címével nagyon is sokat árultam el, mert aki kirakja a kezdõbetûket, annak feltûnik a dolog...

Két dolgot elárulhatok:

- az említett személy nagyon is él, és személyesen sétál be a fõhadiszállásra, ezzel pokolba kergetve Siriust és Pitont,
- a folytatásra lehet, csak egy hetet kell várnotok...