|
11. fejezet - Seholsincs horcruxok (1. rész)
2007.06.17. 23:32
11. fejezet
oO – Seholsincs horcruxok – Oo
A Bájitalok Mestere elkomolyodott, és a háta mögött összekulcsolta a kezeit.
– Azt hiszem, én is tartozok egy vallomással. Csak eddig nem tudtam, hogyan kezdjek neki.
Harry nyelt egyet zavarában. Ezek szerint, minden, amit a kígyónak mondott… azt Pitonnak mondta! Visszagondolt a sok sületlenségre, amit mesélt neki… és most kivételesen örült, hogy nincs túl világos a szobában, mert érezte, hogy ég az arca a szégyentől.
– Ezt én nem értem… te sosem voltál animágus! – mondta végül.
– Gondolom, ahonnét jöttél, ott biztosan nem – világosította fel Piton. – De itt igen, egészen a roxforti éveimtől fogva, mint ahogy James Potter, Sirius Black, és Remus Lupin is.
– A négy tekergő – mondta ki hangosan, amit gondolt.
Piton csodálkozva nézett rá.
– Honnét tudod, hogy így neveztük magunkat?
– Majd egyszer elmesélem… – mondta halkan Harry, mert nem akarta a Szentestét azzal a rohadt patkánnyal elrontani, mivel eszébe jutott, mit művelt legutóbb. – De most nem akarok róla beszélni… nem baj?
– Nem. Néhány nap múlva elhozom a merengőmet, és megnézünk egy pár fontos emléket.
– Rendben… – motyogta Harry bizonytalanul. Valahogyan nem vágyott arra az alkalomra, amikor majd meg kell mutassa, azokat az emlékeket, amire Piton kíváncsi lesz.
Piton ezzel szemben amiatt aggódott, hogy mennyire sikerül megemésztenie, hogy animágus.
– Azt hittem, az a minimum, hogy nekem ugrasz azért, mert nem szóltam neked egy ilyen horderejű dologról.
Harry lerogyott az ágy szélére, lerúgta a cipőit, és törökülésbe helyezkedett.
– Egy kicsit kellemetlenül ért, hogy az, akit a barátomnak hittem, te vagy.
– Ezt most úgy mondod, mintha továbbra sem lennék az – mondta Piton minden harag nélkül.
– Nem úgy… – Harry közben babrálta a kis csomag arany masniját –, hanem most már nincs senki, akinek elmondhatok mindent, anélkül, hogy bármi következménye lenne.
Piton arrébb rakott egy csomagot, hogy le tudjon ülni vele szemben.
– Nem egészen értem.
– Minden nap felmentem, kiöntöttem neki a lelkemet, ő végighallgatott, és aztán nem szidott le, meg ilyesmi… – Harry összehúzott szemöldökkel felnézett. – Biztos, hogy te voltál az?
– A „Hogyan kezdjük neki a bonyolultabb bájitaloknak” című könyv nem éppen a legjobb választás, hogy felkészülj a vizsgára – mutatott rá Piton.
– Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit… – morogta Harry az orra alatt, de még mindig nem nyitotta ki a csomagokat. – Várjunk… akkor miért nem szóltál róla, hogy ne abból készüljek fel?
A Bájitalok Mestere azzal a tipikus tekintettel nézett rá, amit mindig a legrosszabb bájitaltanórákra tartogatott neki, mikor felrobbantott valamit. A régi és az új Piton közt szörnyen nagy volt a hasonlóság.
– Gondoltam, előbb–utóbb rájössz, hogy nem az a megfelelő tankönyv, ahhoz, hogy rendesen felkészülj – mondta kioktatóan Piton. Kezével intett a karácsonyfa felé, mire az egyik süteményes tál felé lebegett. Piton lehalászta a levegőből, és letette az ágyra. – Talán jobb lett volna ugyanebből a sorozatból az egyszerű bájitalokra vonatkozót tanulmányoznod.
Harry elvett egyet a mézes süteményből, és még mielőtt beleharapott volna, felnevetett.
– Nem viccnek szántam – tette még hozzá Piton, amitől Harry rögtön abbahagyta.
– Bocsánat… – Harry aztán újra felnézett apjára. – Kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
Harry elvette a következő sütit, de csak forgatta a kezében. Tudta, hogy eléggé butaságnak fog tűnni a kérdés, de mindig is kíváncsi volt rá.
– Mi a valódi nevem?
Piton szemöldöke szinte az egekbe ívelt.
– Harry Perselus Piton a teljes neved, és immár egy éve élsz velem – felelte csodálkozva, aztán még hozzátette: – Áh, te valójában a testvéred nevére vagy kíváncsi. Őt valójában Henry Perselus Pitonnak hívták.
– De akkor miért engem hívnak így, ha én meghaltam… és ő maradt életben…? – kérdezte értetlenül Harry, már kezdett becsavarodni ettől az egész titkolózástól. Aztán hirtelen eszébe jutott. – Ja, tudom. A jóslat.
– Úgy van… Később még beszélhetünk szomorú dolgokról, de most Karácsony van. Na, ideje, hogy kibontsd az ajándékaidat – csapta össze a kezét Piton, de Harry még nem mozdult. – Igen, tudom, valójában holnap reggel lenne az ajándékbontás, de úgy gondoltam, hogy előbbre hozom.
Harry félretette a legkisebb csomagot, és úgy döntött, hogy a legnagyobbal kezdi. Mikor kibontotta a natúrszínű masnit, gyanakodva nézett Pitonra.
– Miért?
– Az titok – mondta egyszerűen Piton, és felkelt az ágyáról. – Tudom, hogy vacsoráztál, de semmi akadálya, hogy megkóstold azt a sok finomságot az asztalon. – Azzal a szekrényhez lépett, és kiszedett belőle egy pár lexikont, ami közül némelyik elég kopottnak tűnt. – Bármennyire is Karácsony van, de nekem változatlanul maradt ma estére is némi kutatnivalóm, ami nem tartozik gyerekekre.
Harry úgy tett, mintha hidegen hagyná ez a szó, hogy kutatás, de belül rögtön ráébredt, Piton is biztos a horcruxokat keresi, akár csak ők akkor… Talán majd másnap, amikor nem lesz itt, belenézhet azokba a feljegyzésekbe… Ez a Piton biztos menten szívbajt kapna, ha megtudná, miken ment keresztül…
– Valami baj van? – hallotta egy idő után Piton hangját. Harry pislogva szakította el a tekintetét a könyvekről, amiket időközben apja az asztal szabad sarkára halmozott. – Nem rejtettem el bennük mérget, ígérem. – Fejével a bal oldalára biccentett. – Azt ott a hátad mögött, legutoljára bontsd ki.
– Remélem, nem bájitalkönyv – morogta Harry bosszúságot megjátszva. – Egy hétig nem akarok könyvet látni, úgy döntöttem.
– Nem a legbölcsebb gondolat – tette hozzá Piton, aki időközben visszaült az ágy szélére. – Hamarosan vége a téli szünetnek.
Harry inkább nem gondolt arra az időszakra, mikor újra iskolába kellene mennie. Folytatta a nagy csomag kibontását, majd kinyitotta a doboz fedelét. Előhúzott egy hosszú, vastag szövetkabátot, amit rögtön felismert: Pitonnak is hasonló volt.
– Nem volt egy rendes kabátod, így gondoltam, hogy örülnél egynek.
– Persze, hogy örülök – mondta halkan. Hogy is mondhatná el Pitonnak, hogy sosem kapott az életében bármi ilyesmit? – Nagyon melegnek tűnik.
– Holnap használhatod is – mosolygott sejtelmesen az apja, miközben bekapott egy újabb süteményt.
Végre kimozdulhatok innét egy kicsit a szabadba, gondolta Harry. Nagyon elege volt, hogy folyton ebben a házban kell lennie, és elviselni az idegen, de oly ismerős Siriust.
Talán fél óráig is eltartott, mire az összes ajándékot kibontotta: a legtöbb mind meleg ruha volt, de aminek a legjobban örült, azok a kviddicsről szóló könyvek voltak. Harry eddig nem sok ilyen témájú könyvvel találkozott, de most úgy tűnt, mindet megkapta. Legszívesebben azokat olvasta volna élete végig, csak hogy ne kelljen bármiből vizsgáznia.
Mikor a legutolsó kis csomaghoz ért, óvatosan kibontotta, és belenyúlt.
– Tudom, hogy nem veszed majd jó néven…
Piton nem tudta befejezni a mondatot, mert Harry úgy pattant fel az ágyról, mintha rugóra ült volna, miközben ledobta rá a dobozt, az ajándékkal együtt.
– Vigye… vidd innét… – mondta Harry egyre hátrálva az ágytól. Minden azzal kezdődött, minden rémálom… Nyelt egyet, és szinte suttogva könyörgött. – Minél messzebb tőlem, kérlek!
Piton felállt, és hol őrá, hol az ajándékra nézett.
– Merlin szerelmére, az egy ártatlan varázstárgy! – mondta nyugodtan.
– Varázstárgy?! – kérdezte Harry, ahogy még hátrébb lépett. – És ártatlan, mi? Egy fenét! Az tehet róla, hogy Potter elkapott, aztán idekerültem…
Hirtelen elhallgatott, amikor meglátta apja szomorúvá vált tekintetét.
– Nem úgy gondoltam, sajnálom – sütötte le a szemét. Piton közben odament és felvette a láncot az ágyról, majd pedig odasétált vele. – Nem mondtam komolyan… akkor még sok mindent nem tudtam.
– Harry, ez a varázstárgy a tied. Mindig is az volt, és egyáltalán nem veszélyes – mondta végül Piton, aztán a szeme magasságába emelte a homokórát. – Látod?
Harry farkasszemet nézett az időnyerő hasonmással, ami teljesen más színű volt, mint Potteré. Ez nem élénkvörös színben pompázott, hanem zafírkékben. Így nem is tűnt annyira félelmetesnek.
– Igen… de Pot… mármint Henrynek is ilyen volt, amivel átjött.
Piton leengedte a nyakláncot, és kissé ingerülten válaszolt.
– Albusnak megvannak a módszerei, hogy egy olyan családi varázstárgyat, ami másra jó, ilyen dolgokra használjon. Tulajdonképpen nem is csodálkozom, hogy pont erre gondolt. Ugye nem tudod, mire való? – tudakolta, mire Harry nemet intett a fejével. – Nos, valóban úgy néz ki, mint egy időnyerő, de teljesen más funkciót tölt be. Ha viseled, és bajba kerülsz, ezzel tudsz szólni nekem. Anyád és én készítettük nektek, hogy ha baj érne, mi tudjunk róla.
Most már nem is tűnt olyan félelmetesnek a furcsa szerkezet. Bátortalanul a nyakláncért nyúlt, amit Piton odatartott neki.
– De ez… miért kék, és nem vörös? – kérdezte végül. – Henryé majdnem vérvörös színű volt.
– Valahogyan meg kellett különböztetnünk a két medált. Ő mindig is hajlott a rosszra, már kicsi korától kezdve, te meg mindig visszahúzódóbb voltál – magyarázta Piton, miközben közelebb jött hozzá, hogy a nyakába akassza a nyakláncot. – Mindig hordd magadnál. Ha baj van, egyszerűen csak szorosan fogd meg, és én akkor tudni fogom.
Harry óvatosan megfogta a kis homokórát, és jobbról–balról megforgatta a kezében.
– Hallottam egy hasonló muglimeséről… csak ott meg kellett dörzsölni – kuncogott halkan. – De mégis honnét fogod tudni annyiból, hogy megszorítom?
– Mondjuk úgy, hogy én és anyád verhetetlen páros voltunk bájitaltanból – mosolyodott el Piton, és megigazította a pulcsija gallérját, miután Harry elrejtette alatta a láncot. – Van a medálban pár vércsepp tőlem, és Lilytől, mely része egy roppant bonyolult bűbájnak. Tehát ha megsérülsz, bizonyos értelemben átérzem a fájdalmat, ami érhetett téged, így tudom, hogy bajban vagy.
– Jaj… most akkor, ha eltöröm a lábamat, akkor neked is eltörik? – kérdezte elborzadva Harry.
Piton megrázta a fejét.
– Nem. Néhány percig érzem a fájdalmat, aztán elmúlik – pontosította. – Tudod, ez is afféle szeretet bűbájon alapul. – Harry értetlenül meredt apjára. – Van egy olyan sejtésem, hogy ezekről fogalmad sincs, ugye?
– Hát… – kezdte Harry, de Piton leintette.
– Nem tudom, nálatok hogy volt, de itt a hetedéves anyag sokkal kimerítőbben foglalkozik vele, a második félévben…
– Ne kezdd, apa! – szólt rá keservesen Harry, és könyörögve nézett fel rá. – Épp te mondtad, hogy Karácsony van! Nem szeretnék az iskoláról hallani!
– Ó, milyen igaz – mondta gúnyosan Piton. – De akár tetszik, akár nem, jövő héten kénytelen leszel elkezdeni tanulni. – Összehúzta a szemöldökét, és elgondolkodva tekintett le rá. – Tulajdonképpen, ha Roxfortot nem rombolták le, akkor hogyhogy nem tudsz azokról az anyagrészekről, amiket átvettünk?
Mert horcruxokat kerestem?!
– Nem igazán tanultam meg őket, elég nehezen is ment…
– Valóban? Pedig ez alatt az egy hónap alatt, elég fogékony voltál az ismeretekre…
Piton aztán többet nem foglalkozott a témával, így az est további részét csendesen töltötték. Harry nem akarta zavarni, jól láthatóan fontos volt azt az egész köteget átnéznie, amit a szekrényből halászott elő, hogy összehasonlítsa a könyvben lévővel.
Harry közben elment, hogy lefürödjön, majd mikor visszaért, Piton már majdnem ülve aludt. Jól látta, hogy apja majdnem összeesik a fáradságtól, pedig sosem volt rá jellemző. Végül ő is kiment, hogy rendbe szedje magát.
Addig Harry bebújt a meleg takaró alá, és elővette az egyik legszebb kviddics könyvet, hogy beleolvasson. Egy darabig vidáman olvasgatta, és nézte az ábrákat a kviddics történelemről, de aztán szinte teljesen elszomorodott. Így hirtelen nem is tudta, mikor játszott utoljára…
Piton közben visszatért, immár pongyolában, de nem ment az ágyához, hanem leült mellé az ágy szélére.
– Hiányzik nagyon, ugye?
Harry lemondóan sóhajtott egyet.
– Ennyire nyilvánvaló? – kérdezett vissza.
– Nem lehet nem észrevenni, ha ilyen tekintettel meredsz az új könyvedre. – Belenézett oda, ahol éppen tartott. – Mi voltál amúgy? Fogó, mint James?
– Igen, az. Egészen első éves koromtól kezdve – mesélte Harry, apja csodálkozva nézett rá. – Ne is kérdezd.
A Bájitalok Mestere egyik kezével megdörzsölte a szemét.
– Még olvasok egy keveset, aztán nyugovóra térek.
– Szerintem aludnod kellene – javasolta Harry. – Kezdem azt hinni, hogy te nem is alszol. Mikor én aludni megyek, te még nem… mikor felkelek, akkor meg már rég fent vagy. Hány napja nem alszol?
– Épp eleget alszom – mondta egyszerűen, majd felállt, és az asztalhoz ment, hogy letegye a pongyoláját. Néhány perc múlva ő is az ágyban feküdt, és magához vette az éjjeliszekrényen lévő könyvet.
Harry szótlanul követte tekintetével, ahogy a Magpies csapatának tagja egy gólt szerez. Gondolatai persze elkalandoztak teljesen másfelé. Sosem gondolta volna, hogy valaha lesz szép Karácsonya, és jelenleg a legnagyobb gondja, a sok süti evésének várható következményei. Az egyre közeledő sötét jövő viszont teljesen elborzasztotta.
Ha sikerül elpusztítani az összes horcruxot, akkor eljön az idő, és meg kell ölnie azt a szörnyeteget. Már lelkiekben fel volt készülve rá, és reménykedett, hogy ha ő kerülne alul a párbajban, nem fog szörnyű kínok közt meghalni. De most itt van valaki, akinek fontos… nem bírná ki, ha bármi baja esne.
Zavartan nézett körbe, mikor furcsa szuszogást hallott. De aztán Pitonra nézett, és látta, hogy apja elaludt olvasás közben. Harry a nyakát tette volna rá, hogy legalább két napja nem aludhatott.
Halkan felkelt, és odasétált az ágyához. Apja feje egy kicsit oldalra bukott a párnán, ahogy elaludt, kezében a könyvvel. Harry óvatosan a könyvért nyúlt, becsukta, és letette az éjjeliszekrényre.
Majd ugyanilyen óvatos mozdulattal megragadta a takarót, és rendesen betakarta, majd elfújta a gyertyát. Nem mozdult, csak nézte, ahogy békésen alszik.
Ameddig tudja, titokban fogja tartani azt, hogy ő nagyon is tud a horcruxokról. Nyomozni fog, ha kell, elolvassa Piton jegyzeteit, de neki nem mond semmit. Jobb, ha nem tud róla, hogy milyen élete volt eddig – csak fájdalmat és lelkiismeret furdalást okozna neki.
Ha valaki néhány hónappal ezelőtt azt mondja, hogy ő majd kedveli Pitont, sőt, be is takarja, biztos röhögő görcsöt kapott volna. Ásított egyet, aztán halkan visszabújt az ágyába. Álmos nem igazán volt, csak fáradt, így elővette a könyvet, és folytatta az olvasást.
oO{~S~}Oo
– Mi az…? – kérdezte kótyagosan Harry, mikor valaki rendesen megrázta. Hason feküdt az ágyon, félig lelógva, nyakig betakarózva. Az illető majdnem elérte, hogy leessen.
– Már lassan dél – hallatszott valahonnét oldalról.
Harry újra lehunyta a szemét, annyira álmos volt. Minek kell felkelnie ilyen korán, hisz Karácsony van! Igaz, fél éjszaka nem tudott aludni, de legalább a maradék órák rémálom mentesek voltak.
– Nem lehetne még egy kicsit… – motyogta Harry álmosan.
– Nem. Így is sokkal tovább aludtál – mondta szigorúan Piton, és egy erős mozdulattal lerántotta róla a takarót. – Hamarosan indulnunk kéne. Na gyerünk, kelj fel!
Harry esetlenül felült, és megdörzsölte a szemeit. Mikor kinyitotta, akkor meglátta Pitont, karján a kabátjaikkal.
– Van egy olyan érzésem, hogy te velem ellentétben alig aludtál valamit – mondta dühösen, aztán kissé visszafogottabban még hozzá tette: – Rémálmaid voltak?
– Nem, dehogy… – mondta nyűgösen Harry, miközben kikászálódott az ágyból, hogy a fürdőszobába menjen rendbe szedni magát. – Csak egyszerűen nem tudtam aludni.
– Gondolom köze volt a tegnapi étkezésekhez? – érdeklődött gúnyosan Piton. – Talán nem kellett volna sokat enned. Miért nem ébresztettél föl, hogy adjak valamit?
Harry visszafordult a fürdőszoba ajtóból.
– Mikor ki tudja, mióta nem aludtál? – kérdezett vissza szemtelenül.
– Na jó – adta meg magát Piton –, öt perc múlva legyél lent, ott várok rád.
– Mi történt? – kérdezett utána Harry, mert jól látta, hogy Piton eléggé ideges.
Apja visszafordult, arcán szomorú kifejezéssel.
– Ma reggel holtan találtak két családot nem messze London külvárosában, és valamilyen oknál fogva, akik ügyeletben voltak megfigyeléskor, nem tudtak semmiféle magyarázattal előállni. Ráadásul a három közül egyik sem.
– Ó. Bocsánat, én azt hittem, rám haragszol, hogy sokáig aludtam. És… halálfalók voltak?
– Igen azok. Az egészben az a roppant idegesítő, hogy tudtuk, mikor lesz a támadás, de nem akkor történt, hanem akkor, mikor már csak az a három ember volt ott. Na, mindegy. Szedd rendbe magad, lent várlak.
Harry bólintott egyet, és eltűnt a fürdőszobában. Mikor elkészült, melegen felöltözött, mert szinte biztos volt benne, hogy Piton el akarja vinni valahová, és az elég messze lesz ettől a négy faltól.
Gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, végigfutott a folyosón, és le a lépcsőn, aminek a tövében már ott állt Piton felöltözve, karján az ő kabátjával. Mikor Harry leért, apja óvatosan elkapta, mire ő majdnem fellökte.
– Lassan a testtel. Látom, nem tudod levezetni fölös energiáidat – jegyezte meg ingerülten.
Erről Harrynek rögtön eszébe jutott, múltkori gyakorlásuk.
– Tényleg, párbajozni mikor fogunk?
Piton felsegítette rá az új kabátot.
– Majd néhány nap múlva… Ne haragudj, de tényleg sok dolgom lesz, még így Karácsonykor is.
Furcsa volt Pitont mentegetőzni hallani. Harry nagyon is kit tudta venni a hangjából: sajnálja, hogy azt az időt sem tölthetik együtt.
– Semmi gond. Elleszek egyedül… én, és a tankönyvek – mondta lelkesen. – Már alig várom…
Egy fagyos pillantástól abbahagyta a mondatot.
– Feltételezem, nem akarsz enni semmit, így akár indulhatunk is.
Harry bólintott, és elindultak a bejárati ajtó felé. Feltűnően nagy volt a csend az egész földszinten, biztosan mindenki ajándékokat bontogatott. Habár, már lassan dél volt… de akkor is. Amíg Piton az ajtó kinyitásával foglalkozott, Harry szemügyre vette az üres falat, ahol még régen Mrs. Black portréja lehetett.
– Mondd, Mrs. Blackel mit csináltatok?
Piton mikor végzett a tucatnyi zárral, hátrafordult.
– Hónapokkal ezelőtt leszedtük. Eltartott egy darabig – mondta megvetően. Aztán magához intette Harryt. – Gyere, menjünk.
Ahogy kiértek a házból, az rögtön eltűnt szem elől. Harry már nagyon várta azt a pillanatot, mikor az arcába csap a hideg szél, és beszívhatja a friss levegőt. Az egész téren nagy volt a hó, néhol otthagyták a lapátokat, mert megunták, hogy örökösen esik, és nem lehet rendesen ellapátolni.
– Harry, figyelsz rám? – hallotta a háta mögött Pitont, aztán oda is ment hozzá. – Ugye tudsz hoppanálni?
– Igen, tudok. Gondolom, olyan helyre megyünk, ahol még nem jártam, ugye? – kérdezte gyanakodva, mire Piton csak elmosolyodott.
Harry hagyta, hogy apja átkarolja, és hoppanáljanak. Régen tapasztalta már azt az érzést, ahogy elsötétül minden, és a levegőhiány szorongatja. Aztán kinyitotta a szemét, és egy furcsa elhagyatott utcában találta magát, miközben Piton fogta a karját.
– Jól vagy? – kérdezte aggódóan.
– Persze…
Vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa háborgó gyomrát, így aztán sokkal jobban lett. Talán nem kellett volna annyi mindent összeennie. Szemügyre vette a kicsiny utcát, az ugyanolyan kicsiny házakkal. Nem járt egy lélek sem arra, még csak lábnyomokat sem lehetett sehol látni.
– Hol vagyunk? – kérdezte végül, mikor nem sikerült felismernie a helyet.
– Mindjárt megmutatom. Erre gyere – mondta neki halkan Piton, és a legközelebbi házhoz mentek.
A kis épület teljesen elenyésző volt a többi házhoz képest. A tető szinte teljesen eltűnt, a falak néhol kíméletlenül meg voltak rongálva. Határozottan egy igen nagy támadás érte a házikót. Piton ment elől, ő pedig követte apját egészen a ház ósdi bejáratához. Piton előhúzta a pálcáját, és egy–két varázslattal kinyitotta az ajtót, ami nyikorogva utat engedett.
– Gyere csak.
Ahogy belépett a kicsiny előtérbe, rögtön tudta: valami nagyon különleges helyen vannak. Érezte, ahogy a varázserő, ami bent lakozott, minden akadály nélkül engedte át őket. Ami végképp furcsa volt, hiszen ilyesmi nem létezik…
Piton aztán megfordult vele szemben, és körbepillantott.
– Tudom, nem egy szép karácsonyi ajándék, de úgy éreztem, hogy el kell hozzalak ide. Sejted, hol vagyunk?
Harry még egyszer gondosan körülnézett, megfigyelve a szekrényeket, az összetört asztalt.
– Nem tudom – mondta bizonytalanul –, de úgy érzem, mintha… itthon lennék.
– Nos, majdnem – mosolyodott el szomorkásan Piton. – Ez a ház Lily Evansé volt. Mikor otthagyta a mugli testvérét, ideköltözött.
– De, őket nem abban a házban támadták meg?
Piton közelebb ment az egyik szétvert szekrényhez, hogy szemügyre vegye.
– De igen, ott történt. Tudod, Sirius fogságba esett, én meg sajátos módszeremmel segítettem a Rendnek, nemigen gondoskodhattam rólad. Lilyvel menthetetlenül összevesztünk, és aztán úgy döntöttünk, hogy Henry nála marad, te meg velem élsz majd. – Keservesen felsóhajtott. – Persze aztán Voldemort tett róla, hogy minden rosszul süljön el. Harry… nem bírnám ki még egyszer, ha megint elveszítenélek.
Harry eltökélten közelebb lépett az apjához, és felnézett rá.
– Nem fogsz! Nem fog történni semmi baj. Voldemort meg előbb–utóbb el fog pusztulni, akár az én, akár más keze által.
– Te még szinte gyerek vagy, nem szállhatsz szembe vele! – csattant fel Piton. – Verd ki a fejedből, még csak azt az apró gondolatot is, hogy hogyan tervezed megölni!
– Könnyen mondja… mondod – mondta halkan Harry, és lesütötte a szemét. – Az eddigi életem csak arról szólt, hogy így Voldemort, úgy Voldemort…
– De már itt vagyok én, aki vigyáz rád – mondta rendületlenül Piton. – Nem egyedül fogod megvívni a háborúnkat. Na, gyere, nézzünk körül.
Kiderült a házról, hogy sok olyan dolgot tartogat, amit Harry sosem sejtett. Piton megmutatott neki mindent, hol tanult az anyja, vagy éppen hol főzte azokat a remek bájitalokat. Sok mindent mesélt Piton neki, amikről szinte fogalma sem volt. Igaz azt már tudta, hogy nagyon tehetséges volt az anyja.
Végül, mikor bejárták a házat, Piton úgy döntött, elhoz néhány ottfelejtett, és nem túlzottan megrongálódott könyvet, mondván, hogy még jól jöhetnek. Harry inkább nem kérdezte, vajon miért nem hozta már el őket korábban – biztos meg volt rá az oka.
Egy órát időzhettek, aztán veszélyre hivatkozva visszahoppanáltak a Grimmauld tértől nem messzi utcába. Piton végig átkarolta a vállát, és sietősen értek oda a kérdéses házhoz. Harry felidézte magában a címet, és csodálkozva torpant meg, mikor az nem vált láthatóvá előtte. Piton megértette a néma üzenetet, és előhalászott egy pergamen darabot a zsebéből. Harry széthajtotta, majd elolvasta a furcsa betűkkel írt szöveget – amit biztosan nem Dumbledore írt.
A Főnix Rendjének főhadiszállása a londoni
Grimmauld tér 12. szám alatt található.
Aztán minden teketória nélkül elengedte a pergament, és erősen koncentrálva ránézett.
Piroinitio!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
