|
6. Első lecke
2007.06.17. 01:37
Szerző megjegyzése:
Ismét köszönöm LLnek, és bocsánat a sok várakozásért, de nyáron több időm lesz.
Mindenhol halottak hevertek. Vér bűze terjengett a levegőbe. Fájdalom, mérhetetlen gonoszság lappangott a sötét éjben. A vértengerből magasodott ki, és élvezte a képet, amit alkotott. Félelmet ébresztett az emberekben, melyek csak most érezhették először a féktelen kegyetlenséget és vérszomjat. A végtelen feketeség játszadozott a vörös árral. Öröm töltötte el, ahogy látta a halálra vált arcokat, a megkínzott tekinteteket, a lelkileg összetört embereket. Úgy gondolta itt az ideje szólni. Kezdte unni a kínzásokat, a „kihallgatásokat”.
- Kedves, Halálfalóim! Remélem, jól szórakoztatok ma este! –Torz vigyor jelent meg az arcán. – A takarítást hagyjuk az aurorokra, mi pedig menjünk haza! Az elsőszámú újoncok jöjjenek velem! – azzal hoppanált a főhadiszállásra.
Egy terembe érkeztek, melyet fáklyák világítottak meg. A falak méregzöldben pompáztak. Egyetlen „látványosság” a terembe az a trón volt. Kígyók futottak fel rajta, és különböző rúnák kerültek a kígyók útjába.
Voldemort felült a trónjára, a 3 új halálfaló pedig megállt vele szemben. Nem is tudták, hogy milyen kegyben lesz részük. Ő maga is meglepődött, hogy rögtön három ilyen kiváló halálfalót kap.
- Nem várakoztatlak titeket tovább. Én magam foglak titeket tanítani. Meg tanuljátok használni a mágiát. Meg tanultok döntéseket hozni, harcolni, és végső soron pedig megtanuljátok, hogy mi is az a fegyelem, hatalom és erő. Holnap 11–re legyetek készen, most pedig menjetek aludni.
- Köszönjük, uram! – majd megcsókolták talárja szegélyét, és távoztak.
Látta az arcokon a döbbentet, majd a mámort. Végig legilimentálta őket, és csak örömet érzett. De túl veszélyesek. Vigyáznia kell velük. Olyanok, mint Perselus volt egykor. Nem engedheti meg még egyszer, hogy átálljanak. Akkor a tervnek annyi.
***
Harry zihálva kelt fel. Fájt minden porcikája. Érezte a kínzások minden mozzanatát. Mintha őt is fájdalommal büntették volna. Öntudatlanul vacogott. Melege volt. Fájt a szíve, a lelke. Hirtelen mérhetetlen fájdalom nyílalt a sebhelyébe. Kapart, lüktetet, feszítet, mindent csinált, amivel szenvedést lehet okozni. Nem bírta tovább, s üvöltött, ahogy a torkán kifért. Eddigi nyöszörgését felváltotta a kétségbeesett kiáltások sorozata.
Perselus épp lefeküdni készült. Eddig próbálta olvasni a Heti Bájitalt, amiben egy újfajta bájitalt mutattak be. Fáradt volt. Csak aludni akart. Nem tudta normálisan elolvasni a cikket, mert folyton a kölyök jutott az eszébe. Ahogy a kertben elmélyülten olvasott, ahogy védeni próbálja szeretteit, és mindenkit, akinek semmi köze sincs az egészhez. Lily… olyan régen jutott eszébe. Kamaszkorának egyetlen barátja, akit büszkeségből elüldözött. Nem, nem volt belé szerelmes, csupán barátok voltak. És most itt van egy Potter testébe zárt, Lily szemeivel, s belsőtulajdonságaival megáldott gyerek. Összezavarodott.
Már pizsamában állt, mikor meghallotta Potter kiáltását. Annyira fájdalmas, és kétségbeesett volt, hogy futás közben akaratlanul is aggódni kezdett. Mi történhetett, hisz ide senki nem tud bejutni. Álmok, nem az túlzás lenne. Berontva a szobába meghökkent, mikor meglátta a fetrengő fiút.
Vér… de honnan? Közelebb lépett, és megfordította a Harryt. A sebhelye. Valamit tennem kell. Persze, hogy pont most nem lehet Albust elérni.
Lerohant a bájital laborba, és összeszedte a szükséges bájitalokat. Érezte a forróságot a fiú homlokán, valószínű, hogy lázas. A szobába belépve gyorsan leöntött Harry száján az Álomtalan Álom italt és a Fájdalomcsillapítót. A fiú lassan álomba merült, ő pedig leült az ágytól nem messze lévő fotelba pár könyv társaságában. Bájitalt nem kellett főzni. Nem tudott mit kezdeni egy beteg gyerekkel.
Soha nem kellett beteg gyerekkel foglalkoznom. Egyáltalán beteg? Mi baja van? Persze Voldemorton kívül. Akkor ettől a… valamitől lett volna ingerlékeny ma, mert ilyen gyors hangulat, vagyis inkább viselkedésváltozáson senki nem megy át…
Csak nézte a szuszogó fiút, és hallgatta motyogását. Akaratlanul is egy kis szánalom lopózott a szívébe. Jó pár dolgot hallott róla Albustól, a halálfalóktól, és persze magától Voldemorttól is. De mindegyik más szemszögből mutatta meg őt. Már ő maga sem tudta, hogy mit gondoljon róla. Milyen valójában? Mit rejt el mosolya mögé? Milyen érzelmeket küld a homályba? De itt lesz egy egész nyár, hogy megkapja a válaszokat a kérdésére.
Perselus a nappal együtt ébredt. Fájt a nyaka, dereka, tulajdonképpen mindene ettől a sem, ülve sem, fekve alvástól, de már megszokta. Meglepődve látta, hogy Harry már az ablakban ül. Csak nézte a kinti tájat, észre sem véve, hogy figyelik.
***
Még sötét volt, mikor felébredt. Szörnyen fájt a feje, és gyengének érezte magát. A bájitaltanár alakját látta kirajzolódni a fotelben, ahogy elég furcsa helyzetben aludt. Kicsit meglepődött a jelenlétén. Mi történhetett? Csak fájdalomra, átkokra, szenvedésre és vérre emlékszik.
Voldemort… már megint. Meg kell tanulnom azt az átkozott okklumenciát, mert különben nekem annyi. Igaz nem biztos, hogy az annyira rossz lenne. De ha nem ölöm meg, akkor ki fogja elpusztítani. Nem hagyhatom a világon ezt a szörnyeteget.
Kiült az ablakba, és várta, hogy feljöjjön a nap, hogy tanára felébredjen, hogy végre feltegye a kérdéseket. Már tegnap is érezte. Feszült volt egész nap. Várt… nem, nem is ő, hanem Voldmort várt. És ő is ezt érezte. Mitől lett ennyire intenzív a kettőnk közötti kapcsolat?
Akaratlanul is legördült egy könnycsepp az arcán. Egyetlen egy súlyos csepp, melyben minden fájdalma benne volt.
Perselus csak egy legördülő könnycseppet látott a fiú arcán. Magába imádkozott, hogy ne kezdjen el a fiú sírni, mert egy bőgő kölyökkel végképp nem tud semmit sem kezdeni. De nem látott többet csak azt az egyet, ezért inkább megszólalt.
- Nem kellett volna felkelned!
- Magának is jó reggelt! De amint látja már megtettem.
- Jól érzed magad? – Közben felállt, és odasétált Harryhez.
- Jól vagyok – válaszolta meglepődve, mikor tanár a homlokára tette a kezét.
- Egy hazug griffendéles… már meg sem lepődöm. Hőemelkedésed van. Feküdj vissza. Hozok fel valami ennivalót. Amit meg fogsz enni, csak a mihez tartást véget. Amint jobban leszel beszélgetni fogunk. – Azzal távozott a szobából.
Pff nem biztos, hogy jobban akarok lenni.
Piton két tálcával érkezett vissza. Az egyiken egy bájital is volt, amit Harrynek szó nélkül be kellett vennie. Reggeli közben csend volt, mint általában az étkezéseik közben. Mikor befejezték, Perselus ismét ellenőrizte Harry homlokát, majd pálcával is megvizsgálta, és csak azután szólalt meg.
- Úgy látom a kimerültségen kívül semmi bajod. Öltözz fel, és gyere le a könyvtárba.
Harry komótosan kapta magára ruháit. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy akarja - e ezt a beszélgetést vagy sem. Persze kérdései csak úgy száguldoztak a fejében, és érezte, fel kell tennie őket. Lassan ment le a könyvtárba, ahol már várta őt Piton. Leült a Piton előtti fotelbe, és várta a kérdéseket.
- Mi volt ez az egész este?
- Én sem tudom.
- Akkor mit tudsz? – Ez a gyerek néha az agyamra megy – gondolta Perselus.
Jó kérdés. Próbálta összeszedni a gondolatait, de inkább hangosan gondolkozott, Piton úgyis több mindent tud kihozni belőle. Nem bízott a professzorban, de másnak nem igen mondhatja el, de valakinek muszáj lesz.
- Hogy mit tudok? Voldemort elméjében voltam, de nem én voltam ő. Éreztem, amit ő, de azt is, amit én. Nem tudta, hogy ott vagyok. Nem tudom, hogy kerültem oda. Kínzott. Nem engem csak éreztem én is minden kimondott átkát. Hallottam a gondolatait… Sajnálja, hogy magát elveszítette, jó halálfalója volt. De volt ott 3 újonc. Valamit tervez velük. Nem akarja elveszíteni őket.
- De akkor miért üvöltöttél?
- Nem üvöltöttem – mondta halkan. Nem akarta beismerni a tanárnak, hogy szenvedett. Talán a büszkesége, talán a makacssága miatt.
- Jó akkor nem tetted. Akkor miért tetted a végén azt, amit? Mert ha jól vette ki, a kínzásokon nem ordítottál, mert azt meghallottam volna – vonta le az egyértelmű következtetést a bájitalmester.
- Nem tudom. Talán Voldemort észrevett, vagy nem, az más lett volna. Nem tudom, de a sebhelyem nem bírta tovább szerintem.
- Nem bírta tovább… Mióta ilyen erős a „kapcsolat” köztetek?
- Most történt meg először. Most először volt ilyen intenzív.
- Szerinted miért?
- Nem tudom.
- Miért ver Merlin? - motyogta magának. Kezdte unni, hogy ez a gyerek semmire nem képes maga rájönni. Mintha nem lennie képes a gondolkodásra. Griffendéles, mit vársz? Azért csak van oka, hogy az én házamba akarta küldeni a süveg… – Nem történt az elmúlt időszakban valami, ami kiválthatta ezt?
- Nem. Nem is találkoztam vele a minisztériumi eset óta. Vagy várjon. Arra gondolt, mikor megszállt engem? A miatt lenne?
Keresztbe fonta karjait, és úgy válaszolt. Harry látta az arcán, hogy fáradt, hogy gondolkozik, és próbálja összerakni a darabokat.
- Lehetséges. Megkockáztatom, hogy biztos. De a mágiád is nő. Lehet ez is összefüggésben van vele. Kikapcsolhatott egy központot, ami eddig blokk volt mind a varázserőd, mind a kapcsolatotok között. De abban biztos vagy, hogy ő nem vette észre, hogy ott vagy? A végén sem?
- Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de nem tudja. Valószínű, hogy akkor sokkal súlyosabb átkokat használt volna, és nem enged be a gondolataiba.
- És mi van, ha csak csel?
- Nem hiszem. Nem sok mindent lehet kezdeni velük.
- De a végén…
- Uram, a végé már csak szenvedés volt. Utóhatás, ha jobban tetszik – mondta kicsit ingerülten. Nem szeretet volna erről beszélni. De a kérdései egy részére megkapta a választ. A többit inkább nem firtatta. Még nem jött el az ideje.
- Menjünk ki a kertbe egy kicsit tanulni fogunk.
- És mégis mit?
- Egy kis elméletet – mondta szinte vigyorogva, ahogy meghallotta Harry nyögését.
A kert felé sétáltak. Kint napos idő fogadta őket. Ahhoz a tölgyfához tartottak, ahol tegnap Harry töltötte az időt.
- Mit fogunk tanulni? – kérdezte a smaragdzöld szemű fiú, mikor letelepedtek a fűbe.
- Mi a mágia? Mi a sötét mágia? Mi a világos? Mivel nyerhetsz meg egy háborút? Mit mondott erről a 4 alapító? – Jó kérdések- gondolta Harry. Tudta a tanár nem várt válaszra. Ezért csendbe maradt, és hallgatta a válaszokat, melyek inkább okítottak, mintsem kíváncsiságot elégítettek ki.
- A varázslók kettészakították a mágiát. Nem létezik sötét és fehér. Egy fehér átokkal is lehet ölni, vagy akár kínozni. Nem létezik csak mágia. Színtiszta, nyers mágia, melyet csak kontrolálni tudunk, attól függően, hogy milyen erős bennünk a varázserő. Talán mondhatjuk őket ikertestvéreknek, melyek egymás nélkül, mint sem érnek. Gondold el Fredet George nélkül. – A hasonlat ideális volt.
Harry megborzongott az elképzelt kép hatására. Perselus beszéd közben figyelte a fiút. Kicsit meg is lepődődött azon, hogy mennyire érdekli ez a téma a gyereket. De talán pont ő az, aki ezt megértheti. Elkezdett beszélni a csatákról is. Tudta szüksége lesz rá.
- De a varázserő mit sem ér megfelelő használat nélkül. Vissza kell fognod, mert ha elszabadulsz téged, és mindenkit elpusztíthat. De soha ne csak a pálcádra támaszkodj, ne gondold azt, hogy csak ezzel a fadarabbal nyerhetsz. Nem, nem a pálcanélküli varázslásra gondolok. Hanem arra, amit a Roxfort négy háza képvisel: ravaszságra, okosságra, hűségre és bátorságra. Akármelyiknek is csak egy szikrája benned van, azt lángra kell lobbantanod. Rá kell jönnöd miben vagy tehetséges, és azt a legmagasabb szintre emelni míg, amiből gyengébb vagy gyakorolni, míg elég jó nem leszel. Akármilyen nehéz elhinnem, de te vagy az egyetlen, aki megölheti a Sötét Nagyurat, ezért megteszek mindent, hogy te, győz. Mivel Albus nincs itt, ahogy kérted én foglak tanítani. Nem fogok finomkodni veled, ahogy eddig sem tudtam. – Na, az tuti - Készülj fel rá. Valami kérdés?
Harry kicsit meghökkent. Kicsit gyors volt neki, persze megértett mindent, de ennek az embernek a tempója félelmetes. Párbajban mire lehet képes?
- Van. Azt mondta, hogy a pálca csak korlátozza a varázserőt? – egy bólintás volt a válasz – Akkor miért használjuk? Mármint az emberek többsége még csak ki sem próbálja pálca nélkül, de miért, ha csak korlátozz minket?
- Ne légy ostoba. A varázserő veszélyes is lehet. Ha Albus soha nem szabályozta volna a varázserejét, nem tudom, mi lett volna.
- De ezt meg lehet tanulni, nem?
- Mondjuk, ha már eleve így kezdik el az iskolát a gyerekek, akkor igen.
- Akkor…
- Mert nem ismerjük a módszert. A 4 alapító ismeri a módszereket. Nem adták tovább, legalábbis semmi feljegyzés erről.
- Értem.
Perselus várt még egy kicsit, de több kérdés nem jött. Felállt, és elindult befelé a kastélyba, de előtte még visszaszólt.
- Este lesz okklumencia, addig, azt teszel, amit akarsz.
Harry még egy darabig elgondolkodva ült a fűben.
Igaza van. A háborúhoz mind a négy „erényre” szükség lesz. Nem lehet beosztani csak úgy az embereket. Hermione is bátor, de ezek mellett nagyon okos. Ki kell hoznom magamból mindent. Érzelmileg és varázserőt illetőleg is. De, akkor megyek és berendezkedem a könyvtárba...
Komótosan indult el egy könyvért. Ő maga sem tudta mit kellene kiolvasnia. Be kellene fejezni, amit tegnap elkezdett, de majd azt holnap kijegyzeteli, most teljesen más érdekelte. Belépve könyvtárba tudatosan kezdett keresni egy könyvet. Olyat, ami a pálca nélküli varázslatokról szól. Meg is találta, amit keresett. Nem is könyv volt, inkább csak egy füzet, amit kézzel írtak. „Pálca nélküli varázslatok”.
Nem volt kedve visszamenni a fa alá, azért bevackolta magát abba fotelben, ahol előzőleg ült.
A pálca nélküli varázslathoz elengedhetetlen egy jó nagy adag varázserő, és persze érzelmek, mivel ha erős az érzés maga a varázslat is erősebb lesz. Egy idő után tudatosan működik, ha a varázsló/boszorkány beletanul, mint a non- verbális varázslatoknál. Célszerű ezt is a kezdeteknél kezdeni. Akarat létszükséglet hozzá. Igazán nehéz átkokat csak kevés varázsló/boszorkány képes elvégezni.
Nem átkokra kell koncentrálni, inkább a következményekre. Lehet rajta módosítani. Gyengíteni, erősíteni. Bármely átok végrehajtható, akár olyan is, ami nem létezik, de az már nagyon magas szintű. Idő, türelem szükséges hozzá. Nem szabad feladni. Egy bizonyos szintig mindenki képes rá.
És így tovább. Csak ebéd után ért a végére. Utána kiment a kertbe, hogy kipróbálja magát. Felkapta a füzete, és letelepedett a fánál. Erősem koncentrált a leírtakra és saját magára., vagyis inkább a mágiájára. Próbálta megérezni magában, a vérében, a szívében. Arra gondolt, hogy a füzet a kezébe repüljön. Kitárta kezét, és elképzelte, ahogy az felemelkedik a földről, és a kezében röppen. Közben az ujjaira koncentrálta a varázserejét, érezte, hogy lüktet bennük a mágia, majd hirtelen még valamit megérzett… finom lapokat.
Hát sikerült. El sem hiszem. Ott szorongatta a kezében lévő „tankönyvet”, de nem vette észre, hogy mennyi az idő. Ő az egészet csak pár percnek érezte. De sokkal több volt. Órák. Nem értette, mi tartott ilyen sokáig benne? Ennyire nem veszhet el az időérzéke. Gyorsan összeszedte magát, és besietett a házban. Elsőnek rohanni akart, de rájött gyenge hozzá. De mi történt?
Perselus türelmetlenül dobolt az ujjaival. Nem tudta hol van a kölyök. A végén még ellógja az órát. Igaz azt nem tenné meg. De, ahogy erre gondolt, rögtön belépett az ajtón.
- Köszönöm, hogy megtisztelsz a jelenléteddel. – Hangja gúnyosan csengett a szalonba.
- Elnézést, uram! Csak kicsit elvesztettem az időérzékem. De kezdhetjük.
- Ülj le. Rájöttem, hogy nálad az alapoknál kell kezdeni, mint mindent szinte. – Harry inkább csendben ült tovább. Jobbnak látta, ha a késés után nem kötekedik.
- Az okklumencia lényege nem az, hogy lerázd magadról az érzelmeket, csak máshova kel koncentrálni azokat. Egy tájba, egy képbe, egy emlékbe. El kell merülnöd benne, de erről mások nem tudhatnak. Rétegelned kell az elméd. Amit láttál, és amit engedni látsz. Remélem érthető.
- Igen, de milyen képbe vagy… akármibe kell elmerülnöm?
- Ami elég erős - mondta metszően, mintha magától érthetődnek kellene lennie.
- De mi erős?
- Azt neked kell tudnod. Keress, és meg fogod találni. De ne legyen túl erős. Akkor teljesen átadod magad a képnek, mindent elfelejtesz, és azt is megmutatod, amit nem akartál.
Harry gondolkozott mi lehet az a kép, vagy emlék. Az első, ami eszébe jutott az első karácsonya a Roxfortban.
- Megvan. Kezdhetjük!
- Legilimens.
Harry próbált koncentrálni. Ron szól, hogy az ajándékai csak rá várnak… Cedric meghal… Mrs. Weasley pulcsija… az anyja sikolya a dementor közelében… Ron vigyorgó arca… Sirius átesik a függönyön…
- Nem jó, Harry a Roxfort nem elég erős. Valami más kell.
Zihálva próbált valami másra gondolni, csak átkozta magát, hogy nem ez jutott elsőnek az eszébe. Csak egy bólintással jelzett, hogy folytathatják.
- Legilimens!
Nem látott emlékeket. Összemosódtak a szülei arcával. Nem látta őket, de érezte. Fájdalmasak voltak, túlságosan is. Mikor kinyitotta a szemét a földön feküdt, könnyáztatott arccal.
- A fenébe!
- Pontosan! Ez túl erős volt! Teljesen átadtad magad a szüleidnek! Kötődj az emlékhez, de ne olvadj vele össze. Legyen számodra fontos, de jutassa eszedbe veled a célt. Ne feltétlenül ember legyen. Lehet akár egy szurcsók vagy mi volt az. Legyen erős, de ne olvadj vele össze. Jutassa eszedbe a célt, de ne a cél legyen az.
Nagyon gyengének érezte magát. Lábai nem sokára felmondják a szolgálatot. De nem engedi, hogy ezt Piton lássa. Próbálta szabályozni légzését, miközben gondolkozott. Mi ad reményt, ami határozott, de nem túl erős? Remény… cél… Fawkes. Hát persze. Ő maga a remény.
- Azt hiszem, mehet.
- Legilimens!
Fawkes lágy trillája… Ginny majdnem élettelen teste… ne… Fawkes a lábán… Sirius átesik a függönyön…
… ne… Fawkes ezüstös könnyei… Voldemort megszállja…NE… Fawkes szárnyal a szélben, mint valami tűzcsóva. Megmenti az életét. Fawkes… Fawkes…
- Haladás, Harry! Jó ez az emlék, de azt ajánlom, ezt még gondold át. Voldemorttal szemben is elég erős lesz? Fejleszd ezt egy kicsit. Most pedig menj, mert mindjárt összeesel!
- Jól vagyok! – tudta, hogy ez nem igaz, de nem akarta kimutatni.
- Persze. A sápadtság és a remegés lesz az új divat. Menj a szobádba! – nyomta meg az utolsó mondatot. Harry inkább nem ellenkezet. Felbotorkált a szobájába, de a küszöbben így is felbotlott.
- Ó, hogy az a… - nem tudta befejezni, mert megpillantotta, azt a könyvet, amit nem rég talált a könyvtárba. Kivette az ágy alól a könyvet, és ledobta az ágyra. Elment tusolni, de visszaérve szinte az összes ereje elszállt. Megfordított a könyvet melyen csak annyit látott: Ignis Carté, de többet nem tudott felfogni. Szinte elájult a gyengeség és a fáradtság miatt. Álma végre nyugodt volt, már ha az álomtalan álmot annak lehet nevezni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
