Luthien Lovemagic Oldala

- Hallottam rólatok… A különcök. – nevetett flegmán, lenézõen. A két lány megkövülten állt, és nem tudták eldönteni, hogy mit tegyenek. Mindenki hátralépett, mert Édua szemében vérszomj látszott, még Ignisében nyers erõ.

Ignis a lányhoz pattant egy ugrással, és a falhoz taszította. Nem érdekelték a következmények. Vele ne beszéljen így, fõleg a testvérét ne vegye így a szájára senki. Lendült az ökle és a rémült lány orra vére eleredt. Nagy bugyrokban csöppent elõ vér, és a hideg kõre potyogtak. Minden diák ijedten bámult. Nem látták még így a lányt. Ott abban a percben félelem sugárzott belõlük. Nem amiatt, hogy a lánynak bevert egyet, hanem ami áradt belõle. Az aurája mintha egy pillanatra felvillant volna, és olyan veszélyt keltõ volt, hogy nem tudtak mit enni a félelmük ellen.

- Jobb, ha a közel, s távol jövõben elkerülsz minket messzire, különben megkeserülöd, de egyet jegyez meg: velünk nem szórakozhatsz, nem tudod mire vagyunk képesek és ne is akard megtudni - sziszegte a lány arcába eleinte, de a végén már a fülébe súgta a baljóslatú szavakat. Érzete a lány riadalmát, hogy libabõrös lett a suttogó szavakra. Eközben tekintetében égett a tûz, ami egész testét átjárta. Életében nem érzett így. Lángolt. Õ maga volt a tûz. Legyõzhetetlen lett. Tudta most bármire képes. Hirtelen találkozott a tekintete az ikertestvérével, és ekkor mindkettejüknek halálra sápadt az arca. Egy hangot hallottak és a nyakláncuk felfénylett.

- Ne használjátok az erõtöket még, maximum akkor, ha gyógyítanotok kell! Nem álltok még készen - hallották a lányok e megnyugtató, aggódó hangot, de a jelenlévõk nem vettek észre semmi. Nem tudták mi lehetett ez. Milyen erõ? Mire nem állnak készen? Folytatták volna a kérdések özönét, ha az igazgató nõ nem lépett volna oda hozzájuk. Nem csak a tartása, hanem tekintete is szigort árasztott. Tudták, hogy bajban vannak, de most ez volt e legkisebb gondjuk. Mind a ketten nyeltek egy nagyot mikor Ántisz igazgatónõ odalépett hozzájuk.

- Lássák el a sebesültet az orvosi szobában, lányok ti pedig gyertek az irodámba - a két lány összenézett. Még mindig kábultak voltak kicsit az imént hallottaktól. Az igazgató felé járt az agyuk. A gondolatok morajló tengerként hullámoztak fejükbe. Elvesztették a fonalat. Valóság volt, vagy illúzió? Az igazgató nõ hellyel kínálta õket, s õk leültek a bársonyos méregzöld székekre. Lehet, hogy élvezték is volna a kényelmet, ha nem büntetés, netalán kicsapás miatt ülnének benne. Lehet, hogy nem szerették az iskolát, de menedéket nyújtott nekik. Sokat gondolkoztak, hogy odaköltöznek mesterükhöz, de ahogy õt ismerték nem hitték, hogy beleegyezne. Neki az volt a legfontosabb, hogy a lányok tanuljanak. De abban biztosak voltak az ikrek, hogy õ tudja mi történt az elõbb.

- Mégis, hogy képzeltétek? Egy új lányt megverni? Az még hagyján, amikor egymás közt veszekedtek, de egy új lánnyal így elbánni. Ki kellene csapnom titeket. Ha ez kiderül, magyarázkodhatom a szülõknek.

- De igazgató nõ… - akarta megmagyarázni Édua.

- Ne magyarázkodjanak. Erre nincs kifogás. Még egy ilyen, és mehettek az utcára. Holnap meg mossátok fel az összes folyosót. Most pedig futás a töri témazáróra. Édua, te pedig szedd össze magad ebbõl a tárgyból - dorgálta meg a lányokat a diri. Dühe csillapodni látszódott. Tudta a lányok kerülik a jelenlétet. Biztos volt okuk, hogy ezt tették, de jobb, ha nem tudja meg. Az ikrek dacos tekintettel felálltak, majd berohantak az órájukra.

Még így is elkéstek, de most nem ez zavarta a leginkább õket. A tanár érdeklõdve hallgatta Ignis magyarázkodását.
- Tudja, tanár úr, Ántisz igazgatónõvel a beszélgetésünk kicsit elhúzódott. Legközelebb nem fog elõfordulni. Ígérem!

Chant tanár úr kedvence így is a magyarázkodó lány volt, ezért nem bûntette meg õket a késésért, sõt õk tovább írhatták a szünetben a dolgozatot.
„Ignis, Ignis, hallod figyelj már. „
„Mondjad”
„Te is hallottad, akkor csak nem képzeltük be mindketten „
„Töri doga kellõs közepén vagyunk. Most komolyan azt akarod, hogy ezt megbeszéljük?”
„Igaz, akkor mond már meg az ötös kérdést” – itt már mindketten elvigyorodtak. Ettõl függetlenül még mindig ott motoszkáltak fejükben a kérdések. A telepátiát már megszokták, de nem beszéltek róla senkinek. Úgy gondolták ez természetes. De már alig várták az estét, hogy végre meg tudják beszélni a történteket.

Ez a nap méltán kerülhetett be a lányok legrosszabb napjai közé. Eddigi láthatatlanságuk fala leomlott, mint egy kártyavár. A lapokat a diákok fogták a közükbe, és nem akarták visszaadni az ikreknek. Egész nap furcsa, utálkozó tekinteteket kaptak, de senki nem mert a közelükbe jönni. Úgy érezték mindenki támadni akar. Édua vérszomjat érzett. Legszívesebben ráugrott volna valakire, és szétcincálta volna. De megijedt ettõl. Õ nem ilyen. Soha nem bántana csak úgy egy embert. Ignis is megijedt kicsit… de mégis szabadságot érzett akkor. Mintha a tûz szabadságot adott volna neki… olyat, amelyet nem érzett soha életében eddig.