|
2. Együtt
2007.06.01. 11:42
Szerző megjegyzése:
Továbbra is KETTEN ÍRJUK, és mindketten várjuk a kritikákat.
- Apa csak futott, míg egyszer csak össze nem roskadt, pedig még el sem érte a hegy tetejét. Képtelen volt tovább menni…képtelen volt felkelni…képtelen volt gondolkodni…képtelen volt tovább élni…képtelen volt még egy levegőt venni…szíve fájt…tüdeje szúrt...szívéből ömlött a vér… a fájdalom cseppjei mérgezték lelkét…nem még egy levegő vétel teljes képtelenség.....nincs már életereje hozzá.....vége...hát ennyi volt...egy utolsó dobbanás…egy utolsó gondolat családjáról…és vége…ennyit ért az élete...eddig tartott…vége…számára mindennek vége…egy boldog életnek…egy őszinte mosolynak…egy gondtalan napnak…de számunkra Ignis nincs! Kérlek felejtsd el, ő is elfelejtett akkor minket mikor ott hagyott. - a történet elejét Édua suttogva mesélte, fájdalmas, megtört és beletörődött hangon, de végére hangja erősen visszhangzott a kicsi szobában. Erősödött hangja, akár ez érzelmek benne, ahogy a gyenge szellőből orkán lesz.
- Cssssssss, csak csöndesen! - csitította Ignis, de belül ugyanazt érezte, mint testvére - inkább folytasd.
- De vége, én ilyennek képzelem a halálát, mert a felnőttek természetesen nem tudnak soha semmit, így nekünk kell kitalálni - folytatta Édua kicsit halkabban, de hangja feldúltnak hatott - Nem mondanak semmit csak száraz tényeket, de jogunk van tudni mi történt. Tudom, hogy valamit titkolnak. Van aki tud valamit és nem mondja meg nekünk Noir és te is tudod kire gondolok.
- Blanch, nyugodj meg kérlek, úgyis kiderítjük, de most érintsük össze őket, hogy világítsanak. - kérte Ignis feldúlt testvérét. Szabadok voltak senki nem tudod parancsolni nekik, de egymásra mindig is hallgattak. A két lány akik közben felnőttek, és 15 évesek lettek, korukkal meghazudtoló érettséggel rendelkeztek, a két nyakláncot összeérintette, mire azok csodálatos fénnyel vették körbe a csupasz szobát. A Napból gyönyörű, vörös szín áradt, míg a Holdból méregzöld. A lányok összemosolygott, majd visszabújtak az ágyukba. Régebben a gyerek otthonban, ahova akkor kerültek, amikor egy kiránduló csoport pár nap múlva megtalálta őket a sziklán, s mikor elsősök voltak egy nagy közös szobában kellett aludniuk sok már lánnyal, de az idén felsősként elküldték őket egy hatalmas iskolába, ami bentlakásos is egyben. Ott egy kicsi szobába kerültek ketten, aminek nagyon örültek, mivel a többiekkel nem nagyon jöttek ki. De sokkal szigorúbb is volt ez az iskola. De ketten nagyon jól érezték magukat, hisz együtt övék az élet, a boldogság, a remény.
-Mi ez a rendetlenkedés? - nyitott be Armunch, a szigorú felügyelő nő. - Ne gyújtogassák a lámpát, és ne hancúrozzanak lányok 11 után. Aláírtátok a házi rendet, nem szeretném felmosatni a folyosót holnap hajnalban veletek. Még egy ilyen és külön munkát adok nektek. - dorgálta meg a lányokat, akik elnyomtak egy kuncogást a paplanjuk alatt. Majd becsukódott az ajtó.
- Ezt megúsztuk - mondta halkan Ignis.
- Mint mindig - vigyorgott Édua - Mesélj most valamit te.
- Inkább éneklek valamit jó? - ajánlotta fel testvérének, mert tudta ezzel megnyugtathatja.
- Jó, nagyon szeretem, amikor énekelsz - mosolyodott el őszintén.
- Melyiket énekeljem?
- Azt, amit apuról költöttél - felelte Édua csendesen .
- A magányt?
- Azt, de még kérdezhetek valamit?
- Persze. Mit?
- Csak azt, hogy segítesz holnap a töri dolgozatban? Az nekem sohase ment, és te vagy belőle a legjobb az osztályban, más meg amúgy se ülne mellém.
- Persze, hogy segítek. - felelte Ignis és átölelte testvérét, aki behunyta szemeit, és a vállára hatotta a fejét. Jobban szerették egymást, mint önmagukat. Oly kötelék van közöttük, melyet maguk sem tudnak megmagyarázni. Nem csak testvérek, rokonlelkek. Tudják mire van szüksége a másiknak, elég csak egymás szemébe néznéjük. Ignis halkan, gyönyörű hangon énekelt, újra és újra ugyan azt az éneket, amit költött apjukról, míg Édua el nem aludt.
Keserű a magány
De mégis vágyom rá
Menekülök előle?
Vagy én szaladok felé,
Életem ebből áll:
Menekülés és magány
Félek mindentől talán
Vagy csak az élettől csupán
Úgy érzem félek mert élek
És élek, mert félek
Akkor mégis mit tegyek
Meneküljek vagy lépjek
Ha menekülök egyszer utolér
És talán teljesen felemészt
Egy napon ébredve észreveszem
Hogy elkapott és én megszűnni létezem
De kínozni fog mindig míg élek
Elveszi lassan minden reményem
A könnyek az arcomon peregnek
És lassan nem értem, hogy miért teszik ezt
És szépen lassan már csak lépek
Bevárom hogy jöjjön a végzet
A könnyek mer nem peregnek
Csak csillognak a szememben
Várom, hogy mellém lépjen
De mégis mire várok?
A félelemre, magányra…nem az életre
Mely magához láncolt.
Akarom hogy mellettem legyen
Hogy mindennap vele ébredjek
Akarom hogy földre taszítson
Hogy utána felállítson
Inni akarom minden nap a mérgét
De magam sem tudom hogy miért
Ajkaimat érinti a méreg
És én azonnal fellélegzek
Mit akarok, hogy tovább tartson?
Vagy, hogy minél hamarabb vége legyen?
Nem akarom, hogy fájjon
De mégis azt akarom hogy velem legyen
Mire végre elaludt testvére ő is abbahagyta a megnyugtató szólamot. Érezte annak szívverését, ahogy becsukta szemit. Tudta mily nagy a fájdalma. Ugyanazt érzik, de tudta, hogy segíthet neki elviselni, hisz ő is segít neki. Csupán csak annyival, hogy szereti őt. Így csukta le ő is a szemeit. Mérhetetlen nagy fájdalommal és szeretettel.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
