|
9. Ismét egy jóslat
2007.06.01. 11:05
Szerző megjegyzése:
Elérkezik a halál órája, Harry és Hermione pedig nem tétlenkedik. A lány egyre többet tud Anne-ről. Sirius, jóslat, és egy kis kihagyhatatlan Lucius...
Hermione vadul kopogtatott a fekete ajtón. Csak verte öklével a poros deszkákat, és cibálta az ezüst kilincset, de az ajtó nem engedelmeskedett; zárva maradt. Nem volt hajlandó kinyílni sem a szép szavakra, sem a vad kiáltásokra, sem a hangos Alohomorára, és még a Szezám tárulj!-ra sem. Makacs egy ajtó volt, az kétségtelen. Végül a lány úgy döntött, hogy akkor is bejut, ha törik, ha szakad, és megvárja a professzort. Letelepedett a sötét sarokba, majd magára szórt egy kis melegítő bűbájt. Gondolkodnia kellett... muszáj volt. Még tavaly olvasott egy könyvet, amit a zárolt részlegben talált. Harrynek kerestek valami megoldást a második próbára, és Ronnal megegyeztek, hogy ő nézi át a bájitalokat. Bár a problémára nem talált semmi hasznosat, rengeteg ősi, tiltott, és ritka recept volt benne. Csupán három dolgot írt ki, tisztán emlékezett rá, és tegnap előkotorta azt a pergament. Az első a Láthatatlanság Bájitala volt. Rendkívül szeszélyes hozzávalókból állt, és már vagy három évszázada nem sikerült senkinek elkészítenie. Az 1700-as években egy angol férfi kísérletezett vele, úgy vélte, ebből más csak egy lépés a Halhatatlanság Elixírje. Ám terve mégsem valósult meg; örökre láthatatlan maradt. Bár senki nem tudja, hogy él-e még, azóta nem merték kipróbálni. A második a Szárnyak Bájitala volt. Aki megitta, mutálódni kezdett, és hátából éjfekete szárnyak nőttek ki. Viszont ebből az állapotból sem volt visszaút. A repülni vágyó emberek inkább az animágiát választották, vagy szembesültek földközeli létükkel. A harmadik recept pedig az Élet Elixírjének elkészítését írta le. Ez már nem volt túlságosan bonyolult, talán középszintű tudás elég volt hozzá. Az egyetlen buktató az időben rejlett: tíz hosszú évig tart, míg a bájital megfelelővé válik, és gondos odafigyelést igényel minden hónap első napján. Sokan úgy tartják, hogy mind a Sötét Nagyúr, mind Albus Dumbledore rendelkezik belőle egy kiadós készlettel, de Hermione úgy gondolta, mindez csak pletyka. Ám úgy látszik, Anne-t valaki visszahozta. És az a valaki minden bizonnyal Snape volt.
Hermione összerezzent. Valaki egyre közeledett, de ez nem lehetett hőn szeretett tanára. Már elsőéves koruktól kezdve figyelte Snape járási – vagy inkább suhanási – szokásait, és rá kellett döbbennie, hogy a férfi körülbelül úgy mozog, mintha két centivel a föld fölött lebegne. Hangtalan volt és gyors. De ez az idegen hangosan lépdelt, és minden bizonnyal valami női cipőt hordott.
Hamarosan igazolták ezt a fáklyák is, akik aranyló fényt vetettek a közeledőre, hogy aztán Hermione még a kanyar előtt láthassa a sziluettet. Mikor megbizonyosodott róla, hogy ez biztos nem az, akit vár, még inkább behúzódott a sarokba, és így csak az láthatta, aki pálcát gyújtott.
Alig fél perc múlva Anne kopogtatott a hatalmas ajtón.
- Nyisd már ki, az istenért, tudom, hogy bent vagy! - kiáltotta dühösen, majd hátralépett egyet, és kirántotta a pálcáját. Hermione hangtalanul figyelt.
- Offnos! - hadarta An, mire az ajtó kitárult.
- Mi a francot akarsz? - kérdezte egy mély férfihang.
- Bemenni - felelte flegmán a lány, és próbált belesni Snape válla felett.
- Engedd be őt - szólt a szobából egy keserű hang, mire An teljesen ledöbbent.
- Mit keresel itt, Lucius?
- Mintha közöd lenne hozzá...
- Talán nincs? A barátnőd vagyok... voltam... leszek! - jelentette ki határozottan Anne, mire Snape nagyot sóhajtott, és beengedte őt. Az ajtó újra becsukódott, majd zár kattant.
Hermione felpattant, és hozzásimult a deszkákhoz, hátha hall valamit, de csalódnia kellett. Csend volt, félelmetes csend. Senki nem tudhatta, mi folyik most odabent. A fáklyák ijesztően világították meg a kopár köveket, a falak rémisztő hideget árasztottak magukból. És az az ajtó... Az a titokzatos, borzalmas ajtó, ami mögött most annyi titokra találnának választ! Ám lassan kilenc óra, és még mindig nem tudták, mikor is halt meg Anne, és csak remélni tudták, hogy ma. De Hermione nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Fejvesztve rohant fel a Griffendél-toronyba, fel, egyenesen Harryhez. Még Nick is megirigyelhette volna.
- A láthatatlanná tévő köpeny! Harry, siess, ki kell hallgatnunk Anne-t! - hadarta Hermione az ágyon fekvő fiúnak, aki erre felült, és kihúzta párnája alól örökségét.
- Indulhatunk - csillant fel a szeme, majd bebújtak a lepel alá, és elindultak a harmadik emeletre.
- Biztos vagy benne, hogy ott lesz? - suttogta Harry.
- Korán sem - csóválta a fejét Hermione, de elszántan lépdelt tovább. - Ha viszont igen, akkor csomó dolgot megtudhatunk!
- De itt nincs senki - torpant meg Harry, mikor a Szükség Szobája elé értek.
- Várunk... Tudom, hogy el fog jönni! - mondta Hermione, és izgatottan fürkészte a lépcsőket.
* * *
- Hány óra van? - ásított Harry a köpeny alatt.
- Még csak fél óra telt el, 21:25 van. Itt lesz...
Alig, hogy kimondta, Anne szaladt fel a lépcsőn. Halvány arca most teljesen piros volt, haja csapzottan hullott a vállaira.
- Kandalló, kandalló, kandalló... - ismételte a szavakat, miközben háromszor elment a fal mellett, és egy szempillantás alatt meg is jelent a díszített ajtó. Azonnal benyitott – a két griffendéles pedig óvatosan beosont mellette. An leült a tűz elé, és merengve figyelte a felcsapó lángokat. 25 év után ismét láthatja Siriust. Félt, hogy el kell árulnia, hogy meg kell ölnie, de lehetőséget kapott, egy újabb esélyt az életre. Azt kell tennie, amit Voldemort akar.
- Sirius! - állt fel ijedten a lány, megpillantva egykori barátja arcát. Gyorsan letérdelt, hogy egy magasságban legyen vele, és nosztalgikus mosollyal pásztázta a férfit.
- Anne, hát itt vagy! Azt hittem, hogy ez az egész csak valami rossz vicc - nevetett Sirius. - Egy cseppet sem változtál...
- Te viszont annál többet! Olyan rég nem láttalak... és semmit nem tudok rólad.
- Meséld el, hogy haltál meg! Csak annyit hallottam, hogy Arthur ügyetlensége volt... De mi a francot kerestél te ott?
- Volt egy jóslat, ami rólam szólt. Azt hittem, igaz, de kiderült, hogy valószínű csak átverés az egész, hisz képtelenség...
- Emlékszel még rá? - kérdezte Sirius komoly arccal, mire An bólintott.
- Az egészet fújom kívülről. Volt rá 25 évem, hogy suttogjam a függönyök mögött - mosolygott a lány.
„Elbukik a gonosz
Oszlik a sötétség
A jó ismét győzni fog
De rajtatok a döntés
Ha szeretitek egymást
És segítitek a Jót
Nem lesz többé ártás
Nem lesz többé Rossz.
De ha meghátráltok
És féltek az igaztól
Sötét jövőt vártok
Szerelmet nem kaptok
A Túlélő meghal
Elveszik a remény
A jövő még eltart
De a múlt porrá ég.
Egy napon haltok meg
Zsarnok keze által
Együtt porladtok el
Szerelem szép lángban.”
- Hát tessék, ennyi... A lényeg, hogy mindenképp meghalok, még egyszer - kacagott fel An, de Sirius nem tűnt túl vidámnak.
- Mikor lesz Roxmorts? Találkoznunk kell. Azonnal küld baglyot, ha megtudod, mikor érsz rá. Most mennem kell, ne haragudj. Szeretlek, Anne Hunter - búcsúzott a férfi, és arca eltűnt. An még bámulta egy ideig a lángokat, majd felállt, és kisétált a szobából. Most mondta el először a jóslatot valakinek, és ami akkor hülyeségnek tűnt, most valahogy értelmet nyert.
* * *
- Mindent felírtál? - vigyorgott Harry a folyosón. Szinte repülni tudott volna a boldogságtól, hisz annyi mindent megtudtak!
- Minden szavát leírtam! Harry, ez hihetetlen... Már csak elemeznünk kell mindezt, és kész! Lelepleztük az összes titkát! Mindenre találunk majd választ, nem marad rejtve semmi.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
