8. Egy titoknak annyi?
2007.06.01. 11:02
Szerző megjegyzése:
Anne nem pont így tervezte a napjait, de hát vannak ilyenek. Csúnya, gonosz Pansy, észbekapott Snape, és egy dühös szerelmes. (És még mindig rövid a fejezet)
Kinyílt a slytherinek pincéjét védő kőfal, és egy nagyon dühös Anne Hunter lépett be rajta. Szeme szikrákat szórt, vékony ajkai vicsorba torzultak, kecses járása otromba trappolásba fordult. Draco felvont szemöldökkel meredt rá, és becsukta könyvét. Anne meg sem állt szobája ajtajáig, vadul lenyomta a kilincset, és berontott. Az első három ágy üres volt, ám a negyediken Pansy vigyorgott.
- Mi történt, valami nem úgy alakult, ahogy akartad, Hunter? - kérdezte mézesmázosan, és ha létezne a nonverbális Avada, a sötét hajú slytherina halottan rogyott volna össze. De Anne-nek nem volt ekkora szerencséje, úgyhogy be kellett érnie egy lemondó pillantással. Felkapta sötétzöld törülközőjét, és kiviharzott a szobából. Besietett a fürdőbe, ledobálta ruháit, és beállt a forró zuhany alá. Testén vízcseppek gördültek végig, hosszú szőke haja csapzottan esett vállaira. Anne csak állt és állt; próbált nem gondolni az elmúlt fél órára. Aztán megrázta a fejét, és elzárta a csapot, maga köré tekerte a törülközőt, és beállt a tükör elé. Egy pálcalegyintéssel megszárította a haját, aztán nagyot sóhajtott.
- Hisz szép vagyok! - fakadt ki tükörképének. - Tökéletesen nézek ki! Senki nem tud nekem ellenállni!
Az utolsó mondattal még magát sem tudta meggyőzni. Nagyon úgy nézett ki, hogy az alatt a 25 év alatt, míg ő halott volt, sokat változott a közízlés.
- Hogy tudnám elcsábítani Harryt, ha Snape-et sem tudom?! - kesergett, aztán felsikoltott. Egy hűvös kéz simított végig a vállán, de ő nem látott senkit.
- Ki van itt? - kérdezte kétségbeesetten, és hátrálni kezdett. Vadul pásztázta a fürdőt, de nem látott senkit. Gyorsan a pálcájáért nyúlt, és maga elé tartotta.
- Miért kéne neked elcsábítani Severust? - kérdezte a hang, majd valaki kikapta Anne kezéből a pálcát. A lány megint sikoltott, aztán pár másodpercen belül az alak láthatóvá vált. An falfehér arccal, remegő kezekkel állt a dühös Lucius Malfoy előtt.
- Halálra akarsz rémiszteni? - kérdezte mérgesen, de látva szerelme sziklaszilárd vonásait, kirázta a hideg.
- Eljátszottuk ezt már egyszer, nem emlékszel? Megcsaltál és lebuktál. Megbíztam benned, te is tudtad, és ki is használtad. Bár akkor az a koszos Black volt terítéken, nem pedig Snape... - suttogta fagyosan, miközben egyre közeledett a lányhoz. - Még mindig jól emlékszem arra az estére, amikor szakítottunk. Az egész whiskey készletem elfogyott azon az éjjelen, de hiába próbáltalak alkohollal és Narcissával elfeledni, nem sikerült. Összejöttél Blackkel, és míg te jót szórakoztál, nekem minden napom kínszenvedés volt. Nem érinthettelek, nem szólhattam hozzád... Látni sem bírtalak, annyira fájt, amit tettél...
Anne szeméből egy könnycsepp gördült végig hófehér arcán, de állta a jeges tekintetet; nem szólalt meg, csak magához szorította a törülközőt, és hallgatta Lucius emlékezését.
- Aztán végre vége lett a rémálomnak, és egy borzalmas hét után ismét a karomban tarthattalak. Emlékszel még? Megígérted nekem, hogy soha nem csalsz meg többet, hogy engem fogsz szeretni mindörökké. Csak egy esetben nem számított: ha az életünk a tét. És ez így volt akkor, amikor elvettem Narcissát, és Harry elcsábításától is az életed függ... De a varázs még mindig él, és azonnal megtudtam, hogy félreléptél. Mivel nem sétálhatok csak úgy feltűnés nélkül Roxfortba, magamra szórtam egy kiábrándító bűbájt. Első dolgom volt megkeresni Snape-et, de pont akkor értem oda, amikor te mérgesen kirontottál a pincéből... Okosan tette, hogy másodszorra elutasított. Te viszont nem tetted okosan, hogy másodszorra is próbálkoztál... - Ajkait gonosz mosolyra húzta, és kígyós sétapálcáját végighúzta a lány combján, kezével pedig végigsimított az arcán, letörölve a könnycseppeket. Már csak tíz centire volt Anne-től.
Az csak becsukta a szemét, és előrehajolt, hogy megcsókolhassa Luciust, aki azonban An ajkaira tette az ujját.
- Ugye nem képzeled, hogy ennyivel elintézheted? - suttogta.
- De hát szeretlek! Te is tudod, hogyne tudnád? Lucius, kérlek, ne csináld ezt velem! - hisztizett Anne, de a férfi hajthatatlan volt.
- Nem vagyok már 17 éves, An, nem játszadozhatsz velem csak úgy... Egyetlen ember van, aki parancsolhat nekem, és az nem te vagy, hanem a Nagyúr. Változnak az idők, kicsim... - mosolyodott el újra, és még egyszer végighúzta hosszú ujjait a lány arcán. - A Nagyúr nem tudja meg, különben iszonyatos kínokban lenne részed, de én egyhamar nem bocsájtok meg. Tedd, amit tenned kell - súgta a fülébe Lucius, majd ismét magára szórta a bűbájt, és letette An pálcáját a mosdókagylóra. Aztán kinyílt az ajtó, és a láthatatlan Lucius Malfoy távozott.
Anne magához vette ruháit, és kisétált a fürdőből, egyenesen a hálóterembe. Pansy még mindig az ágyon ült, és vigyorogva figyelte szobatársát, aki szépen összehajtogatta a talárját, és magára húzta a hálóingjét. Aztán befeküdt az ágyába, nyakig betakarózott, összehúzta magán a sötétzöld selyemruhát, és zokogni kezdett.
* * *
Anne-nek reggel egyáltalán nem volt étvágya, ezért úgy döntött, inkább sétál egyet a parkban. A Tiltott Rengeteg szélén lépdelt, és gondolkozott.
- Újabb esélyt kaptam az életre, és máris elrontottam mindent! - ordította az erdőnek. -Lucius, bocsáss meg, kérlek! Ne csináld ezt velem! Tudom, hogy hibáztam... kérlek! Lucius... - Hangja egyre inkább elhalt, és az utolsó szót már csak reményvesztve suttogta. Térdre borult a harmatos fűben, kezébe temette arcát, és úgy zokogott. Egyre csak kedvese nevét ismételgette, azt várta, hátha meglátja a gyönyörű alakot a sötét fák között. De onnan csak az a borzalmas csend szűrődött ki, semmi más.
- Anne, te vagy az? - kérdezte valaki hátulról, s mikor a lány megfordult, megpillantotta Hermionét. - Mi a baj? Te sírsz? - kérdezte megszeppenve, és egyre közeledett. An megtörölte a szemeit, szipogott párat, és megpróbálta az arcára erőltetni a legboldogabb mosolyát.
- Nem, dehogy, semmi gáz... - válaszolt, de nem igazán győzte meg a griffendélest.
- Figyelj, ha bármiben tudok segíteni, csak szólj...
- Kösz, Granger, de kiválóan boldogulok magam is - vágta oda durván An, mire Hermione csak megvonta a vállát.
- Te tudod... Hát akkor szia! - köszönt el, és otthagyta a morcos slytherinát.
An még ült egy darabig, bámulva a kísérteties fákat, majd felállt, és visszament a kastélyba. Már szombat volt, és ő még egyetlen házi feladatát sem csinálta meg, és mivel most nem tudta lemásolni Snape-ről, maga látott hozzá. Szenvedve kezdett neki, és fáradtan fejezte be. Végtére is már vagy 25 éve nem írt házit... Egyre gyakrabban pillantott az órájára, várva halála óráját...
* * *
- Harry, ezt hallgasd meg! - rohant oda barátjához Hermione a Griffendél-toronyban. A fiú a kanapén feküdt, és a Kviddics Közelebbről című könyvet bújta. Érdeklődve pillantott fel Hermionéra, várva a nagy újságot. A lány szóról szóra elmondta neki, hogy mit hallott az imént.
- Mégis mi lehet a kapcsolat közte és Mr. Malfoy között? Kezd olyan érzésem támadni, mintha Hunter a múltból érkezett volna... És ezt Sirius levele is igazolja, csakúgy, mint Karkarov elszörnyedése. Mintha Lucius Malfoy és a Tekergők idejéről jött volna - suttogta Hermione. Harry szája tátva maradt, és ő csak bólogatott, közben pedig agyán egyre több és több gondolat suhant át. Végül vigyorogni kezdett.
- Igen, Hermione, ez lesz a megoldás! Te zseni vagy! - A lány nyakába ugrott, és vadul átölelte.
- Ne, Harry, ez még egyáltalán nem biztos - csóválta fejét szomorúan Hermione. - Mindenképpen meg kell hallgatnunk Anne és Sirius beszélgetését. És még valami: Ronnak egy szót se, megértetted?
- Ugyan miért, Hermione? Én megbízom benne.
- Én is, tudod... De láthatóan teljesen beleszeretett Anne-be. Én nem akarom lerombolni az álmait, hisz úgysem hinne nekünk! Csak összevesznénk, és én nem akarom elveszíteni - Hermione szipogni kezdett, és kis könnycsepp gördült végig az arcán.
- Rendben van - mondta Harry, aztán elfordult barátjától. - Megyek, megírom a leckém.
Hermione egyedül maradt, némán zokogott. Szüksége volt valakire, akivel beszélhetett, valakire, aki figyel az érzéseire. Felállt, megtörölte a szemét, és kiszaladt a folyosóra, le a lépcsőn, egészen a hűvös pincékig.
|