Az atya, a fiú és Snape nevében: Ámen.
2007.05.31. 23:09
Az atya, a fiú és Snape nevében: Ámen.
- Elkezdődött, Lucius... - suttogja Snape mellettem, én pedig nagyot nyelek. Ó, igen. Életem legnagyobb hülyeségét követem most el, csupán az én rohadt nagy méltóságom miatt. Apám az első sorban ül, hosszú ezüstszőke haját napokig fésülték fényesre a fodrászok. Mellette anyám foglal helyet, a ruhája csaknem annyiba került, mint az egész birtokunk. Mindketten rám néznek, anyám puszit küld, apám csak kimérten biccent. Mellettük egy fekete hajú nő terpeszkedik, mélyvörös ruhája merőben eltér anyám hófehér fodraitól. Ajkát összeszorítja, szemei engem pásztáznak. Fekete haját elegáns kontyba kötötték, egy kósza tincs sem keresztezi arcát. Férje már rég meghalt – mellette én is ezt látnám a legjobb megoldásnak. A második sor dugig van roxfortosokkal, Nott, Crak, Monstro, Bella, a mi édes Siriusunk... hát igen, családi ünnep ez, neki is meg kell jelennie, senki nem kérdezte, hogy ki van-e már tagadva. Eszelősen vicsorog, de úgysem tehet semmit. Csak egyet pisszen, és máris apám sétapálcájával találja szembe magát. Ó igen, az a sétapálca ma éjféltől már az enyém. Az én pálcám kerül majd a mélyére, és a cikornyás felirat Luciusra vált majd a kígyó fején. Talán túl hamar szabadul meg tőle apám. Túlságosan is hamar.
A pap bólint egyet az orgonás felé, mire az játszani kezdi a jól ismert dallamot. Severus megveregeti a vállam, úgy tesz, mintha a fülembe súgna valamit, de csak forró leheletet és egy gyenge csókot kapok. Az utolsót.
- Ments meg! - kérem, még mielőtt leülne, de nem válaszol, nem reagál semmit, csak helyet foglal Mrs. Black mellett, és gúnyosan mosolyog rám. A kápolna ajtajában egy lány jelenik meg, tűsarkúja alig vájódik a padlóba súlya alatt, csak a nehéz ruha húzza le. Arcát fehér fátyol takarja, szoknyája elegánsan tekergőzik mögötte. Megjelenik két kislány, és felkapják a fodrokat, miközben megbűvölt virágszirmok hullanak rájuk. A menyasszony Averybe karol bele, főleg apja hiányából adódóan, és egyre közelebb és közelebb érnek. Én mosolyt erőltetek az arcomra, úgy várom a végzetem.
- Lucius - biccent felém Avery, majd helyet foglal apám mellett. Én viszonzom a köszönést, majd szembe fordulok Narcissával. Még szerencse, hogy a fátyoltól nem sok látszik belőle. A zene elhallgat, és a pap elkezd beszélni.
- Kedves rokonok, barátok, ismerősök!
A gyomrom legutoljára akkor kavargott így, mikor véletlenül rányitottam Pettigrew-ra a prefektusi fürdőben. Semmiképpen sem szép élmény, de azt hiszem, az esküvőm sem lesz az. Alig vagyok tizennyolc éves! Mégis ki az az őrült, aki egy hónappal a ballagás után feleségül vesz valakit? Ja, igen, én... Istenem, Snape, ezért még meg foglak ölni! Ő tehet mindenről...
- Azért gyűltünk itt ma össze, hogy tanúi lehessünk eme két fiatal egybekelésének...
Egy éve kezdődött minden... Csak ültünk a vonaton, mellemen büszkén csillogott az iskola elsőknek járó jelvény, kényelmesen hátradőltem, és élveztem a kocsi zötyögését. Az utolsó év kezdődött a Roxfortban, olyan közelinek tűnt az édes szabadság, a felnőtt kor... Kedvesen nosztalgiázgattunk Snape-pel, emlékeztünk a beosztásra, a találkozásunkra, az első csókra, és az első együttlétre. Nekem persze nem ő volt az első, semmiben sem, de kapcsolatunk így is jól alakult. Barátok lettünk, bízhattam benne, ő meg többé-kevésbé számíthatott rám. Elmondta minden titkát, én meg csak nevettem rajta. Végigbeszéltünk hat hosszú évet alig egy óra alatt.
- Lucius Malfoy! Elfogadod- e az itt megjelent Narcissa Blacket házastársadul? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ?
Átszálltunk a fekete fiákerekbe, de már nem volt üres egy sem, így kénytelenek voltunk megosztani Anne Hunterrel és Narcissa Blackkel. Nem tudom, hogy keveredhettek össze, köztudottan utálták egymást már hosszú idő óta. A Roxfort két cicababája... Anne Hunter gyönyörű teremtés, a legeslegszebb lény, akit valaha láttam. Már első pillantásra megigézett, kerek hét éve már, hogy odavagyok érte. Három és fél évig jártunk együtt, tegnap szakítottunk, az esküvő miatt. Ó, igen, most is itt ül, pontosan apám mögött. Szőke haja rakoncátlanul omlik vállaira, vékony ajkai gyenge mosolyra húzódtak. Tekintete csak úgy sugároz, és megbénít. Zöld szeme vadul üvölti a nyilvánvaló tényt: gyáva vagyok.
- Igen - felelem kábultan, halkan.
A fiákerekben kimérten beszélgettünk, Narcissa undorító nyomulása hiábavaló volt. Mindannyian mosolyogtunk rajta, elégedetten szálltunk ki a kastélynál. Aztán Snape megragadta a karom, és félrehúzott. És dühösen sziszegtem neki, hogy most nem lehet, de ő csak leintett.
- Fogadjunk! - mondta, szemei pedig felcsillantak. - Fogadjunk a méltóságodban, hogy hamarabb veszem le a lábáról a kis Black lányt!
- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Sev - mosolyogtam öntelten. - Te is láttad, hogy odavan értem. Egy szavamba kerülne, és hozzám jönne feleségül.
- Hát lássuk - felelte Snape, és kinyújtotta a kezét. - Úgysem nyered meg!
Dühösen felhorkantottam, majd kezet fogtam vele. Ó igen, onnantól már nem volt visszaút. Őrült verseny vette kezdetét, már csak Narcissa nem tudott a játékról. A kis naiv szukát egy csettintéssel terelgettem, de ő telhetetlen volt, Severust is akarta. Szállingózott kettőnk között, sosem döntött.
- És te, Narcissa Black, elfogadod-e az itt megjelent Lucius Malfoyt hites férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ?
Akartam a győzelmet. Nem engedhettem meg magamnak mást, az egész kastély rajtam röhögött volna. A végsőkig elmentem. Nem volt más megoldás, mint ez: letérdeltem elé, és egy gyémántgyűrűt húztam elő a zsebemből. Ő eltátotta a száját, visítva a nyakamba ugrott, és büszkén hirdette: nyertem.
- Igen - válaszol boldogan.
Anne a sarokból figyelte a jelenetet, kezeit összefonta a mellén, és mosolygott. Pont úgy, mint most, gonosz felhanggal, édes kárörömmel. Snape kijátszott engem. Elvesztettem mindenemet, csak az az őrült büszkeség maradt meg. Apám nem nézett rám jó szemmel, nem a mi osztályunk volt Narcissa családja. Ám már nem volt más választása, ahogy nekem sem. Szó nélkül bólintottak, és szervezni kezdték a mai napot.
- Ha valakinek van bármi kifogása, hogy ez a két fél nem házasodhat össze, az most szóljon, vagy hallgasson örökké...
Valaki, kérem, valaki mentsen meg! Derüljön ki, hogy már házas, vagy hogy én vagyok az... Anne, Snape, valaki... Az életem fenekestül felfordul. Örökös kell, ahhoz pedig ágyba kellene vinnem ezt a libát... Család tizennyolc évesen? Ki vágyik erre? Megrendezett reggelik, ünnepélyes vacsorák, születésnapi partik. Veszekedések, összezárás, féltékenységi rohamok, házasságtörés. Talán az utóbbi a legmeggyőzőbb az életemből.
- Tiltakozom!
Snape felállt, az én édes tanúm megment engem... bátorítóan mosolygok rá, de ő furcsán tekint vissza... Talán mégsem fog semmi jó kisülni belőle? A pap felvonja ősz szemöldökét, Mrs. Black még jobban összehúzza a száját, anyám féltőn pislog, apám meg csak mogorván ül. Anne arca nevet, bár tekintete komoly. Valami nem stimmel, tudom.
- Kérem, Mr. Snape, beszéljen... - utasít a pap, és helyet ad Severusnak.
- Én... lefeküdtem a vőlegénnyel ma délelőtt - jelenti ki szárazon, mintha csak az időt jósolná meg.
Anyám majdnem leájult a székről, apám vicsorog, Narcissa meg felkapja a fátylat.
- Mi van? - kérdez vissza értetlenül, aztán végigpásztázza a rokonságot. - Jól értettem? Lucius!
Nekem végem. Azt hiszem, sikerült elsápadnom, és kétségbeesett tekintetet lopnom valahonnan, mert nekem ilyen eddig nem volt, az biztos. Sirius végre felébredt, most csak pislog körbe, miről is maradt le. Én nem válaszolok Narcissának, még a végén hazudnom kéne. Ó, Snape, imádlak! Hagyj itt az oltárnál, kérlek, Cissy! A szemeim könyörögnek neki, de az ő feje olyan, mint az anyja ruhája, úgyhogy azt hiszem, nem számíthatok semmi jóra.
- Akkor is elveszel! - sziszegi undorodva, megfogja a kezem, és ráerőlteti a gyűrűt. Aztán mivel látja, hogy túl nagy hozzá, inkább az ujjammal folytatja. Megcsókol, aláírja a papírokat, és kiviharzik az épületből.
- A házasság érvényes - biccent a pap, és ő is lelép, mielőtt Isten jelenlétében kitekerném a nyakát. Isten persze nincs, a világ valahol a Malfoyoktól származik, csak még nem legális a vallásunk.
- Szép volt, Snivellus! Végre egy izgi kis aranyvérparti! - üvölti Sirius, majd ujjongva elhagyja a kápolnát. Én lerogyok egy székre, és a kezeimbe temetem az arcom. Csak egy kérdés jár a fejemben: miért pont én?
- Ezért még számolunk - jelenti ki apám szenvtelenül. - Este találkozunk a bálon. Ajánlom, hogy ne késs el! - sziszegi, és ő is itt hagy. Anyám sietve lohol utána, szépen lassan kiürül a terem. Mindenki mond nekem pár szép szót, aztán integetnek egyet, és végre elpárolognak.
- Szép volt, cicám - huppan le mellém Anne. - Gratulálok a menyasszonyodhoz - vigyorog rám, én meg kellően gyilkosan felpillantok.
- Nézd a jó oldalát, haver - ül mellénk Snape is. Én kíváncsian várom, mit kéne néznem. - Legalább előtte dugtunk egy jót - von vállat, én meg feladom, a pálcámért nyúlok, és jobb ötlet híján a mellkasába döföm. Sikerült két bordája közé szúrni, de nem nagyon hatotta meg a dolog.
- A bálon találkozunk, édesem - áll fel Anne, majd egy csókot lehelt a homlokomra. - Ja, ezt majdnem elfelejtettem - kacag fel, és egy kicsiny papírt dob az ölembe. Én értetlenül nézek fel, de már mindketten megfordultak, egymásba karolva sétálnak ki a templomból. Én a gyóntatószékhez igyekszem, beülök, és magamra húzom a függönyt. Fényt varázsolok, és olvasni kezdem a cetlit:
Édes Lucius! Szeretettel meghívunk a július 30-án tartandó esküvőnkre. Szeretettel: Severus Snape és Anne Hunter.
Én felordítok, aztán apró darabkákra tépem a meghívót. Nincs jobb ötletem: még a kettős gyilkosság előtt meggyónom, amit lehet...
|