Csak öt szó

A halál bűze terjengett az épület minden zugában. Ez a bűz magában hordozta a fájdalmat, a megaláztatást, a sok kínt, amit lakói minden egyes pillanatban átéltek. Ez volt a világ legtöbb fájdalommal járó helye, az Azkaban, már nem tudja rég, mióta van itt, és szabadulásának idejét sem tudja megbecsülni, de egy biztos, szabadulni akar. Ebben a pillanatban csillogó, szinte mámoros szemmel nézte a mocskos kezében szorongatott sárga fényképet.
Fény?
Mi különbözteti meg a fényt a sötétségtől? Csupán az ember elvakult elméje, amely keres a világban az ellentmondásokat. Ő már nem tudta mi a fekete, s hogy egyáltalán léteznek-e színek. Az alak nem mozogott rajta, olyan mozdulatlan volt minden, mint a végtelen nyugalmú sziklasivatag. Nem emlékezett már rá, mióta nézi a képet. Megbabonázta az a sötét szempár, ugyan nem tudta rég kit ábrázol, de az a sejtelmes fény, amit a szeme tükrözött erőt adott neki, hogy minden nap újból, és újból megtegye a kötelességét: éljen. Ő nem a halálra született. Neki igenis élnie kellett, nem tudta mi lesz majd a sorsa, de biztos volt benne, hogy ezt az éjszakát még túl kell élni.
Éjszaka?
Gúnyosan felhörgött. Ki tudja megmondani, mi az éjszaka. Neki semmi mást nem jelentett, mint a sötétségbe burkolt nappalt, amelyben mindig ugyan az vár rá.
Szenvedés.
Ekkor hirtelen egy megmagyarázhatatlan fény villant, és kilökte őt a kábulat karosszékéből. A fény kihunyt a szemében és átadta magát az enyészetnek, neki már mindegy volt, ellenkezni nem tudott, és nem is akart. Most úgy érezte, meg akar halni, egy éles fájdalom hasított a tüdejébe, és valami olyan különös dolgot érzett, amelynek hiánya tizenhárom éve kísérti.
Levegő.
Hirtelen egy távolinak tűnő hangot hallott, amely mint egy cseppkőbarlang verte vissza kimondott szavakat.
- 16-os elítélt, szabad.
Szabad.

A véleményedet megköszönném kedves olvasó.