Luthien Lovemagic Oldala

Szerző megjegyzése: Nah, kicsit lihegve, de azért csak elkészültem. A Rend felkészül az estére, Harry kimenti Emilyt, a kislány aggódik, Morgana meglepődik, aztán előrébb hozzák a támadást. Kezdődik a megmérettetés, káosz, és mindenki bajban van. Leginkább Piton, de mentjük, ami menthető.

37. Fő a váratlanság

Mire Harry visszaért a Grimmauld térre, hála Fawkes képességének, hogy akárhol felbukkanhat, gyorsan összetoborozta a rendtagokat. A társalgóba lépve már mindenkit ott talált, feszült beszélgetésbe merülve, mire is készülhetnek pontosan. Ráadásul a fiatal férfi nem kis bosszúságára, Lupin is ott ült az egyik fotelban, enyhén bűntudatos tekintettel nézve a smaragdzöld szemek helytelenítő villanását látva.
Mikor a jelenlévők észrevették vezetőjük beléptét, valamennyien elhallgattak, és várakozóan tekintettek rá.

- Szarban vagyunk – foglalta össze Harry, mely kijelentés bármennyire is ne legyen pozitív, vigyort csalt a Weasley ikrek arcára, míg más felnőttek inkább rosszallóan hallgatták a továbbiakat. – Este hétig szükségem lesz még legalább tíz emberre. Elküldöm Fawkest is, de kérlek, akit tudtok, értesítsetek. Fél órán belül a Promised házban akarok lenni – mondta, majd sokkal komolyabb tekintettel, óvatosan barátnője felé nézett. – Hermione, sajnálom, de valahogy a szüleid nyomára bukkantak. A helyszín a ti utcátok. Bosszúra készül, és nem csupán rajtam akar ütni. Nagyon jól tudja, mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat nekem.

A lány arcából azonnal kifutott minden vér, és Ronnak úgy kellett megfognia a karját, mert megszédült. Ginny is azonnal mellé lépett, míg Harry így folytatta.
- Hermione, nem fogom engedni, hogy mindazon végigmenj, amit nekem kellett bejárnom. Még nincs kész az új pálcám, de így is erősebb vagyok a halálfalóknál. Azt akarom, hogy ha ők harmincan lesznek mi is legyünk legalább annyian, de jobb lenne többen. Nem csak a szüleidet kell majd megvédenünk – hangja nagyon meggyőző és határozott volt, s mivel a lány egyébként is gondolkodás nélkül a fiúra bízná az életét, egy másodperccel később már nem félelemmel, hanem eltökélten hallgatta Harry beszámolóját.

A fiatal férfi gyorsan érthetően beszélt, minden részletet ismertetve a jelenlévőkkel. Azt is, mire jutottak Pitonnal, és azt is, hogyan akarja majd útját állni a pusztításnak. Most csak nagy vonalakban beszélték át, kinek milyen feladat jut, elsősorban a létszámnövelés volt a lényeg, a többire volt még idejük, aztán miután összegyűlnek a Promised házban, már mindent alaposan megszervezhetnek.

Jó aurorhoz mérten, és a sok éves tapasztalatnak köszönhetően Mordonnak rengeteg kiváló taktikai javaslata volt, és Harry minden további nélkül bízott is ezekben. Fred és George nem egy találmánya is hasznosnak bizonyult a jelenlegi helyzetükben – amit mint kiderült, külön ilyen célra, és a rend számára fejlesztettek, - Hermione pedig rengeteg bűbáj és átok felvetésével járult hozzá a minél biztosabb védelem és a lehető legtöbb élet megmentésének érdekében.

Mivel ideje nagy részét könyvek tanulmányozásával töltötte, valamint Harry közelében is ott volt, ha az új varázslatot talált ki, vagy utána járt valaminek, a többség számára rengeteg ismerettel bővült ez alatt a pár perc alatt a tudása.
Ginny is hajthatatlan volt. Mint gyógyító a jelenléte ebben az esetben elengedhetetlen volt, és mind tudták, hogy ügyesség terén sem kell félteniük.

Így Harry alig negyed óra múlva, már csaknem kész tervvel indította útnak a jelenlévőket, hogy miután értesítettek mindenkit, akit elérnek, és nem éppen valami más feladatot teljesítenek, gyülekezzenek a Promised házban, ahonnan majd indulnak, ha lemegy a nap, és eljön az este tíz óra.
Ő maga ismét útjára indította Fawkest, az egykori DS tagok azon része után, akik immár a Rendhez is csatlakoztak, s akikről biztosan tudta, hogy minden további nélkül részt vesznek majd az akcióban.

- Harry, én is oda akarok menni, ahogy Tonks is – szólt közbe Lupin, mikor már mindenki elsietett, csak az idáig is a házban tartózkodók maradtak a társalgóban.
Harry ingerülten nézett felé, de még mielőtt megszólalhatott volna, Remus gyorsan folytatta.
- Félreérted. Csak a Promised házra gondoltam, tudom, hogy a többivel kapcsolatban nem győzhetlek meg, és elfogadom. Ott viszont nagy szükség lehet a segítségünkre a sérültek ellátásában. Mindenki oda érkezik majd vissza, biztos vagyok benne, hogy Molly is jönni szeretne – nézett a sápatag boszorkány felé.

- De még mennyire! – bólintott Mrs. Weasley. – Az egész családom ott lesz, amennyiben baj érné őket, vagy bárkit, rájuk fér az ápolás. Főzök ételt, és teát, forralok vizet, és előkészítek mindent a gyors ellátásukra.

Harry beleegyezően bólintott.
- Rendben van. Tulajdonképpen ez nagyon jó ötlet, nekem is eszembe juthatott volna.
- Helyes – mosolyodott el Remus elégedetten, és megkönnyebbülve, hogy a fiú nem készült ellenkezni.

Ginny egy pillanatra elgondolkodott.
- Harry, Emilyt nem hagyhatjuk itt egyedül.
A fiatal férfi elmerengett.
- Viszont magunkkal sem vihetjük. Semmi szükség rá, hogy lássa a sérülteket, épp eleget tapasztalhatott Voldemort táborában, és különben sem lenne ideje senkinek vele foglalkozni – mondta, majd a szemei hirtelen felcsillantak. – Az lesz a legjobb, ha elviszem Morganához. Őt is egyedül hagytam, és biztos vagyok benne, hogy szívesen venné a társaságot. Remekül meg fogják érteni egymást.

Ez ellen senkinek sem volt kifogása, így pár perccel később mind elhagyták a Grimmauld teret, hogy csatlakozzanak a többiekhez a Promised házban, ahol egy órán belül megvolt a teljes létszám, ráadásul Harry örömére, öttel több, mint ahogy a halálfalókat várták.
Mrs. Weasley máris a konyhában sürgött forgott, Ginny is a különböző gyógyító bájitalokat ellenőrizgette, eszközöket készített elő, gyógynövényeket és édesanyja kérésére többen - köztük a kicsit néhány perce lefektető Tonksszal, - kötésekhez való anyagokat gyűjtöttek.

Ahogy Harry végignézett rajtuk, és hallgatta a tapasztalt aurorokat, Kinsleyt, Mordont, Grantet, Dawlisht, különböző stratégiák egyeztetéséről vitázni, egészen úgy érezte magát, mint a mugli történelem órákon tanult háborúkban a fronton. És végül is tényleg nem volt nagy különbség.
Fegyverek helyett pálcáik voltak, sokkal veszélyesebb és gyilkosabb erejű varázslatok előidézésre alkalmasan, mint amit egy mugli pisztoly előidézhetett.

Nem sokkal hat óra előtt mindennel elkészültek. Fontos momentumokat építettek Harryre, aki természetesen nem ellenkezett. Tisztában volt vele, hogy mindenkinél könnyebb dolga lehet, ha igazán odafigyel.
Ginny csöndesen álldogált mellette, és ha jobban megnézték volna komor, eltökélt arcát, kivehették volna rajta a tiszta aggodalmat és féltést, ahogy olykor végigfutott szerelmén és családján a tekintete.

Valamennyien tudták a dolgukat, tudták hol kell lenniük, és kinek a segítségére számíthatnak az összecsapás során, tehát kik tartoznak párba, és felelősséggel a másikért, milyenek lesznek az ottani viszonyok - amiről Hermione elég részletesen be tudott számolni, - kinek mikor kell indulnia, és mire kell vigyáznia.
Persze tisztában voltak vele, hogy mindig adódik váratlan és előreláthatatlan esemény, mégis úgy vélték, hogy ami tőlük telt, megtették.

Először úgy gondolták, Harry mellé elegendő lenne egyetlen embert beosztani, ám a barátai hangos tiltakozásának köszönhetően végül hárman maradtak vele, ugyanis Ginny hallani sem akart róla, hogy esetleg ne Harry mellett harcoljon, így egyértelműen ő volt az egyik társa.
Miközben ezt elégedetten nyugtázta, még éppen elkapta a fekete hajú fiú arcán megjelenő halvány mosolyt, amivel szerelme makacsságát jutalmazta.

Ezt látva Ginny arca megenyhült, és jól eső érzés töltötte el. Persze tisztában voltak vele, hogy kezdetben csupán egymásra lesznek utalva, és Ronék késésszel csatlakoznak majd hozzájuk, amint nem fenyegeti veszély Hermione szüleit.

A döntő szó természetesen minden esetben Harryé volt, de ő nem próbált parancsokat osztani, inkább csak javasolt, és nagyon ritkán vetette be vezetői szigorát.
Amennyiben úgy kívánta a helyzet félelmetesen határozott tudott lenni, de mindig elfogadta a többiek véleményét, és főként a tapasztaltabb rendtagok tanácsait. Nem is csoda hát hogy immár kész tervvel várták a megfelelő időpontot.

Semmi értelme nem volt már szétszélednie a résztvevőknek, így inkább együtt töltötték a hátralévő időt. Ki-ki beszélgetéssel, mások a konyhába vették be magukat, és ettek-ittak, Mrs. Weasley sürgölődése közepette, és volt, aki felkészülő edzést tartott, néhány varázslat begyakorlásával.
Hermione és Ron előre mentek, hogy még mielőtt bármi is elkezdődne, ott legyenek szüleinél, és mikor megjelennek a halálfalók, nem sokkal rá kimenekítsék a Granger házaspárt.

Mindezt, muszáj volt így intézniük, hiszen Voldemort megfigyelése mellett lehetetlen lett volna zsupszkulccsal, vagy hoppanálással elhagyni a helyszínt. Az odaérkezéssel nem volt gond, de a különböző érzékelő varázslatok által körbevont területet ilyen módszerrel kijátszani, és meglépni előle már lebukás nélkül kizárt volt.

Márpedig Hermione ezt nem akarta. Meg akarta viszont mutatni Voldemortnak, hogy képesek még felülkerekedni rajta, fricskát adni neki, mert úgy gondolta, hogy a legjobb módszer az ő szüleinek megölése Harry és a barátai ellen. Nagyot fog nézni – gondolta a lány kárörvendőn és eltökélt fénnyel a szemében.

Valamivel hét óra után Harry el tudott szabadulni a kérdések, és különböző, a Rend tagok által idáig ismeretlen varázslatok oktatásától, így nekikészült, hogy végre elvigye Emilyt abba a kisvárosba, ahol az elmúlt napokat töltötte.
Mielőtt elindult volna, odaintette Mr. Weasleyt, és Mordont, hogy ha esetleg bármi eddig nem tervezett dolog történne, és Ronék jeleznének, menjenek, nehogy várjanak rá. Minél kevesebb áldozatot követel az este, annál jobb. Kellően felkészültek, és ő is azonnal követni fogja őket.

A két férfi rábólintott, és nem kérdeztek semmit. Ilyen alkalmakkor vált igazán világossá, mennyire is bíznak Harryben, és mennyire tisztában vannak vele, hogy akármi is legyen, számíthatnak rá.
A fiatal férfi biztos, ami biztos, már most elköszönt Remustól, aki felsorolt még ezernyi dolgot, amitől inti, és többször kijelentette, hogy elvárja tőle, hogy mindenféle sérülés nélkül térjen vissza. Harry elvigyorodott, majd odaintett Ginnynek is, aztán indult, hogy összeszedje Emilyt a konyhából.

Ginny az ajtóból figyelte őket, amíg Harry az ölébe kapta az izgatott kislányt - aki nagyon is átérezte mi készül, így aggódni is aggódott eléggé, félni is félt egy kissé, bár most még Harry közelsége megnyugtatta, de tudta, hogy ez sem tart sokáig, - és kisétált vele a hoppanáláshoz.
A fiú döntésében viszont Emily megbízott, és tudta, hogy sosem vinné olyan helyre, ahol baj érhetné, és nem érezné jól magát.

Morganát a kertben sétálva találtak, aki felvidult az érkező fiú láttán, majd kicsit elcsodálkozott, mikor felfogta, hogy egy alig tíz éves forma kislánnyal érkezett.
Mindenesetre miután üdvözölte Harryt, kedvesen odaköszönt a gyereknek is, aki viszonozta azt, majd egy ideig csak vizsgálgatta átható kék szemeivel, ami Morganának rögtön Harry hasonló tekintetét juttatta eszébe.
- Nos? – kérdezett rá a fiatal férfi mosolyogva, akinek láthatóan nem jelentett újdonságot, mit is csinál tulajdonképpen a kislány, még mindig Harry erős kezét szorongatva.

Emily rápislogott Morganára, majd felnézett Harry arcába, és vidáman elmosolyodott.
- Nem olyan furcsa, mint Piton professzor, de neki is van különös kisugárzása és képessége – erre a fiú egy kicsit felhúzta a szemöldökét, és elgondolkodni látszott. – Viszont nagyon kedves, és jó szándékú, és olyan okosnak tűnik, mint Hermione.
Erre viszont már Harry felnevetett, főleg Morgana arckifejezését látva.
- Ez bizony igaz. Azért is mertelek idehozni, mert gondoltam, hogy meg fogjátok érteni egymást, és hogy egyikőtök se legyen egyedül.

Emily bólintott, majd nagyon komollyá vált az arca.
- Tudom, hogy baj történt, Harry. Mielőtt eljöttünk volna, éreztem. Mindenki félt egy kicsit, és mikor Ginny és Hermione elment mellettem, mindketten borzasztóan aggódtak.
Harry sóhajtott. Ginny nyílván a családjáért és érte izgult, míg barátnőjének leginkább most szülei miatt fájhatott a feje. Leguggolt a kislány elé, és halkan kezdett beszélni.

- Idehoztalak, hogy ne lásd majd, ha sérültek érkeznek. Értelmes kislány vagy, és erős, de nem teszlek ki feleslegesen semmi ilyesminek. Voldemort sok embert szeretne bántani, köztük Hermione szüleit is. Szeretném megakadályozni, de békésen ez nem nagyon fog menni. Vigyázunk majd, és amint minden rendben eljövök érted. Addig viszont Morganával tökéletes biztonságban leszel. Sok érdekes dolog van itt, nézz körül. Mesélj Morganának, ő alig tud valamit a kis boszorkányokról – simogatta meg Emily haját, aki most átfonta a nyakát, és megölelte.

- Rendben, Harry. Kérlek, ne kockáztass, nem szeretnélek elveszíteni – suttogta a kislány.
A fiú elcsodálkozott. Tudta, hogy Emily a múltkori esetet említi mikor maradni akart Voldemorttal harcolni.
- Nem fogsz, kicsim – tolta el magától, hogy a szemébe nézzen. – Most csak más embereknek akarok segíteni, és Voldemort nem is lesz ott.
Morgana elnézte őket, majd mosolyogva megkérdezte.
- Ugye még véletlenül sem a kislányod? – természetesen tisztában volt a nemleges válasszal.

Harry felnevetett.
- Bizonyos szempontból, talán – felelte, és még utoljára megsimogatva Emily haját felemelkedett. – Legalábbis remélem, hogy valamennyire pótolni tudom azt, amit elvesztett.
Morgana komolyan bólintott. Értette, miért mondja ezt, és nem volt nehéz kitalálnia mi történhetett.

A kislány erre a szimpatikus nőre mosolygott, és elégedetten kijelentette.
- Harry az apukám, a bátyám, és az egyetlen ember, akinek egyetlen szavára szót fogadok, még akkor is, ha azt mondja egyem meg a kelbimbót, amit egyéként ki nem állhatok – mondta kicsit elfintorodva, és mindezt olyan játékos komolysággal adta elő, hogy a másik kettő felnevetett.

- Akkor azt hiszem, tökéletesen betölti a szerepét – mondta Morgana abbahagyva a kacagást.
Harry csak ránézett először a vigyorgó Emilyre, majd a szintén remek kedvű Morganára, és megszólalt.
- Na lányok, úgy látom, nem tévedtem, és nem lesz itt semmi gond veletek. Nekem viszont már indulnom kéne.
Emily szomorkásan nézett rá, de bólintott.

A következő pillanatban azonban Harry hirtelen megmerevedett, és a zsebéhez kapott. A forró érmén egyetlen sietősen odavetett szó állt.
„Most!”
Alighogy felfogta ennek jelentését, már érezte is a fejében felcsendülni barátai figyelmeztető segélykérését. Az Aidera egyértelműen jelezte, máris elkezdődött. Idegesen dobta vissza a galleont a helyére, és sápadtan maga elé sziszegte.
- A fracba! Mégiscsak előrébb hozták.

Zöld szemei az előtte állókra villant.
- Még találkozunk – azzal gyorsan hátrébb lépett egyet, előrántotta a pálcáját, készenlétben tartva, a következő pillanatban pedig, egy alig hallható pukkanás után, már nem volt sehol.
- Harry! – kiáltott utána Emily ijedten, de ezt a férfi már nem hallhatta.
- Nyugalom, kicsim – húzta magához Morgana, és csodálkozva látta, hogy a gyerek valamit megérezhetett, mielőtt Harry elment volna, mert most egészen kétségbeesett.

- Valami baj lesz. Harry félt valamitől, nem akarja megtenni, mert fájdalmat fog vele okozni. Nagyon aggódott, és ideges volt, volt valamilyen rossz megérzése – hadarta Emily.
Morgana értetlenül nézett rá.
- Honnan tudod ezeket?
- Harry és Piton professzor szerint érző vagyok – felelte a kislány. Mikor látta, hogy Morgana még most sem igazán érti, hozzátette. – Belelátok az emberekbe, és látom az igazi érzéseiket is, amiket nem tudnak eltitkolni.

A nő sötét szemei erre töprengőn figyelték Emilyt, miközben nyugtatóan simogatta a fejét. Végül csak egy dologra tudott gondolni. Perselus Piton is ott lesz, és Harrynek meg kell tennie valamit, amivel megakadályozhatja, nehogy más valaki által baja essen, és lelepleződjön.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mire odaért, már rengeteg embert látott. Még nem kezdődött meg a küzdelem. Túlontúl feltűnő lett volna, ha a Rend emberei azon nyomban az útját állják Voldemort tervének. Harry gyors mozdulattal nekivetette a hátát egy árnyékban húzódó ház falának, és onnan figyelte mi történik.

Ahogy pillantása végigszaladt a terülten nem volt nehéz észrevennie a halálfalók csapatát. Szétszóródva közeledetek, cseppet sem rejtőzködve. Sötét talárjuk révén ugyan beleolvadtak a szürkületbe, de nem volt céljuk az észrevétlenség és megbújás. Ellenállásra egy tisztán muglik által lakott területen nem számíthattak. Öldöklésre és pusztításra készültek.

Mikor továbbállt tekintete a sötét mágusokról, megpillantotta a megbeszélt helyeken rejtőzködő Rend tagokat. Pontosabban csak néhányat közülük. Tudta, hogy valahogy Ginny mellé kell majd keverednie, most egyelőre mégis Pitont kereste.
Meg kell oldaniuk a helyzetét, aztán foglakozhat a többiekkel. Ginny nem ostoba, és tisztában van a tervvel. Nem fog hülyeséget csinálni, mint például egymaga három halálfalóra rárontani, mint egykor Ron tette.

Harry sejtette, hogy a belvárosi utca nem lesz már sokáig ilyen csendes. Hamarosan elszabadul a pokol, akkor pedig lesz éppen elég feladatuk az emberek mentésével, és a társaik óvásával és megtalálásával a forgatagban.

Aztán útjára indultak az első átkok. Harry látta, amint a házakhoz legközelebb lévő alak intett a kezével, mire a négyes csoportokban lépkedő halálfalók közül a szélsők azonnal az épületek felé fordultak, és különféle átkokat szórtak, hogy megkezdjék a pusztítást.
Az lesz Piton – gondolta magában Harry, a támadás elindítójára függesztve tekintetét. A férfi gyorsan haladt a Granger házaspár otthona felé.

Eközben autók gyulladtak ki, házak falain keletkeztek robbantásos lyukak, és hallatszottak az első kétségbeesett sikítások, és megannyi felvillanó színes fénycsóva a hozzájuk tartozó szavakkal.
Harry ekkor közelebb hoppanált, és tudta, hogy a többiek is így tesznek majd. A megbeszélt helyektől nem messze bukkantak fel újra a rendtagok, mintha csak most érkeztek volna riasztásra.

A halálfalók meglátva őket azonnal feléjük fordultak, és arcukon még az eddigieknél is gyilkosabb kifejezés tűnt fel. Egyesek számára a muglik legyilkolása és otthonaik felforgatása már csupán másodlagos dolognak számított a lehetőség mellett, hogy foglyul ejthetnek, megkínozhatnak, és megölhetnek jó néhány Főnix Rendje tagot, akik már oly sok bosszúságot okoztak nekik.

Harry tekintetével Piton mozgását követte nyomon, aki három emberével céltudatosan tartott a Granger ház felé mindaddig, amíg Kingsleyék útjukat nem állták. A jól ismert sötét szemekben gunyoros fény villant, Perselus mégsem mutatott túlzott reakciót, amivel szembe akarná szállni az elé toppanó mágusokkal.

Harry tisztában volt vele, hogy célszerű lenne közbeavatkoznia, de ekkor két bátrabb halálfaló úgy vélte, megpróbálkozik kisebb gondot okozni a fiatal férfinek. Sebesen küldték átkaikat, egy cseppet sem törődve vele mi történik az eltérített vagy célt tévesztett nyalábokkal.
Harry azonban annál nyugtalanabbul vette tudomásul, hogy azok a házakat és annak kertjét rongálják, nem utolsósorban a rémülten menekülő és értetlenül az eseményeket figyelő muglikba csapódnak.

Nem minden halálfaló gondolta ugyanis úgy, hogy nem jobb buli-e, ha az otthonokba betörve meggyaláznak pár nőt, és eljátszadoznak a bent lévők kínzásával. Aki képes volt még, az menekült, vagy kiszaladva házából próbált elbújni, a távolabb élők pedig nyilván riasztották a rendőrséget. Ami jelen esetben nem volt jó. Nagyon nem. Még több áldozat és lehetőség a Sötét Nagyúr embereinek.

Míg Harry gyorsan egy nagy kiterjedésű pajzsot vont nem a teste köré, hanem a háta mögé, amivel elkerülheti az imént említett nem túl szerencsés hatásokat, hirtelen ellentámadásba lendült, fél szemmel Pitont figyelve, akik szintén nem sokat haladtak előre, mióta az útjukat állták.
Harry nem akart elmenekülni a rá vicsorgó halálfalók elől, de már nagyon szeretett volna valahol egészen máshol lenni, és megkímélni Perselust a kényelmetlen, két tűz közé szorult helyzetétől.

- Fiúk, fiúk, ennél többet vártam! – szólt oda nekik gúnyosan, csak hogy idegesítse őket. Indulatból nehezebb volt harcolni. Romlott a koncentráció, és túl hevesen akartak támadni.
Aztán Harry elugrott az átkaik elől, és megtévesztésül kicsit oldalra lépett, úgy lengetve pálcáját, mintha valamiféle széllökésre készülne, a valóságban azonban óvatosan megemelte szabad kezét, és egy nemrég a bájitalmestertől tanult meglehetősen fájdalmas, és kiterjedt hatást biztosító ártást indított feléjük.

A halálfalók egyszerűen nem tudták hova tenni a közeledő fénycsóvát, hiszen Harry pálcája még mindig csak apró köröket írt le. Az egyikük túljutva döbbenetén sebesen pajzsot húzott maga elé, ám nem volt szerencséje.
Ennél erősebben kellett volna próbálkoznia, mert a sistergő átok társával együtt mellkason találta, lilás fénnyel villanva a becsapódáskor. Izmaikban fájdalom robbant, és levegő után kapva tántorodtak hátra, miközben teljesen lebénultak az égető, szúró érzéstől testükben.

Harry pálcás keze ekkor lendült előre, és az idáig várt erőteljes elemi lökés végül mégiscsak elérte őket, és jóval távolabb taszította eddigi helyzetüktől. A fiatal férfi tisztában volt vele, hogy most legalább fél óráig megmozdulni is képtelenek lesznek, ha nem akarják élvezni további kínzó hatását a csóvának.
Nem foglalkozott hát velük tovább, zöld szemével inkább egy fiatal nőt cipelő halálfalót tartott szemmel, akit az egyik falon keletkező lyukon át pillantott meg, amint éppen belemerülne áldásos tevékenységébe. Képtelen lett volna most így itt hagyni.

Észrevétlenül lendített egyet pálcáján, majd átlépte a romokat és szembe állt a félhosszú hajú, már-már minden emberi vonást nélkülöző középkorú férfivel.
Az észrevéve őt, villámgyorsan maga elé rántotta a zokogó, és kisebb sokkot kapott fiatal nőt, úgy tartva, akár egy élő pajzsot. Pálcáját a nyakához szorította, majd mély, fenyegető hangon a Rend vezetőjére mordult.
- Semmi keresnivalód itt, Potter! Nekik már úgy is mindegy – váltott gonosz vigyorra, és nem messze a lábától a földre pillantott.

Harry követte a tekintetét, és meglátta a véres ruhában fekvő nőt, s a majdnem egész testével ráborult szintén szörnyű állapotban lévő idősebb férfit. Alighanem saját épségét félretéve próbálta védeni feleségét. Már fordult volna vissza, hogy haragtól izzó tekintetét a halálfaló szemébe fúrja, mikor az utolsó pillanatban még feltűnt neki, hogy a nő bár nagyon gyengén, de lélegzik.

Aztán felnézett ellenfelére, aki újra megszólalt.
- Megölöm őt is, és te szépen végignézed.
- Én nem ajánlanám! – szólt a halálfalóra Harry a tőle telhető legnyugodtabb hangon, és oldalra intett, miközben tekintetét egy pillanatra sem fordította el.
A férfi követte a mozdulatot pillantásával, és menten megdermedt. Közvetlen a nyakánál egy kard lebegett. A nem messze a hátuk mögött zajló harcokban felvillanó színes fénynyalábok fénye olykor-olykor megcsillant a pengén.

- Nem léptem be ide felkészületlenül egy őrülttel szembeszállni. Micsoda óvatlanság egy Voldemort által tanított halálfalótól, nemde? – kérdezte jeges, gúnyos hangon a kard meglétére utalva, figyelembe se véve a férfi megrándulását a gyűlölt név említésére. – Vagy csak túlzottan lefoglalt a gyilkolás? – folytatta Harry, mikor a hideg szemek visszatértek arcára.
- Élvezettel fogom végignézni, ahogy a Nagyúr megkínoz majd, és mindenkit, akit szeretsz, mielőtt megölne – sziszegte a halálfaló.

- Amennyiben akár csak gondolni mersz rá, hogy bántod a lányt, fej nélkül maradsz. Akkor pedig már nem igen kell ilyen élvezetes dolgokon jártatni az agyad – felelte Harry.
Jól látta, amint ellenfele akármilyen elborult is legyen, belátta, hogy jelenleg vajmi kevés esélye van. Azt viszont már annál kevésbé tudta, hogyan szabadulhatna a helyzetből.

Harry ekkor a csendesen nyöszörgő, és remegő lányra nézett, aki – ezt csak most vette észre, - már jó ideje reménykedve figyelte őt. Alig észrevehetően intett neki tekintetével, miközben zöld szemeit az övébe fúrta.
A fiatal nő okosnak tűnt, mert ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön mit vár tőle Harry. Hirtelen könyökével hátravágott az őt idáig durván fogva tartó férfi felé, majd kitépte magát a szoros közelségből, és szülei mellé vetődött.

Harry azonnal lépett. Mire a halálfaló feleszmélhetett volna, el is érte a vörös fénycsóva. Eszméletlenül esett hátra, fejét alaposan odaverve a darabokban lévő asztal lapjához.
A fiú azonban innentől nem foglalkozott vele, inkább gyorsan a muglik mellett termett, hogy ha esély van még rá, segíthessen a nehezen lélegző idősebb nőnek.
Miközben leguggolt, bátorítóan megérintette az összetörten kuporgó lányt, aki a könnyeitől elhomályosult tekintettel nézett fel rá.

- Már nem eshet bajod. Sajnálom, hogy mindez megtörtént – mondta csendesen, ahogy elkönyvelte magában, hogy mint mindig, most sem lehettek elegen ahhoz, hogy egyetlen áldozata se legyen Voldemortnak.
A fiatal nő csak nézett rá, hát még mikor a férfit legördítette a feleségéről, hogy pár gyorsan elmormogott varázslattal ellenőrizze az állapotát, és gyógyító bűbájok segítségével nagyjából rendbe hozza.
- Nem fog meghalni – mondta végül a könnyes barna szemekbe nézve. – Vonok egy védelmet körétek. Húzódj beljebb, és ne hagyd el a házat. Amint vége ennek, segíteni fogunk.

A lány komolyan bólintott, noha látszott rajta, hogy nem egy kérdése lenne. Végül csak a legfontosabbat mondta ki.
- Köszönöm - suttogta.
Harry picit megrázta a fejét.
- Többet kellett volna tennem. Most viszont mennem kell – állt fel határozottan, majd kilépett a szabadba, bebiztosította a házat, és újabb hoppanálásra készült, hogy útját állja Pitonnak, aki két másik emberével ekkor rontott be Grangerék kertjébe.
Aggódva nézett végig a környékükön, hogy vajon az idáig velük küzdő Kingsleyék hova tűnhettek, majd miután nem látott senkit, inkább elrugaszkodott.

Ahogy számította, éppen a bájitalmester előtt bukkant fel, s mindennemű kérdés nélkül rászórta hátráltató ártását, minek következtében Piton megtántorodott, de ügyesen talpon maradva csupán másfél métert csúszott a járdán hátrafelé.

Sötét szemei megvillantak, majd pajzsot idézett maga elé. Két társa már támadta is Harryt, de a férfi rájuk förmedt.
- Ne vele törődjetek, majd én elintézem! – azzal a ház felé intett. – Menjetek!
A két halálfaló hideg, gyűlölködő tekintete még a smaragdokba meredt, aztán fordultak is, hogy teljesítsék a parancsot.

- Potter! Gondolhattam volna, hogy felbukkansz, ha a kis sárvérű barátnőd rokonai védelmező hős után kiáltanak – gúnyolódott Piton, tisztában lévén vele, hogy szavait még hallják az imént elküldött emberei.
Aztán az épületből is kiáltások hangzottak fel, jelezve, hogy Ronék nem tétlenkednek a halálfalókkal szembeszállva.
Harry is elhúzta a száját, ha esetleg valaki látná a jelenetet, és viszonozta a férfi tekintetét.
- Ugyan Piton, ez csak természetes – vágott vissza, majd sokkal halkabban folytatta. – Távolabb kellene kerülnünk – intett szemével alig észrevehetően a háta mögött elhaló zajokra utalva.

Szabad utat akart biztosítani Hermionénak és Ronnak, hogy csatlakozhassanak Ginnyhez, miután odabent végeztek, és biztonságba küldték a Granger házaspárt.
Piton azonnal megértette a helyzetet, és hirtelen lendített egyet pálcáján, körkörös mozdulatot téve, mire egy erőteljes széllökés felkapta, és hátratántorította Harryt, a ház mellett húzódó kert fáihoz. Oda már csak az utca egyik feléről lehetett rálátni, ami nem utolsósorban Piton későbbi menekülésének is kedvezni fog.

Közben nem is olyan távolról, egy szőke, fekete taláros férfi tartotta szemmel a köztük zajló eseményeket. Igaz hamarosan nem volt lehetősége nézelődni, mert Dawlishék máris kezelésbe vették a régóta elkapni vágyott Lucius Malfoyt.
A halálfalónak azonban több mint gyanús volt az egész helyzet, kezdve természetesen a Rend felbukkanásával, így igyekezett úgy intézni, hogy egyre közelebb kerülhessen a két fekete hajú férfi párbajához.

Harry és Piton pontosan úgy küzdöttek, mint ahogy az együtt eltöltött napok során az edzéseket folytatták. Sok látványos és olykor fájdalmas átkot is bevetettek, egyre inkább úgy intézve, hogy a bájitalmester kerüljön alulra.
- Jól van, Harry! – mondta halkan zihálva Piton. – Most vess be valami erősebbet. Hatásos legyen, de azért örülnék, ha nem ölnél meg. Felkészültem.
Aztán úgy állt be, mint aki már kellően kimerült, ahhoz, hogy megfelelően képes legyen védekezni a Kiválasztottal szemben. Ráadásul jobb lábát is enyhén húzta, tanítványa egy korábbi megmozdulásának hála.

Harry aprót biccentett, majd gyors egymásutánban két kombinált átkot is indított Piton felé. Az elsőt úgy intézte, hogy legyen még ideje a férfinek kivédeni, és gyengébb volt, a másodikban azonban már a kések átkát és a Sectumsemprát egyesítette.
Piton a saját igéjét még védte, a pengéket azonban már hagyta, hogy több helyen is megsebesítsék. Fájdalmasan görnyedt meg, és tántorodott hátra, ahogy a vállán, oldalán és egyik combján mély vágások keletkeztek.

Zihálva nézett fel Harry egy pillanatra óvatlanul, aggodalmasan megvillanó szemeibe, majd mikor a fiú emelte a pálcáját, hogy megadja a kegyelemdöfést, pont, ahogy megbeszélték, utolsó erejét összeszedve alig távolabb, a fák takarásába hoppanált.
Néhány halálfaló látta, amint megadásra kényszerült Harryvel szemben, mire még dühödtebben folytatták saját küzdelmüket a rendtagokkal, míg néhány társuk továbbra is nagyobb hangsúlyt fektetett a káoszkeltésre.

A távolból felhangzottak az első szirénák, mely a kiérkező rendőrök előfutáraként jelentkezett. Harry felkapta a fejét, és gondolni sem akart rá, mi lesz itt, ha még több mugli érkezik, fegyverekkel és autókkal körülvéve őket.
Kutatni kezdte a forgatagban barátait, és remélte, hogy sikerült már csatlakozniuk Ginnyhez, aki nyilván szorgalmasan sürgölődik, hogy gyógyíthassa a sérülteket. Nem tudta, történt-e olyan komoly sebesülés, hogy arra kényszerüljenek társai, hogy elhoppanáljanak az illetővel a Promised házba, ahol Madam Pomfrey tevékenykedik, aki az utolsó pillanatban felajánlotta, hogy ő is a segítségükre lehet.

Ekkor azonban néhány méterrel odébb Harry fájdalmas kiáltást hallott, és látta amint Dawlish a földre zuhan, míg az idáig ellene küzdő Malfoy hideg szürkés szemei egyértelműen abba az irányba fordultak, ahol Pitont lehetett sejteni.
Harry felvonta a szemöldökét, és nem tudta mire vélni a férfi viselkedését, azt viszont már lényegesen aggasztóbbnak találta, mikor a szőke halálfaló furcsán izzó tekintettel meg is indult a bájitalmester felé.

- A francba! – sziszegte Harry, amire egyszerre két oka is volt. Az egyik, hogy Malfoy egyértelműen megsejtett valamit, a másik pedig, hogy egy felé repített tűzgolyótól csúnyán megpörkölődött jobb karja és válla.
Sebesen az előbb érkezett átok irányába fordult, miközben rájött mennyire ostobán és óvatlanul is viselkedett eddig, minden védelem nélkül ácsorogva, és bámulva az eseményeket. Így gyorsan pótolta is a mulasztást, egy erős pajzzsal védve magát, míg vetett egy pillantást sajgó karjára, amin érdekesen lengedezett megtépett talárja.

Azt azonban még ebben a helyzetben sem tudta megállni, hogy tekintete ne tévedjen újra és újra aggodalmasan Piton felé. Túl védtelen most a férfi, ráadásul, ha lebukik, az eddigieknél jóval nehezebb helyzetbe és kijátszhatatlan csapdába kerülnek a megmaradt horcrux terén, és az áhított győzelem is sokkal messzebbre úszik előlük.
- Majd mi átvesszük, Harry! – szólt oda neki hirtelen Ginny, aki most Ronnal az oldalán szembeszállt az imént a fiút támadó halálfalóval. – Menj! – mondta még kicsit megremegő hangon, ugyanis éppen lebukni kényszerült egy villámló átok útjából.

Harry csak nézett rá. Honnan tudta a lány, hogy mit szeretne? És főként mikor és miként keveredett mellé, holott az előbb ő maga is kereste?
Ám ahogy pillantása ismét a fák felé vándorolt, és meglátta a fel-felvillanó színes fényeket, már biztos volt benne, hogy Piton bajban van. Gyorsan lépett hát egyet barátai felé, és meglengette pálcáját, egy bonyolult varázsigét mormolva.
Ginny, Ron és Hermione hátrapillantottak rá, mikor köréjük zárult az erőteljes kékes derengésű védelem.

- Nagyon ügyesnek kell lenniük, ha ki akarják játszani. Titeket nem érhetnek el, de ti támadhattok – magyarázta gyorsan. Esze ágában sem volt ugyanis csak úgy itt hagyni őket mindennemű támogatás nélkül. – Amint tudok, visszajövök – biccentett feléjük, majd hátrébb lépett, és még látva Ginny bátorító mosolyát, Pitonra koncentrálva hoppanált.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Malfoy vigyorogva nézte a fájdalmasan összegörnyedt férfit. Újabb átkot indított, miközben beszélt hozzá.
- Bizony. A főnix feltűnése után már nem volt nehéz kitalálnom miért mentél el olyan hirtelen, és hogyan tűnhetett fel a Rend megakadályozva minket. A kis színjátékotok pedig… - itt gúnyosan felnevetett. – Vicces, hogy éppen Potter segített abban, hogy ilyen könnyedén legyőzzelek. Más körülmények között bolond lennék, csak így szembe szállni veled.

Piton megvetően nézett fel rá, meglehetősen nehézkesen szedve a levegőt.
- A Nagyúr megjutalmaz majd, hogy elfogtam az árulót, és végre javíthatok a korábban elkövetett hibáimon, újra elnyerve a bizalmát – folytatta zavartalanul Lucius, majd ismét kimondott egy Cruciót a földön éppen erőlködve feltápászkodó alakra.
Piton azonnal visszarogyott, és fájdalmasan eltorzult arccal az alatta elterülő fűbe markolt. Azt az örömet azonban nem adta meg Malfoynak, hogy kiáltani hallja.

- Kezdhetsz fohászkodni, Perselus – gúnyolódott rajta Lucius. – Könyörögj. Nincs senkid, aki megmenthetne.
- Fogadjunk? – csendült egy hideg és ingerült hang közéjük, mire a szőke halálfaló máris hátrarepült, s ahogy észbekapott, már csak a levegőt markolhatta pálcája helyett.
Piton kissé megtörten, és kimerülten nézett fel a hozzá lépő fiúra, s elfogadva a felé nyújtott erős kezet, hamarosan ismét talpon volt, még ha nem is túl biztosan állt a lábán.

- Nem tudom, te hogy vagy vele – mondta Harry a férfi állapotát figyelve, hogy nem kellene-e rögtön a Promised házba vinnie, - de nekem már borzasztóan elegem van a Malfoyokból.
Azzal odanyújtotta a halálfalótól imént beszerzett pálcát Pitonnak.
- Megint csak egyetértünk – szólt rekedten vicsorogva a férfi, s fogva a felkínált varázseszközt, egykori társa felé fordult.

Harry nem szólt közbe. Teljes mértékben a bájitalmesterre bízta, hogyan dönt és oldja meg a helyzetet. Bár természetesen, ha őszinte akart lenni, nagyon is tudta, mi következik, s talán Piton helyében ő sem tenne másképp. Lebukott Malfoy előtt, aki úgy döntött, ennek függvényében saját örömére intézi őt el, lévén, hogy tudomása szerint Voldemort jelenleg nem volt elérhető. Mindig is szerette volna a bájitalmester elsőbbségét átvenni uránál.

Piton sötét tekintete a földön ülő halálfalóra meredt. Fordult a kocka.
- Könyörögj, Lucius. Úgy sincs, aki megmenthetne – idézte korábbi szavait, ám annak már nem volt ideje megszólalni.
Perselus kimondta azt a két szót, melyre nem létezett ellenszer, s véglegesen megpecsételte Lucius Malfoy sorsát.
Miután a zöld fény elhalt, és a halálfaló teste élettelenül hátracsuklott, Piton Harry felé nézett, és hosszasan meredtek egymás szemébe.

- Menj el a Promised házba. Rád férne egy kis gyógyítás. Ne aggódj, tudják, hogy mi volt a tervünk – törte meg a csendet Harry. – Nekem vissza kell mennem. Nagy szükségük van a segítségemre. Már így is több embert öltek meg, mint amit engednem kellett volna.
- Te is tudod, hogy nem menthetsz meg mindenkit.
- De akit fontos, azt szeretném – mosolyodott el Harry, és már lépett is, még elcsípve Piton suttogását.
- Köszönöm.

Harry visszanézett rá, s nyitotta a száját, mikor hirtelen felhangzott egy sikoly.
- Harry!
A fiatal férfi azonnal megpördült, és elnézett a romos épület mellett, ahol egy újonnan megjelent, sötét alak állt. Meglendítette pálcáját, mire az egész területet egy érezhetően erős hoppanálás gátló tér vette körbe.
Harry teste megfeszült, ahogy felismerte, ki is lehet a férfi. Gondolkodás nélkül futásnak eredt, hogy útját állja, mikor az könnyedén a távolba taszította a nem messze tőle álló Alastort, aki csúnyán egy közeli fának csapódott.

Még hallotta, ahogy Piton erőtlen hangon utána kiált.
- Nem hagyhatod, hogy kihasználja a pálcája nyújtotta előnyöket!

Szerző: Ooooké. Ez most egy rosszul sikerült fejezet lett. A következő meg talán túl mozgalmas lesz. Hm… Túl sok meglepetés már nem fog titeket érni, úgy hiszem (már persze azt, aki eddig is kiváló következtetéseket vont le :). Akkor sem, ha történni fog még a sztoriban egy s más. Áh, megint sikerült kicsit titokzatosnak lennem. Igyekszem a következővel.