10. Árulkodó jelek(1 rész)
2007.05.13. 12:16
Szerző megjegyzése:
Sokan kérdezték, illetve találgatták, hogy vajon Perselus mikor kezdte el észrevenni az árulkodó jeleket, és mikor jött rá fia valódi kilétére. Ez egy rendhagyó fejezet, hiszen ezekre a kérdésekre ad választ; az eddigi fejezetek összefoglalója, kiegészítve, néhány új információval…
Salvador Benevolus
10. fejezet
oO – Árulkodó jelek – Oo
Sokan kérdezték, illetve találgatták, hogy vajon Perselus mikor kezdte el észrevenni az árulkodó jeleket, és mikor jött rá fia valódi kilétére. Ez egy rendhagyó fejezet, hiszen ezekre a kérdésekre ad választ; az eddigi fejezetek összefoglalója, kiegészítve, néhány új információval…
oO{~S~}Oo
Harry percek alatt elaludt, Perselus pedig rögtönzött néhány kötést a fiúra, amíg a fontosabb bájitalokkal gondosan meg nem gyógyítja a sérüléseket. Pillanatok alatt végzett, majd felpattant, és fenyegetően Draco fölé tornyosult, aki szótlanul ült az ágya szélén Harryt figyelve.
– Mondd, Draco, melyik részét nem értetted annak, hogy ne engedd ki a testvéred a menedékről?
Dracót sosem lehetett könnyen dühbe hozni, de most úgy tűnt, elég volt hozzá egy mondat.
– Komolyan azt hiszed, hogy odaálltam, és közöltem vele, hogy: „Nyugodtan menj ki, kapjanak csak el a halálfalók?!” – csattant fel dühösen. – A fenébe is, egyszerűen elküldött a menedék másik végébe valamiért, én pedig voltam olyan hülye, hogy azt tettem, amit mondott a drágalátos Pottered!
– Ne szemtelenkedj! – förmedt rá Piton, miközben egyre idegesebb lett. – Meg sem fordult a fejedben, hogy szólj egy felnőttnek?! – üvöltötte torkaszakadtából. Aztán eszébe jutott Harry, és bár tudta, hogy a fia nem ébredhet fel rá, azért valamennyire mégis csak visszafogta magát. – Neeem, inkább kimentél egy magad, és a keresésére indultál! Még is mi a fenét képzeltél, mondd?! Meg is halhattál volna! Vagy úgy voltál vele, hogy szépen visszajöttök, és úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna?!
– De ha rögtön szólok, Harry már ki tudja hol járt volna! Lehet, hogy a nagyteremnél, akkor aztán te, és a hű de hatalmas varázserőd sem húzhatta volna ki azt az idiótát a bajból!
Draco felállt, az ágyhoz végéhez ment, felnyalábolta a még reggel otthagyott szennyesét, és mint aki jól végezte dolgát, távozni készült.
– Még nem végeztünk – morrant rá Piton.
– De végeztünk! – ordította az ajtóból visszafordulva. – Megyek, leadom a szennyest, addig sem kell hallgatnom a szemrehányásaidat!
Perselus szeme ingerülten megvillant.
– Tájékoztatásul közlöm, hogy a ma esti gyűlésen kezdeményezni fogom a jelszóváltoztatást – még gúnyosan hozzátette, – csak a felsőbb vezetőség fog ismerni. Túl sok iskolás él vissza vele, pedig az egész vészhelyzet estére lett kitalálva.
– Oh, nekem aztán olyan mindegy, hogy te vagy a másik apám keseríti-e meg az életemet – nevetett fel Draco úgy, hogy a ruhák egy része majdnem kiesett a kezéből. – Megyek, és estig elő sem kerülök. Te meg mondd el Harrynek már vagy századjára, hogy milyen hülye volt. Akármit is teszel már hónapok óta, sosem fog megváltozni. Ez eleve halott ügy volt, hogy magadhoz vetted… egyedül csak velem haverkodik, téged meg egy idiótának néz.
– Ne merészelj még egyszer ilyen hangnemben beszélni velem – sziszegte, és ujjával az ajtó felé mutatott. – Tűnj a szemem elől!
Draco elegánsan meghajolt.
– Igenis, uram – mondta szemtelenül.
Perselus azonban egyetlen perc alatt elérte, hogy Draco arcáról letörölje a szemtelen mosolyt.
– Húsz pont a Mardekártól, és egy hét büntetőmunka – mondta gúnyosan. – És ha nem kérsz bocsánatot, Blackel kell letöltened.
– Elnézést, hogy tiszteletlenül beszéltem veled – morogta ingerülten Draco. – És ilyen csúnya dolgokat vágtam a fejedhez.
– Látod, így már mindjárt jobb – biccentett elégedetten Perselus. – Most pedig menj, én addig ellátom Harry sebeit, mert már az ideiglenes kötések nem sokáig bírják.
Draco kinyitotta az ajtót, és még a válla fölött visszaszólt:
– Már itt sem vagyok.
Perselus kimerülten lerogyott a fia ágy végébe, és már látta is, hogy a gyanúja beigazolódott. Harry lába volt a legsúlyosabb állapotban. Eltartott egy ideig, mire kitisztította a sebet, és teljesen rendbe hozta. Szaktudása révén már legalább annyira elboldogult a gyógyítás terén, mint Poppy.
Amikor ellátta a lábat, odaült Harry mellé, hogy jobban szemügyre vehesse a többi sérülését is. Hitetlenkedve nézte a véres halántékát. Emlékezete szerint a fia a hátára esett… a fejét nem vághatta be ilyen súlyosan. Miután ezt a sérülést is ellátta, nem maradt más hátra, csupán fiú oldala. Feltehetően több bordája is eltörött, de a biztonság kedvéért, óvatosan felhúzta a talárját, hogy megbizonyosodjon róla, nem esett-e egyéb baja.
– Merlinre… – suttogta döbbenten, ahogy tekintete végigsiklott a fiú mellkasán. Sérülések mindenhol… véraláfutásos, zöld zúzódások.
Nem kellett különösebb nyomozónak lennie ahhoz, hogy megállapítsa, ezek bántalmazás jelei.
oO{~S~}Oo
Miután Bimbával egy óra hosszáig vitázott a menü miatt, elege volt a mai napból. Ő végképp nem tehetett róla, hogy a manók nem azt készítették el, amit kellett volna a tegnapi nap folyamán. Van elég dolga, majd pont a manókkal fog vitatkozni!
Először úgy gondolta, hogy remek ötlet lenne lemondani a gyűlést. Akkor végre pihenhetne… már a napját sem tudja, mikor pihente ki magát teljesen. És itt van Harry, akinek szüksége van rá…
Nem, ez a megfogalmazás nem pontos.
Itt van az a Harry, aki ápolásra szorul, de rá nincs szüksége. Pedig végig ezért küzdött, hogy a menthetetlen fiúból jó embert faragjon. Faragjon? Harry sosem lesz jó ember… de akkor vajon hogy tudott varázsolni?
Többet nem töprengett a dolgon, hanem gyorsan megvacsorázott az ebédlőben, és visszasietett a szállásra. Draco persze nem volt sehol, valószínű nem akart vele találkozni. Mikor azonban beért a lakosztályukba, már ez érdekelte a legkevésbé.
Ahogy Harryre siklott a tekintete, a látvány elfeledtette vele másik szemtelen fiát. Harry izzadtan, és félig lecsúszva feküdt az ágyon. Teljesen belecsavarodott a takarójába, aminek a fele a földön lógott.
Perselus hitetlenkedve nézte őt. Sosem voltak a fiának rémálmai… legalábbis nem tudott róluk. Az alatt az egy év alatt, amíg vele élt, nem látta még ilyen megviseltnek alvás közben.
Odament hozzá, gyengéden visszahúzta az ágyra, és rendesen ráterítette a takarót. Meggyújtott egy gyertyát az éjjeliszekrényen, hogy ha esetleg Harry felriadna, ne érezze magát egyedül a sötétben.
Kedvetlenül odalépett a szekrényéhez, kivett egy pár iratot, egy vastag lexikont, és elindult a gyűlésre. Mikor benyitott a terembe, észre sem vették jelenlétét a bent lévők.
– Hallottátok amúgy, hogy a drágalátos Potter megint kiszökött? – kérdezte Black háttal ülve neki.
Alastor unottan kopogtatta ceruzájával a pergamenjét, miközben a helység másik végébe bámult.
– Persze, hogy hallottuk. Csak éppen nem vagyunk kíváncsiak már megint a sértő megjegyzéseidre Perselus fiát illetően.
– Hagyd már, Alastor – szólt közbe Tonks, miközben billegett a székén, – adja csak ki magából a dühöt, még mielőtt Perselus megérkezik.
Sirius gúnyosan felnevetett.
– Nem vagyok én dühös, csupán el szeretném érni, hogy ne legyen itt többet. A Grimmauld tér tökéletes börtön lenne számára.
Perselus halkan odament az asztal végéhez, és megállt fölötte. A három ember még mindig nem vette őt észre, hiszen háttal ültek neki. Mindannyian annyira fáradtak voltak, fel sem tűnt nekik, hogy nincsenek egyedül a teremben.
– Egyszer úgyis rádöbbentem Pitont, hogy a fia menthetetlenül gonosz – folytatta Black.
Perselus ekkor fejmagaságba emelte az egyik lexikont, majd engedte, hogy az asztalra zuhanjon.
BAMM!
A csattanás határozottan elérte, hogy mindenki megijedjen, és hátraforduljon a hang forrásába. Alastor vigyorogva nézett rá.
– Gondoltam én, hogy nem késel annyit.
– Feltételezem, kezdhetjük a megbeszélést. Vagy esetleg Black, befejezed a mondanivalódat? – kérdezte gúnyosan Perselus.
Az említett teljesen elfehéredett, de végül visszanyerte lélekjelenlétét, és ugyanolyan gúnyosan nézett rá vissza.
– Ó, már nincs. Kezdhetjük is a megbeszélést… habár elég foghíjas a társaság – mutatott Black az üres székekre.
– Valóban – Perselus leült az asztalhoz, és maga elé húzta az iratokat. – Egy kicsit késnek, mert még a főhadiszálláson vannak. Akadt egy kis incidens némi következményekkel. Megvárjuk őket, de van egy–két dolog, amit nélkülük is elkezdhetünk.
– Ugye most a jelszóváltoztatásra gondolsz? – kérdezett rá rögtön Tonks.
– Igen, arra.
Tulajdonképpen nem tartott sokáig rábeszélni a társaságot, hogy korlátozzák a hozzáférést a bejárathoz. Miután a Rend többi tagja is megérkezett, már mindent meg tudtak beszélni, ami a következő hetekben esedékes volt. Perselus a gyűlés végét már csak könyökölve bírta ki valahogy. A többiek is nagyon fáradtak voltak, de még meg kellett beszélniük, ki hol lesz elhelyezve a mostani tanévben.
Black viszont, Perselus bosszúságára nem volt olyan fáradt, mint gondolta. Dühösen felpattant a legutóbbi kijelentés hallatára, és az asztalra támaszkodott.
– Nem gondolod komolyan, hogy egy idióta bohócként ugráljak továbbra is heti nyolc órában?!
Tonks feltartotta az ujjait és suttogva végigszámolta őket.
– Azt hiszem, csak heti hat óra. Azt igazán ki lehet bírni – vigyorodott el, aztán Piton felé fordult. – Miért nem engem kérdeztél? Én szívesen bevállaltam volna.
– Azért, mert Blackre itt van szükség – ásította Perselus, és egy varázslattal eltűntette a pergameneket a semmibe. Felállt, betolta maga után a széket, és még odavetette az asztal túl felén vicsorgó blökinek. – Sajnálom Black, de ma túlságosan is fáradt vagyok az idióta szövegedhez.
Black undorodva visszarogyott a székre.
– Én is sajnálom, de nem vagyok hajlandó tanárként ugrálni továbbra is.
– Nem fogadom el a felmondásodat – sóhajtotta Perselus.
– Csakhogy ez engem nem érdekel, Piton!
Perselus viszont kezdett begurulni.
– Black, egyszer az életben próbálj meg gondolkodni! Nem teheted ki innen a lábad! – ordította. – Nem egyezek bele, hogy kilépj!
– Piton, attól még, hogy itt te dirigálhatsz, nem jogosít fel, hogy bebörtönözz! – üvöltötte vissza Sirius.
– Csendes éj… békés… – dúdolta Tonks álmosan, de a zsivajban senki sem törődött vele. – Más sem hiányzott még így az éjszaka közepén…
Black olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke hangos csattanással dőlt el.
– Nem parancsolgathatsz nekem – sziszegte dühösen.
Perselus nem foglalkozott vele, inkább a többi jelenlévőhöz intézte szavait.
– Először is, akinek eddig az volt a dolga, hogy a főhadiszálláson tevékenykedett, az továbbra is ott lesz elhelyezve. Ami pedig az ittlévőket illeti, továbbra is maradnak, hisz a diákok felügyelete elengedhetetlen…
– Nem tagadhatod meg, hogy visszamenjek a saját házamba! – vágott közbe Sirius.
– Black, rád itt van szükség! – most már Perselus is üvöltött. – Nem érdekel a véleményed! Még mindig nem érted, hogy a diákoknak képzett varázslóra van szükségük?! Még ha rajtam kívül senki sem képes erős varázslatra!
– Na, nekem elegem van – morogta vissza Black, és belerúgott a székbe, ami az útját állta. – Nyugodalmas jó éjszakát – mondta, aztán egy nagy lendülettel bevágta maga mögött az ajtót.
Perselus felsóhajtott, és körbepillantott.
– Van még valakinek valami ellenvetése? – kérdezte, s mindenki nemet intett a fejével. – Akkor mehetnénk aludni.
– Már vártam, mikor mondod ki a végszót – ásított Tonks, és nagy nehezen felkászálódott a székéről.
Perselus, miután meggyőződött róla, hogy mindenki eltűntette a pergameneket, ő is kifelé indult. Utolsóként az ő dolga volt egy erős bűbájjal lezárni az ajtót a diákok elől. Mikor megállt a küszöbön, hogy váltson még néhány szót Alastorral, megdöbbenve látta az asztal mellett kuporgó Harryt.
Mivel Alastrort ha akarta volna, sem tudta volna már utolérni - hisz ő volt a legfáradtabb, és hamar a szállására ment, - ezért hagyta.
– Jó éjszakát nektek is – köszönt el Perselus. Többen visszaintettek, és ők is eltűntek a szállásukban. Még mielőtt odament Harryhez, egy gyors rögzítő bűbájjal kezelte az ajtót. A varázslat végeztével az asztal mellől eléhúzott egy széket, és leült rá.
– Pihenned kéne, még nem gyógyultál meg teljesen – mondta dorgálóan, majd még szelídebben hozzátette: – Valami baj van?
Harry intett a fejével, és szomorúan nézett rá. Perselus nem tudta, mi baj történhetett.
– Akkor megtudhatom, mit keresel itt ilyen kései órán? – érdeklődött tovább, de a fiúnak most sem akaródzott megszólalni. Egy kis idő múltán kínosan nyelt egyet, és habogni kezdett.
– Semmit, csak rosszat álmodtam – motyogta lesütött szemmel, aztán rögtönözve hozzátette: – Nem akartam Dracót felébreszteni.
– Értem – mondta csodálkozva Perselus, és aggódóan nézett a sérült lábára. – Viszont meggondolatlanság volt már most lábra állnod. Legalább egy napig még pihentetned kell, ahhoz, hogy a régi legyen.
– Legközelebb nem fordul elő – tette hozzá Harry.
Perselus felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ez sosem vallott a fiúra, hogy engedelmesen elnézést kérjen. Soha. Ráadásul valami bánthatta, hiszen csak ült itt majdnem a teljes sötétségben.
– Mivel látom, nem szeretnél beszélni róla, mi bánt, úgy gondolom ideje nyugovóra térnünk – közölte végül, hátha elárulja, mi a baj. Felállt, hogy lefeküdni induljon. – Gyere, segítek.
– Harry? – szólította meg újra aggódóan Perselus, mire Harry újra a kezére hajtotta fejét.
– Nem szeretnék aludni… – motyogta alig hallhatóan.
Perselus nem is tudta, mit csinál, és miért, hiszen ez a fiú sosem lesz igazán a fia, aki kedvelné őt. Végül mégis leguggolt elé, és kezét a vállára tette.
– Pedig tényleg jót tenne, látom, hogy nagyon fáradt vagy – mondta olyan kedves hangon, amennyire csak meg lehetett nyugtatni egy szemmel láthatóan a kiborulás szélén álló fiút. Harry ugyanis úgy nézett ki, mint akinek szörnyű álmai voltak. – Na, gyere, már lassan két óra.
Ami ezután következett, tényleg meglepő volt. Harryt elfojtott zokogás rázta. Perselusban rögtön felment a pumpa, ahogy eszébe jutottak a fiú különféle kibúvói, amivel hazudott neki, vagy megjátszotta magát.
– Ha ez valami trükk… – kezdte volna, de Harry hirtelen dühkitörése félbeszakította.
– Gondoljon, amit csak akar! Elegem van belőle, hogy úgy viselkedik velem, mintha olyan lennék, mint régen!
Perselus összeszűkült szemmel nézte Harryt. Szó nélkül merült az elméjébe, de csak a keserűséget érezte.
– Régen előszeretettel hazudoztál mindenről, csak hogy megkapd, amit akarsz! – emelte fel a hangját. – Tudod, nehéz elhinni, hogy valaki egyik napról a másikra csak úgy, megváltozik!
– Jól van, nem kell, hogy elhiggye! – csattant fel Harry. – Menjen, és hagyjon békén!
Perselus végül olyat tett, amit már régen nem. Erősen magához ölelte, hogy megnyugtassa őt. Harry próbált kiszabadulni az ölelésből, de ő nem engedte.
– Engedjen el – motyogta kétségbeesetten, mire Perselus még jobban megszorította. – Nem érdemlek meg semmit, mindent elvesztettem, ami fontos volt…
– Shh, nyugodj meg – mondta vigasztalóan. Valamiért nagyon kiborult a fiú… – Tudom, hogy a legjobb barátod legutóbb meg akart ölni, de attól még van valakid ezen a világon. Ami ezt a hirtelen változást illeti, én örülök neki, csak sosem gondoltam volna, hogy egyszer megtörténik.
Harry végül nem tiltakozott tovább, és egészen a talárjába temette az arcát, erőlködve, hogy ne fakadjon újra sírva. Ez az érzés már–már olyan volt, mintha a fia tényleg szeretné őt. De ez a Harry sosem fogja. Most egyszerűen kiborult, támaszra van szüksége, de majd megint az a gonosz kiállhatatlan ember lesz.
– A barátaim voltak, és mind elvesztek számomra… – motyogta tovább Harry. Perselusnak eltartott egy darabig, mire kibogozta a szavak értelmét. – Ron sosem fog visszatérni, nem hagyhatja ott Voldemortot…
Perselus erre csak sóhajtott egyet.
– Sosem tudhatod – elengedte Harryt, és kezével megemelte az állát. – Ront csak elcsábította egy számára fontos dologgal, de lehet, idővel rájön, hogy azt Voldemort nem adhatja meg neki. Most pedig gyere aludni.
– Megpróbálok – mondta bizonytalanul Harry, és megtörölte az arcát. – De ha megint rémálmaim lesznek…
Perselus sosem gondolta volna, hogy megsajnálja. Szörnyű álmok kínozhatták eddig: mert megint sírva fakadt. Harry esetlenül emelkedett fel, alig állva a lábán. Perselus egy szót sem szólt: felnyalábolta, és bevitte a szobába. Lefektette az ágyra, és gondosan betakarta.
– Köszönöm – suttogta halkan.
Perselus szomorú tekintettel nézett rá, és leült mellé. Tudta, hogy Harrynek erős lelki fájdalmai vannak, amire jó lett volna egy nagy adag bájital, de már nem adhatott neki.
– Sajnos több főzetet nem adhatok, mert így is sokat kaptál – magyarázta, s gondosan eligazította Harry nyaka körül a takarót. – Próbálj meg pihenni. Holnap úgysem mehetsz órákra, mert még nem gyógyultál meg teljesen.
Harry jobban összehúzta magát a takaró alatt, és oldalára fordult. Perselus indult volna a fürdőszobába, mikor meghallotta Harry motyogását.
– Kérem… kérlek, ne haragudj rám, hogy mindig olyan gonosz voltam, és undok… – motyogta miközben még jobban összekuporodott.
Perselus nem szólt, csak várta a végkimenetelt, hogy mit akar még mondani neki.
– Többet nem szeretnék olyan lenni, mint voltam… – suttogta tovább Harry.
– Örömmel hallom, hogy ahhoz, hogy megjöjjön az eszed, Draco elmondása szerint le kellett esned a lépcsőről – mondta hidegen, de aztán elmosolyodott. – Nem haragszok rád, de remélem, továbbra sem leszel nagyon goromba a diáktársaiddal, na meg a tanáraiddal.
Harry lehunyta a szemét, és nyelt egyet.
– Nem szeretnék tovább élni, elegem van… mindenből, és mindenkiből…
Perselus úgy döntött, hogy ha már főzetet nem adhat neki, akkor egy erős, úgynevezett ideiglenes nyugtató bűbájt bocsát rá.
– Holnapra minden rendben lesz – mondta halkan, és egy még erősebbel toldotta meg az előző bűbájt.
Harry végül, csak el tudott aludni, így Perselus álmosan és kissé szédelegve a fia furcsa viselkedésétől, bebotorkált a fürdőszobába.
oO{~S~}Oo
Perselus kezdte azt hinni, hogy talán valami új taktika Harry részéről ez a visszahúzódó viselkedés, de végül tévednie kellett. Az első furcsa dolog az volt, hogy látta őt olvasni… az még rendben, na de bájitaltankönyvet? Komolyan kezdte feltételezni, hogy amikor leesett a lépcsőről, történt valami.
Mikor úgy vélte, hogy a fiú aránylag rendbejött, kérdőre vonta. Hiába kérdezte az elmúlt nap eseményeiről, ő tagadott mindent. Pedig Perselus tudta, hogy bántotta őt valaki. Harry teljesen elsápadt, és egyfolytában hazudozni kezdett.
Ami még ennél is furcsább volt, hogy később felébredt a bájital hatása alatt, mikor nem kellett volna. Lázas volt, és hányinger kerülgette. Ilyen tünetek sosem vallottak a bájitalra. Sem a túladagolásra, sem elvonási tünetként.
Akkor is ezen járt az esze, mikor az irodájában a dolgozatokat javítgatta, és megszólalt a figyelőbűbájok többsége. Rögtön tudta, hogy megint az az eszement Black tett tönkre valamit. Pár percre rá Minerva jelent meg az ajtóban, és beszámolt a történekről, így Perselus gyorsan a terembe sietett.
El sem tudta képzelni, hogy Voldemort nem nyugszik, és már megint Harryt akarja. A legdühítőbb az volt az egészben, hogy Harry elküldte őt, és maga akart szembe szállni azzal a rohadékkal.
Perselusnak éppen sikerült magához térítenie, és megkímélni az elméje károsodásától. Sosem feltételezte volna a saját fiáról, hogy halálfaló akar lenni. Legalább fél óra veszekedés után rájött, ahogy Harry szemébe nézett: valóban nem akarta a dolgot.
Habogva próbálta magát kimenteni, miközben Perselus aggódóan nézte az egyre fehérebbé váló arcát.
– Harry, tényleg kimerült vagy, pihenésre van szükséged – tért el a tárgytól Perselus. Nagyon meglepte ez a bűnbánó viselkedés.
– Megyek – mondta suttogva Harry, és az ajtóhoz lépett.
Perselus egy perc töredékéig még azt hitte, hogy Harry mondani akar valamit, mert mintha megtorpant volna, a következő pillanatban azonban a fiú eszméletlenül a földre esett.
– Harry! – kiáltott fel rémülten. Odasietett hozzá, és letérdelt mellé. – Harry… hallasz engem?
Gyengéden megrázta, nem használt. Tudta jól, ha megint Voldemort az, nem lesz jó vége a dolognak, óvatosan pofozgatva próbálta magához téríteni, de semmi reakció. A fiú arca falfehér volt, és ahogy a pulzusát kereste, az is csak alig tapinthatóan lüktetett.
Perselus most már komolyan megijedt.
Óvatosan felemelte Harryt, és a lakosztály felé indult vele. A folyosón épp Minerva sietett az ebédlő felé, mikor meglátta őket, ijedten megtorpant.
– Mi történt Perselus?
– Nem tudom pontosan Minerva – mondta halkan, mikor megállt előtte. – Megtámadta Voldemort, azt hiszem, nem viselte túl jól. Megtenne nekem valamit? – McGalagony bólintott. – Szóljon be a hatos terembe, hogy elmarad a bájitaltan óra, mert közbe jött… egy fontos dolog.
– Majd kitalálok valamit, ne aggódj – mondta végül Minerva, és már a terem felé vette az irányt.
Nem tétovázott tovább, fél lábbal kitárta az ajtót, és gyorsan lefektette Harryt az ágyára. Pálcájával intett az ajtó felé, mire az a hangszigetelő bűbájokkal együtt bezáródott. Aztán leült mellé, és sietve ráfogta a pálcáját.
– Legilimens!
Arra számított, hogy majd megtudja Voldemort mit tesz éppen Harryvel, de nem így történt. Amint kimondta a varázsigét, erős mágiahullám tört elő a fiúból, aminek következtében a saját pálcája a szoba másik végében landolt.
– Mi a…? – kérdezte értetlenül, ahogy karját kinyújtva még meg tudta érinteni a visszahúzódó energiát. A kezével nem történt semmi különös, csupán az energia átáramlását érzékelte rajta. Kellett néhány perc, hogy felfogja, mit is látott.
Mágia tört elő Harryből. De hisz az nem lehetséges!
Harry világéletében gonosz volt… de történhetett valami, hisz a menekülésükkor is varázsolt. Még pedig nem akárhogy.
– Invito varázspálca! – szólt a szoba vége felé, mire a pálcája odalebegett hozzá, és ő eltette.
Teljesen ledermedve figyelte a szuszogó Harryt, miközben próbált magához térni… Ezek szerint az egy évnyi küzdelem nem volt hiábavaló, Harry megváltozott. Az előbb előtört mágiahullám is bizonyítja ezt… és úgy tűnik az eddigi viselkedéséből, hogy mindent megbánt.
Perselus úgy döntött, újraértékel mindent… így egész délután itt maradt Harry mellett, és csak kora este tartotta meg a gyűlést.
Egy újabb fárasztó tanácskozás után az ebédlőbe ment elhozni a vacsorájukat. Maga előtt lebegtetve érkezett meg a szállásukra, ahol Draco és Harry már beszélgettek.
Mikor érdeklődött fia hogyléte felől, az megint olyan félénken válaszolt, és ahogy ránézett rögtön elsápadt.
Vajon titkol valamit?
Biztos. Különben nem viselkedne így… ilyen bűnbánóan.
Vacsora után odament hozzá az ágy mellé, hogy kicserélje a gyertyát, mire Harry megint olyasmit mondott, ami sosem volt rá jellemző.
– Nem akarok megint veszekedni – mondta, és becsukta a könyvet.
Perselus felvont szemöldökkel nézett le rá.
– Nem állt szándékomban.
– Akkor jó – mondta higgadtan Harry, mintha nem erre számított volna. Letette az éjjeliszekrényre a bájitalkönyvet. – Nem kaphatnék valamit a szédülés ellen?
– Nem lenne tanácsos – mikor Harry értetlen arcot vágott, folytatta, – mivel délután egy igen erős főzetet kaptál a támadás miatt. Az elmúlt napokban is túl sok bájitalt ittál, már a túladagolás veszélye áll fenn. Különben sem mindig a bájital a megoldás.
Harry megigazította a párnát a háta mögött, és az oldalára feküdt, szembe vele.
– Akkor megpróbálok aludni.
– Már épp javasolni akartam – közölte Perselus, és mind a három takarót ráterítette Harryre. – Holnap aludhatsz, ameddig szeretnél, elégre szombat lesz. Különben sem engednélek órákra.
– Ja, jó…
– Viszont holnap én sem leszek annyira elfoglalt, így ha jobban leszel, gyakorolni fogjuk az okklumenciát. Nem szeretném, ha a ma délután újra megismétlődne.
Már megint zavarba jött… miért tartana az okklumencia gyakorlatoktól?
– Nem hiszem, hogy megfog – bizonygatta Harry, és még jobban maga köré vonta a takarót, mikor már Perselus indult volna az ágyához. – A mai után kétszer is meggondolja majd Voldemort, hogy megtámadjon-e engem.
Perselus megfordult, és csodálkozva nézte Harryt. Sosem merte a nevén nevezni azt a rohadékot.
– Hogy érted ezt? – kérdezte kíváncsian. – Nem hallottam még, hogy valaha is kimondtad volna a nevét, általában mindig Tudjukkinek hívod.
– Mivel többé már nem félek tőle, ezért mondtam ki a nevét. Különben is, a dolgokat mindig a nevükön kell nevezni, mert ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is.
Majdnem leesett az álla a válasz hallatán. Ezt mindig Albus mondogatta, de Harry még akkor nem ismerhette őt.
– Ez így igaz – értett vele egyet. Kíváncsi volt, vajon Harry mennyit árul el a támadásról. – Furcsa tőled ilyen okos gondolatot hallani. Szóval, mi történt azután, hogy engem kizártál a gondolataidból?
– Csak minden halálfalót és köztük Voldemortot is egy kis baleset érte, hogy úgy mondjam. Egyetlen varázslat volt, semmi több! De aztán Voldemort kiszabadult a kövek alól, amiket rázúdítottam.
Ez a válasz elég furcsa indok volt…
– Ezért nem távoztál Voldemort elméjéből, csak hogy valami kárt tehess? – kérdezte Perselus értetlenül. – Pedig ezzel csak feldühítetted, amitől még jobban fog téged keresni.
– Igen, azért.
Megint nem mer a szemébe nézni. Most már biztos volt benne, hogy Harry titkol valamit.
– Na jó, még később beszélünk az egyre erősödő varázserődről, de most már pihenj – döntött végül, aztán megigazította Harryn a takarót. – Ébressz fel, ha bármi baj van, világos?
Pár percre rá már el is aludt.
Perselus mikor visszatért a fürdőszobából, Draco még mindig ébren volt.
– Már nyugovóra kellett volna térned, elég késő van.
Draco, mint aki meg sem hallotta, miről van szó, mást kérdezett.
– Mondd, Perselus, talán már nem nagyon van rá szükség, hogy játsszam a szerepem Potternek? – tért rögtön a tárgyra. – Az elmúlt napokban valóban kedves volt, meg minden… már tényleg olyan, mint egy jó barát.
Perselus bebújt a paplanja alá, és elővette kedvenc olvasmányát.
– Amondó vagyok, ne utálatoskodj vele – mondta végül. – Talán egy év után elértük, amit akartunk: annyi jóság vette körül, hogy lassan jó ember válik belőle.
– Ahogy gondolod – sóhajtotta Draco, és háttal fordult neki. – Akkor jó éjt.
– Jó éjszakát neked is.
Hiába volt az ölében a kedven olvasmánya, nem kötötte le a figyelmét, tekintete alvó fiára esett. Végre egy év múltán egy kis örömet érzett, hogy nem volt hiábavaló eddig, amit érte tett.
oO{~S~}Oo
Ismertesse a különféle gyógynövényeket (csak azokat), melyeket az Álomeszencia főzetnél kell alkalmazni, a latin neveivel kiegészítve!
– Zsálya más néven Sava officina, melynek sok friss levelét kell aprítva beledobni,
– Fehér üröm, más néven Artema Absinthium, aminek friss hajtását használjuk, és a
– Kakukkfű más néven Thymus Valgaris, aminek szintén a sajátos ízű hajtásait kell a főzetben felhasználni, elég sok mennyiségben.
Perselus még kétszer átfutotta a válaszokat, mire felfogta, mit olvasott. Aztán a lap tetején lévő nevet is kábé ugyan ennyiszer olvasta el: Harry Piton – témazáró dolgozat.
Amiben egyedül jó volt Harry az a bájitaltan. De a mostani dolgozata egy kész katasztrófa. Hogy írhatott ilyen teljesítményén aluli témazárót?
Szokás szerint az irodájában javított, és most épp volt rá ideje is. Ingerülten beletúrt a hajába, és sóhajtva mártotta meg végül pennáját a piros tintában.
A helyes válaszok a következők:
– Zsálya más néven Salvia officinalis, ennek a gyógynövénynek csupán kevés friss levelét lehet felhasználni, mert ezen növény túladagolása örök álmot okozhat.
– Fehér üröm, más néven Artemisia Absinthium ennek nem a friss hajtását kell felhasználni, hanem a szárított morzsalékát!
– Kakukkfű más néven Thymus vulgaris, ebből a növényből nem szabad sokat felhasználni, hisz ez fűszer, és nagyon erős az aromája.
Harry, legközelebb figyelmesebben olvasd el a tankönyvben leírtakat. Ezt a dolgozatot nem osztályozhatom másra, csak trollra. Kérlek, szedd össze magad, mert így a félévi vizsgákon meg fogsz bukni.
Az utóbbi időben valóban sokat foglalkozott a bájitaltannal, de úgy tűnik, nem eleget. Perselusban fortyogott a düh, ahogy meglátta a gyógynövények latin neveit. Pedig ezek még a legegyszerűbbek voltak!
Elővette a következő dolgozatot, ami Longbottomé volt, és olvasni kezdte. Volna. De ebben a pillanatban riasztóbűbájok sokasága szólalt meg. A SVK teremtől kezdve a saját szállásukig.
Perselus ijedtében ráborította Longbottom dolgozatára a piros tintát. Felpattant, és tisztára varázsolta a pergament. El sem tudta képzelni, mi a fene történhetett már megint… csak nem Harry szökött ki? Az nem lehet… akkor nem szólaltak volna meg a saját lakosztályán lévő varázslatok.
Kilépett a folyosóra, és egy dühöngő átváltoztatástan tanárral találta szemben magát.
– Black professzor megint elintézett egy termet… és… azt hiszem, megtámadta Harryt.
Perselus értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Micsoda?
– Jól hallottad! – dühöngött Minerva. – Blacket megtalálod a teremben.
Perselus már rohant is, hogy utánajárjon a dolognak. Mikor odaért, Blacket ott találta vigyorogva az asztala mögött. Mikor azonban meglátta őt, az önelégült mosoly leolvadt az arcáról.
– Mi történt már megint? – kérdezte Perselus ingerülten.
Black csak megvonta a vállát.
– Semmi különös, csak a fiad szemtelen volt, én pedig, megleckéztettem…
Perselus hirtelen megkerülte az asztalt, és megragadta Black gallérját. – Már megint ártottál Harrynek?! Bántottad?
– Nem igazán… – Black próbált az erős szorításból kikeveredni, de nem ment. – Felhozta Remust, engem meg egy kissé elkapott a hév…
Perselus igyekezett uralkodni magán. Nem hiányzik, hogy egy fölösleges gyilkosság miatt elítéljék…
– Még később beszélünk – sziszegte az arcába, és akkora lendülettel engedte el Blacket, hogy az hátraesett székestül.
Meg sem várta, mit reagál, már el is hagyta a helységet. Odakint megint találkozott Minervával.
– Sehol sem találtam, szerintem a szállásotokon van – mondta, aztán nyugodtabban hozzátette: – Biztos nem esett baja, csak megijedt egy kicsit.
Ahogy azonban Perselus vacsora közben visszagondolt az ez utáni eseményekre, nem erre jutott. Időnként Harryre nézett, aki látszólag olvasott, de a gondolatai máshol járhattak.
Teljesen kiborult. Erre nem volt más magyarázat.
De Lupin már elég régen meghalt… csak most siratná meg? Ez még viccnek is rossz. Miért siratna olyan embert, akit világéletében utált…
Perselus egyszerűen nem tudott napirendre térni e fölött.
Ami a soron következő gyűlés alatt történt, az pedig már őszintén megdöbbentette őt.
Harry sosem tört rájuk tanácskozás közben, de most megtette. Ami ennél is ijesztőbb volt, tudta, mi történik a kint lévő csapattal. Piton ki is ment néhány emberrel, és még időben a segítségükre tudtak sietni.
Ezek után mosolyogva tért vissza a többiekkel, még Black sem tudta felidegesíteni, pedig valljuk be, megpróbálta. Éppen bezárták a bejárati ajtót, mikor megfordult, és egy véres ruhás Mundungus nézett rá vissza.
– Perselus… – kezdte, de a hangja megbicsaklott. Vett egy nagy levegőt, és újra belekezdett: – Perselus, gyere gyorsan, a fiad… életveszélyes állapotban van.
Piton érezte, ahogy arcából kifut a vér. Mi történt már megint? Csak nem Voldemort?
Mundungus a fejével a lakosztálya felé biccentett. Nem szólt semmit, csak követte őt. Mikor beléptek, Perselus érezte, ahogy megszédül a látványtól.
Harry az ágyon feküdt, körülötte minden csupa vér. Draco szomorú tekintettel nézte őt, Amelia pedig egy vastag rongyot szorított Harry oldalához. Perselus odarohant hozzá.
– Mi történt? – kérdezte rekedten. A saját hangját tompa visszhangként érzékelte.
– Én nem is tudom… mikor megmondta, hogy veszélyben vannak a Rend tagjai, ti elmentetek – magyarázta Draco. – Ő meg összeesett. Már ki tudja mennyi ideje vérzett… és nem szólt.
– Nem sikerült elállítani? – kérdezte Perselus Ameliától.
– Nem. Reménykedtünk, hogy hamar visszatérsz… mert senkinek sem sikerült meggyógyítania őt – válaszolta, és még hozzátette: – Valami súlyos átok lehetett, az egész mellkasát elérte… és megállíthatatlanul vérzik.
– Nekem sikerülni fog meggyógyítani – mondta Perselus halkan. – De nyugalomra van szükségem.
– Rendben.
– Én szeretnék… – kezdte Draco, de Mundungus teketóriázás nélkül kirángatta őt a szobából.
Perselus előhúzta a pálcáját, és legalább háromféle vérzéscsillapító bűbájt alkalmazott Harryn, mire elállt a vérzés. Legalábbis valamennyire… pedig ennyi bűbáj után már igazán meg kellene szűnnie. Mikor felhúzta a furcsamód szakadt talárt, megdermedt a látványtól. Pálcájával újabb varázsigéket mormolt, amitől a hosszú átok sújtotta seb lassan záródni kezdett.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a mély vágás végre begyógyult, és nyoma sem maradt. Mert ez az átok az volt, amit ő talált fel… nem gondolta volna, hogy egyszer még a saját fia is ennek áldozatává válik.
Rendbe rakta az ágyat Harry körül, gondosan betakarta, és imádkozott, hogy többet ne kelljen már szenvednie a fiúnak Voldemorttól.
A többi Rend tag megértette, hogy ilyen körülmények között nem hajlandó gyűlést tartani, így ma mindenki hamarabb mehetett aludni. Draco később visszatért, arca még mindig olyan sápadt volt, mintha ő szenvedte volna el a súlyos vérveszteséget.
Perselus jól tudta, hogy kisebb fajta sokk érte a fiút, amiért ilyen rossz állapotban látta fogadott testvérét. Draco szótlanul megmosakodott a fürdőszobában, aztán halkan jó éjszakát kívánt, és aludni ment.
Perselus úgy döntött, inkább Harry mellett virraszt, hisz bármilyen kimerült is legyen, nem igazán tudott volna aludni a sok izgalomtól. Közelebb varázsolta az asztalt, és neki látott a jelentéseket átnézni. Mikor azonban azt is megunta, elővette a régi kódexet, amiben egy feltehető horcuxról volt szó, pontosabban a feltételezett alkotójáról.
Feltette a lábát a szemközti székre, és neki kezdett volna az olvasásnak, ám a mellette lévő gyertya pislákolni kezdett, s ő már jól tudta, ki érkezett. Régen beszéltek utoljára.
– Azt hittem ilyen kései órán már alszol – mondta a szellemlény, és szilárd testet öltött. Miután közelebb ment Harry ágyához, szomorúan nézett le rá. – Megint életveszélyben volt?
– Igen – felelte Perselus, és becsukta a könyvet. – Lassan már az ujjaim sem elegendőek, hogy meg tudjam számolni, hányszor támadta meg Voldemort. Gondolom, van róla valami elképzelésed.
– Persze, hogy van. Végre jó ember válik belőle, és ezt a növekvő ereje is mutatja. Ezért akarja magának Voldemort. Az oldalára akarja állítani, hogy nagyobb hatalomra tegyen szert.
Perselus összevonta a szemöldökét.
– Valójában, én is erre jutottam.
– Albus mit gondol?
– Nem tudom. Hogy őszinte legyek már hónapok óta nem beszéltünk – merengett el Perselus. – Biztos hogy köze van Harry szokatlan viselkedéséhez az eltűnésének. Titkol valamit.
– Szeretnék beszélni Harryvel.
– Van róla fogalmad, mi történne? – kérdezte döbbenten Perselus. – Lupin, te halott vagy. Harry legutóbb teljesen kiborult ettől, és magát hibáztatja a halálod miatt. Nem tudom, mi történne, ha csak úgy megjelennél előtte. Gondolkodj már!
Lupin keserűen leült az ágy szélére.
– Pedig szívesen elmondanám neki, hogy minden az én hibám volt.
– Szerintem semmi értelme – tette hozzá Perselus, ahogy a fiára nézett.
– Ezt meg hogy érted? – fordult felé Lupin.
Perselus sóhajtott egyet, és kis idő múltán kibökte.
– Mert ő nem Harry.
– Ezt már az előbb is mondtad – világosította fel Lupin.
– Nem, nem úgy értem. Ő egészen más személyiség – pontosított, miközben megcserélte a lábát a széken.
– Micsoda?!
– Nem jöttem még rá a valódi kilétére, de azt biztosan állíthatom, hogy aki az ágyon fekszik az egy teljesen más gyerek – magyarázta Perselus, miközben azon csodálkozott, hogy Lupin még mindig nem érti, mire céloz.
– Arra gondolsz, hogy hogyan viselkedik? – faggatózott tovább Lupin, aztán kezével végigsimított Harry sebhelyén. – Azon én is elcsodálkoztam, hogy mennyire kiborult legutóbb. Pedig már elég régen meghaltam. Ezt a sebhelyet nem lehet csak úgy varázslattal megvalósítani, eredetinek tűnik, így tehát -vagy Szászfülé főzetet használ, vagy nem tudom…
Perselus kezével a könyvön dobolt.
– Az egész lénye titokzatos, kerüli a tekintetem, mintha titkolna valamit. Ami a legfurcsább az egészben, hogy minden tettét csupa jóság ösztönzi. Javíts ki, ha tévednék, de Potter ennyire sosem javulhatott volna meg.
– Hm. Mondasz valamit. De akkor ki lehet ő? – kérdezte végül Lupin, és felállt az ágyról. – Egy halálfaló, aki gyerekbőrbe bújt?
Perselus megvetően horkantott egyet. Ez a várfarkas nem lehet ennyire tudatlan!
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Lupin! Szerinted mit jelent az a szó, hogy jóság? Ha halálfaló lenne, akkor nem így viselkedne. Kezdem komolyan azt feltételezni Albusról, hogy egy roppant erős varázslattal sikerült Potterből két személyiséget alkotnia. Aki itt az ágyon fekszik, abban vannak a jó tulajdonságok.
Lupin keresztbefonta a karját.
– Ez egy kicsit őrült következtetés.
– Akkor mégis mivel magyarázod? Ő nem Potter. Valaki más.
Harry álmában az oldalára fordult, de nem ébredt fel.
– Azt hiszem, megyek – jelentette be Lupin. – Később még beszélünk.
Perselus rábólintott, mire a másik egy szempillantás alatt eltűnt. Visszatért az olvasnivalójához, hátha talál valami útmutatást Laetitia kelyhéről, hogy egy újabb lélekdarabot pusztíthasson el.
Egy órával később annyira elmerült a kutatásban, hogy meg sem hallotta, mikor tért magához Harry.
– Kérhetek egy pohár vizet? – kérdezte szinte alig hallhatóan.
Perselus zavartan nézett fel. Felállt a székről, aztán töltött a kancsóból egy kis vizet a mellette lévő pohárba.
– Miért nem tudok mozogni? – kérdezte rekedten Harry. Hangja ijedségről árulkodott.
– Holnapra már rendbe jössz – magyarázta, és sikerült Harryt megitatnia néhány korttyal. – Most még a gyógyító varázslatok hatása alatt állsz.
Letette a poharat az éjjeliszekrényre, aztán közelebb húzta a széket Harry ágyához. Perselus éppen érdeklődni akart a látomásairól, mikor a fia megszólalt.
– Ugye senkinek sem esett baja? – Perselus dühe hirtelen elszállt, ahogy meghallotta ezt a kérdést. – Senki sem halt meg, igaz?
– Még időben érkeztünk, így nem mentek a Nagyterem felé. Néhány halálfaló biztosan nem felejti el az átkainkat – itt gúnyosan felnevetett. – Kisebb sérülések vannak, de nem esett senkinek sem komolyabb baja
A következő pillanatban viszont már ingerülten nézett Harryre, és elhatározta, nem fogja magát olyan könnyen lerázni.
– Miért nem szóltál, hogy a vízióid teljesen valóságosak voltak?
– Hát, mert ha nem siettek, akkor…
– Ha nem érünk vissza olyan hamar, akár meg is halhattál volna! – csattant fel dühösen Perselus, és idegesen a másik ágyra tekintett. Nem hiányzik, hogy ordibálásával felébressze Dracót. – Tisztában vagy vele, hogy rajtam kívül más nem tudott volna rajtad segíteni!
– De ha megmondom, hogy nem vagyok jól, akkor nem mész segíteni nekik! Ki tudja, hányan haltak volna meg, ha te nem vagy ott! Vagy tévedek?
Perselus most már végképp nem tudta mit gondoljon. Miért érdekli, hogy mindenki épségben van–e?
– Valóban – ismerte el végül. – De te mindennél fontosabb vagy, hiszen te vagy az egyetlen reményünk, és a fiam is!
– Hagyjuk.
A bájitalok mestere kissé előredőlt, és kezével az ágyra támaszkodott.
– Elmesélnéd, pontosan mi történt, mikor elaludtál?
– A Nagyteremben voltam, ahol Voldemort a jelentéseket hallgatta volna… – itt abbahagyta egy pillanatra, és korrigálta magát. Valami mást akart mondani, nem ezt, Perselus ebben biztos volt. – Szóval a jelenéseket hallgatta… és áttértek arra, hogyan tudnák elterelni a figyelmüket a Rend tagjairól.
– Értem – mondta gyanakodva. Végül is erre a válaszra számított. Hátradőlt és keresztbefonta a kezét a mellkasán. – Viszont azt nem értem, hogy mikor sérültél meg így.
– Tudod, akiknek a jelentése nem volt kielégítő, azokat átokkal büntette – itt kínosan nyelt egyet. – Ront is… mégpedig a Sectumsemprával… és hát éreztem minden átkot, amit az este Voldemort az emberekre szórt…
Perselus azt hitte rosszul hall. Kellett egy kis idő, mire összeszedte magát.
– Sectumsemprával… – ismételte, hogy megbizonyosodjon róla, valóban ez volt-e az a szó.
– Igen, hisz tudod, azt az átkot te találtad ki, te, a Félvér herceg… – Harry elhallgatott, és ijedten nézett apjára.
Honnan tud erről? Perselus igyekezte elfojtani a haragját, mert nagyon nem volt kedve éjnek idején ordibálni vele.
– Erről honnan szereztél tudomást? – kérdezte kihívóan, és előredőlt. – Senkinek nem beszéltem róla, hogy ilyen átkokat találtam ki! Arról meg pláne nem, hogy mi volt az álnevem!
De a fiú csöndben maradt.
– Válaszolj! – szólt rá ingerülten.
– Hát régen még meséltél róla… tudod…
Még hogy mesélt neki róla? Sosem említette, hogy ilyen félelmetes dolgokat művelt!
– Régen meséltem neked? – kérdezett vissza értetlenül. – Nem is voltunk beszélő viszonyban egészen a lépcsős balesetig! Sőt, azelőtt csak egy évig voltál velem a Menedéken!
– Jól van már! Egyszerűen nem emlékszem rá! – Már megint próbál magyarázkodni. – Régen volt…
Perselusnak nem kellett néhány percnél tovább a szemébe néznie, hogy kitalálhassa, hazudik.
– Harry, tudod jól, hogy utálom, mikor a szemembe hazudnak – mondta hidegen.
– Én nem…
– Harry, ha nem mondod el, honnan tudsz róla, esküszöm Veritaserumot itatok veled! – kiáltott fel türelmét vesztve, mire a szomszéd ágyból mocorgás hallatszott.
Draco átfordult ugyan a másik oldalára, de nem ébredt fel.
– Remek, adjon… adjál csak be illegális igazságszérumot, miért is ne! – feleselt vissza Harry. – Elmondom majd, ha úgy akarom!
Már megint nem néz néhány percnél tovább a szemébe. Tart tőle, hogy valamit kiolvashat belőle egy jó legilimens.
– Tehát, nem vagy hajlandó elmesélni? Nos, rendben – mondta végül Perselus. Felállt, a székét betolta a helyére, és megállt Harryvel szemben. – Akkor ezek után ne várd, hogy higgyek neked, vagy egyáltalán bízzak benned továbbra is.
Harry olyasmit mondott, amire végképp nem számított.
– Voldemort mondta – Perselus megfordult és kíváncsian várta a magyarázatot. – Még régebben… nála van a bájitalkönyv, amibe ezeket lejegyezted.
– Ezt miért nem merted eddig elmondani?
– Mert… mert akkor a lelkesedésed a háború nyerését illetően alábbhagyna, ha tudnád, hogy egy olyan fontos könyv nála van.
Perselus felvonta a szemöldökét. A kölyöknek határozottan meg volt a magához való esze.
– Ez így igaz – értett vele egyet. – Nos, legalább tudom, hogy hol van. Sehol sem találtam, mikor elkezdődött a háború, és lerombolták a könyvtárat.
Harry ásított egyet, és lehunyta a szemét.
– Ha nem haragszik… szol rám… – megint ásított egyet – alszok egyet.
– Már éppen javasolni akartam – jegyezte meg Perselus, és odahajolt, hogy jobban betakarja. – Tudni illik egy ilyen vérveszteség után sokat kell pihenni, és másnap rendesen enni.
– Akartam… csak nem volt étvágyam… – motyogta Harry, és végül elaludt.
Perselus legújabb elmélete az Albus féle varázsról szépen szertefoszlott. A gyerek nem lehetett egyszerűen csak jó tulajdonságok alkotása. Potter SOSEM szerzett tudomást a Félvér herceg könyvéről. Aki meg itt feküdt, az pontosan tudott róla mindent.
oO{~S~}Oo
Perselus kémként eltöltött évei alatt nagyon is megedződött. Nap, mint nap követte állítólagos fia mozdulatait, az árulkodó jeleket keresve. Nem talált semmit, egészen addig, amíg sor nem került a nyilvános étkezésre.
Harry szorongva követte őt, és végig úgy viselkedett, mint aki soha életében nem járt az ebédlőben. Amikor pedig beléptek, keresztapját meglátva, éppen csak hogy el nem rohant félelmében.
– Nem ehetnénk esetleg mégis otthon? – kérdezte könyörögve, és rögtön hátat fordított Blacknek.
Perselusnak végül leesett, hogy miért nem akarhat itt lenni. Két kezével megfordította, nehogy esélye legyen megszökni, és egészen egy üres asztalig vezette őt.
– Nem – mondta határozottan. – Napok óta nem ettél rendesen, most itt az ideje.
Végül nem a keresztapja melletti asztalhoz ültek, hanem kettővel arrébb. Harry már nyugodtabbnak tűnt, valószínű kellően nagynak ítélte a távolságot, ami Black és közte volt. Perselus nem szólt egy szót sem, hanem vett egy pár pirítóst a kosárból, és megkente vajjal.
Úgy döntött, felesleges elvennie a narancslekvárt az asztalról. Harry csak nem vág le egy hisztit emiatt! Ami viszont ezután következett, már határozottan szokatlan volt.
Harry megkent két kenyeret narancslekvárral, és jóízűen enni kezdte. Perselus emlékei szerint, amikor akár egyetlen falat narancslekvár is lecsúszott fia torkán, rögtön hányni kezdett tőle. Még fontolgatta egy ideig, hogy kivarázsolja a kezéből, de mikor az első kenyeret eltűntette, és még mindig jól volt – nem tette.
– Mi az? – kérdezett rá Harry, és nyugodtan bekapta pirítósa maradékát.
– Nem emlékszem rá, hogy valaha is megetted volna a narancslekvárt – jegyezte meg Perselus óvatosan, és miután lenyelte a falatot, még hozzátette: – Mindig is utáltad.
Jól látta, amint Harry zavartan a kenyérre néz, és aztán rá, miközben próbál valamit kisütni.
– Tudod, azóta megszerettem… mármint az utóbbi napokban megkívántam… és hát gondoltam eszek egy keveset…
Perselus határozottan elkönyvelte magában, hogy ez a fiú, aki itt ül, pocsék színész.
– Keveset? – dünnyögte, ahogy a Harry tányérján lévő immár három szelet megkent kenyeret nézte. – Örülök neki, hogy legalább most többet eszel. A tegnapi eset után ma már jó lenne, ha legalább háromszor étkeznél.
Végül Harrynek sikerült a tanulnivalója felé terelni a szót, így nem derült ki még is miért nem lett rosszul a narancslekvártól.
oO{~S~}Oo
Idővel Perselus már teljesen összezavarodott. Még kifinomult érzékei is cserbenhagyták. Egyszerűen nem tudott rájönni Harry titkára. Pontosabban maga Harry volt a megfejtendő titok.
Így hát kihasználta az egyetlen lehetőséget, amivel fényt deríthet a dologra. Ez a fiú rettenetesen aggódott az okklumencia gyakorlatok miatt. De valahogy rá kell jönnie, mi folyik itt…
Miután megint lezajlott egy veszekedés köztük a veszélyekről, végre magára a gyakorlatra koncentrálhattak. Ismét kitalált valamit, hogy ne kezdjék éles helyzettel… Azt állította, hogy mióta leesett a lépcsőről, nincs birtokában ennek a tudásnak.
Így Perselus vett egy pár mély lélegzetet, hogy ne ordibáljon tovább.
– Akkor tényleg az alapoknál kell kezdenünk – döntött végül.
– Rám fogsz kiáltani, hogy Legilimens, és nekem meg ki kell taszítanom téged az elmémből? – kérdezett rá a fiú. Perselus teljesen ledöbbenve nézett rá. – Miért, nem úgy…?
– Az alapokkal, Harry! – világosította fel. – Amiről te beszélsz, az már a legfelső szintnek számít. Meditálni fogunk, mégpedig közösen.
– Meditálni…?
– Kezd olyan érzésem lenni, mintha az elmúlt évben végzett gyakorlatok lényegét teljesen elfelejtetted volna.
– Régen volt… – terelte el a szót Harry.
Már megint kezdi… ezek az örökös magyarázkodások.
– Annyira nem… na, mindegy. Gyere közelebb – intett neki. Harrynek azonban esze ágában sem volt közelebb menni. – Merlinre! Nem harapom le a fejed!
Harry végül vonakodva oda ült hozzá, úgy, hogy térdük egymáshoz ért.
– Harry! – szólt rá türelmetlenül. – Mondom, hunyd le a szemed, és lazulj el. Csak a hangomra figyelj.
Kezdett olyan érzése lenni, hogy a fiú sosem vett részt okklumencia órákon. Amikor hozzáért a homlokához, összerezzent. Perselus gondolatban megjegyezte, hogy Harry valóban tart tőle.
– Semmi baj. Lazulj el… csak a hangomra figyelj.
A gyakorlat után megint furcsa dolog történt. Legalábbis az ő számára. Harry állítása szerint ő korábban úgy tanította, hogy ráordított, és parancsolgatással ösztönözte a védekezésre. Persze mindezt magázva adta elő.
Csodálkozva húzta fel az egyik szemöldökét.
– Először is, az apád vagyok, ne magázz – mondta szigorúan. – Másrészről pedig, nemigen volt ilyenre példa. Sosem ordítottam veled gyakorlás közben. Most már kezdem komolyan azt hinni, hogy titkolsz előlem valamit.
Látta, ahogy Harry kezd elsápadni. Ez volt a legjellemzőbb dolog, ha valami olyasmiről volt szó, amiről nem szándékozott beszélni.
– Nem titkolok semmit – hangja elég bizonytalannak tűnt. – Csak egyszerűen nem emlékszek semmire a múltkori órákból…
– Ugye tisztában vagy az okklumencia fogalmával? – faggatta tovább a gyakorlatról, és úgy tett, mintha már nem akarná többet említeni furcsa viselkedését.
– Igen… olyan, mint a gondolatolvasás – felelte Harry engedelmesen, miközben kerülte a tekintetét.
– A gondolatolvasás nem egyenlő az okklumenciával. Az egy idióta mugli fogalom. Az tény viszont, hogy ha valaki elég képzett: tudja értelmezni az alany agyában látottakat. Ezért a jó okklumentor észreveszi, ha hazudnak neki, csupán abból, ha a szemébe néz az illetőnek. – Egy idő után Harry felnézett rá. – Roppant idegesítő, ha ezt a például a saját fiam teszi.
– Nem is…
– Az előbb láttam, ne tagadd, Harry! Az elmúlt napokban szinte minden percben a hazugság és gyűlölet tölti ki az elmédet! – mondta hangosabban Perselus. – Eddig abban a hitben voltam, hogy vége közted, és Draco közt is az ellenségeskedésnek, de úgy látszik, tévedtem. Valahányszor rám nézel, gyűlöletet vagy félelmet látok a tekintetedben!
– Ilyen nincs! Nap, mint nap az agyamban turkálsz, mégis hogy képzeled?! – csattant fel Harry. Valahogy nem érdekelte, hogy már ő is ordít.
– Miért, mit vártál, ha folyamatosan hazudsz nekem!? – üvöltötte vissza Perselus, aztán halkabban hozzátette: – Harry, te is ott voltál, tisztában vagy vele, hogy nem én öltem meg Albust.
– Tessék…? – kérdezte rekedten.
Perselus teljesen elcsodálkozott a fiú tekintetén. Úgy tűnt, mint akit komolyan meglepetésként ért a bejelentés. Elmondja, mit gondol, és akkor kiderül, mennyit árul el a fiú az állandó gyűlöletről.
– Folyton ezek a gondolatok töltötték ki az elméd. Tehát, kérdem én, miért jár ilyen dolgokon az agyad, ha azok meg sem történtek? Az érzéseidet meg tudom érteni, mindig is gyűlöltél engem.
– Ez nem igaz… – mondta bizonytalanul Harry. – Én… én egyáltalán nem gyűlöllek. Csak… nem is tudom, hogy mondjam el… őrültnek hinnél.
– Örömmel hallom, hogy már máshogy vélekedsz. Ha van valami baj, nekem elmondhatod. Nem foglak őrültnek nézni – jelentette ki Perselus. – Elárulod, miért gondolsz ilyenekre?
Harry nyelt egyet, és megint egy újabb magyarázattal állt elő.
– A lépcsős baleset óta nem igazán emlékszek mindenre… mármint egy pár dologra igen, de olyan apróságokra, mint a gyakorlatok, egyáltalán nem.
– Inkább hazudoztál nekem, mint hogy ezt bevalld? – Perselus csodálkozást színlelt. Ilyet talán egy elsős mardekáros rögtönözne… – Idővel majdcsak visszatérnek az emlékeid néhány dologról. Ha nem, megoldjuk bájitallal.
– Nincs rá szükség… lassan eszembe jutnak a dolgok…
Hirtelen kivágódott az ajtó, és Draco vidáman berohant.
– Megjöttem az utolsó büntetőmunkáról, el sem hiszem! – egy újabb csattanással bevágta maga mögött, és szembefordult velük. – Ja, bocsánat, azt hittem, hogy csak Harry van itt.
– Ha csak Harry lenne itt, akkor sem kellene üvöltöznöd, vagy épp csapkodni az ajtót – morogta Perselus, és egy pillanat alatt felvette a cipőjét. – Hamarabb végeztünk a gyűléssel, így Harryvel már a gyakorlatot is befejeztük.
Majd felállt, és kisimította talárját.
– Elmegyek az ebédlőbe a vacsoránkért, gondolom, már nagyon éhesek vagytok.
– Épp kérdezni akartam, hogy itt eszünk–e – mondta Draco, és leült Harry ágya végébe. – De hozzátenném, Black épp ott van az ebédlőben. Akkor már inkább itt, ugye, Harry?
Még mielőtt távozott volna, visszanézett az ajtóból Harryre. Életében először nem tudta, mit tegyen. A fiú maga volt a megtestesült jóság… nem akarta kínos helyzetbe hozni. Talán idővel magától elárulja, hogy kicsoda.
oO{~S~}Oo
Hetekkel később Perselus úgy döntött, hogy a karácsonyt a főhadiszálláson fogják tölteni. Harry napról–napra egyre rosszabbul nézett ki, és a férfi komolyan aggódni kezdett érte.
Még magának sem akarta bevallani, de nagyon megszerette a fiút. Az elmúlt hetek már–már olyanok voltak, mintha egy igazi család lennének. Perselus egyfolytában várt az alkalomra, vagy egyéb jelre, hogy fény derüljön arra a nagy titokra, ami Harryt körülveszi. Már világos volt számára, hogy ez a fiú, aki Harrynek adja ki magát, tele van jósággal, és jó szándékkal. Benne viszont, hiába legyen az apja, valamiért nem bízott.
De miért?
Perselusnak nem kellett sokáig várnia a válaszra. Valamikor az éjszaka közepe lehetett, hogy felriadt álmából. Ijedten ült fel. Egy pillanatra azt hitte, történt valami visszafordíthatatlan: rájuk támadtak, vagy valami… de a szobában teljes csend honolt. Nem értette, mi ébreszthette fel.
Már épp vissza akart aludni, mikor egy félelmetes sikoly hallatszott a szoba túlsó feléből.
– Lumos! – kiáltott fel türelmetlenül, miután már két perce hiába kereste a pálcáját. A szobában halvány fény gyulladt a falak mentén. Draco álmosan ült fel az ágyon, és megdörzsölte a szemét.
– Mi a fene van…? – kérdezte, de egy újabb elhaló sikolytól félbehagyta.
Perselus egy perc alatt talpra állt, és riadtan Harry ágyára nézett. De a fiú nem volt ott, hanem a földön feküdt belegabalyodva a takarójába, miközben vadul forgolódott. Odasietett mellé, letérdelt, és két kezével közrefogta az arcát.
– Harry, ébredj fel! – szólt rá hangosan, de semmi sem történt. A fiú teljesen magánkívül volt, nem reagált a pofozgatásra sem. – Harry, kelj már fel! Nincs semmi baj!
– Miért nem ébred fel? – kérdezte rémülten Draco, miközben felkelt az ágyából.
– Nem tudom… – mondta egyre növekvő rémülettel, pedig tudta, hogy ezt nem Voldemort okozza, csak egy rossz álom lehet. Perselus megragadta a fiú mindkét karját, és erősen megrázta.
– Harry, ébredj már fel!
Ez már határozottan hatott: Harry kinyitotta a szemét, és zavartan nézett rá. Felült – és még mielőtt Perselus elengedte volna őt, – ijedten lerázta magáról a kezét.
– Engedjen el! – kiáltott fel rémülten, és ültében hátrább csúszott a hideg földön.
– Nyugodj már meg, Harry! Senki sem fog bántani! – mondta Perselus nyugodtan, miközben elképzelése sem volt róla, miért ilyen ellenséges.
– Nem hiszek magának… az előbb is… – motyogta Harry, miközben egyre hátrált ültében. Perselus meg mert volna rá esküdni, hogy egy kisebb idegösszeroppanást kapott a fiú.
– Perselus… mi van vele? – kérdezte rémülten Draco a háta mögött.
A férfi hátrafordult egy pillanatra, hogy intsen Dracónak, menjen hátrébb. Mire visszafordult, Harry már a pálcáját fogta rá.
– Ne jöjjön közelebb! – sziszegte.
– Harry! Nem fog téged senki sem bántani! Sem én, sem Draco! – bizonygatta Perselus, és kezével a háta mögé tolta Dracót, a biztonság kedvéért.
– Draco, hozz egy Nyugtató főzetet! – utasította Perselus a fiút, aki felpattant, és a szekrényhez lépett. – A legfelső sorban találod, az a nagy kerek üveg.
– De az nagyon…
– Azt hozd! – Perselust nem érdekelte, milyen erős nyugtató ad neki, csak az, hogy Harry túl legyen ezen, és ne emlékezzen erre. Még egy kicsit közelebb ment fiához. – Harry, légy szíves add ide azt a pálcát, még mielőtt valami őrültséget teszel.
– Mondtam, hogy ne jöjjön közelebb! – kiáltotta újra kétségbeesetten. – Különben…
Perselus kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét, és elvette tőle a pálcát. Átadta Dracónak, és egészen közel ment hozzá. Harry hátrált, ameddig csak tudott, egészen az éjjeliszekrény mellé a falig. Felhúzta a térdét, és átkarolta.
– Hagyjon békén… – motyogta maga elé, közben előre–hátra ringatva magát. Perselus közelebb jött, és kezével megérintette a vállát. Harry dühösen lerázta magáról. – Ne érjen hozzám!
– Totál ki van bukva… – suttogta halkan Draco, miközben átnyújtotta neki az üvegcsét.
– Igyál egy pár kortyot – mondta Perselus, és bal kezével szorosan átkarolta. Jobb kezével a szájához szorította az üvegcsét. Meglepetésére Harry engedelmesen megivott egy pár kortyot. – Még egy keveset.
A főzet nagyon hamar hatott: Harry elgyengült, a feje oldalra bukott. Perselus erősen magához fogta, nehogy eldőljön a fiú.
– Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte aggódóan Draco. – Ki tudja, mennyi ideig üti ki ez az erős nyugtató.
– Muszáj volt – mondta halkan Perselus. – Nem fog neki megártani.
– Csak éppen ki tudja, mikor kel fel legközelebb…
– Draco! – szólt rá ingerülten. – Ártanék szerinted Harrynek?
Perselus óvatosan magához fogva felemelte Harryt a földről, és az ágyára fektette őt. Gondosan betakarta, majd leült mellé.
– Van róla valami fogalmad, mi történhetett? – kérdezte halkan Draco, miközben leült a saját ágyára.
– Nem tudom. Remélem, reggelre jobban lesz – válaszolta Perselus, és kezével végigsimított fia arcán, megtapogatva a nyakát is.– Nincs láza, úgy tűnik, nem beteg. Azt hiszem, egy rémálom előhozta az elfojtott fájdalmat, amitől teljesen kiborult.
– Akkor nem a Sötét Nagyúr volt?
– Nem – sóhajtotta Perselus. – Menj, Draco aludni, én még ébren maradok egy kicsit.
– Rendben…
Harry úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak nyöszörgést hallatott. Perselus megszorította kezét, éreztetve, hogy nincs egyedül.
– Nincs semmi baj.
Végül Harrynek sikerült elaludnia az erős nyugtatótól, amit beadott neki. Tudta, hogy nem volt a legmegfelelőbb ötlet, de hirtelen ez bizonyult a legjobb megoldásnak. A fiút folyton rémálmok gyötörték.
Perselus mikor elengedte a kezét, feltűnt neki valami. Valami, ami eddig elkerülte a figyelmét. A kézfején halvány sebhely húzódott, amiből jól kivehetőek voltak a szavak: Hazudni bűn.
Ez nem jelenthetett mást, mint hogy régebben kínozhatták.
De az nem lehet, hiszen az elmúlt évben senki nem férhetett a közelébe, és a rémálmok csak most kerültek felszínre? Az nem létezik. A fiú egész lényében volt valami furcsa. A mozdulatok, a visszahúzódó viselkedés, pont olyan, mint…
Lily Evansé.
Perselus nem is értette, hogyan jutott erre a következtetésre. Amikor veszekednek, akkor Harry teljesen máshogy viselkedik, úgy, mint ő maga… saját magára emlékeztette. Viszont elég visszahúzódó, mint amilyen valószínűleg a testvére lenne, ha élne…
Perselus megfordult ültében, és a könyökére támaszkodott. Két kezével a hajába túrt, és próbálta megemészteni azokat a tényeket, amikre az imént jutott.
– Merlin szerelmére… az nem lehet – suttogta értetlenül. – Ő halott.
Visszafordult, és szemügyre vette a fiút, aki immár békésen aludt. Nincs más magyarázat, ő Harry. A valódi Harry, akinek elvileg halottnak kellene lennie. Perselus remegő kézzel simította félre a fekete tincseket a villám alakú sebhelyről.
A kezében tartotta élettelenül! Nem lélegzett̷
|