23. A szeretet ereje II. (18+)

FIGYELEM: A fejezetet csak nagyon erős idegzetűeknek, iszonytató, undorító thrillereken nevelt embereknek ajánlom, szigorúan vacsora előtt.

Nem viccelek.

Hermione sohasem gondolta volna, hogy Piton fáskamrájában egy ásót fog találni, elvégre az udvaron csak alig néhány négyzetméternyi kert volt, mégis, közelebb érezte magát a céljához, amikor kezébe fogta a nehéz kerti eszközt.

- Hermione, most már végre elmondhatnád, hogy mire készülsz. Azt hiszem, túlságosan is értem az összefüggést a sötét varázslatok és az ásó között – nézett rá szigorúan Fred.

- Én... - mély levegőt vett, és úgy döntött, nem hagyja, hogy Fred megingassa elhatározásában. - Muszáj megtennem. El kell, hogy búcsúzzanak anyáék Flammytől, ne is próbálj megállítani! El kell neki mondanom, hogy mennyire sajnálom... Fred, kérlek, ne is próbálj lebeszélni!

- Te teljesen megőrültél?! - förmedt rá erőteljesebben, mint ahogy szeretett volna, majd békülékenyebb hangon hozzátette: - Hermione, neked igazán tudnod kellene, hogy a halállal nem szabad játszani! Ha megidézed, lehet, hogy soha nem tud visszamenni vagy még rosszabb, ha magadban teszel kárt, ha egy szörnyeteget hozol vissza a húgod helyett!

Idegesen beletúrt vörös hajába, és nézte a kissé megszeppent Hermionét, aki még sohasem látta ennyire mérgesnek, vagy felelősségteljesnek.

- Ne haragudj, nem akartam felemelni a hangom – próbálta menteni a menthetőt.

- Igazad van, Fred, de meg kell próbálnom. Tudom, hogy tőlem senki sem várná, hogy őrültséget csinálok, de nem bírom nézni anyáékat, ahogy szenvednek. Nem bírok azzal a tudattal élni, hogy el sem tudtam búcsúzni tőle, meg sem mondhattam, hogy mennyire fontos nekem!

Hermione arcán lassan újabb könnyek kezdtek csordogálni. Fred magához ölelte a lányt, és óvatosan kicsavarta kezéből az ásót.

- Először temessük el Harryt, utána segítek, ha annyira akarod.

Hermione meglepetten nézett Fred szemeibe. Teljesen elfelejtette, hogy milyen nap van, és hogy aznap temetik a barátját. Kissé zavarodottan nézett az órájára, ami alátámasztotta elképzelését, miszerint egész éjjel a könyvek között gubbasztottak. A nap lassan kelt fel a horizonton, tudatva velük, hogy reggel hat is lassan elmúlik.

- Menjünk haza, aludjunk egy kicsit – mormolta Fred halkan.

Hermione kibontakozott az ölelésből, letörölte a könnyeit, majd elindult az emeletre Harry könyvéért, de Fred megállította.

- Holnap, Hermione.

Végül sikerült visszarángatnia az Odúba.

Míg Dumbledore élt, Fawkes a saját halálát utálta a legjobban. Minden halála fájdalommal és felejtéssel járt, és mindig félelemmel várta az újabb elmúlást. Mióta azonban meghalt az igazgató, sokkal jobban fájt a magány, mint az, hogy újra és újra meg kellett halnia és újra meg kellett születnie. Ideje volt, hogy ez legyen az utolsó. Félt tőle, ugyanakkor megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy nincs tovább, nincs több egyedüllét.

Az ajtón Lupin lépett be egy kissé kopott, de elegáns, fekete talárban.

- Vigyázz rá, Fawkes, nekünk mennünk kell a temetésre.

A madár bólintott, és tovább bámulta az előtte heverő testet. Milyen abszurd, hogy eltemetik, pedig még meg sem halt. Talán néhány óra múlva meg fog, de most még él. Egy utolsó pillantást vetett a szobából kihátráló Lupinra, és gondolatban elköszönt tőle.

Látta felnőni, ahogy kedvesét, Tonksot is, és számára még mindig azzal a sok gonddal küzdő gyermek volt, akit először meglátott az igazgatói szobában. Bárcsak ne neki kellene növelni ezeket a terheket, de tudta, hogy Lupin a legjobb választás. Annyi embert ismert, annyi ember megfordult az igazgatói irodában, és mégis, csak néhány ember volt, akire rá merte volna bízni Harry életét. Tudta, mekkora terhet ró ezzel a férfi vállára, de ő volt az egyetlen, aki képes volt mindezt el is viselni. Fawkes sajnálta, hogy nem mondhatja el Lupinnak mindazt, amivel meg kell majd birkóznia, ha Harry valaha felébred. Az életéért való aggódás csak felkészíti a párt arra, ami ezután következik. Fawkes remélte, hogy jól döntött; Lupin erős ember, vele Harry túlélheti – még ha nem is lesz olyan, mint régen. Egyikőjük sem.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az utolsó főnixkönny is lecsorogjon a csőrén. Érezte, hogy szédülni kezd. Szárnyaival megtámaszkodott az ágy támláján, és próbálta csitítani remegését, amit már olyan jól ismert. Bőre egyre jobban felmelegedett, majd a még megmaradt tollai hirtelen lángra kaptak, amit halkan vijjogva próbált elviselni. Haláltusáját hosszabbnak érezte, mint eddig bármikor, és már nem bírta elviselni a rátörő fájdalomhullámokat, vergődni kezdett, szárnycsapkodva próbálta oltani saját tüzét.

Egy idő után már nem mozdult, nem bírt a fájdalomtól, a lángok lassan elnyelték. A fájdalom ködén át még létrehozta utolsó varázslatát: a testéből nem hamu lett, hanem valamilyen sárgán aranyló folyadék, ami lassan lecsordogált Harry homlokára, és ott elnyelte a villám alakú heg.

Fawkes teljesítette, amit megígért magának: megmentette Harryt, de nem tudhatta, mit hagyott maga után.

A fiú teste megvonaglott a fájdalomtól, szemei hirtelen kinyíltak. Ahogy megszűnt a fájdalom, Harry szemei úgy hidegültek el, közönyösséget tükrözve.

Hermione alig figyelt a Temető beszédére, csak a távolban figyelte a gyülekező, fekete felhőket. Nem is nézett a koporsóra, úgyis tudta, hogy üresen áll, hiszen sehol sem találták meg Harry testét. A Minisztérium szokás szerint ott tett keresztbe, ahol tudott, de végül Mr. Weasley elintézte, hogy halottnak nyilvánítsák, és végre tisztességesen eltemessék. Mindez több hétig tartott. A gyász nem szűnt senkiben, de az idő múlása sokat segített, így csak itt-ott hallatszott egy-egy szipogás. Ő már nem tudott sírni, egyszerűen nem ment. Undorította és felháborította, hogy olyanok is el akartak jönni a temetésre, akik soha nem is látták Harryt, sőt, olyanok is, mint Umbridge, akik mélyen megvetették.

A békaarcú hölgyemény pont mögötte állt, így hallhatta minden egyes megjegyzését. Nem akarta felháborodást keltve kiátkozni a temetőből, de az utolsó, „így legalább nem lesz több problémája, Mr. Potterrel, Miniszter úr” megjegyzésnél elszakadt nála valami.

Megpördült a tengelye körül, és olyan gyorsan megátkozta, hogy a nő észre sem vette. Umbridge ezután csak tátogni tudott, mint a partra vetett hal. A Miniszter próbálta ugyan feloldani a bűbájt, de a Hermione által továbbfejlesztett változat megtette a hatását.

A lányt mégsem töltötte el elégedettséggel a háta mögött zajló, fojtott szitkozódás. Az sem tudta volna most jó kedvre deríteni, ha mögötte Umbridge brekegni kezd.

Amikor Ron meghalt, úgy érezte, egy része a fiúval halt, de most, hogy elveszítette Flammyt majd Harryt, odaveszett a másik fele is. Csak egy üres bábnak érezte magát, ami hiába ad helyet ennyi könyv szó szerinti tudásának, mégsem segít felejteni. Mostanában túl sokszor érezte úgy, hogy a tudása kevés ahhoz, hogy tovább tudjon élni.

Most valami őrültségre készült, és úgy érezte, hogy nem képes megtenni egyedül. Hiába volt ott Fred, úgy érezte, olyan titkot rejteget, amit inkább ki kellene kiabálni a világnak.

Nem tudhatta, hogy Lupin is pont ugyanígy érzi magát. Mellette Tonks Harry barátait figyelte, és érezte, hogy össze kell szorítania a fogát. Szörnyen érezték magukat mindketten, mintha árulók lennének, akik az egész világot elárulják. Kikívánkozott belőlük a titok, de makacsul hallgattak, még ha nem is látták be Fawkes igazát. Bíztak a madár ítélőképességében, bíztak abban, hogy Fawkes jobban átlátja a helyzetet, mint ők maguk.

A ritka fák között hirtelen áttörő szél megcibálta mindenki talárját. Hagrid összébb húzta magán méretes ruháját, majd nagyot szipogott. A mellette álló McGalagony gyengéden megveregette a karját. Az igazgatónő még tartotta magát, de szemei csillogtak a visszatartott könnyektől. Tekintete találkozott a sír túloldalán álló Felippével, aki mereven bámulta Lupint. McGalagony is ránézett a férfira és a mellette álló feleségére, de semmi különöset nem látott rajtuk, leszámítva Tonks koromfekete, hosszú haját. Végül betudta a bámulást annak az egyszerű ténynek, hogy Remus vérfarkas, Felippe pedig vámpír.

A temetés lassan véget ért, és az emberek lassan megfogyatkoztak. Rokonok híján mindenki Hermionénak nyilvánított részvétet. Volt, aki nem mondott semmit, csak egy pillanatra a lány vállára tette a kezét, hogy tudassa vele, hogy mellette áll. Hermione akkor sírta el magát, amikor Hagrid óvatosan magához ölelte. Nem volt felkészülve erre a sok szeretetnyilvánításra, és végre megértette, hogy Harryt több ember szerette, mint azt ő valaha is képes lett volna felfogni. Érdek és hátsó szándék nélkül.

Újra és újra átolvasta a könyvet, hogy memorizálja a hozzávalókat, amik ahhoz szükségesek, hogy néhány órára életre keltsék Flammy szellemét. A lány valamely csontja, egy gerinces állat vére, néhány szárított, mérgező növény és egy bájital, aminek hozzávalóit már beszerezte. A főzet előállításához Piton háza tűnt a legcélszerűbbnek, és Hermione még a férfi haragjától sem riadt vissza, hogy elkészíthesse. Egyébként is, hol volt most Piton, hogy leteremtse?

Hermione látta Freden, hogy nem helyesli, amit csinál, de akárhányszor elkezdte volna lebeszélni a lányt, az belefojtotta a szót. Becsülte a fiút, hogy annak ellenére segített neki, hogy egyáltalán nem értett egyet a módszerrel, vagy magával a tevékenységgel.

A könyv néhány pontban érthetetlenül fogalmazott, de Hermione már eleget kísérletezett ahhoz, hogy pontosan tudja, mit kell tennie. Halkan mormolta magában a tennivalókat, és keze gyorsan járt az üst fölött. Néhány óra elteltével már el is oltotta alatta a tüzet, és hagyta hűlni a szürke, bugyborékoló főzetet.

- Indulhatunk, Fred – szólt oda a fiúnak. - Míg ez hűl, segíts kiásni Flammyt.

Fred arcán felismerhetetlen fintor futott át, de szó nélkül követte a lányt.

A temetőben Hermione borzongott, és egyre jobban elsápadt. A pánikroham teljesen megkörnyékezte, de igyekezett leküzdeni minden rosszallását. A szürkület segített nekik elrejteni az ásót, de meg is nehezítette a dolgukat.

Megálltak a fehér márvánnyal szemben, Hermione halkan motyogta az orra alatt:

- Sajnálom, Flammy, tudom, hogy meg fogod érteni.

Arrébb lebegtette a sír tetejét, majd beleállt a közepébe, és ásni kezdett. Fred megcsóválta a fejét, de ő is segített a lánynak. Lassan rájuk esteledett, mire elérték a koporsó fedelét, amin hangosan koppant az ásó.

- Megvan – szólalt meg Hermione, mintha csak egy kincses ládikót ásna ki. Kimásztak a sírból, és a lány kilebegtette a koporsót a sír mellé. A leszögezett tetőt felfeszegették az ásó nyelével, majd lassan bontani kezdték a testről a rácsavart halotti leplet. Hermione rosszul lett, amikor meglátta húga hullafoltos testét, amit már kikezdett az idő. A száraz bőr kéken világított a holdfénynél, kiemelve a sötétlila foltokat.

Fred óvatosan veregette Hermione hátát, aki percekig a sír szélén öklendezett. Mikor végre abba tudta hagyni, mély levegőt vett, hogy elűzze a rosszullétet. Fred felajánlott neki egy zsebkendőt, amit hálásan fogadott, miközben arra gondolt, hogy, ha egyedül lett volna, már régen elfut.

- Kösz, azt hiszem, jobban vagyok – nyugtatta meg Fredet, egyúttal magát is erősítve.

- Biztosan nem gondoltad meg magad?

A lány megrázta a fejét, majd odalépett a koporsó mellé, és derékig kibontotta húgát. Egy éles, húsvágó kést vett elő, majd kezébe fogta Flammy jobb kezét. Végül elengedte, és megfogta a balt, maga sem tudta, miért. Mutatóujjával kikereste a lány kisujjcsontjait, és mikor megtalálta a bütyök és az ujj csontjai közötti bemélyedést, odaillesztette a kést. Mély levegőt vett, majd vágott.

Fred undorodó hangot hallatott, de odatartotta a kezében lévő zacskót. Hermione halk szipogások közepette visszabugyolálta húgát, és mielőtt még Freddel rátették volna a koporsó fedelét, lágyan megcsókolta Flammy homlokát, és halkan odasúgta:

- Remélem, megbocsátasz nekem.

Majdnem hajnalodott, mire befejezték a lapátolást, ami az ásóval nem ment túl egyszerűen. Hermione szidta magát, amiért nem gondolkozott hamarabb, de nem túl sokat kertészkedett, így nem is tudhatta, mire lesz igazán szüksége.

Az egész művelet végén szutykosan, mocskosan sóhajtoztak a sír mellett. Hermione előzékenyen rábocsátott a fiúra egy tisztítóbűbájt, majd magát is letisztogatta. Végül egymással karöltve hoppanáltak, Flammy kisujját szorongatva.

Amikor visszaértek Piton laborjába, Hermione átkozódva nézte az óráját. Teljesen elszaladt az idő, és még nem szereztek semmiféle állatot. Agyán átfutott a gondolat, hogy otthon az ágyában csendesen szundikál Csámpás, de rögtön elűzte a gondolatot. Macskáját nem képes feláldozni, hiszen neki már csak ő maradt, mint barát, még ha nem is képes visszabeszélni.

- Fred, azt hiszem, hogy el kellene mennünk a Roxfortba, ellopni Hagrid egyik szurcsókját.

- A szurcsókoknak nincs is gerincük, vagy igen? - nézett Hermionéra kérdő tekintettel, arcán borzalmas fintorral.

- Azt hiszem..., hogy nem tudom – nyögte ki végül Hermione. - Ez valami új faj, fogalmam sincs, hogy emlősök-e, ízeltlábúak, vagy mik. Lehet, hogy puhatestűek? Mindegy is, de ha nem egy szurcsók, akkor honnan a fenéből vegyek most egy állatot?

- Nekem van egy ötletem – mondta Fred. - De te fogod kivéreztetni, erre nem vállalkozom – és már el is tűnt, anélkül, hogy elmondta volna, hogy hova megy.

Hermione, jobb dolga nem lévén, elkezdte előkészíteni a hozzávalókat. Kikaparta az üstből a már megszilárdult, kissé krémes, szürkészölddé vált főzetet, és az asztal egy letisztított részére rakta.

Sárkánybőr kesztyűt húzott, és elkezdte feldarabolni a növényeket, amelyek bűzösen engedték ki mérgező nedvüket. Egy-egy kis tálka telt meg lassan; némelyik száraz levelekkel, némelyik a saját nedvében tocsogó, szőrős növényszárakkal.

Utoljára hagyta a legnehezebb feladatot. Agya egy hátsó részében ott motoszkált a gondolat, de nem foglalkozott a zsebében lapuló ujjal. De mivel lassan elfogytak a tennivalók, kénytelen volt elővenni. Undorodva tisztította meg a csontokat a hústól és inaktól, de mire végzett, három apró csont feküdt előtte. Egy üstbe dobta őket, és alágyújtott, majd hagyta száradni.

Már félig készen volt, amikor Fred megérkezett, egy némító bűbáj alatt sipítani próbáló kerti törpével. Hermione hálásan rámosolygott a fiúra, de közben gyomra bukfencet vetett a rá váró megpróbáltatásoktól.

Fred letette az asztalra a megkötözött törpét, és fél szemmel belelesett az üstbe.

- Ez az, amire gondolok? - kérdezte nagyot nyelve.

- Igen – felelte Hermione. - Figyelnél rá, hogy meg ne égjen, míg én ezzel foglalkozok? - mutatott a visítani próbáló, ficánkoló apróságra.

Hermione úgy döntött, hogy elege van a saját félelméből és reszketéséből, így megemberelte magát, magához fogta a törpét, és hátracsavarta a fejét, hogy szabad legyen a nyaka. Letörölte a földes bőrrészt, majd fogott egy éles kést, és egyetlen, határozott mozdulattal átvágta a húst, ahogy régen látta nagyszüleitől csirkeölésnél. A törpe vergődött, rugdosott, de ahogy alatta a tányér lassan megtelt vörösen fénylő vérrel, az utolsó mozdulatok elcsendesedtek.

Fred undorodva piszkálta a száradó csontokat, és azon gondolkozott, hogy mit vétett, hogy ide került. Megér-e neki ennyit Hermione, hogy hullákat ásson, csontokat sütögessen, kerti törpéket véreztessen és mérgező növényeket szagolgasson? Elkeseredve vette tudomásul, hogy igen, sajnos megér neki ennyit.

- Ha elkezd repedezni, az rossz? - kérdezte, figyelve a lassan csíkossá váló csontokat.

- Nem, de már elolthatod alatta a tüzet – felelte Hermione, miközben egy Evaporesszel átadta a kis törpét az enyészetnek. A vért egy bűbájjal tartósította, majd odalépett Fred mellé, és a csontokat nézte. - Mit tettem, hogy ide kerültem?! Teljesen nem vagyok normális.

- Sajnos ebben nagyon is egyetértünk – bólogatott Fred. - De ígérem, én tartom a szám, tőlem senki meg nem tudja, hogy hullagyalázó törpegyilkos vagy.

Hermione egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést. Elszontyolodva nézett maga elé, és próbálta visszatartani a könnyeit. Fred játékosan megbökte, majd magához ölelte a lányt.

- Tudom, mit érzel, én is bármit megtettem volna, hogy visszahozzam Ront annak idején. Ha tudtam volna, hogy létezik ilyesmi, biztosan én is ugyanezt tettem volna.

- Ha akkor ismertem volna ezt a varázslatot, lehet, hogy elfutok, és ha megtudtam volna, hogy te ezzel próbálkozol, beárultalak volna a szüleidnek – mosolyodott el Hermione. - Változnak az idők.

- Na igen.

- Kezdjünk neki, mielőtt Piton itt talál, és elmondaná a véleményét – forgatta meg szemeit Hermione.

A csontokat egy varázslattal porrá zúzta, majd lélegzetvisszafojtva megmérte.

- Éppen, hogy elég – sóhajtott.

Kimért három uncia vért, majd belekeverte a porrá zúzott csontokat. Óvatosan hozzákeverte az első növényt, és egy üstbe öntötte.

- Állj távolabb – figyelmeztette Fredet, majd beleöntötte a gurgiaszár mérgező nedveit, amitől felcsapott az üstből a gőz.

Hermione köhögve próbált tőle levegőt kapni, majd folytatta, amint jobban lett. Lassan elfőttek a vérben a hozzávalók, sűrű masszát képezve. A még meleg főzetet a szürkészöld, kemény massza mellé öntötte, és sárkánybőr kesztyűvel lassan összegyúrta. A melegtől még ragadtak a hozzávalók, de ahogy egyre jobban meghűltek, kezdtek túl keménnyé válni, és Hermione egy idő után már nem bírta gyúrni.

- Fred, segíts, kérlek. Túlságosan gyorsan hűl!

A fiú is kesztyűt húzott, és segített, ahogy tudott. A cipónyi nagyságú anyag végül teljesen összeállt. Hermione kést ragadott, és elosztotta négy egyenlő adagra. A darabokat S alakban elhelyezte, és mindegyiknek a közepére különféle porokat, szárított növényeket rakott. Az utolsó darabra néhány csepp törpevér került, és Hermione pihegve, de elégedetten szemlélte munkájuk gyümölcsét.

- Rakjunk rendet, amíg megszárad.

A két fiatal mindent megtisztított, elpakolt, és végül fáradtan leültek, próbálva valami vidám témáról beszélgetni. Hermione egyre izgatottabb volt, és már nem bírt várni, percenként nézegette a kövekre hasonlító, barna anyagokat.

- Biztosan megszáradt már belülről is – mondta végül. Fred széttárta a kezét, és hagyta, hogy Hermione elkezdje a rítust.

Miután Piton elszakította a varázsszálat, Harry és Voldemort is a szívéhez kapott. Gyötrődve vonaglottak kínjukban.

- Fáj – suttogta Harry, majd lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a körülötte levők szemében a szánalommal vegyes iszonyt.

Percekig tartott haláltusájuk, majd a két test halványodni kezdett. Piton Harryhez kapott, de már csak a levegőt markolta – ő és Voldemort is eltűnt.

A háttérben ekkor a lelkek lerázták magukról láthatatlan béklyóikat, és Albus Dumbledore is magához tért napokig tartó ájulatából. Alig vetett néhány pillantást a rengeteg lélekre, akik körülvették, inkább tekintetét a magasba emelte.

- Fawkes – suttogta szomorúan, és nézte, ahogy a főnixmadár elrepül felettük, majd lassan eltűnik a semmiben. Jól látszott, hogy ez a főnix utolsó látogatása.

- Perselus – érzett egy gyengéd érintést a vállán Piton. Hátrafordult, és Rarával találta szemközt magát. Szemében értelem csillogott, úgy látszott, teljesen magához tért.

Piton nem mondott semmit, csak magához ölelte a nőt, és lágyan végigsimított a hátán.

- Hiányoztál – túrt hajába felesége, és abban a pillanatban Piton volt a világ legboldogabb embere a korábban történtek dacára. – Bocsáss meg – fűzte hozzá, tudva, hogy közvetve és nagyon közvetlenül is ő okozta felesége halálát.

Rara szorosabban vonta magához, ezzel jelezve, hogy nincs szívében harag. Az évek során hozzáidomult annyira férjéhez, hogy nem volt szüksége neki sem nagy szavakra.

Piton csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor sorozatos pukkanásokat hallott. Még Rarát ölelve körbepillantott, és látta, ahogy a környéken levő rengeteg lélek egyenként eltűnik.

- Voldemort eltűnt – magyarázta Rara. – Már nincs mire várniuk.

Piton felfogta szavai értelmét, így egy csókot lehelt Rara ajkaira, hogy ne is folytassa. Nagyon is tudta, mi következik most. Albus szomorúan intett, és eltűnt főnixe után. Sirius fintorgott egyet, majd ő is eltűnt. Lily és James egymásra mosolyogtak, és hamarosan hűlt helyük volt. Két perccel később már Piton sem tartott senkit a karjai között. Ketten maradtak a környéken – ő és Flammy. Aztán hirtelen Flammy is eltűnt.

Hermione Pironitióval meggyújtotta a különböző köveket, és a könyvből elkezdte felolvasni a hozzá tartozó varázslatot. Amikor végzett, Freddel csak vártak és vártak.

Egy darabig semmi sem történt, végül a lángok elaludtak, de a parázsló kövek tovább füstöltek. A felszálló füstök több színben pompáztak, és szálltak felfele, terjengve a levegőben, végül összeértek egy helyen, ahol kékes színnel kezdett kibontakozni valami forma.

Hermione és Fred megbabonázva nézte az összeálló füst helyén megjelenő, ájult Flammyt. A kövek lassan hamuvá váltak, és a megidézett lány elérte végleges formáját.

Mindkét élő érezte, hogy Flammyből árad valami furcsán sötét erő, amit nem tudtak hova tenni. A lány lassan ébredezett, kezeit lüktető fejéhez szorítva. Flammy körülnézett, és meglátta Hermionét és Fredet, akik segíteni akartak neki felülni, de kezük átcsúszott az alakon. Hermione megdöbbenve vette tudomásul, hogy Flammy hiába nem átlátszó, hiába néz ki hús-vérnek, csak egy szellem.

Flammy azonban nagy nehezen felült, és próbált megkapaszkodni az asztalban, de átcsúszott rajta a keze. Újra megpróbálta, de ismét ugyanaz volt az eredmény, de amit ekkor észrevett, halálra rémítette.

- Mi történt a kisujjammal?

Hermione és Fred sápadtan vették tudomásul: Flammy bal kezének egy ujja hiányzik.

Következik: Új életek (4 hét múlva)