Luthien Lovemagic Oldala

Harry majdnem már megfullad a bûntudattól, próbálja bevallani apjának az igazat, de nem megy...
Egy szokatlan gyakorlás még egy lapáttal rátesz gyenge színészi képességeire, arról nem is beszélve, hogy magára haragítja Pitont.
A karácsonyi este pedig tökéletes alkalom egy személyes bosszúra Sirius ellen... és Piton? Nos, döntõ lépésre sáznja el magát...

Salvador Benevolus

9. fejezet

oO - Karácsony - Oo

Nyugalom, semmi pánik…

Harry vett egy pár mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát. Remegõ lábai viszont nem errõl tanúskodtak, mikor az ágyához vánszorgott.

Miért fél ennyire Pitontól? Hisz õ nem az az undok, gyûlölködõ tanár, akit õ ismert. Elmagyarázhatná neki a helyzetet… biztos megértené.

Megölted a fiát, aki a te testvéred volt... – suttogta belül egy hang. Az a hang, amitõl a mai napig is lelkiismeret furdalása volt. De ha Piton tudja… akkor miért viselkedik vele ilyen kedvesen? Szó, ami szó, a testvére egy kiállhatatlan gonosz ember volt, talán örül, hogy nem én vagyok. Halvány remény…

Harry próbálta elterelni a gondolatait azzal, hogy jobban megszemléli Piton lakosztályát. Furcsa volt: minden barna színekben pompázott, beleértve a függönyöket, az ágyat, és a szépen megmunkált szekrényt is. Vajon minden szoba így nézhet ki? Talán ezek tényleg Piton bútorai, és elhozta a házából…

A szekrény minden egyes ajtaját faragott motívumok díszítették, egy elég különleges mintában. Még mielõtt tovább töprenghetett volna ezen, nyílt az ajtó, és megérkezett Piton. Elõhúzta a pálcáját, megint alkalmazott három némító bûbájt, és megtoldotta néhány igen erõs zárvarázslattal.

– Azt hittem, már elmentél fürdeni – mondta csodálkozva, mikor megfordult. Levette a köpenyét, és felakasztotta a fogasra. – Jó lenne, ha idõben lefeküdnél aludni, hisz holnap gyakorolni fogunk. És nem okklumenciát.

Harry eddig a cipõjét fixírozta, de erre már felkapta a fejét.

– Akkor mit? – kérdezte gyanakodva.

– Párbajozunk – mondta egyszerûen Piton, és átvágott a szobán. A szekrénybõl elõvett két tiszta törülközõt, és az egyiket Harrynek dobta.

Nem tudtam már, mi hiányzott…

– De tan… apa – kezdte Harry, de tudta, hogy ez alól most nem bújhat ki, – itt nem is tudunk hol edzeni…

Piton hátra sem nézett pakolás közben, úgy felelt:

– A földszinten lévõ nagytermet holnap senki sem használja. A legtöbben a karácsonyi elõkészületekkel foglalkoznak, így lehetõségünk van gyakorolni már délelõtt.

– Rendben… – mondta bizonytalanul Harry, miközben igyekezett nyugodt arcot vágni. Magához vette a pizsamáját, és épp indulni készült, mikor eszébe jutott valami. – Draco miért nincs itt?

– Narcissánál tölti a karácsonyt, majd amikor elkezdõdik a tanítás, visszatér Roxfortba – apja a másik szekrénybe pakolta a talárokat. Mikor végzett, fáradtan lerogyott az asztal mögé, ami a nagyszoba berendezését alkotta. – El akart köszönni, de nem volt rá lehetõsége, hisz aludtál.

– Aha. Akkor mentem fürdeni – mondta végül.

Piton mintha meg sem hallotta volna, maga elé húzott egy jelentõsen nagy pergamenhalmot, így Harry eltûnt a fürdõszobában.

Késõbb, amikor visszaért, apja összecsapta a pergameneket, amint meglátta õt.

– Azt hiszem, én is megyek – mondta fáradtan. – Már napok óta csak hajnali két órakor jutottam odáig, hogy lefeküdjek. Nekem sem ártana pihenni. Mire visszaérek, szeretném, ha aludnál.

– Megpróbálok… jó éjszakát.

– Neked is, Harry. Nox! – mondta halkan Piton, még mielõtt eltûnt a fürdõszobában. Harry a pálcájával halkan elmotyogott egy Lumost, aztán a ruhájába rejtett térképet gondosan elrakta a szekrényébe. Gyorsan visszament az ágyához, kioltotta a pálcáját, majd bebújt a takaró alá.

Órákkal késõbb, mikor már az ágyában feküdt, és kialudtak a fények, Harrynek sehogy sem jött álom a szemére. A sötét és kilátástalan jövõn járt az esze, és legfõképp a régi életén.

Ott elmondta Dumbledore, hogy mi a dolga. De itt… hogy fog véget vetni Voldemort uralmának, mikor azt sem tudja, itt el kell-e pusztítania a horcruxokat? Ha visszatérnek Roxfortba, utánajár egy-két dolognak. Talán sikerül megtalálnia a Tekergõk Térképének hiányzó felét.

De van itt nagyobb gond is… mégpedig Piton. Harry már szinte fuldoklott a bûntudattól, és tartott attól a perctõl, mikor apjának be kell vallania az igazságot.

Apa.

Furcsa így gondolni egy olyan emberre, akit egész életében utált. De ez a Piton más, erre már hónapok óta rájött… de mi van, ha bevallja neki, és akkor mindennek vége? Õ is gyûlölni fogja, megvetni. És akkor tényleg nem lesz senkije ezen a világon.

Átfordult a másik oldalára, és átkarolta magát.

A sötét jövõben egyedül az volt vigasztaló, hogy van valaki, akire támaszkodhat, és megvédi. És Piton tényleg úgy viselkedik vele, mintha a fia lenne. Mert tényleg az. A régebbi életében csak Sirius törõdött vele… legalábbis, ameddig tudott. Meghalt, és õ egyedül maradt. Már megint.

Nem kellett volna keresztapjára gondolni, mert csak még jobban elszomorodott. Megint átfordult a másik oldalára, a fejére húzta a takarót, és próbált valami szépre gondolni.

– Nem tudsz aludni? – hallatszott a szoba másik végébõl.

Mindig elfelejti, hogy ez az ember milyen sokáig volt kém, és mennyi mindenre rájön ilyen apró jelekbõl is.

– Nem igazán – felelt halkan Harry egy idõ után.

– Megint rémálmaid vannak? – jött az újabb aggódó kérdés. – Van idefent Álomtalan…

Harry örült, hogy Piton nem gyújtott semmi fényforrást.

– Nem kell, köszönöm.

– Megittad a bájitalt, amit adtam?

– Jól vagyok, csak nem tudok elaludni – makacskodott Harry. Már megint ez a túlzott aggódás…

Hallotta, ahogy apja megfordul az ágyán.

– Nem válaszoltál – mondta ingerülten Piton.

– Majd megiszom reggel…

– Már megint Black? – tért rögtön a tárgyra Piton, ami egy csöppet sem tetszett Harrynek. Az elmúlt napokban folyton errõl kérdezi, mint aki eltökélte, hogy kiszedi belõle az igazat. – Harry!

– Ha nem válaszolok, nyílván azért, mert nem akarok! – csattant fel Harry. Felült az ágyában, és dühösen nézett a szoba végébe, ahol apja ágya lehetett. – Az elmúlt néhány napban folyton ezt kérdezted, pedig akkor még neki sem ugrottam Siriusnak!

– Sosem hallottam még, hogy a keresztnevén szólítod.

Harry összeszorított foggal próbálta visszatartani dühét.

– Nyelvbotlás volt – sziszegte haragosan.

– Persze, hogy kérdezem, mert a keresztapád közelsége láthatóan kiborít. Amit egyáltalán nem értek – folytatta Piton. – Miért keresed olyan társaságát, akit teljesen megutáltattál magaddal?

– Nem keresem a társaságát… – Harry megfogta a takarót, ledõlt a fal felé fordulva, és a fejére húzta azt. – Ha megengeded APA, aludni szeretnék. Jó éjszakát.

– Rendben – sóhajtott Piton. – Neked is jó éjt immár másodjára.

Harry számára egyre világosabbá kezdett válni az a tény, hogy Piton már rég tudja az igazat, csak maradt még néhány dolog, amire nem sikerült rájönnie. Na igen, ha ebben a világban élt volna, biztos nem hiányozna neki ennyire a keresztapja, hisz csak egy mogorva gyûlölttel teli embert látna…

El kell mondani Pitonnak az igazságot.

És ami azután fog jönni, majd valahogy kibírja.

Végül csak sikerült elaludnia is.

Harry álmosan figyelte, ahogy a csapból folyik a víz, és eltûnik a lefolyóban. Aztán egy sóhajjal elzárta, majd az odakészített törülközõvel megtörölte az arcát.

A mosdó fölött lévõ tükörbõl egy eléggé megviselt Harry nézett vissza rá.

– Meg tudod tenni – mondta a tükörképnek. – Odamész, elmondod, és kész.

Megint sóhajtott egyet, és megigazította a szemüvegét.

– Bárcsak ilyen könnyû lenne – suttogta halkan.

Azt hitte, hogy itt a szünet remek lesz, és nem kell semmi olyasmit tennie, amivel lebukhat. Hát tévedett. Potter biztos jó párbajozó volt…

Harry most elõször érezte, hogy le fog bukni felkészületlenségével. Régen párbajoztak Ronnal és Hermionéval, sõt a lány még sok muglifogásra is megtanította beleértve minden rúgást és ütést. De már hónapok óta nem edzett, teljesen kijött a gyakorlatból. Ráadásul Piton ellen.

Kifelé menet becsukta maga utána a fürdõszoba ajtaját. Az ágyán már ott volt három fekete iskolai talár, valószínû Piton hozta fel õket Mr. Weasleytõl, amíg õ megmosta az arcát.

Felvette õket az ágyról, odament a szekrénysorhoz, és elkezdte nyitogatni az ajtókat. Harmadik nekifutásra megtalálta a saját ruháit, így el tudta rakni a tiszta talárokat.

– Nem voltál lent enni? – kérdezte a háta mögött Piton, mikor megérkezett. – Molly nagyon finom reggelit készített.

Harry megfordult lelkiekben felkészülve a vallomásra. Apja éppen a tegnapi pergameneket gyûjtötte be egy Invitóval, miközben fánkot evett.

Ebben a hétköznapi látványban még nem is volt semmi furcsa, abban azonban már sokkal inkább, ahogy Piton kinézett. Fehér inget viselt fekete farmerral – holott odakint süvített a szél, így nagyon hideg lehetett. Igaz, idebent kellemes meleg volt… de akkor is tél van.

– Mi az? – kérdezte csodálkozva Piton.

Harry végre be tudta csukni a száját, és feltette élete talán legbugyutábbnak ható kérdését Pitonnak.

– Te szereted a fánkot?

Piton elõször a fánkra nézett, és aztán Harryre.

– Mindig is… igaz, lehetne rajta kevesebb cukor, de így is ízletes – mondta végül. – Épp ezért ajánlom, hogy menj, és kóstold meg.

– Nem igazán van étvágyam… tudod, a párbaj. – Bökd már ki… – Szeretnék mondani valamit.

– Igen? – nézett fel zavartan a bájitalok mestere. A levegõbõl lehalászott egy piros tintával írt pergament, és azt tanulmányozta hosszasan. – Mivel kapcsolatos?

– Velem… mármint velem kapcsolatos…

– Értem, és mi lenne az?

Harry torka hirtelen annyira kiszáradt, hogy meg sem tudott szólalni. Apja csak nézte õt azzal a szokásos átható tekintettel, õ meg csak állt ott.

– Nos… – megköszörülte a torkát. – Nemrég történt valami, amit nem mondtam el neked õszintén… és azt hiszem, hogy itt az ideje…

Piton leeresztette a pergament.

– Voldemortról van szó?

– Nem, de neki is köze van hozzá…

A bájitalmester erre kissé aggodalmasan, de mégis elégedetten vonta fel a szemöldökét, látva, hogy fia végre hajlandó felhagyni a nyilvánvaló hazudozással.

– Most már végképp tudni akarom, mirõl is fecsegsz itt össze-vissza. Fõként, ha Voldemortnak is köze van hozzá. Komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy nem alszol eleget – jelentette ki Piton. – Márpedig egyáltalán nem venném szívesen, ha a titkolózásod miatt bajod történne.

– Eleget alszok… de ennek nincs köze ehhez…

Hirtelen azonban úgy tûnt, mintha berobbant volna az ajtó: Tonks rontott be, és lihegve megállt a küszöbön.

– Perselus… – lihegte. – Gyere gyorsan… Alastorék visszatértek a svájci útjukból, és… – itt zavartan Harryre nézett. – Mindegy! Gyere és kész, mert sürgõs!

– Rendben – Piton nem kérdezett többet, úgy látszott, elég neki ennyi információ. Az ajtóból még visszaszólt: – Majd késõbb folytatjuk, Harry. Nem tudom, mikor érek rá, valószínû délután kerítünk sort a gyakorlásra.

Harry még mondani akart valamit, de apja nem várta meg. Becsapta az ajtót. Harry erre megfordult, és a fejét a szekrénynek támasztotta, majd párszor szándékosan beleverte.

– Hülye… hülye…

Órákkal késõbb, mikor már tûkön ült, és már olvasni sem volt türelme – kinyílt az ajtó, és Piton beszólt, hogy mehetnek gyakorolni. A földszinten kiderült, hogy van egy terem direkt arra a célra, hogy gyakorolhassanak a Rend tagjai. Harry csodálkozva nézett végig a nagy helyiségen, amit különféle rozoga szerkények díszítettek, amik állítólag csak azért voltak ott, mert kidobni nem akarták, de máshová nem lehetett tenni.

Egész idõ alatt nem szólaltak meg, csupán akkor, mikor a terem közepén megálltak, készen a gyakorlásra.

– Készen állsz? – kérdezte Piton, ahogy mindketten felvették a kezdõ pozíciót.

Harry nyelt egyet felkészülve a legrosszabbra. Le fog bõgni az apja elõtt, és kiderül minden.

– Persze, kezdhetjük – bólintott, és apjára fogta a pálcáját. Piton hagyott néhány másodperc elõnyt, de aztán meglendítette a pálcáját, és egy elég gyenge kábító átkot küldött felé.

Harry épp idõben ugrott félre elõle, így az a mögötte lévõ szekrénybe csapódott. Guggolva már küldött is egy igen erõs bénító átkot, ami félúton eltûnt, ahogy Piton ráfogta a pálcáját. Majd furcsa köröket írt le, és ezt követõen sorozatos tûzlabdák repültek fia felé.

– Protego! – kiáltott fel Harry hangosan, és pillanatokkal késõbb sorozatos kongó hangok jelezték, ahogy a pajzs elnyelte a tûzlabdákat. Harry végre fel tudott állni, mert eddig még annyi ideje sem volt.

Piton csak egy röpke percig hagyta abba a támadást, aztán már indította is a következõ átkokat. Harry a nagyját ismerte, de még így is a legtöbb elõl elugrott, néhányat pedig kivédett. Tudta, hogy ennek a fajta pajzsnak ez az egyszerû változata nem fogja mindig megvédeni.

Egész végig csak hárított, míg volt egy-két átok, aminek tudta az ellenátkát. Piton olyan gyors volt, hogy egyáltalán nem tudott támadni: folyton el kellett ugrania a felé röpülõ átkoktól. Végül megelégelte, és egy elég erõs taszító átkot küldött Piton felé, ami mivel kicsit váratlanul érte a férfit, hátratántorodott, de nem esett el.

– Látom, próbálkozunk erõsebbel is – jegyezte meg mosolyogva, és lendített a pálcájával. Szél támadt, amibõl hamarosan szélvihar alakult, és az egész termet betöltötte. A viharrá fokozódó szél tartósan megmaradt. – Meglátjuk, egyéb zavaró tényezõk mellett is tudsz-e küzdeni!

Harrynek nagyon nem tetszett ez az ötlet, akkor meg pláne nem, mikor Piton háromféle átkot is felé küldött. Kettõt sikerült kivédenie, de a harmadikat, valami sárga fényû ismeretlen átkot már nem, ebben a nagy szélben. Hátrarepült vagy három métert, nekiesett a szekrénynek, a pálcája pedig, kiesett a kezébõl. Egy nagy robaj kíséretében hasra esett, és a szekrény darabjai rápotyogtak.

Próbált gyorsan felkelni, de nyögve visszarogyott. A szélvihar alábbhagyott, és hallotta, ahogy Piton lépéseitõl reng a padló.

– Azt hiszem, egy kicsit eltúloztam – mondta komor hangon. Leszedte róla a faléceket, és felsegítette. – Jól vagy?

Harry egy kicsit szédelgett, s döbbenten nézett fel Pitonra. Oké a zavaró tényezõ, de ez a párbaj semmi volt az egykoriakhoz képest – amikor a horcruxok keresésére indultak –, és jó pár halálfalóval kellett megküzdeniük.

– Nincs semmi baj, csak váratlanul ért, és erõs is volt.

– Igyekeztem a kevésbé sebzõket rád küldeni – világosította fel Piton. – Ennyi elég volt mára.

– Elég? – kérdezte csodálkozva Harry. – De hiszen ez semmi volt!

Piton felhúzott szemöldökkel nézett rá.

– Még gyakorolni akarsz? – kérdezte végül.

– Itt van az egész délutánunk, ne vesztegessük már el! Hónapok óta nem gyakoroltam semmit, meg is van az eredménye, nem tudtam kivédeni a legutolsó átkot. – Harry körbenézett a földön, a pálcáját keresve. Egy kisebb deszka alatt meg is látta. Felvette, és szembeállt Pitonnal. – Ha sosem gyakorolunk, akkor hogy fogok Voldemorttal szembeszállni?

– Semmi akadálya, csupán át kell itt-ott rendeznem a napirendemet – mondta meglepetten Piton. Intett neki, hogy vegyék fel a pozíciót. – Akkor háromra… egy, kettõ… Stupor!

– Protego! – rögtönzött Harry, és döbbenten nézett apjára. – Apa, nem kell úgy bánnod velem, mintha a fiad lennék! Inkább úgy, mintha az ellenséged volnék!

– Nehéz elfelejtenem ezt a tényt – vágott vissza Piton hidegen. – Nem szeretném a saját fiamat eltenni láb alól!

Harry vissza akart vágni valami csípõs megjegyzéssel, de Piton már támadásba is lendült, egy cifra átokkal, amivel Harry még nem is találkozott. Amit nem ismert, az elõl inkább félreugrott, így tett most is. Piton már küldte volna a következõ átkot, de Harry kicsit közelebb jött, és a pálcájával leírt maga elõtt egy kört, és a tûzkarikát már küldte is Piton felé.

Apja csak lecsapta a pálcáját, és az átok már el is tûnt. Harry megjegyezte magában a tényt, hogy ez a Piton jóval erõsebbnek tûnik, mint akit ismert. Nem tudott tovább töprengeni a dolgon, mert immár ötféle átok száguldott felé, kettõ elõl lebukott, hármat pedig eltérített.

– Nem vagy te olyan gyakorlatlan – mondta Piton csodálkozva. Meg sem várta a választ, egy kék átkot küldött útjára, amit Harrynek sikerült most eltûntetni a semmibe.

– Mondom, úgy párbajozzunk, mintha ellenségek lennénk! – szólt rá Harry, de pont rossz pillantott választott, egy sárga színû átok kitépte a kezébõl a pálcát, ami egészen a szekrényig vitte. Utána akart rohanni, de egy semmibõl elõtûnõ tûzfal elállta az útját. – Ez nem ér! Én pálca nélkül vagyok…

Kihasználta Piton pillanatnyi figyelmetlenségét, és bosszúból ráküldött egy rontást apja pálcás kezére. Piton a fájdalomtól elhajította a pálcát, és motyogott egy ellenátkot sérült kezére. Pálca nélkül.

– Immár én is – pontosított Piton.

Harry majdnem eltátotta a száját, amikor meglátta, hogy apja nagyon is remekül ért a pálca nélküli varázsláshoz. Õ is boldogult vele, de közel sem érthet hozzá annyira, mint egy tapasztalt felnõtt. Kitágult szemekkel nézte, ahogy Piton két kezével elkezd a levegõben formálni valamit, ami nagyon egy tûzgolyóra emlékeztetett.

– Jaj nekem – nyögte halkan, mikor rájött, nem kellett volna folyton azt hajtogatnia, hogy bánjon vele keményen. Úgy számolt, hogy van még néhány perce addig, amíg apja elkészül azzal a nagy varázslattal, vagy mivel…

Piton néha felnézett, mint aki arra vár, hogy leállítsa õt. Harry a háta mögé nézett, és szomorúan kellett belátnia, hogy a tûzfaltól nem tud hátrébb menni…

Lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett…

– Perse… mi a ménkût csináltok itt? – kérdezte felháborodottan egy hang, Harry kinyitotta a szemét, és meglátta Mr. Weasleyt Tonks társaságában.

– Párbajozunk – mondta egyszerûen Piton.

Mr. Weasley hol rá, hol Harryre nézett.

– Perselus! Harry nem is tud pálca nélkül varázsolni… Merlinre! Nem küldhetsz egy gyerekre Improbust! Bele is halhat!

Mr. Weasley indult is volna, hogy megállítsa Pitont, de az rászólt:

– Maradj ott, ahol vagy, Arthur! Még a végén bajod esik – mondta gúnyosan, miközben a kezei közt egyre nagyobbra formálta az immár felismerhetõ tûzgolyót.

– Hagyja! – szólt rá Harry, és vett egy nagy levegõt. – Nem lesz semmi baj.

– Amit én nagyon kétlek! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Tonks. Mr. Weasley visszahúzta, egészen az ajtóig, és nemet intett a fejével.

Harry ijedten jött rá, hogy így is sok idõt vesztett. Lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett.

– Contra… ictu… age… – Harry érezte, ahogy bizsereg a testén keresztül a mágia. Kinyitotta a szemét, és megnyugodva látta a kékes fényforrást, ami körülvette. A három felnõtt tágult szemekkel követte minden mozdulatát. Harry nem késlekedett, már mondta is hangosan a pajzsbûbájt. – Contricta Protego!

Piton pont ekkor lendült támadásba.

– Improbus Piroinitio! – kiáltotta hangosan, és a hatalmas tûzgolyó megindult Harry felé.

Harry megvetette a lábát, készen állva az elkerülhetetlenre, ami jött is. A tûzgolyó elérte az erõs pajzsát, és elnyelte azt, mintha egyáltalán nem is létezett volna.

– Ez meg hogy lehet… – motyogta döbbenten Mr. Weasley, de Harry nem foglalkozott vele, rögtön ellentámadásba lendült, mikor látta, hogy Piton sokkal gyorsabban varázsol elõ a semmibõl három ilyen tûzgolyót. Az elõbb csak arra várt, hogy vajon leállítja-e õt.

– Sanat Aquamenti! – kiáltott fel Harry, amikor elõre tartotta a kezét. A nagyobb átkok kivitelezéséhez már a kezét használta, amin keresztül elõ törhetett belõle a mágia. Egy egész kádnyi víz zúdult Pitonra, a tûzlabdák egy hangos sziszegéssel elaludtak, és nyomuk sem maradt. Harry nem feledkezett meg a háta mögött lévõ tûzfalról sem, arra is küldött egy nagy mennyiséggel.

– Ügyes – nyugtázta Tonks biztonságos távolságból, miközben Piton egy kézmozdulattal megszárította magát.

Piton nem hagyta ennyiben, kicsit hátralépett, és a kezével intett, amivel ismét szelet idézett meg, halkan mormolva.

Harry kezdte azt hinni, hogy arra megy ki a játék, mennyire tud pálca nélkül varázsolni. A felé irányuló szél hátratántorította, a pálcáját pedig a terem másik sarkába vitte. Épp mondott volna egy másik átkot, de Piton már küldte a következõt, amire Harry egyáltalán nem számított.

– Serpensortia! – kiáltotta, és a padlón tíz nagyobb kígyó jelent meg abból a mérges fajtából, és közeledtek feléje. Harry régi ismerõsként üdvözölte ezt az átkot.

Csak volt egy kis gond: nem tudta, hogy kell õket eltüntetni. Így rögtönzött egy egyszerû varázslattal.

– Vingardium Leviosa! – kiáltott rá a kígyókra, mire mind a levegõbe emelkedett. A hüllõk tengerén át látta Piton csodálkozó arckifejezését. Kezével az oldalsó szekrény felé intett, aminek felcsapódott kopott ajtaja, és egy újabb intéssel berepítette a kígyókat. A szekrény ajtaja rácsapódott, ezzel bezárva a mérges kígyókat.

Piton pusztán felhúzta a szemöldökét, és már küldte is a következõ átkokat, amiket sorra elnyelt Harry erõs pajzsa.

– Perselus elég lesz már! – szólt rájuk Mr. Weasley, de senki sem figyelt rá.

Harrynek már elege volt belõle, hogy folyton apja támad, ezért kihasználta Piton csodálkozását, és felé küldött egy taroló átkot.

– Reducto! – mondta ki gyorsan Harry, és Piton még az utolsó percben varázsolt egy hasonló pajzsot, mint az igazgatóé, ami elnyelte az erõs átkot. Piton megvetette a lábát, így nem esett el. Bal kezével intett, és megint szelet idézett elõ, aminek Harry egyáltalán nem látta értelmét.

– Expellas damnant! – mondta hirtelen Piton, és késõn vette észre apja jobb kezével küldött varázslatát, ami különféle pengék sokaságát indította felé. Nem volt benne biztos, hogy azt kibírná a pajzsa, ezért elugrott elõle.

De nem elég gyorsan.

Néhány penge elérte a bal karját, õ pedig felordított fájdalmában, és a hanyatt esett. Míg a többi kés a szekrénybe fúródott.

– Harry! – kiáltott fel ijedten Piton a terem másik felébõl.

Harry a jobb kezét a sérült kezére fogta, és úgy döntött, hogy egy darabig fekve marad. Egyszerûen nem volt ereje felkelni, annyira kimerítette a pálca nélküli varázslás.

– Mondtam Perselus, hogy nem lesz jó vége! – szólt rá dühösen Mr. Weasley, és Pitonnal odarohantak hozzá.

– Jól vagyok! – bizonygatta eltökélten, és megpillantotta halálsápadt apját.

– Hol találtalak el? – kérdezte halkan. Harry megesküdött volna rá, hogy remegett a hangja.

– A karomat – felelte, és az apja segített neki felülni. – Tényleg jól vagyok!

Piton lefejtette Harry karjáról az ujjait, hogy megvizsgálja a sebet.

– Meg is ölhettelek volna – mondta önvádlón.

Tonks odasietett, és átadott Pitonnak egy darab rongyot.

– Ezt itt találtam a szekrényben – még undorodva hozzátette: – Mármint a kígyómentesben.

– Ez pokolian veszélyes volt, Perselus – morogta Mr. Weasley. Piton nem szólt semmit, csak elvette a hosszú rongyot, és rögtönzött egy kötést a fiú karjára. – Harry, te meg mióta tudsz pálca nélkül varázsolni?

Harry ijedten nézett Pitonra, akinek az arcán a rémületen kívül más is volt. Leplezetlen kíváncsiság.

– Nem olyan régóta… – itt majdnem megint a lépcsõs dologra akart hivatkozni, de rájött, az nem lenne jó érv mindenre. – Nem is tudom, csak úgy megtörtént, és kész.

Piton felsegítette, és csak aztán szólalt meg:

– Ezt nem lehet csak úgy magadtól megtanulni – mondta hûvösen –, már annyiszor mondtam, hogy nem tûröm, ha hazudnak nekem.

Harry inkább nem szólt semmit. Fortyogott benne a düh, hogy Potterrõl azt feltételezte, tud pálca nélkül varázsolni. De Piton végig azt akarta megtudni, mekkora tapasztalata van a párbajozásban…

A pokolba… még is csak tudja.

– Tulajdonképpen Perselus történt egy pár dolog, amiért össze kéne hívnunk az ittenieket – kezdte Mr. Weasley, és kinyitotta elõttük az ajtót.

Tonks megtorpant, és aggódóan hátranézett.

– Öhm… azokkal a kígyókkal mi lesz?

– Majd akik jönnek párbajozni, eltüntetik – morogta Piton, és kitámogatta Harryt a folyosóra. – Ellátom a fiamat, aztán lesz egy kis idõm, tarthatunk megbeszélést.

Az elõtérben így karácsony elõtt elég sokan járkáltak: ki ajándékot, ki pedig egy kis fát cipelt fel az emeletre. Néhányan riadtan nézték Harry bekötözött karját, mások észrevétlenül folytatták útjukat az emelet felé, mintha olyan természetes lenne sebesült embert látni. Persze, hogy az. Háború van.

– Rendben. Tényleg nagyon fontos lenne – fejezte be Mr. Weasley, jól megnyomva a mondat végét. De Tonks még feltartotta õket.

– Perselus, a vacsorára visszaérünk, ugye? Molly különösen finomat fõz…

Harry nem is figyelt a beszélgetésre, csak azt latolgatta magában, most mi lesz. Amíg ellátja a sérülését, egy rakás kellemetlen kérdést fog feltenni az elõbbi párbajjal kapcsolatban, kezdve a pálca nélküli varázslással. A sérülés egyáltalán nem komoly, õ is be tudná gyógyítani, és akkor Piton mehetne is…

– Á, csak nem végre rendes neveltetést kapott ez a mihaszna kölyök? – kérdezte egy gúnyos hang, ami akár Pitoné is lehetett volna.

Keresztapja tûnt fel a konyhából, és végignézett Harryn, szemét a véres kötözésen nyugtatva, mint aki tökéletesen elégedett a látvánnyal. Harry inkább úgy tett, mint aki nem látja, és arrébb akart lépni. Igen ám, de apja még mindig fogta a karját, és ez így nem sikerült.

– Rosszul va… – akarta kérdezni Harryt, nem értve miért változtatna irányt, mikor észrevette az elõttük álló férfit. – Black – köpte undorodva a nevet Piton. – Netán történt valami, hogy nem a szobádban vagy, és írod a jelentéseket?

Sirius elégedetten megrázta a fejét.

– Nem… csak örömmel nyugtázom, hogy végre kezelésbe veszed a kölyködet – rántotta meg a vállát. Mr. Weasley ekkor hagyta abba az áradozását felesége konyhai mûvészetérõl, mikor rájött, senki sem figyel mondanivalójára.

– Te komolyan azt hiszed, bántanám a fiamat? – kérdezte élesen Piton, és megvetõen nézett Blackre. – Én veled ellentétben nem bántalmazok diákot. Gyere, Harry.

Azzal hátat fordított Siriusnak, és eltámogatta a folyosó végén lévõ ajtóhoz. Harry még hallotta, hogy keresztapja tovább faggatózik, de Tonks nem válaszol neki, és Mr. Weasley is otthagyja õket. Piton benyitott, és elõre engedte.

– Ülj fel oda – mutatott egy alacsony asztalkára. Harry értetlenül nézett vissza rá, végül vonakodva felült. Körülnézett, és rájött, hogy ez a legnagyobb labor, amit valaha látott.

A négy fal közül háromnál magas szekrények voltak felállítva, mind tele különféle bájital hozzávalókkal. Némelyikben gusztustalan élõlények áztak, az állaguk látva félig bomlottan. Harry lopva a háta mögé pillantott, ahol pedig a munkaasztal fölött polcokat helyeztek el, amiken ritka növények lógtak alá.

Piton nem szólt semmit, a közelebbi szekrényben keresgélt. Dolga végeztével lepakolt egy pár fiolát és kendõt Harry mellé.

– Úgy gondoltad, hogy egy természeti erõ elleni pajzs megvédhet a párbaj ideje alatt? – kérdezte végül, miközben óvatosan levette a kötést.

– Nem… de úgy voltam vele, hogy végig azzal támadsz – motyogta Harry, és már sejtette, mi következik.

Piton egy különös színû fõzet egy részét egy tiszta rongyra öntötte.

– De taktikát váltottam. Küldhettem volna rád veszedelmesebb átkot, és akkor nagyobb baj is történhetett volna – itt felsóhajtott. – Nem kellett volna engednem, hogy idáig fajuljon a párbaj.

Harry felszisszent, amikor a rongy a sérüléshez ért.

– Én akartam – tette hozzá Harry. – Meg akartam tudni, hogy mennyire tudok veled párbajozni – itt nyelt egyet. – És meg kell mondjam, erõsebb vagy, mint gondoltam.

Piton felhúzta az egyik szemöldökét.

– Ezt bóknak vegyem? – kérdezte mosolyogva. Aztán elkomorodott az arca. – Nem tudom, mi ütött belém, hogy hagytam magam ebbe belerángatni. Nem is tudom… talán kíváncsi voltam rá, mit nem mond még el nekem a fiam?

Itt jelentõségteljesen nézett Harryre, aki igyekezte kerülni a tekintetét.

– Akkor azért vártál azzal a tûzgolyóval, vagy mivel… – motyogta halkan, és végül csak felnézett az apjára. – Tudni akartad, hogy meghátrálok-e, vagy sem?

Piton öntött még a fõzetbõl a kendõre.

– Meghátrálni, Harry? – kérdezett vissza. – Eddig varázsolni sem tudtál, most meg hirtelen pálca nélkül is képes vagy még egy Improbust is kivédeni?! – a mondat végére már üvöltött, és szinte sziszegve tette még hozzá: – Harry, nem akarsz elmondani nekem valamit?

Nekem végem…

– Nem! – csattant fel Harry, és leugrott az asztalról. – Ha majd úgy érzem, hogy megbízok benned, akkor el fogom árulni neked!

– Nekem beszélsz a bizalomról? – kérdezte felháborodottan Piton, és ledobta a rongyot az asztalra. – Nem tudom emlékszel-e még arra, mikor közöltem, észre veszem, ha hazudnak nekem, Harry!

– Egy Ip… egy Improbust bárki kivédhetett volna! – vágott vissza Harry, miközben majdnem felsült a mondattal.

Piton fenyegetõen fölé tornyosult.

– Valóban? – kérdezett vissza gúnyosan. – Akkor tájékoztatásul közlöm, hogy a természeti átkok közül a legerõsebbként tartják számon, és csupán azon kevesek képesek végrehajtani, akiknek valóban nagy varázserejük van! Tehát mivel magyarázod nekem, hogy egy ekkora erejû átkot csak úgy minden akadály nélkül kivédtél?!

Harry kínosan nyelt egyet, és igyekezte megõrizni a hidegvérét.

– Talán végre elhiszed, hogy megjavultam!

– Megjavultál?! – hápogott Piton. – Olyan pajzsot még egy gyerek sem tudott megidézni!

– Tényleg…? – kérdezte bizonytalanul Harry, és már lángolt az arca a kínos jelenettõl. Ezt nem fogja megúszni, Piton már biztos tud mindent… Végül halkabban hozzátette: – Ne haragudj, hogy titkoltam, mire vagyok képes. Nem akartam senki tudomására hozni, nehogy véletlenül Voldemort fülébe jusson.

A bájitalok mestere sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.

– Komolyan azt hitted, hogy majd én tovább adom az információt, és eljut Voldemorthoz? – kérdezte halkan. – Elég sértõ rám nézve, hogy nem bízol bennem.

– Kérlek, ne haragudj – mondta szomorúan Harry. – Nem sok ember van, akiben megbízok, így a múltra visszatekintve.

– Ne bolygassuk a múltat – mondta ingerülten az apja, miközben intett, hogy üljön vissza. Harry kelletlenül visszaült, és hagyta, hogy Piton ellássa a sebet. A fertõtlenítés végeztével beforrasztotta a vágásokat, és a ruháját is rendbe hozta. – Fáj még valamid? – Harry megrázta a fejét. – Rendben, akkor megvagyunk.

– Tényleg tudnál több idõt szakítani arra, hogy egy héten többször tartsunk edzéseket? – érdeklõdött Harry, és leugrott az asztalról. Piton csodálkozva nézte õt. – Mégis hogy szálljak szembe Voldemorttal, ha eljön a végsõ csata?

– Mibõl gondolod, hogy neked kell végezned vele? – kérdezett vissza. Elrakta a fiolákat a szekrénybe, és visszafordult. – Senki nem gondolja úgy, hogy neked kell vele megküzdened!

– A jóslat kimondja, hogy… – Harry hirtelen elhallgatott, mikor rájött, mit akart mondani.

Piton szeme szikrákat szórt, immár olyan dühös volt.

– A jóslat egy értelmetlen habogás, amit egy idióta tanár jósolt! Szerinted mennyire igaz az, hogy letaszítják a Kiválasztottat a trónról?! Egy sületlenség az egész!

Arra nem vennék mérget.

– El fogsz késni a gyûlésrõl – vetette közbe Harry, elterelve a szót a kínos témától.

– Milyen igaz – mondta Piton hidegen, és kinyitotta az ajtót. – Te meg menj fel, és foglald el magad valami értelmessel.

Kitárta elõtte az ajtót, és miután Harry kilépett, egy csomó ismeretlen bûbájjal levédte a bejáratot. Feltehetõen olyanokkal, amiket csak õ tudna hatástalanítani.

– Vacsoránál találkozunk.

– De…

Piton már el is tûnt a konyhában, Harry pedig jobbnak látta, ha elvonul kedvenc helyére, ahol senki sem zavarja. Aznap este hiába várta újdonsült barátját, nem jött.

Mikor Harry azt hitte, hogy az iskolánál jobb lesz itt, akkor nagyot tévedett. Napokkal késõbb a Grimmauld tér is pokollá kezdett válni számára. Minden áldott nap el kellett tûrnie keresztapja szurkálódásait a véletlenszerû találkozásaikkor, és ha nem is volt jelen minden vacsoránál – ez így is rémálom volt.

Harry régi ismerõsként üdvözölte Piton mostani énjét, aki nem szólt hozzá, és ha mondott neki valamit, akkor a létezõ legnagyobb gúnnyal közölte a mondanivalóját. Szinte csak vacsorakor találkozott vele, mert mindig valami fontos dologra hivatkozva eltûnt délutánonként a Rend tagjaival.

Egyszer támadás is érte õket, és szakadtan, véresen érkeztek meg vacsora elõtt. Pitonnak sosem esett baja, de Harry ahányszor hallotta, hogy nincs itthon - mindig jeges rémület lett úrrá rajta, és nagyon aggódott érte.

Még magának sem akarta bevallani, de valahol még is megkedvelte Pitont, és erre csak akkor jött rá, mikor annyira magára haragította, hogy szinte alig szólt hozzá. Így hát minden délután a közös vacsora elõtt felment a padlásra, vitte a könyveit, és tanult a félévi vizsgákra, magában átkozva, hogy itt ilyen is van.

Néha eljött a barátja estefelé, de csak szótlanul szemlélte, mit tanul. Nem akarta õt zavarni a kígyó, legtöbbször összetekeredett mellette az ágyon. Néha mesélt neki arról, milyen volt a Roxfort valaha, és néha az érzéseirõl is. A kígyó mindig végighallgatta, de õ saját magáról semmit sem mondott. Keresztapját nem akarta szóba hozni, mert a barátja mindig dühösen sziszegni kezdett, mikor megemlítette a ház tulaját.

Így tett most is, mikor az ágyon ült törökülésben egy halom bájitaltankönyv fölött a padlásszobában.

– Ésssss amikor ki akart elõle térni, majdnem fellökött – elevenítette fel Harry a néhány órával ezelõtti alkalmat. A kígyó nem szólt semmit, csak pihentette a fejét a „Hogyan kezdjünk neki a bonyolultabb bájitaloknak?” címû könyvön. – Egysssssszer nem fogok ellenállni a késssssssztetésnek, hogy behúzzak neki. Habár legutóbb is ez történt, talán jobb lenne csak egyszerûen egy tortát a képébe vágni…

A kígyó eddig szótlanul hallgatta a locsogását, de most megszólalt.

– Talán jobb lenne, ha békén hagynád… õ nem lessssz a barátod, éssss sossssem volt az…

– Ez egyáltalán nem igaz! – sziszegte vissza ingerülten Harry, és becsapta a könyvet. – Egyszer még megkedvelhet!

– Talán… hagyd inkább, hagy élje az életét. Ne adj neki okot, hogy rád támadjon.

Harry hirtelen felpattant az ágyról kezében a könyvel, és dühösen nézett le a kígyóra.

– Semmit sem tudsz arról, hogy honnét jöttem, hol éltem eddig!

– Valóban… csak adtam néhány tanácsot – emelte fel a fejét a kígyó. – Jó tanácsokat, amiknek köze sincs a ház urához…

– Elég! Nem akarom a te tanácsaidat is hallgatni! Elegem van! – üvöltötte Harry immár emberi nyelven. A könyvet a szoba túlsó végébe vágta, amit megviselt a durva bánásmód, és szétszakadt. – Ne szólj te is bele az életembe, amit mások folyton csak irányítanak!

Lerogyott a földre, és egy darabig csendben ült. A kígyó nem mozdult, de nem vette le róla a szemét.

– Elegem van ebbõl… elegem ebbõl az életbõl. Vissza szeretném kapni a régit, a barátaimat, Roxfortot… mindent – elcsuklott a hangja, és letörölt egy könnycseppet. – Már megint úgy bõgök, mint egy kisgyerek… Kész… nem bírom tovább ezt. Az igazgató folyton arról papol, hogy így gyõzzem le Voldemortot, úgy gyõzzem le… mindig felhasznált a személyes céljaira. Aztán meghalt, és végleg egyedül maradtam… nem volt ott Sirius sem, senki az égvilágon.

Tudta, hogy a kígyó nem ért ebbõl egy szót sem, de jól esett elmondani valakinek, mi bántja. Barátja elég értelmes fejet vágott – már amennyire egy kígyó tud -, és sziszegés nélkül figyelte õt.

– Már várom a percet, hogy eltegyem láb alól azt a szörnyeteget… nekem már úgy látszik, ez a sorsom. Még ha éppen nem is üldöz… egyszer rá fog jönni – megtörölte az arcát –, hogy én vagyok az, aki meg fogja ölni. Vicces, hogy az a hülye Trelawney itt is igazat mondott… visszatértem, de minek? Nem fog csakúgy helyreállni a béke, meg a Rend… könyörgök, még a saját apámnak sem tudom bevallani az igazat! Egy szar alak vagyok…

A kígyó eddig némán figyelte õt, de most megszólalt.

– Emberfiúcska, te dühöngessssssz? – kérdezte, Harry rábólintott.

– Egy kicsit elkeseredtem, ne is törõdj velem… – sziszegte vissza Harry. Felhúzta a lábát, és a hátát nekivetette az ágy szélének, és emberi nyelven folytatta tovább: – Le sem megyek inkább vacsorázni, megint el kell viselnem azt az undok embert, akit keresztapámnak neveznek, és Piton szemrehányó pillantásait… hiányzik ez nekem?! Mindegy… egyszer csak megbocsát… de aztán ha megtudja az igazat, akkor nagyon haragudni fog…

Ráborult a térdére, és lehunyta a szemét. Pár perc alatt megnyugodott, most, hogy kiadta magából a dühöt, a szoba végébe nézett, ahol a könyv landolt.

– Invito, szakadt könyv! – mondta hangosan. A könyv felemelkedett, aztán halk puffanással leesett elé a földre.

Reparo!

A könyv egyik lapja visszaalakult, de a többi szakadt maradt. Harry erõsebben koncentrált a varázslatra, hisz többnyire másodjára sikerült is.

Reparo!

A bájitalkönyv szakadt lapjai visszaálltak, és a tankönyv jobban nézett ki, mint újkorában.

Nem olyan régen tanult meg egy pár varázslatot non verbálisan, amikor a végsõ harcra készült, nem ártott néha gyakorolni. Pálca nélkül nagyon nehéz volt, ezért is csak néhányat tudott kivitelezni.

– Jobb, mint újkorában – morogta, ahogy feldobta az ágyra a könyv halomra. A neve nincs barátja mintha kõszoborrá vált volna. – Mi a baj?

– Nem szoktam hozzá, hogy varázslókat látok pálca nélkül varázsolni… – sziszegte alig hallhatóan a kígyó, de Harry így is megértette.

– Ritka képességeim egyike… na, megyek vacsorázni szeretett keresztapámmal, és Mr. Vérigsértett apámmal. Elvégre, karácsony van. – Felállt, a könyveket egy toronyba alakította, aztán a kígyóra nézett. – Jó éjszakát, megyek!

– Viszlát, kisember…

Amikor leért a lépcsõn, már messzirõl hallotta keresztapja hangját, s azonnal elment az étvágya. Már indult is volna, hogy elfoglalja a helyét minél távolabb az asztaltól – amikor azonban meghallotta a saját nevét, – megtorpant.

– Jól hallottam, hogy párbajozott Potter Perselusszal? – kérdezte Mundungus csodálkozva.

– Igen, Alastor, de még hogy… – felelt Mr. Weasley teli szájjal, így alig lehetett érteni a szavait. – Még Perselust is ritkán látom így párbajozni, ekkora erõvel, ráadásul pálca nélkül.

– És képzeld Alastor! – szólt közbe Tonks. – A fia is tud pálca nélkül varázsolni!

– Potter? – kérdezte Fred.

– Jaj, ne hívd már Potternek! Õ egy Piton! Múltkor is úgy hívtad – mondta Tonks. – Nem olyan már, mint volt. Úgy értem, sokkal rendesebb. Tényleg.

– Karácsony van – vettette közbe George, – és ez nem jelenti azt, hogy egy velejéig gonosz ember eme szent ünnepen meg is javul.

– Ki tudja…

Harry úgy gondolta, eleget hallott. Voltak szörnyû karácsonyai, de ez már vetekedett még a Dursleyékkel is. Ezek szerint Piton valahol máshol lehet… a jelenlétében nem beszélnének így róla. Megfordult, hogy távozzon, de Mrs. Weasleybe ütközött.

– Á, Harry drágám! Gyere, vacsorázz velünk szentestekor! – mosolyodott el boldogan. Mikor Harry nem mozdult, karon fogta, és bevezette a konyhába. Az asztalnál jelenlévõk mind elhallgattak. – Perselus nem sokára megérkezik Alastorral, addig gyere, ülj le közénk! Apád mindig késõn érkezik, de te nem is tudhatod miért… sebaj, majd meglátod.

Harry kelletlenül leült Siriusszal szembe, Mrs. Weasley mellé. Legalább az egyetlen ember, aki aránylag rendesen viselkedik vele. Az asztalon számos fogás kínálkozott, voltak többek között sült húsok, háromféleképpen elkészített krumpli, és megannyi édesség.

Az asztalnál újra önfeledten beszélgettek a jelenlevõk: majdnem az egész Weasley család, néhányan a Rend tagok közül. Persze már nem õ volt a téma. Evett egy keveset kedvenc ételeibõl, és igyekezett úgy tenni, mint aki nincs is ott.

… és persze igazán megtanulhatta volna, hogy keresztapjával nem kellene egy helységben tartózkodnia. Eleinte nem is volt feltûnõ, csak mikor már odafigyelt a beszélgetés témájára. Ezzel egy szép szentestei vacsorát is sikerült elrontania.

– Tulajdonképpen az ikertestvére biztos rendes ember lehetne, ha élne. Örültem volna neki, ha õ is itt lehet velünk a vacsoránál. – Sirius arcán ördögi vigyor terült szét. – Ugye, Harry?

Harry lassan visszafordította figyelmét a maradék sült pulykájára, és igyekezett uralkodni magán.

– Nagyon kíváncsi lettem volna rá én is, hogy milyen ember lehetett volna – folytatta George a beszélgetést. Mr. Weasley és felesége zavartan összenéztek, de végül nem szóltak semmit.

– Nem puskázott volna az órámon, nem szemtelenkedett volna…

Harry próbált nem hallani, de nem ment. Visszanézett Siriusra, aki közben elégedetten ette a meggyes pitéjét. Egészen közel hozzá még volt egy kisebb tállal. Harry most már tudta mi lesz bosszújának célpontja.

A pite.

Harry folytatta az evést, miközben észrevétlenül nézett a keresztapja elõtti kisebb tál meggyes pitére.

Vingardium Leviosa!

A sütemény lassan felemelkedett, épp akkor…

… mikor Sirius gesztikulálása közben magával rántotta az ölébe.

Mindenki a végeredményt látta csupán, és hangosan felnevettek, ahogy Harry is. Sirius elõször csodálkozva, aztán dühösen ránézett.

– Potter! – sziszegte Sirius, és felpattant. – Egy pitét bûvölsz rám, mégis hogy képzelted?!

Harry gondosan körbenézett az asztalon.

– Volt az asztalon még egy tál pite? – kérdezte ártatlanul.

Keresztapja vicsorogva nézett rá, miközben kezével leszedte magáról a sütemény nagyobb darabjait, ezzel tökéletesen tönkretéve a talárját.

– Ugyan már Black – legyintett Mr. Weasley. – Egyáltalán nem varázsolt, evett.

– Hagyja, Mr. Weasley. Megyek is, apámat fent megvárom – Harry megtörölte a száját, és felállt. - Köszönöm szépen a vacsorát!

– Szívesen, drágám – mondta Mrs. Weasley, és visszafordult a férjéhez, aki épp kérdezett valamit.

Harrynek kapóra jött az alkalom, senkinek sem tûnt fel, ahogy észrevétlenül elhagyta a konyhát.

Már majdnem a lépcsõnél járt, mikor egy durva kéz megragadta, és megfordította.

– Te kis szemtelen…

– Black, légy oly kedves, és ne kend össze Harry kedvenc pulcsiját azzal a… meggyes pitével – hallatszott az ajtóból a szigorú hang. Harry odapillantott, és meglátta az apját Mordon társaságában, ahogy egy hatalmas fát vonszolnak be a csöppnyi bejárati ajtón. – Inkább gyere, és segíts nekünk.

Sirius morgott valamit, mikor odaért, Piton durván a kezébe nyomta a fa csúcsát, és otthagyta õket.

– Ne is kérdezd – elõzte meg Harry Pitont, mikor látta, hogy apja szólásra nyitja a száját. – Szeretném fent tölteni a szentestét, elegem van abból… a társaságból. – Meg sem várta a választ, már indult is fel. – Szeretnék egy békés szentestét.

Harry visszanézett a lépcsõkanyarból apjára, aki felhúzott szemöldökkel nézett fel rá.

– Úgyis kitaláltam volna – dünnyögte Piton válaszul. – Egy pillanat, és fent leszek, csupán elköszönök a többiektõl.

– Rendben – tette még hozzá, és pillanatok alatt felért az emeletre.

Ahogy végighaladt a folyosón, némelyik lakosztályból énekszót hallott, máshonnét finom sütemény illat áradt, egy ajtó mögül pedig egy meglepett sikoltás. Az illetõ biztosan azt kapta, amit szeretett volna.

Harry végül odaért az ajtóhoz, benyitott... és egy teljesen idegen látvánnyal találta magát szembe.

Még a szája is tátva maradt a meglepetéstõl: az egész lakosztály teljesen más színt öltött. A plafon teljesen eltûnt, helyette karácsonyi mécsesek sárga fényei világították be a szobát. A szekrényeket valami csillámló anyaggal vonták be, mert ezüstösen hunyorogtak a szekrény mintái. A két ágy közül az egyik roskadásig meg volt pakolva különféle csomagokkal... és ami a legmegdöbbentõbb volt, az a dolgozóasztal. Vagyis, ami rajta foglalt helyet: egy kis fenyõfa, ami arany fényben úszott, a sok szép dísznek köszönhetõen.

Harry úgy öt perc álmélkodás után becsukta a száját, egy hirtelen mozdulattal megfordult, és kinyitotta az ajtót. Kiment, és megszemlélte a lakosztály tulajdonosának nevét, mondván, biztos eltévesztette az ajtót. De nem így történt, mert apja neve ott állt rajta.

– Valami gond van? – kérdezte Piton a folyosó végén, mikor meglátta õt.

– Ööö... nincs. Azt hittem, rossz ajtón mentem be – válaszolt bizonytalanul, mikor Piton odaért hozzá.

– Szerintem pedig, nagyon is jó helyre nyitottál be – mutatott Piton az ajtó feliratára, és elõre engedte õt. – Talán nem nyerte el a tetszésedet?

Harry szótlanul nézett végig újra a karácsonyi hangulatú szobán, és csak aztán nézett az apjára.

– De nagyon is szép – mondta halkan –, csak egy kicsit meglepõdtem. – Amikor az ágyára nézett, csak akkor döbbent rá, hogy azok a kis dobozok mind ajándékok... egy tucat. Õ pedig nem vett semmit Pitonnak. Hogy is vehetett volna, hisz nincs is pénze... vagy van? – Ne haragudj, apa, de én neked nem vettem semmit.

– Semmi gond, hisz zároltattam a fiókodat a Gringottsban – mondta hûvösen, miközben az asztalhoz lépett, és elvett egy süteményt a tálról. – Azt hiszem az elkövetkezõ öt évben úgy is marad.

Harry elképedve bámult az apjára.

– Miért?

– Talán azért, mert valaki felelõtlenül kezdte el költeni a számára kijelölt vagyont – világosította fel ingerülten Piton. – Miért nem ülsz le?

Tulajdonképpen leülhetett volna, de annyira meglepõdött, hogy neki is lehet egy jó karácsonya, hogy inkább a szekrényéhez lépett elõkeresni egy melegebb pulcsit. Apja gyanúsan csendben volt az asztalnál, aminek az okára úgy néhány másodperc leforgása alatt rájött. Csak nem akarta elhinni, hogy ilyen meg is történhet.

– Harry, miért teszel úgy, mintha a testvéred lennél?

Harry nem is tudta hirtelen, mit érez... elõször megkönnyebbülést, hogy nem kell tovább hazudnia, aztán rémületet. Nem mert megfordulni, félt az elkerülhetetlentõl: pontosabban az elkerülhetetlen haragtól.

– Harry?

Végül csak megfordult, és szembenézett Pitonnal, aki még mindig az asztal mellett állt. Az arca nem árult el semmit: nem tûnt dühösnek, és idegesnek sem.

– Mióta... – kérdezte rekedten Harry. – Mióta tudod?

Piton odament az ágyához, leült rá, szemben vele. Elõredõlt és rátámaszkodott a térdére.

– Nem kell hozzá különösebb nyomozás, hogy rájöjjek, hónapok óta a halottnak hitt fiammal élek – összegezte, miközben összefonta az ujjait. – Számtalan kérdésem lenne, de elõször azt szeretném tudni, miért nem mondtad el nekem, hogy te vagy az?

Harry nem mert odamenni hozzá, inkább nekidõlt a szekrénynek – magához ölelve a melegebb pulcsit –, nem törõdve vele, hogy õ is csilloghat a díszítéstõl.

– Ez eléggé bonyolult... és nagyon hosszú történet – felelt halkan, és igyekezett nyugodt maradni, pedig most legszívesebben elfutott volna.

– Idõm rengeteg van, és szeretnék a kérdéseimre választ kapni. Habár azt meg tudom érteni, miért nem mondtad el – itt sóhajtott egyet. – Nagy bátorság kell ilyen dolog bevallásához, fõleg velem szemben. Mondd, hol van most a testvéred?

Harry nyelt egyet, felkészülve az elkerülhetetlenre. Érezte, ahogy a vér kifut az arcából a kérdésre, és elsápad. Piton mintha megérezte volna a válasz súlyosságát, rákérdezett.

– Meghalt?

Harry bizonytalanul bólintott egyet, és úgy érezte, meg kell magyaráznia, tartozik ezzel Pitonnak...

– Esküszöm, egyáltalán nem volt szándékos... baleset volt... – lecsúszott a földre, felhúzta a térdét, átkarolva magát, és a pulcsit.

Piton felállt, odament, és leguggolt hozzá.

– Az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy mindenért magadat hibáztatod, gondolom, ezúttal is.

Hogyan mondja el Pitonnak, hogy a saját életét mentve jött át ebbe a világba?

– A saját életemet akartam csupán menteni, és õt hagytam... meghalni. Ez nagyon is az én hibám! – fakadt ki Harry szomorúan. – Megmenthettem volna, és akkor...

– … akkor itt lenne, továbbra is pokollá téve az életünket, mint ahogy eddig tette – fejezte be Piton a mondatot. – Nem tölthettél vele sok idõt, de gondolom, rájöttél, hogy nagyon gonosz volt. – Harry bólintott. – Ahogy bántam veled eleinte, rájöhettél. Tudod, azért eléggé dühös lesz valaki, ha nap, mint nap látja, hogy a fia hazudik neki. Elmondod, mi történt akkor? Habár arra inkább még kíváncsibb lennék, te hol voltál eddig. Hisz halott voltál, és semmi jelét nem találta senki arra nézve, hogy esetleg életben lehetsz. Van egy olyan érzésem, hogy az igazgatónak sikerült olyannyira elrejteni téged, ahol senki sem kereshetett. Így van?

– Igen... – mondta bizonytalanul Harry.

– Messzirõl jöhettél, ha Lupin halála ennyire megrázott, és Sirius barátságát is kerested. Mégis hol voltál?

Harry nem is tudta, hogyan kezdje. Ez a világ dolog mennyire lehetett Piton számára ismerõs.

– Ahonnét én jöttem, ott... – elhallgatott egy kicsit –, Sirius meghalt... és Lupin életben volt. Ahol te egy... szigorú, kíméletlen bájitaltan tanár voltál, akinek minden öröme az volt, hogy engem kínozzon, és aki végül... megölte az igazgatót.

A bájitalmester még levegõt is elfelejtett venni, annyira meglepõdött. Egy ideig nem szólalt meg, aztán felpattant, és mint egy kitörni készülõ vulkán, majd' felrobbant a dühtõl.

– Merlinre! El sem hiszem! Azt hittem, Albus viccel ezzel a párhuzamos világ históriával – megfordult, és dühösen nézett Harryre. – A fenébe is! A karomban tartottalak, mikor azt hittem, halott vagy! Az igazgató meg elhozott onnét, és valahogy... elvitt egy másik világba, ahol átadott egy varázslócsaládnak, akik felneveltek! Mindezt egy jóslat miatt?!

– Nem tudom, akkor mit történt... de ahová kerültem, ott is meghalt Lily és James Potter, így muglikhoz kerültem, és velük nõttem fel – magyarázta Harry. Nem akarta megemlíteni, hogy beszélt Dumbledore-ral. – A Roxfortba jártam egészen a hetedik évem elejéig... amíg nem jött Potter, és nem kényszerített arra, hogy átvegyem a helyét.

– Micsoda? – torpant meg Piton, mivel eddig idegesen fel-alá járkált.

– Ez akkor volt, amikor leestem a lépcsõrõl – pontosított Harry, és még szomorúan hozzátette: – Az én világom elpusztult, mert eltört az a szerkezet, és én... otthagytam... meghalni.

Piton hirtelen odalépett, és felhúzta õt. Két kezével megragadta a vállát, és idegesen sziszegte az arcába:

– Idefigyelj! A testvéred egy velejéig gonosz, gyûlölködõ ember volt! Nem ismerted, de mindenkinek ártott! Ne hibáztasd még emiatt is magad, mikor õ kényszerített rá, hogy ide gyere! – Egy kicsit visszafogott a hangerejébõl. – Harry, nem is tudod, mennyire örülök neked, hogy itt vagy velem. A testvéreddel ellentétben, te jóságos vagy, és az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy én lehetek a világ legboldogabb embere, amiért ilyen fiam van.

Harry keservesen nézett fel Pitonra.

– Igen, de úgy hazudtam neked végig, mint a vízfolyás, vagy mint egy mardekáros. És még meg is bántottalak azzal, hogy azt mondtam, nem bízok benned.

Piton egy kicsit gúnyosan, de visszafogottan válaszolt:

– Valóban – vallotta be az apja. – De nem gondoltam át azt a tényt, hogy ahonnét jöttél, ott tényleg nem bízhattál meg bennem. A párbajon majdnem megöltelek, mert tudtam, hogy hatalmas varázserõvel rendelkezel. Úgy voltam vele, hogy akkora veszed a bátorságot, és bevallasz mindent.

– Akartam is, aznap reggel... de nem ment... – kezdte a mentegetõzést Harry, de Piton leintette. Inkább közelebb lépett hozzá, és átölelte.

– Most már mindegy – mondta végül az apja. Harry az arcát teljesen odanyomta a fekete szövethez, és ittléte alatt most érezte a legjobban magát. – A lényeg, hogy itt vagy velem, és én vigyázok rád. Nem nézed meg az ajándékaidat?

Elengedte Harryt, odavezette az ágyához, és leültette õt.

– Mennyi ajándék... miért kaptam ilyen sokat? – kérdezte, és késõn vette észre, hogy illetlenség volt ilyet kérdezni.

A bájitalok mestere összeszûkült szemmel nézte õt.

– Talán mert úgy gondolom, az elmúlt karácsonyaid nem telhettek valami jól.

– Ez igaz... – suttogta Harry, és a legkisebb dobozhoz nyúlt. – Nem volt apám, aki ennyire kedvelt volna, és jót akart nekem...

Harry sok mindenre nem számított az este folyamán, de a következõ dolog minden eddigit felülmúlt:

– De hát az apák szeretik a tojásaikat! – nevetett fel jóízûen Piton.

Harry döbbenten pattant fel, ahogy meghallotta apja szájából a nem is olyan rég, a padláson élõ kígyó barátja elhangzó sziszegõ szavak szó szerinti idézését.

– Te honnan...? Na ne...! Csak nem te...?

Következik: Árulkodó jelek

Folytatás...? Nos, talán egy hónap múlva... Ami valóban igaz. Ennek a fejezetnek a folytatása ( a 11. fejezet) akkora tehetõ. Hogy miért? Mert a következõ fejezet ( 10.) rendhagyó lesz, amit a címbõl ki is találhattok. ;) AZ várható az elkövetkezõ egy vagy két hétben. Bevallom a sok visszajelzés miatt hoztam elõbbre a frissítést, mint terveztem. :)

Ja... hogy az Új világ? Azt én sem tudom, a bétámat elnyelte a föld... remélem, mihamarabb elõkerül.