Luthien Lovemagic Oldala

Harry nem hallgat a jóakarójára, elhagyja apja szállását, mert tart a további magyarázatoktól.
Perselus? Nos, õ nem hagyja annyiban a dolgot: felmegy a Griffendél toronyba, és saját maga jár utána a titoknak, ezzel megdöbbentõ felfedezést tesz...

Új világ

7. Fejezet

oO -Bizonyíték -Oo

– Ezt nem teheted, Harry!

– Már megtettem, és nem tarthatsz vissza.

Harry még egy kicsit kótyagosan, de elszántan sietett végig a pincébõl vezetõ folyosón. Mihelyst Piton elhagyta a nappalit, õ kapott az alkalmon, és kisurrant apja lakosztályából. Az ajtónál megjelent Armilla, és próbálta lebeszélni a szökésrõl.

– Kérlek, elszalasztasz egy jó lehetõséget, hogy kibékülj apáddal! – Armilla megkerülte Harryt, és elállta az útját. – Talán most rendbe jöhetnének a dolgok!

Harry csodálkozva nézett a szellemlényre.

– Az lehet, de aztán megkérdezte volna, hogy honnét szereztem azokat a bájitalokat! Voldemort most már úgysem fog bántani.

– Ebben nem lennék olyan biztos – morogta Armilla, és hagyta, hogy Harry kikerülje. – Megkérhetted volna, hogy védelem alá helyezzen! Hiába vagy tehetséges, Voldemort nem fog tágítani!

– Nem érdekel.

Eltökélte, hogy majd egyedül megbírkózik az akadályokkal, nincs szüksége sem egy jótündérre, sem Pitonra. Ha Voldemort most tényleg meghátrál, és – kis szerencsével – talán sikerül végleg hidegre tenni õt, apjai emlékezni fog.Addig meg majd csak kibírja valahogy.

Halvány remény.

A folyosó végénél felsietett a lépcsõn, és meg sem állt a Griffendél toronyig.

Perselus tulajdonképpen meg sem lepõdött, amikor belépett a nappaliba, és megpillantotta az ajtónál az eldõlt fogast.

Odament, visszaállította a helyére. Úgy gondolta, visszamegy a konyhába, de mintha egy láthatatlan erõ húzta volna az ajtó felé: kinyitotta, és kinézett a folyosóra.

Ostoba kölyök!

Még is mit várt? Hogy majd itt marad vele? Elképzelhetõ, hogy Voldemort egy darabig békén hagyja, de biztos nem végleg. A következõ támadásnál még kevesebb esélye lesz annak az idiótának, hogy túléli.

Nem fog utána szaladni. Ha a kölyök úgy döntött, hogy nem akar több okklumenciaórán részt venni – és számot adni a bájitalok eredetérõl –, az az õ baja. Még számtalan lehetõség van rá, hogy kiderítse, honnét szerezhette a fiú azokat az erõs fõzeteket.

Albusnak majd valahogy elmagyarázza, vajon miért hagyta el elõbb a fiú a lakosztályt.

A konyhába visszatérve öntött egy újabb adag kávét, és elgondolkodott a napi teendõin. Mind Pottert, mind pedig a furcsa álmot igyekezett elhessegetni. Reggel az elsõ dolga lesz, hogy a tanáriba megy, és összeszedi a jegyzeteit, amelyeket a legutóbbi értekezlet után ott hagyott, és ahol talán McGalagonnyal is beszélhet …

Erre gonoszan elmosolyodott.

– Harry! Te meg hol voltál?

Harry észrevétlenül akart felosonni a fiúk szobájába, de nem járt sikerrel. Hermione valószínûleg korán kelhetett, mert a klubhelyiségben ült, egy torony könyv társaságában, és – a korai idõpont ellenére – elég éberen. Harry kelletlenül megfordult, hogy szembenézzen a kíváncsi lánnyal.

– Csak kiszellõztettem a fejem egy kicsit…

Hermione dühösen felpattant.

– Már fél öt óta itt vagyok, és nem láttalak kimenni! Ne hazudj nekem, légy szíves! – aggódóan közelebb jött hozzá, és tetõtõl-talpig végigmérte. – Már megint pocsékul nézel ki.

– Pedig jól érzem magam – mentegetõzött Harry, és a lány pillanatnyi szótlanságát kihasználva, lerogyott a fotelba .

– Nagyon fáradtnak tûnsz. Pitonnál voltál?

– Igen ott – sóhajtott, és próbált kitérni az elkerülhetetlen faggatózás elõl. – Megyünk ma Roxmortsba?

Hermione szeme már szikrákat szórt. Már pokolian idegesítette, hogy Harry folyton kitér a válaszadás elõl. Dühösen felnyalábolta a könyveket, és otthagyta a döbbent fiút. A lépcsõ aljából még visszafordult egy mondat erejéig.

– Rögtön reggeli után, és nem muszáj rám várnotok! Amúgy közlöm, én voltam az, aki jelentette Pitonnak, hogy nem vagy jól!

Még mielõtt bármit is válaszolhatott volna, Hermione már el is tûnt a lányok szobái felé vezetõ lépcsõ fordulójában. Harry sóhajtott, és úgy döntött, hogy mivel még van egy kis idõ a reggeliig, alszik még egy kicsit. Késõbb is ráér dühöngeni a lány túlzott aggodalma miatt.

– Ezt nem értem – foglalta össze az igazgatóhelyettes. – Miért vagy rá kíváncsi, hogy a griffendélesek hol töltik a szombat délelõttöt.

– Tulajdonképpen a jelszó is érdekelne.

McGalagony ledöbbenve állt kollégája elõtt.

– Perselus, elárulnád, miért kell neked a jelszó?

Perselus egy kicsit elõre dõlt.

– Mondjuk, hogy bejussak, Minerva – mondta gúnyosan. – Nem élek vele vissza, ígérem.

Szörnyû, hogy egy mardekáros milyen nehezen tud meggyõzni egy griffendélest arról, hogy tisztességesek a szándékai. Csupán körbe szeretne nézni egy kicsit, miért kell ebbõl akkora ügyet csinálni?

– Csak éppen nem vagy hajlandó elárulni, mi dolgod van a Griffendél-toronyban – szögezte le McGalagony. – Egyébként említetted már a magánakciódat Albusnak?

Perselus nem volt hajlandó beszámolni az elképzelésérõl. Közömbösen az íróasztalához lépett, és összepakolta az iratokat. Diákjainak jellemzéseit mindenképpen még reggeli elõtt le akarta vinni a saját irodájába, mert nem bízott benne, hogy napközben lesz ideje feljönni értük.

– Még nem – vetette oda dühösen, ahogy megfordult. McGalagony összefonta a karjait maga elõtt, és várakozóan nézett rá. – Merlin szerelmére, Albus után rögtön te leszel a következõ, aki tudni fog róla!

– Egy kicsit több erõbedobással – vigyorodott el a tanárnõ –, még mindig nem gyõztél meg róla, mi dolgod van ott. Így, sajnos, nem tehetem meg amit kérsz.

Perselus már majd’ felrobbant a dühtõl, ennek ellenére visszafogottan válaszolt.

– Ha elárulnám, Minerva, legalább ötven pontot vonnál le a saját házadtól. Bevallom, alig tudok ellenállni a kísértésnek – mondta ridegen, miközben elkapott egy kicsúszó pergament. – Legyen annyi elég, hogy a fiúk hálótermében néznék szét. Ígérem, este beszámolok róla Albusnak.

– Potterõl van szó?

– Igen róla! Gondolod, hogy alattomban egy vödörnyi futóférget akarok tenni az ágyába?

McGalagony hitetlenkedve nézett rá. – De Perselus!

– De Minerva! Csak nem feltételeznél ilyet rólam? – Gúnyosan felnevetett. – Talán Jamessel megtettem volna, de már nem vagyok gyerek. Akkor, segítesz?

A tanárnõ pár percig némán latolgatta a lehetõségeket, de aztán végül beadta derekát.

– Szerencséd van, mert úgy intéztem a dolgot, hogy az alsóbb évesek is kimozduljanak. Mindenki, aki nem megy Roxmortsba, reggeli után rövid kirándulásra megy Hagriddal, így ebédig garantáltan senki sem lesz a toronyban. A jelszó Kiméra. Cserébe az örök háládnál kevesebbel nem érem be.

– Köszönöm, Minerva. El sem tudom képzelni, hogy kerültél a Griffendélbe, sokra vihetted volna a Mardekárban.

– Nem is tudom, hogy ezt most bóknak vegyem inkább, vagy sértésnek. Bár, téged ismerve, ennél nagyobb elismerésre míg élek nem számíthatok.

Perselus jobbnak látta végre távozni a tanáriból, mielõtt Minerva még több kínos kérdést tenne fel az amúgy is hihetetlen nyomozásával kapcsolatban.

Harry csak piszkálta az ételt, miközben Ronnak be nem állt a szája. Próbálta elterelni a gondolatait, de az sem volt jó ötlet. Reménykedve a tanári asztal felé pillantott, és meglátta apját fekete talárjában, amint épp elfoglal a helyét. Már megint fekete.

– Ne emészd magad, Harry. A helyedben én is összevesztem volna vele! – Ron egy újabb gyilkos pillantást küldött Hermione felé. – Hogy tehetett ilyet, hogy felnyom Pitonnál? Ez a csaj teljesen meghibbant!

Az utolsó szót direkt hangosabban mondta, így a szomszédos asztaloknál ülõ néhány diák is meghallhatta. Hermione arca már lángolt a szégyentõl, ahogy csendesen ette a reggelijét.

Harry tényleg megsajnálta, ennek ellenére nem tudott napirendre térni felette, hogy a lány olyasmibe ütötte az orrát, ami nem rá tartozik. Ezek a bájitalok nem okozhatnak függõséget, nem lett volna semmi baj. Újból a tanári asztal felé sandított, és mikor tekintete összetalálkozott apjáéval, majdnem elejtette a kenyere maradékát. Igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, és figyelmét visszafordította a tányérjára.

– Indulhatunk – mondta vidáman Ron, és bekapta a pirítósa végét. – Elõször a Mézesfalásba menjünk.

– Rendben, most úgy sincs étvágyam.

Harry megállt egy pillanatra, és köszönésképpen biccentett McGalagonynak, ezalatt Ron megelõzte, és odament Hermionéhoz. Harry nem hallotta, mirõl beszélgetnek, csupán annyit látott, hogy Hermione felkapta az asztalról a kancsót, és a tartalmát Ronra öntötte.

Mindezt McGalagony szeme láttára.

Ron, ázott talárban, szitkozódva, türelmetlenül intett neki, hogy induljanak már. Mikor Harry megkérdezte, hogy ez a kis jelenet mennyi pontjába került a Griffendélnek, Ron lemondóan sóhajtott: – Inkább ne akard tudni.

Harry vetett egy utolsó pillantást reggelizõ apjára, aztán mindketten szedték a lábukat, hogy minél hamarabb eltûnjenek a helyszínrõl.

Perselus olyan lassan ette a reggelijét, amennyire csak tudta. Tulajdonképpen szerette a pirítóst, de azért nem annyira, hogy minden falaton órákig nyammogjon.

Hála Merlinnek, azért az Arany Trió gondoskodott némi látványosságról, amellyel leköthette a figyelmét. Mindjárt, amint leült a helyére, észrevette, hogy Granger egyedül ül, távolabb a fiúktól. Ebbõl a szemszögbõl úgy látszott, mintha tüntetõleg nem is akarná észrevenni õket. Érdekes. Ami pedig ezután történt, kimondottan szórakoztató volt.

Weasley valószínûleg ki akarta békíteni õket, de csak annyit ért el, hogy Granger nyakon öntötte egy kancsó töklével. A házvezetõjük orra elõtt. Minerva paprikapiros arcszínébõl ítélve, legalább tíz pontot levonhatott a mutatványért. Ennél jobban nem is indulhat egy reggel, különösen, hogy szombat lévén, aznap nem lesz tanítás.

Viszont az egész reggeli alatt a legfurcsább Potter viselkedése volt. Amióta a tanári asztalhoz ért, folyton magán érezte a kölyök tekintetét. Egy alkalommal fel is nézett, és tekintetük találkozott.

Az a szomorúság, amely Potter szemébõl sugárzott õszintén megdöbbentette. A kölyök tudomása szerint mindig jókedvûen töltötte a hétvégéket, hisz õ maga nem keseríthette el a bájitaltan óráival.

Az még jobban zavarta, hogy a kölyök alig evett valamit. Aki ennyi, és ilyen erõs bájitalt erõltet magába, annak másnap sokat kellene ennie – és még többet innia –, hogy a szervezetébõl a bájitalok maradványai minél hamarabb kiürülhessenek. Ezután Potter többet már nem nézett felé, õ pedig igyekezett nem foglalkozni túl sokat a dologgal. Ez az egyre gyakrabban elõbukkanó aggodalom a fiú iránt meglepte, és összezavarta. Miért pont egy olyan gyerekkel kapcsolatban törnek rá ezek a bosszantó érzések, akit mindig is megvetett?

Megvárta, amíg az összes diák távozik a nagyterembõl, és – végre – befejezhette a reggelit. Kávéivást színlelve még idõzött egy keveset, majd amikor már egészen biztos volt benne, hogy minden diák elindult Roxmortba, a Griffendél-torony felé vette útját.

Perselus igyekezett minél szigorúbb képet vágni, hogy elrettentse a Kövér Dámát a kérdezõsködéstõl. A portré elcsodálkozott, de miután Perselus kimondta a jelszót, megrántotta a vállát, és beengedte.

A klubhelyiség kandallójában vidáman lobogott a tûz, és Perselus lekicsinylõ grimasszal mérte végig ragyogó, élénk színû berendezést. Hosszú idõ telt el mióta utoljára itt járt, és azóta sem változott semmi.

Felment a fiúk hálószobájába, ahol emlékezete szerint lehetett: és benyitott. Már megint az a szörnyû bordó szín…

Némi kutatás után rátalált Potter ládájára. Letérdelt elé, és felnyitotta. Eleinte tartott tõle, nehogy észrevehetõ nyomokat hagyjon a kutatásával, de amint meglátta az összedobált talárok, ingek, zokni, tankönyvek és pennák egyvelegét – megnyugodott.

Percek alatt az utolsó fecniig átkutatta a ládát, de nem talált semmit.

Dühösen felállt, és körbenézett. Vajon hova rejthetett a kölyök egy ilyen kényes dolgot? Tekintete az ágy mellett álló éjjeliszekrényre siklott. Azt is tövirõl hegyire felforgatta, de ott sem járt sikerrel.

A kölyök állandóan kimerült volt, és az elméjét ért támadások után könnyen hozzá kellett hogy férjen a gyógyszerekhez. Amellett, valószínûleg nem is gondolt rá, hogy bárki is keresné azokat. Perselusnak eszébe ötlött valami. Ha a támadások éjszaka, álmában történtek, és a bájitalnak könnyen elérhetõ helyen kellett lennie…

Perselus leguggolt, és benézett az ágy alá. Elsõ pillantásra nem látott semmit, de amikor benyúlt, a keze valami szilárd tárgyba ütközött. Ügyes. Húzni kezdte, és az ágy alól egy kisebb fadoboz bukkant elõ. Óvatosan felnyitotta a tetejét, és egy percig csak tátogni tudott a látványtól. A dobozban hat nagyobbacska bájitalos üveg ült. A hatból három már kiürült, egybõl jócskán hiányzott, viszont az utolsó kettõ tetején még ép volt a pecsét, és színültig voltak bájitallal.

Nem kellett ahhoz szakértõnek lennie, hogy megállapítsa mi lehetett a három üres üvegcsében. Kiemelte a bontott fiolát, kidugaszolta, és megszagolta. Elborzadva tartotta el magától.

Ahogy gyanította: Legimensel fõzet. Ráadásul olyan erõs, hogy szinte csavarta az orrát.

Perselus szörnyülködve meredt a másik félig üres üvegre. Ha ilyen sok elfogyott belõle, akkor Voldemort nem csak ezen a héten támadhatta meg Pottert. Magához vette az egyik teli üvegcsét, visszatolta a ládikát, és sietve elhagyta a helyiséget.

Perselus végül nem ment a gyûlésre. Egész este a laborban idõzött, hogy a fõzet minden alkotóelemét megvizsgálja, és kiderítse, vajon ki készíthette a bájitalt.

Végül arra jutott, hogy aki készítette, tökéletesen járt el. A hozzávalók pontosan, megfelelõ formában és idõben voltak adagolva, nem talált semmi kivetni valót. Egy tökéletes, nagy adag Legimensel fõzet, amelyet a mentális támadások okozta sérülések enyhítésére használható.

Perselus nyelt egyet, ahogy a fejében a tények elkezdtek formát ölteni. Valószínûleg, Pottert elég gyakran megtámadhatta az a szörnyeteg, azért volt félig az az üveg. De a kölyök semmirõl sem szólt, ráadásul mindennap kötelességtudóan eljött a foglalkozásra. Eddig Perselus nem is értette igazán, hogy hirtelen miért akar olyan eltökélten megtanulni védekezni a külsõ behatolással szemben.

Sóhajtott egyet, félretolta a felszerelést, és a felemelte az üvegcsét. A fény felé tartotta, és nézte hogyan kavarog benne a fõzet…

Albus egy órával késõbb érkezett meg, fáradtan. Kérdésére, hogy miért nem volt jelen a megbeszélésen, Perselus csak morgott valamit. Még õ maga sem bírta megemészteni a látottakat, és azt sem tudta, hogy tálalja felfedezését az igazgatónak.

– Perselus, valami baj van? – Albus szemügyre vette a rendetlenséget a munkaasztalon.

Perselus némán nézte a padlót. Az utóbbi egy órában csak itt állt, a szekrénynek támaszkodva, és próbálta rendszerezni kavargó gondolatait. De nem ment.

– Perselus!

– Gond van-e? Nem tudom – válaszolt végül, miközben összefonta a karjait maga elõtt. – Az ösztöneim azt mondják, hogy azon az estén nem csupán egy furcsa zavar volt a varázserõben. Az anomáliának, amelyet érzékeltünk, lehetett valami komoly következménye, vagy akár a fordítottja is történhetett: a varázserõben érzékelhetõ zavar lehetett valami nagy horderejû változásnak. De, hogy mi az, nem tudom megmagyarázni.

Albus nem tûnt meglepettnek.

– Ezt számtalanszor megvitattuk, de nincs rá bizonyíték.

– De van. – Perselus fejével az asztal felé intett.

– Ez az oka, hogy ilyen letört vagy? – Dumbledore tüzetesebben kezdte vizsgálni az asztalon heverõ összevisszaságot, hogy vajon mi lehet az a perdöntõ bizonyíték.

– Nem vagyok letörve, csak belegondoltam, hogy ha igaz lenne, miképp viselném.

Az igazgató megfordult, és felemelte a bájitalos fiolát.

– Ez lenne az? – kérdezte. Perselus bólintott. – Nem látok rajta semmi különöset.

– Nézd meg jobban.

Az igazgató szótlanul forgatta, minden szögbõl megvizsgálta. Végül megfordította, és megnézte az alját.

– Azt hiszem, immár én is tanácstalanul állok a dolgok elõtt – összegezte tûnõdve. Közelebb emelte az arcához, és úgy nézte félholdalakú szemüvegén keresztül. – Eredeti ez az üveg?

– Albus, ezeket nem lehet csakúgy hamisítani. – Perselus sóhajtott, és magyarázni kezdte: – Minden bájitalmester köteles megjelölni a saját készítményeit. Ez tulajdonképpen egy védjegy, amelyrõl megállapítható, hogy honnan származik az adott bájital, és így következtetni lehet a megbízhatóságára. A veszélyes fõzeteknél ez elengedhetetlen. Erre szolgál az üvegek lepecsételése. De ha a fiola nem egy adag bájitalt tartalmaz, akkor a pecsét letörése után már nem lenne megállapítható a szer eredete. Ezért a mester egy bonyolult bûbájjal magát az üveget is megjelöli, amely eljárást aztán a tanítványának tovább ad. A jel általában a mester pecsétje, a családja címere és a neve. Szóval valami, amelyrõl az illetõ egyértelmûen azonosítható. És, még egy fontos momentum: hogyha az így megjelölt edénybe idegen eredetû bájital kerül, a bûbáj gondoskodik róla, hogy a jel eltûnjön.

Albus kezébe vette a nagyítót, és úgy szemlélte az üvegcse alját, pedig a jelölés anélkül is jól kivehetõ volt.

– Megnézted, biztos, hogy eredeti a címer?

– Már kétszer is. Nem hamisítvány, és pontos. – Még halkan hozzátette: – Albus, a családomból én vagyok az egyetlen bájitalmester.

– Ez esetben, kijelenthetem, hogy valaki nagyon kegyetlen tréfát ûz velünk – közölte Albus –, vagy sokkal nagyobb a bajban vagyunk, mint gondoltuk.

– Az én megérzésem is ezt súgja – suttogta Perselus.

Még egyszer megnézte nagyító alatt a feliratot, amely apró betûkkel, félkör alakban húzódott a Piton család címere alatt:

Harry P. Piton

Erre a fejezetre tudom, elég sokat kellett várni, ezért ne haragudjatok. A következõ fejezetre már nem kell majd ilyen sokáig, hiszen csak ezzel és a Salvadorral foglalkozok – valószínû egyik héten ez, a másik az frissül. Hozzáteszem, még elõrehozott vizsgaidõszakom van, tehát nem ígérgetek.