Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Harry végiggondolja a teendõit, majd Pitonnal elindulnak Morganáért. Megoszt pár dolgot az éppen a nõre vigyázó ikrekkel, biztosan abban, hogy az eljut majd Ronékhoz is, ahogy kérte. Emellett kiderül, hogy Piton és Morgana nem feltétlen férnek meg egymás mellett.

34. Eltökélt - elõkészületek

Ha valaki megkérdezte volna most tõle, mit érez, nem biztos, hogy meg tudta volna fogalmazni. Csalódottságot és némi megbántottságot barátai és szerelme miatt, de leginkább valami furcsa várakozást.

Azokat a szavakat, amiket Ronék fejéhez vágott komolyan gondolta. Nagyon is.
Régóta várja már az összecsapást Voldemorttal, és bármennyi barát, sorstárs, rendtag is vegye körbe, mikor a végére érnek, és ott áll majd a Sötét mágus elõtt, nem számíthat saját magán kívül senki másra. Egyszerûen csak azért, mert a többiek nem képesek vele szembeszállni.

Már nem kételkedett a jóslatban. Dumbledore olyannyira hitt benne, hogy képes volt meghalni érte. Azért, hogy Piton kém maradhasson, és segítsen majd neki legyõzni tettetett urát.
Sokáig nem gondolta, hogy valóban esélyes lehet erre, de az utóbbi idõben mást sem tapasztalt, csak azt, mennyit változott, és milyen még számára is ismeretlen és behatárolhatatlan energiák állnak a rendelkezésére.
- Már nincs sok hátra – sóhajtotta halkan Harry, ahogy elnézett a szürke látóhatárig, amit még beláthatott a tenger morajló hullámai felett.

Rég tervezte már ezt az elvonulást Pitonnal, még ha konkrét tervként nem is fogalmazódott meg eddig benne. Nem kell majd félnie, hogy ha szabadjára engedi az erejét, a Grimmauld téren bárki megsérülhet. A bájitalmester tudott magára vigyázni, emellett Harry szerint a férfi nála lényegesen jobban meg szeretné látni és tapasztalni mire képes is pontosan. Ezt pedig tökéletesen meg tudta érteni.

Minden reményük, Piton ki tudja mióta tartó harca és kémkedése Voldemort ellen, azon múlik, hogy Harry mit tud kihozni magából, mind természet és adottság, mind képzettség és felkészültség tekintetében.

Igen, biztos volt benne, hogy Perselus mindent meg fog tenni, s nem lesz kíméletes. De – lehet, hogy életében elõször, - Harry ezt most cseppet sem bánta. Szüksége volt erre. Nem arra, hogy féltsék, és kényelmetlen, fájdalmas helyzetekbe kényszerítsék, hanem hogy isten igazából edzhessen és képezzék. Ugyan ki lenne alkalmasabb erre Pitonnál?
Emlékezett rá milyen volt elõször szembesülnie a jóslat szövegével és annak jelentésének súlyával.

Sirius elvesztését követõ fájdalmának ködén át is érezte, mit is róttak rá már születése elõtt. Megrettent, ugyanakkor nem is értette, miért. Miért õ, miért ilyen fiatalon, miért ilyen körülmények között, miért egyedül, miért ilyen biztos ebben Dumbledore, és miért kéne neki is hinnie ebben? Miért ne menekülhetne el inkább? Miért kell beteljesítenie? Miért csak most tudta meg?

Aztán valahol, ki tudja mennyivel késõbb, már sokkal inkább logikusnak érezte. Soha nem ülne tétlenül, mert Voldemort elvette tõle a szüleit, ugyan ezen okból sosem csatlakozna hozzá, és használna fekete mágiát, s vágyná az oly annyira az ember lelkét megrontó hatalmat.

Mindig ott volt, ahol kellett. Mindig útját állta Voldemortnak, és bár nem mindig a saját érdemeinek köszönhetõen, de kétségkívül minden eddigi alkalommal élve megúszta. Most már azt is látta, hogy valóban megvan benne az a plusz erõ, amirõl Dumbledore beszélt. Tulajdonképpen mindig ez volt az, ami hajtotta.

A megmentési kényszere nem állt másból, mint abból, hogy nem volt képes elviselni, és végignézni, hogy bárki meghaljon, fõleg, ha tehet annak az embernek az érdekében valamit. Mindig megvolt benne az akarat, hogy szembeszálljon. Mért kellett volna hagynia, ha megpróbálhatta elkerülni?!

Harry tudta, hogy ez az, amit a barátai nem értenek meg. Féltik õt, mert szeretik, de sosem fogják megérteni, hogy neki mik is pontosan a mozgatórugói, az érzései, amivel minden erejével, mindig és mindenhol, bármilyen körülmények között és bármekkora eséllyel is tegye, de Voldemort ellen lesz.
És ennek mindezek alapján igen egyszerû az oka: az összecsapás egyszerûen elkerülhetetlen.
Voldemort már valósággal a megszállottja, Harry pedig sosem fog elmenekülni és megfutamodni.

A hûvös szél lágyan cibálta egyébként is kusza tincseit, miközben eldöntötte, hogy addig biztosan nem tér vissza véglegesen a Grimmauld térre, félbehagyva az edzését, amíg nem érzi majd tökéletesen késznek magát. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy minden figyelmét, erejét és eltökéltségét a tanulásra és a felkészülésre összpontosítja.
És amikor készen áll, többször nem hagyja ott Voldemortot. Meg fog vele küzdeni, s addigra már gyõznie kell!

A háta mögött hoppanálás halk zaját hallotta, s néhány pillanattal késõbb már egy fekete talárba burkolózott alak állt mellette.
- Sejtettem, hogy itt talállak. Elkészültem, mire a Black házban azzal fogadtak, hogy már elmentél. Gondolkodni – mondta csendesen Piton, majd maga is körbenézett a sziklás parton, tekintetével egészen az emlékezetes barlang bejáratáig haladva. – Miért pont ide jössz mindig? – kérdezte végül elgondolkodva, és hallható érdeklõdéssel.
- Pontosan amiatt, ami itt történt, s ami utána következett be – felelte Harry, s zöld szemei követték a bájitalmester pillantását. – Sokszor gondolok Dumbledore-ra, a horcruxokra és a jóslatra. Bámulom a hullámokat, a szél alaposan kiszellõzteti a fejemet, és nem jár erre senki.

Piton biccentett. Értette, mire gondol. Nem akar felejteni. Ezeket az eseményeket nem. Szorosan irányítják a sorsát, éppen ezért nem is menekülhetne elõle.
Õ maga is járt már itt csupán olyan célból, hogy végiggondolja következõ lépéseit, ahol biztosan tudta, hogy sem a halálfalók, sem a Nagyúr kutató gondolatai nem érhetik utol.
- Mióta ülsz itt? – kérdezte végül, ezúttal sötét szemeivel a fiút figyelve.
- Úgy öt perce – morogta Harry. – Plusz mínusz három órája.
A másik ráfintorgott, hiszen tudta a választ.
- Gyerünk. – nyújtotta a kezét Piton.

Harry felnézett rá, és nem ellenkezett. Megragadta a felkínált erõs kart, ami szinte azonnal álló helyzetbe húzta.
- Már tudom hova kellene mennünk – szólalt meg a fiú. - A házhoz elég nagy terület tartozik, - ami gondolom nem utolsó, ha nem a berendezést és a falakat akarjuk lerombolni, - alaposan be van biztosítva, és kellõen eldugott helyen is áll. Elõtte azonban még beszélnem kell Morganával. A kezemben akarom tudni az új pálcámat, a legközelebbi összecsapáskor.

Piton biccentett. Tûnõdõn vizsgálta a zöld szemeket. Természetesen nem volt idióta, nagyon jól tudta, hogy valami komoly dolog történt Harryvel, és a dühe sem volt elhanyagolható, ami a barátaival való veszekedésekor eluralta.

Néhány halálfalótól már értesült róla, hogy Lupin valamint az áruló vérfarkas lebuktak, s azzal is tisztában volt, hogy a Nagyúr nyílván nem hagyott ki egy ilyen lehetõséget, hogy információhoz jusson. Amit a vitából kivett, abból csupán egy dologra következtethetett.
- Azután szívesen meghallgatnám hogy esett az utolsó találkozásod a Nagyúrral – szólalt meg.
Harry arca megfeszült, és szemeiben apró dühödt szikra csillant.
- Gondolhattam volna, hogy már értesültél róla. De rendben. Szükségem van a segítségedre, és tulajdonképpen nálad jobban senki sem ismeri.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Morgana meglepõ örömmel fogadta a fiút. Neville és az ikrek társaságában meglehetõsen jó kedvûen ücsörgött a nappali egy kényelmes foteljében, ám amikor észrevette Harryt, máris minden figyelmével felé fordult.
Mosolyogva köszöntötte, amely gesztus gyorsan leolvadt az arcáról, ahogy tüzetesebben megvizsgálta a fiút.

Neville is azonnal felállt, az ikreket követve, s az egykori griffendéles idegesen kérdezte.
- Mi történt, Harry?
A zöld szemek felé fordultak, és a kérdezett halk hangon szólalt meg.
- Lupinék lebuktak. Az informátor halott, Remus is csaknem követte. Összefutottam Voldemorttal, és alaposan összevesztem Ronékkal. Más azt hiszem nem történt – fejezte be kissé szarkasztikusan.

Az ikrek és Neville, akik jobban felfogták szavai jelentését, mint a még alig képben lévõ Morgana, elsápadtak.
- Mindenki jól van? – kérdezte Neville.
Eközben George egészen mást mondott.
- Hallgatunk.
Harry ránézett.
- Nem fogom elmondani mi történt. Beszélj az öcséddel. Csupán Morganáért jöttem, mert szükségem van a segítségére – ezt hallva a nõ csodálkozva tekintgetett végig az arcokon. Éppen az övére?

Már rá akart kérdezni, mikor az ideáig pár bájital hozzávalót összegyûjtõ Piton is belépett a szobába, és üdvözölte a jelenlévõket. Neville azonnal kicsire összehúzta magát. Képtelen volt megszokni a férfi társaságát, aminek az a tény sem tett jót, hogy hosszú évekig hithû halálfalónak tartották, és Dumbledore elvetemült gyilkosának.
Az ikrek lényegesen nyugodtabban köszöntötték, különben is, még mindig sokkal jobban foglalkoztatta õket az, hogy Harry miért akadt ki ennyire barátaira, s milyen kalandban volt már megint részük a halálfalókkal.

Piton eközben hûvösen, tüzetesen végigmérte Morganát, hosszan elidõzve az arcán és annak az övével szinte teljesen megegyezõ szemein. Végül miután Harry mellé ért, megtorpant, és biccentett a nõnek.
Morgana leplezetlen érdeklõdéssel figyelte a furcsa férfit. Öltözéke, félhosszú haja és szeme feketesége, büszke tartása tiszteletet parancsolt, fenyegetõnek hatott, és félelmet keltett.

Morganá mégis sokkal inkább különösnek és érdekesnek találta. Határozott, erõs jellemnek tûnt, és bár sötét volt, és idegen mégsem nevezte volna gonosznak. Ha eddig Harryt érdekesnek és vonzónak találta, akkor ez a férfi még rajta is túltett. Lerítt róla, s le sem tagadhatná, hogy varázsló õ is. Sõt, Morgana biztos volt benne, hogy az idegen, még ha az élete múlna is rajta, sem tagadná meg misztikus létét.

Harry ránézett, s mikor Morgana viszonozta a pillantását, kissé felvonta a szemöldökét, és a zöld szemek pár másodpercig hol rá, hol Pitonra villantak, mire a nõnek megint furcsa érzése támadt Harry lélekbe látó képességeit illetõen, és gyorsan lesütötte a szemeit.
Harry erre a bájitalmester arcába nézett, aki csak összeráncolta a homlokát, de nem tett megjegyzést. A fiú erre elvigyorodott, és neki kezdett a bemutatásnak.
- Morgana Knowledge, ez itt Perselus Piton. Egykori tanárom, és bájitalmester – valahogy úgy gondolta, nem árt, ha egyelõre kihagyja az ismertetõbõl, hogy nem mellesleg több mint húsz éve halálfaló.

Piton újfent biccentett, Morgana pedig a kezét nyújtotta bizonytalanul, de a férfi nem mozdult.
- Mágusok körében nem él ez a hagyomány – magyarázta mély, gunyoros hangon.
A nõ erre leeresztette jobbját, és inkább visszabiccentett.
Harry sóhajtott.
- Sosem változol.
Erre Piton csak fensõbbségesen elhúzta a száját, jelezve, hogy nem látja semmi okát másfajta viselkedés felvételének.
- Miss Knowledge eddig muglik között élt. Nem árt, ha tisztába jön néhány alapvetõ szokással.

- Hogyhogy? - nézett fel George. - Õ maga is az, nem?
Piton nem felelt, inkább Harryre pillantott.
- Ezt majd még kiderítjük – válaszolt helyette a fiú, majd áttért egy másik témára. – Perselusszal, és természetesen Morganával, ha majd beleegyezik – tette hozzá, - hosszabb idõre távol leszünk. Idõközönként visszajárok majd a fõhadiszállásra, nagyrészt akkor, ha majd a gyûléseket tartjuk. Reményeim szerint ezzel az alkalommal bezárólag, mikor minden figyelmemmel és erõmmel a tanulásra koncentrálhatok, befejezõdik a képzésem, és megvívhatjuk a végsõ csatát.

Neville nagy szemeket meresztett, az ikrek pedig izgatottan néztek össze.
- Ez most komoly? – kérdezte Fred. – Most utoljára összeülsz kedvenc bájitalmesterünkkel - aki nyílván teljesen ki fog készíteni ebben az idõszakban, - és miután végeztetek, senki és semmi nem tántoríthat el tõle, hogy kiállj Tudjukki ellen?
Piton ingerülten felmordult.
- Köszönjük Mr. Weasley ezt a remekbe szabott összefoglalást, de csak hogy tisztában legyen vele, nem Harry tökéletes ellehetetlenítése lesz a célom, hanem az, hogy a legkisebb esélyt se hagyjam a vereségre.

Fred furcsán nézett rá, s Neville is csodálkozni látszott, mígnem Harry halkan megszólalt.
- Ti is tudjátok, hogy itt van az ideje. A mágiám már nem teljesedhet ki ennél jobban. Meg kell viszont tanulnom irányítani, és a lehetõ legtöbb, és legtökéletesebb varázslatokat végrehajtani. Bízom Perselusban, és én is tisztában vagyok vele, hogy kemény lesz. De éppen a hozzáértése, és megingathatatlansága miatt van rá szükségem.

Barátai összenéztek, míg Morgana csak némán figyelte õket, és próbálta összeilleszteni mindezt azzal, amit már tudott. Abban a rövid idõben is, amit itt töltött a különbözõ emberek társaságában, sok mindent megtudott ennek a világnak a körülményeirõl. Látta, hogy mind feltétel nélkül, és elképesztõ meggyõzõdéssel bíznak Harryben. Hermione elmagyarázta neki a fiú helyzetét.

Pitonról is hallott már eleget, és már tudta hogy kém, aki ugyan úgy az életét kockáztatja minden alkalommal, ha kilép az utcára, mint Harry. Igaz ettõl függetlenül intették a férfitõl, nehéz természetétõl, gúnyos és cinikus megjegyzéseitõl, attól, aki egyedül Harryt tartja valamire.
Ez a néhány perc bõven elég volt, hogy minderrõl meggyõzõdjön, mégsem taszította ez az ember és a felismerés. Intelligencia, keserûség, erõ hatotta át. A rosszindulat és a gúny csupán védekezés, és következménye a fájdalmas életének és rossz döntésének.

- Abban igazuk van, hogy mindent kihozok majd belõle, amire csak képes lehet. Nem fogom ugyanis végignézni a halálát, és hibáztatni magamat, ha késõn jövök rá, hogy lett volna még mit tanítanom, és rávezetnem a védekezések és átkok ismeretében – intézte Piton a szavait egykori tanítványaihoz.
Az ikrek bólogattak, Neville viszont tõle szokatlanul komoly arccal nézte a sötét tekintetû férfit.

Fredék nem akadékoskodtak többet.
- Rendben van, testvér.
- Mivel okosabb és erõsebb vagy nálunk, elfogadjuk – intézték szavaikat Harryhez vigyorogva.
- Bízunk benned, de azt nem ígérjük, hogy Ginnyék nem fognak szívrohamot kapni – folytatta George.
- Szóltál neki ugye? – kérdezte Fred.

Harry furcsa arckifejezést vágott, végül csak annyit mondott.
- Tudja, hogy Perselusszal távol leszünk.
Az ikrek megcsóválták a fejüket. Ha valaki, hát õk tudták mi az a félrevezetés, és annak a leplezése, ha vaj van a fejükön.
Ekkor Neville is elõrébb lépett, ám õ egyáltalán nem barátjával szeretett volna szót váltani.

Eltökélt arccal nézett Piton szemébe, ami már önmagában is szokatlan volt, hát még mikor meg is szólította a férfit.
- Professzor – mondta komolyan, mire még Piton is meglepõdött kissé. – Tegyen meg mindent, kérem. Mind tudjuk, hogy Harry milyen eltökélt, és hogy sosem hagyná tétlenül, hogy valakinek baja essen. De mikor szembe néz majd a szülei és az én szüleim gyilkosával, biztos akarok lenni benne, hogy a barátom fogja túlélni.

Harry hökkenten nézett az egykori feledékeny és kissé ügyetlen fiúra, aki az utóbbi idõben mégis olyan rengeteget fejlõdött, hogy kivegye a részét a háborúból.
Fred és George szabályszerûen eltátották a szájukat. Még sosem volt rá példa, hogy Neville önszántából egy szobában tartózkodott volna Pitonnal - akitõl változatlanul úgy tartott, mint a tûztõl, - hát még, hogy meg is szólította.
- Ahogy én is, Mr. Longbottom – felelte végül a bájitalmester kivételesen minden cinizmust mellõzve. Talán ezzel próbálta kimutatni, hogy mennyire komolyan gondolja, és elismeri, hogy végre a fiú képes a barátja érdekében még az iránta tanúsított félelmén is túllépni.
Neville hálásan és elégedetten biccentett.

Harry rámosolygott a fiúra, majd Morganához fordult.
- Rendben, akkor már csak hozzád lenne kérdésem és kérésem. Nagyon fontos lenne számomra a segítséged. Te nyílván nem vagy vele tisztában, de igen régre és egy nagyon ismert boszorkányra vezethetõ vissza a származásod.

Morgana erre izgatottan felkapta a fejét.
- Hogy mondod, Harry? Lehet, hogy én is képes vagyok varázsolni?
A fiú látva lelkesedését elmosolyodott.
- Nos, ezt szeretnénk majd Perselusszal kideríteni. Ehhez azonban meg szeretnélek rá kérni, hogy gyere velünk az egyik menedékházunkba, ahol az én gyakorlataimat is tartjuk. Ott szép lassan mindent elmagyarázok majd, és választ keresünk arra is, miként lehetséges, hogy nem folytathattad a tanulmányaidat a Roxfortban.

Harry most Pitonra nézett.
- Ha jól tudom, minden leszármazott mágiával bír – utalt Hugrabug vérvonalára, bár ha jól emlékezett, a férfi tisztában volt a varázslótársadalom helyzetével, hiszen nem állt Voldemort szolgálatába, pedig a mágus elfogadta volna.
A bájitalmester bólintott.
- Elég valószínûtlen, hogy Miss Knowledge legyen az egyetlen kivétel.

- Nem lehetne elhagyni a magázást? - vetette közbe Morgana, noha feltûnt neki, hogy a férfi a régrõl ismert diákjait – mostani bajtársait, - is a vezetéknevükön szólítja. Valahogy mégis idegesítette ez a dolog, fõként ezen a mély, gunyoros hangon.
Piton szemöldöke felszaladt, és sötét szemivel a nõébe meredt.
- Ha nem tévedek, csupán néhány perce ismerjük egymást, így a kapcsolatunkat nem nevezném megfelelõen közvetlennek és bizalmasnak. Hamar észre fogja venni, hogy nem állhatom az embereket, fõleg nem az ostobaságot…

- A lényeg – vágott közbe gyorsan Harry, mielõtt a férfi vérig sértené Morganát, - hogy Perselus igen kevés embert szólít a keresztnevén.
A nõ bólintott.
- Mint például téged.
- Nagyon hosszú utat kellett ahhoz bejárnunk – felelte erre Harry sóhajtva.
- Na ez az egy holtbiztos – szólalt meg George vigyorogva.

- A lényeg – hangsúlyozta Piton vontatott hangon, - ahogy azt Mr. Potter is volt szíves az imént engem félbeszakítva a tudomására hozni, igen kevés ember tudja kivívni a tiszteletem.
Harry felnyögött. Remélte, hogy a férfi nem ezt a magatartást fogja tanúsítani, míg Morganával össze lesznek zárva, távol mindenkitõl, meglehetõsen hosszú ideig.

A nõ azonban most Harryre kapta a tekintetét és azt kérdezte.
- Õ volt az igaz? Mr. Piton tett azt a megjegyzést a sötét mágus nevének említésére az erõrõl és az õrültségrõl.
A fiú meglepõdött, de ahogy rájött mire gondol Morgana, rábólintott.
- Egen.
Erre a nõ mindenki meglepetésére kedvesen Pitonra mosolygott.
- Félreismerhetetlen a szarkazmusa.

A férfi összevonta a szemöldökét, de nem válaszolt. Harry pedig most már biztos volt benne, hogy nem lesz egyszerû dolga ezzel a két emberrel. Ha akarja, Morgana határozottan ellenfél lesz Piton számára, gunyoros megjegyzéseire reagálva.
Aztán a nõ még mindig mosolyogva Harry felé fordult, de mikor megszólalt a hangja komoly volt.
- Veled megyek. Segíteni akarod neked, már csak amiatt is, mert alighanem az életemet mentetted meg, mikor elhoztál abból a sikátorból. Nem sokat tudok még errõl a világról, de azt az egyet biztosan, hogy azt akarom, hogy te legyél az, aki gyõz.

Harry hálásan biccentett, és õ is elmosolyodott.
- Köszönöm, ezzel még magad sem tudod, milyen sokat is segítesz.
Hát meglesz a pálca. Hármas erõvel, akárcsak Voldemorté. Minden hatását megnöveli majd, ami az erõssége, és ezzel remélhetõleg már végkép kiegyenlítõdik a kettejük közötti küzdelem. Most már csak minden rajta áll. Egy hónapot ad magának. Addigra képesnek kell lennie legyõzni Voldemortot, s ehhez nem kell semmi más, csak eltökéltség és megfeszített munka, s egy erre a célra legalkalmasabb tanár.

Szerzõ: Azt hiszem ez az egyik legrövidebb fejezet. De nem kell izgulnotok, ezt csak átvezetésnek szánom. A következõ, tehát ezen a hétvégén viszont nem lesz frissítés egyik történetemnél sem, mivel pénteken elutazom, és csak jövõ hét hétfõn jövök. Remélem, azért addig mindnyájan kibírjátok, és legalább annál jobban várjátok majd az új fejezeteket. :))