Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Piton nem ússza meg egykönnyen a Zsebpiszok közben való kalandot, de szerencséjére Harry nem egy képessége nagyon is a hasznukra és segítségükre volt.

Hollóhát öröksége

Piton arcán egy pillanat erejéig jól látható volt az értetlenség, majd már õ maga is érzékelte a felé suhanó átkot, amit Harry a Voldemortra hangolódott idegeivel már jóval korábban észrevett. Míg a fiú hirtelen lebukott, addig a bájitalmester hihetetlen reflexszel pördült ki az éppen fejmagasságban a falba csapódott vérvörös kés, vagy inkább hosszúkás nyílhegy alakját felvett csóva elõl.
A csaknem rögtön ezután érkezõ második villanással azonban már nem volt szerencséje.

Miközben kikerülte az iménti átkot, gyakorlottan máris pajzsot húzott maga elé, ám arra nem gondolt, hogy ez nem feltétlen bizonyul elegendõnek Voldemort erõs mágikus védelmével szemben.
A hosszú, vörös nyílhegy áthatolt a pajzson, s bár lelassult, mégis elérte a férfit. Harry idõközben már felpattant, s mikor Piton fájdalmas nyögéssel a kevéssel a bal oldali kulcscsontja alá fúródott átok lökésétõl hátra tántorodott a bejáratnak, a fiú azonnal mellette termett, hogy elkapja, nehogy visszazuhanjon rajta a pince külterébe.

A férfi kissé zihálva tekintett le a sebére, miközben elmormolt egy köszönet félét, aztán közvetlen utána egy hosszúra nyúlt gyógyító varázsigét. Intett egyet pálcájával, mire megjelent a kezében egy pici, öblös bájitalos üvegcse, amit egy hajtásra meg is ivott.
Amint végzett, Harryre pillantott.
- Jól van? – kérdezte a fiú rögtön.
- Bármennyire is nem így terveztem, nyilvánvalóan célszerûbb lenne, ha valamivel elõrébb haladnál. Meglehetõsen szokatlan, hogy ilyen erõteljesen képes vagy érzékelni a Nagyúr varázslatait, de ez nekünk most óriási elõnyt jelent.

Harry beleegyezõen bólintott. Tisztában volt vele, hogy a Voldemort és közte lévõ kapcsolat nem pusztán átok, és nem csupán fájdalmat jelent, hanem sok esetben elõnyt is, ebben a háborúban.
A Nagyúr sötét mágiájának érzékelése például a jelenleg legfontosabb dolgukban – a horcruxok felkutatásánál és megsemmisítésnél, - ahogy az imént Piton is mondta az egyik legnagyobb elõnyük.
Vetett még egy pillantást a férfira, aki még a szokásosnál is sápadtabb volt, és láthatóan a sebe sem gyógyult be, így nyilvánvalóan gondot okozott neki, de mivel segíteni nem tudott rajta, így inkább még egyszer bólintott, s továbbindultak.

Piton éppen hogy csak mögötte lemaradva követte a szerteágazó válaszfalakkal ellátott teremben haladva.
- Merre? – kérdezte Harry, mikor egy olyan keresztezõdéshez értek, ahonnan négyfelé is vezetett tovább az út.
- Nem hinném, hogy az lehet a megfelelõ, ami egyenesen befelé kígyózik – mormogta válaszul Piton, majd elnézegetett a maradék irányokba. – Gondolom, most nem érzel semmit, amiatt torpantál meg – fordult a fiúhoz.

Harry megvonta a vállát, jelezve, hogy bizony így van.
- Szerintem a két szélsõvel próbálkozzunk – mondta végül a bájitalmester.
- Akkor… mondjuk jobbra? – indult meg Harry.
Lassan haladtak, ám kis idõ múlva a fiúnak nagyon nem tetszett valami, s most látta, amint Piton is idegesen tekintget a falak mentén. – Talán inkább mégis balra – mondta Harry, és legnagyobb meglepetésére a férfi azonnal rábólintott.
Az említett folyosón már elég hosszú szakaszon elõrehaladtak, hol erre, hol arra kanyarodva, de érezhetõen egyre inkább a terem vége felé tartva, mikor Harry ismét megszólalt.

- Azon gondolkodtam, milyen tárgyra számíthatunk, de figyelembe véve, hogy még csak azt sem tudjuk, hogy ez az utolsó általunk felkutatható horcrux Hollóhát vagy Griffendél örökségébõl származik e, nem tudom…
- Valószínûbb, hogy Hollóháttól való tárgyat fogunk találni – vetette közbe Piton. – Tõle több, és lényegesen könnyebben elérhetõ ereklyék maradtak. Griffendéltõl a két ismert dolog a Teszlek süveg és a kardja, amik mint tudod jelenleg is az igazgatói irodában pihennek. De ennek tulajdonképpen nincs jelentõsége, amennyiben ezen a helyen valóban a nyomára bukkanunk egy horcruxnak. Nem tárgy, hanem elrejtésre alkalmas hely után kutattunk.

Harry hümmögött egyet.
- Ezen felül pedig, ott a medál – melyrõl nem tudjuk valóban megsemmisült e – azután már csak Nagini van hátra.
Piton rápillantott.
- És a Nagyúr! – javította ki.
Harry elfintorodott. Mintha õ ezt egy pillanatra is elfelejthette volna. Aztán szinte abban a pillanatban meg is torpant, s figyelmeztetõen elkapta Piton karját is. A férfi ezt már fel sem vette. Engedelmesen megállt, és figyelni kezdett.

- Azt hiszem, nem kell tovább mennünk – mondta Harry, és fejével egy kisebb beugró felé bökött. Az elsõ ránézésre nagyjából négy talán öt négyzetméteres terület üresnek tûnt, ám ahogy jobban megnézték, a körülölelõ falak felülete nem volt egyenletes – furcsán rücskös és tekergõzõ minták húzódtak rajta néhol, - s egy kisebb része a padlónak kör alakban alig észrevehetõen be volt mélyedve.
Piton sötét szemei alaposan végigpásztázták a helyet, és pálcáját már megannyi lendítéssel jó néhány bûbáj és ellenõrzõ varázslat hagyta el.

- Nincsenek csapdák – morogta végül. – Tehát csak arra kellene rájönnünk, hogyan hívjuk elõ – azzal óvatosan elkezdett körüljárni a falak mentén.
Egy-két helyen arcát közelebb tolta a mintákhoz, de semmit sem érintett meg, a mélyedést is kerülte a padlón. Mikor aztán az egyik szakasznál elhaladt, és elõre hajolt, furcsa dolog történt.
Harry nem messze tanárától, a bejáratnál állt, amikor látta, hogy Piton hátrahõköl, s a falban egy nagyjából könyv méretû téglalap alakú mélyedés nyílt, akárcsak egy mugli széf.
- Alighanem a varázserõmre reagált – mondta a férfi. – De üres, nem hinném, hogy itt… - ekkor azonban elakadt a lélegzete.

A nyílásból megannyi inda csapódott ki, s még mielõtt bármit is reagálhatott volna, pillanatokon belül körülölelték. A varázslat zölden vibrált, s furcsa, sziszegõ hangot adtak ki. Harry dermedten figyelte, ahogy tanára egyre sápad a levegõhiány miatt, s testét egészen elszorítják a… kígyók? Meredt Harry a tekergõ, zöld, sziszegõ indákra.
Megszorította a pálcáját, és tudta, hogy valamit sürgõsen tennie kéne, de félt, hogy a férfit sebesíti meg, hiszen a varázslat körülölelte. Aztán maga sem tudta miért, de a következõ pillanatban hirtelen elõre ugrott, és az állatokra kiáltott.
- Azonnal engedjétek el!

A tekergõzés azon nyomban megszûnt, és egy utolsó, zöld villanás kíséretében semmivé foszlottak.
- Párszaszó – suttogta maga elé Harry. – Gondolhattam volna, hogy ez a megoldás.
Piton ekkor erõtlenül rogyott a földre elõtte, s zihálva kapott levegõ után. A fiú feleszmélve gyorsan mellette termett, s pálcája egy intésével elõvarázsolt egy pohár vizet.
- Tessék – nyújtotta a férfinek, akinek minden porcikája aggasztóan remegett.
Nem vette el az italt, hanem gyenge hangon azt súgta.
- A Serpen benfi…ic… fõzetet… koncentrálj rá a készletembõl… és hívd ide.

Harry rémülten nézett rá. Megmarták? De már le is hunyta a szemét, és összpontosított, hogy biztosan sikerrel járjon. Hamarosan érezte is, hogy egy hosszúkás üveg landol kinyújtott kezén, amit azon nyomban átadott az egyre fehérebb árnyalatot öltött Pitonnak.
Miután lenyelte a fõzetet, egy hajtásra kiitta a pohár vizet is, majd hátát a falnak vetve várta, hogy csillapodjon remegése.
- Jobban érzi magát? – kérdezte Harry, és remélte a mai nap folyamán többször már nem kell majd feltennie hasonló kérdést.
- Az állapotom minden, csak nem kielégítõ – morogta a férfi. – Több is megmart, és a Serpen csupán lassítja. Sietnünk kell a keresésben.

- Majd visszajövünk máskor – felelte Harry. – Ki tudja mit várhatunk még Voldemorttól – villantotta körbe zöld szemeit a kis beugrón.
- Nem! – szólt vissza Piton azonnal. – Valamilyen jelszó értékû varázsigét várhatott a nyílás, amit ha tudunk, ezt megúszhattam volna. De mostanra lennie kell benne valaminek. Nézd meg! – utasította, s magához hívta elejtett pálcáját, hogy szükség esetén segíthessen a fiúnak.
Harry kissé bizonytalanul állt fel. Nem volt róla meggyõzõdve, hogy hosszú távon nem az lenne-e a jobb megoldás, ha eltûnnének, de hát, ha valaki értett a mérgekhez, az Piton volt. Mivel nem akarta húzni az idõt, így inkább odaállt a mélyedés elé, és belenézett.

Valóban nem volt már üres. Mintha valamiféle falból kihúzható kar lenne a végében.
- Egy fogantyú van benne – mondta a várakozó Pitonnak. – Ha jól látom, magam felé húzhatom, s a lánc vége valahol a fal mélyén lehet.
A bájitalmester elgondolkodott, majd alig egy perccel késõbb tekintete a nem sokkal mellette lévõ kör alakú rajzolata siklott. Harry pillantása is a kettejük között lévõ padlórészre terelõdött.
- Húzd meg – szólt Piton, és fejét fáradtan hátradöntötte a falnak. – Bizonyára az mûködtetheti ezt itt – bökött maga mellé.

Harry egyetértett vele, így mély lélegzetet vett, és erõteljesen meghúzta a kart. Egy ideig halk sziszegõ, és kattogó hangot hallottak, majd a varázslat engedett, és egy élesen felvillanó kékes fénynyalábot követõen a kör alakú mélyedés megugrott, és kiemelkedett. Épp csak annyira, hogy láthatóvá váljon a benne lévõ míves ládika.
Tenyérnyi nagyságú ékszerdobozra hasonlított, s nem a tartó alján állt, hanem a közepén elhelyezkedve lebegett. Harry leguggolt elé, és látta, amint a másik oldalról Piton is az ereklyét vizsgálja. A férfi próbált úgy helyezkedni, hogy minél jobban hozzáférhessen, a lehetõ legkisebb erõfeszítéssel.

Harry észrevette, hogy a bájitalmester az erejét próbálja tartalékolni, azért ül változatlanul a földön, ráadásul a falnak dõlve, ami olyannyira nem jellemzõ rá. S a fiú kezdett aggódni, hogy ilyen állapotában lesz e még ereje egyáltalán kijutni innen. Õ nem lesz képes kicipelni, ha végkép kimerül, ráadásul még a dobozka sem volt meg.
- Nem lehet egyszerûen benyúlni érte – szólalt meg Piton, ezzel visszaterelve Harry figyelmét a jelenleg legfontosabb dolgukra. – Valamiféle varázstér veszi körbe. Annak… köszönhetõ, a lebegése is – nyögött fel egy picit, ahogy leeresztette pálcáját az érzékelõ bûbájok után.
A fiú erre aggódva pillantott rá, és úgy döntött, hogy minél elõbb megszerzi ezt a dobozt, annál jobb, és már itt sem vannak. Amíg még megtehetik, hogy elmenjenek.

Elõrébb hajolt, és óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy éppen csak az ujjai érjenek hozzá a varázslathoz.
Piton ingerülten felmordult, és felé kapott.
- Ostoba griffendéles, nem hallottad mit mondtam az elõbb?
Aztán mégsem ragadta meg a fiút, mert Harry keze nem ütközött akadályba, ahogy az ereklye után nyúlt. A férfi meglepõdve figyelte, ahogy a furcsán vöröses derengés fokozatosan átengedi Harry ujjait.
- Nagyon furcsa érzés – nyögte Harry. – Mintha… folyamatosan szívná a varázserõmet.
Igen, határozottan gyengült, minél tovább volt a keze a búra alatt.
- Igyekezz! – szólt rá ekkor Piton idegesen, ahogy látta, hogy a fiú keze már remeg.

Harry nagyon is egyetértett vele. Gyorsan megragadta a dobozkát, amire a keze már legalább az alkarja közepéig a derengésbe merült. Ahogy hozzáért az ereklyéhez, enyhén végigbizsergett rajta valami szokatlan, oda nem illõ energia, ami abban a pillanatban elmúlt, ahogy hirtelen kirántotta a karját, a szorosan tartott horcruxszal egyetemben.
Piton elégedetten nézett a fiúra, majd morgott valamit, és láthatóan úgy érezte, ideje távozni, mert álló helyzetbe tornázta magát.
Harry is talpra állt, bár egy rövid ideig kénytelen volt a falnak vetni a hátát, és pár mély lélegzett venni, míg kezében csak szorította a míves ládikát.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Piton figyelmesen vizsgálva az arcát, s mikor Harry viszonozta a pillantását, a sötét szemekben elismerést és némi csodálkozást látott.
Ennek okát bár nem értette, az aggodalma mégis megmagyarázhatatlanul jól esett neki.
- És Ön? – kérdezett vissza.
- Induljunk, aztán majd kiderül – felelte a férfi.
Pár perccel késõbb már furcsán egymást támogatva haladtak visszafelé, s Harry remélte, hogy minél hamarabb sikerül visszaérniük a kastélyba, és Pitonnak van valami csodaszere a mérgezése ellen, mert mind nehezebbé vált álló helyzetben tartania, és támogatnia.

Úgy gondolta, talán jobb lenne, ha egy kicsit szóval tartaná.
- Itt halok meg nyomban! – mondta fáradt hangon, ahogy vonszolták magukat.
- Ne kelts bennem hiú reményeket – válaszolta neki Piton, egy apró mosollyal a szája sarkában.
Harry ezt látva elvigyorodott. Ó, egész jól van még – jegyezte meg magában.
- Más vágyam nincs is mára, csak hogy beájuljak az ágyamba – dörmögte a fiú, mikor már a pincébõl másztak felfelé az üzlet hátsó helyiségébe.
- Határozottan remek ötlet, Harry – felelte a bájitalmester csendesen, a fiú jól tudta, hogy tanára tisztában van vele, miért is kezdeményezett beszélgetést.

- Várj! – szólt ismét, ahogy a Borgin ß Burkes bejárati ajtajához értek, mire megálltak. – Vissza kell állítanunk a védelmet, különben nem lesz nehéz rájönnie a tulajnak, hogy betörtek hozzá az éjszaka. De pár dologban segítened kéne – ismerte el, mire legnagyobb megkönnyebbülésére Harry minden nemû megjegyzés nélkül csupán rábólintott, és követte az utasításait.
Ennek hála nem telt bele néhány percbe, és halkan záródott mögöttük a sötét üzlet bejárata, majd egy homályosabb sarokból már kissé dülöngélve, de sikeresen hoppanáltak.

A bejárati csarnokhoz érve már mindketten határozottan megküzdöttek a talpon maradásért, Harry leginkább azért, mert már elég nagy távon gyakorlatilag õ cipelte el idáig a férfit. Ekkor azonban, ahogy Harry felnézett, és épp azon gondolkodott, hogyan fogja most még az ajtót is kinyitni, és felvonszolni tanárát a lépcsõkön a gyengélkedõbe, kitárult a nehéz kapu, és Dumbledore jelent meg elõtte, Mordon és Lupin társaságában.
A fiúnak fogalma sem volt róla, honnan tudták, hogy megérkeztek, de ez most egyáltalán nem is érdekelte. Megkönnyebbült, ahogy átvették tõle Pitont, míg az igazgató az õ karját fogta meg, és erõsen tartotta, ahogy látta dülöngélését.

- Ellenméregre lenne szüksége – mondta gyorsan a férfiaknak. – Serpent ivott már, de az jó ideje volt, és azt mondta, csak a hatást lassítja – majd Dumbledore-ra nézett. – Uram, megvan – emelte az idõs mágus elé a kezében szorongatott ereklyét – majd ahogy haladtak, megbotlott a kimerültségtõl.
Az igazgató korát meghazudtoló gyorsasággal kapta el a fiút, és büszkeséggel s elégedettséggel csillogó szemekkel nézett rá.
- Biztos voltam benne, hogy számíthatok rátok, Harry. Most viszont gyere. Téged is felkísérlek Madam Pomfreyhoz.

A fiú erre gyorsan tiltakozni kezdett, attól félve, hogy a javasasszony máris bent tartja majd egy hétre csupán megszokásból.
- Ó, arra igazán nincs szükség, igazgató úr. Csak fáradt vagyok, de…
Dumbledore azonban mosolyogva leintette.
- Ne aggódj, ígérem, egy kivizsgálás után elintézem neked, hogy kikerülj Poppy kezei közül.
Harry erre nem túl feltûnõen megkönnyebbülten felsóhajtott, ám ez természetesen nem kerülte el az idõs mágus figyelmét, mire mosolya csak még szélesebb lett.

Mire beértek a gyengélkedõbe, a javasasszony már Piton körül sürgölõdött, aki láthatóan máris sokkal jobban érezte magát, hogy megkapott pár bájitalt a készletébõl.
- Poppy, hagyjon már – morogta. – Pár perc múlva jól is leszek, amint kiteljesedik a gyógyitalok hatása – próbálta elhessegetni a gondoskodást.
Harry elvigyorodott, mire Dumbledore halkan megjegyezte.
- Nem ismerõs valahonnan?
A fiú játékosan ráfintorgott, majd odalépett Remushoz, és örömmel köszöntötte, aztán biccentett Mordonnak is egyet, mielõtt lecsapott volna rá Madam Pomfrey. Innentõl rezignáltan tûrte, hogy vizsgálgassák, s leöntsenek a torkán egy borzalmas ízû energia növelõ löttyöt.

- Mégis mit mûveltek maguk? Mr. Potter varázsereje óriási igénybevételt szenvedett el az utóbbi órákban, ez egészen biztos. Remélem, megértik, ha ezért benntartom legalább egy napra megfigyelésre.
Harry felnyögött, amint beigazolódni látta legszörnyûbb félelmeit. Lupin felnevetett, és a fiú jól látta, hogy Dumbledore is ott kuncog magában a férfi mellett.
Egy pillanattal késõbb azonban már komolyan szólalt meg.
- Az azonban, hogy miként is történt ez az esemény, engem is érdekelne.
Harry Pitonra nézett, aki látva a kissé bizonytalan zöld tekintetet, maga kezdett el beszélni magyarázóan az ágyából.

Gyorsan elmesélte a kiemelkedõ tárhelyet, és hogy miféle derengés is ölelte körbe.
- Csupán a szokatlanul nagy varázserejének köszönhetjük, hogy sikerrel jártunk. Az a védelem egy egyszerû varázslót megölt volna, ahogy szívta a mágikus energiákat. Talán még én is eszméletemet vesztettem volna közben – fejezte be.
Remus aggodalmasan, de büszkén nézett Harryre, aki elgondolkodva ücsörgött egy másik ágyon.
Dumbledore hümmögve bólintott, majd végre elvette a fiú által megszerzett horcruxot, és alaposan szemügyre vette. Mordon is érdeklõdve lépett oda mellé, bár fogalma sem volt róla, tulajdonképpen mért is van olyan nagy jelentõsége ennek az elsõ ránézésre egyszerû, bár nyílván értékes dobozkának.

Az igazgató végül halkan megszólalt.
- Harry, azt hiszem, a megsemmisítésénél már nem veszem igénybe a segítségedet. Nagyszerû munkát végeztél eddig is – majd Piton felé fordult. – Perselus, rád viszont szükségem lenne, amint jobban érzed magad, és mozgósítani tudod valamennyi tudásodat a cél érdekében. Most azt hiszem, rátok fér a pihenés, holnap pedig részletes beszámolót várok.
A két fekete hajú férfi azonnal rábólintott, s a többiek elhagyták a gyengélkedõt. Harry miután átvette a pizsamáját, és azon járt az agya, miként is kerülhetne fel reggel a toronyba, hogy beszélhessen barátaival, máris megnyugodott, ahogy eszébe villant a gondolat, hogy Ginny elsõ dolga lesz elmondani Ronéknak mi is történt az este, mire egy pillantás a Tekergõk Térképére, és máris tudni fogják, hol van. Már megint.

Befészkelte magát az ágyába, és ránézett a vele szemközti helyen lévõ Pitonra. A tanár viszonozta a pillantást, és mindketten érezték mennyire bizarr helyzetbe keveredtek. Itt kell aludniuk együtt, egy ilyen nem mindennapi kaland után, és annak a meglehetõsen jólesõ gondolatnak a tudatában, hogy immár ismét egy horcruxszal kevesebb, és egy újabb hatalmas lépéssel közelebb a gyõzelemhez. Ami korábban bármennyire is zavaró volt Harry számára, immár belátta, hogy mindkettejük legnagyobb életcélja és érdeke. Elérni, hogy Voldemortnak vége legyen, és már csak a történelemkönyvekben tegyenek róla említést.