Luthien Lovemagic Oldala

Az ebédlõi összezörrenés Siriussal még tovább fajul, így végül Piton avatkozik közbe. Késõbb kérdõre vonja Harryt - mert nem érti, miért keresi annyira Sirius társaságát.
Harry találkozik egy pár "régi ismerõssel", aminek szintén nem lesz jó vége, pedig õ csupán csak megvédte régi barátját. És ha már a barátokról van szó, vajon ki lehet a legújabb jövevény, akivel találkozik a padláson?

Salvador Benevolus

8. fejezet

oO -Közel, s oly távol-Oo

– Harry…

– Próbáld meg egy Stimulával…

– Már az elõbb alkalmaztam… eszméleténél van.

– Ébren van ez, csak tetteti, hogy odafigyeljetek rá…

– Fogd be, Black.

Az utóbbi hang végre észhez térítette: és rájött, a távoli hangok nagyon is valóságosak. A feje sajgott a fájdalomtól… talán beverte?

Elméjét lassan elöntötték az emlékek, és eszébe jutott, mi is történt.

Ebédlõ, Mrs. Weasley… Sirius.

Sirius… most már biztos, hogy Megszeghetetlen Esküt fog tenni arról, hogy többet tényleg nem jön a közelébe. Még vagy számtalan elhatározás jutott eszébe a dologról, de valaki nem hagyta, hogy félig eszméletlenül töprengjen ezeken.

– Harry, gyerünk, térj már magadhoz – dörmögte a mély hang. Érezte, ahogy gyengéden pofozgatják.

– Hozzak valamit, Perselus?

– Nem kell, Molly. Nymphadora…

– Tonks…

– … kérlek szólj be, hogy fejezzék be nélkülem a gyûlést.

Harry legszívesebben aludt volna egy nagyot, de ahogy az elmúlt napokra visszagondolt: rájött, eleget pihent már. Próbált megmozdulni, de csak annyit ért el, hogy megmozdítsa fejét.

– Harry, hallasz engem? – hallotta rögtön Piton hangját, nyílván észrevette, hogy magánál van. Valamennyire. A pofozgatás is abbamaradt.

– Mégis mit mondjak, Perselus? Azt, hogy: „Bocs, de épp romokban van az ebédlõ, és nem jöhettek ebédelni?”

– Majd kitalálsz valamit. Bízom a meggyõzõerõdben.

– Kösz – jött a dühös felelet.

A lépések eltávolodtak, ahogy Tonks elhagyta az ebédlõt. Közben sorozatos Reparokat hallott, ahogy Mrs. Weasley visszaállította a székeket.

Ideje felkelni végre…

Talán még sikerült is volna, ha nem esik vissza a hideg falnak. Kinyitotta a szemét, és pislognia kellett egy párat, hogy beazonosítsa Piton arcát.

– Maradj nyugton. Még legalább tíz perc, és rendbejössz – mondta halkan Piton. Harry lehunyta a szemét, és vett egy mély levegõt. Valóban jobban volt: a feje már egyáltalán nem fájt. Érezte, ahogy Piton két kezével megfogja az arcát. – Harry?

– Jól… vagyok – nyögte végre azt a két szót, amitõl Piton végre megnyugodhat. Idegesítõ volt ezt a folytonos aggódás… persze a szíve mélyén máshogy gondolta ezt. Újra kinyitotta a szemét, tekintete találkozott Pitonéval.

– Nekem nem úgy tûnik – állapította meg, ahogy összeszûkült szemmel vizsgálta õt. Elvette a kezét, de még mindig úgy nézett rá… Harryt kirázta a hideg ettõl a sötét, átható tekintettõl.

Eszébe jutott, vajon most alkalmazott-e okklumenciát vagy nem. De egy csöppet sem érdekelte, hisz semmi mást nem láthat, csak a puszta utálatot a keresztapja iránt.

A szédülés kezdett alábbhagyni, így Harry végre értelmezni tudta a látottakat: Sirius az asztal mögött állt egy székre támaszkodva, másik kezével véres orrát törölgette. Tonks idõközben visszaért, és a narancslekváros üvegeket próbálta megmenteni a földrõl. Mrs. Weasley pedig helyreállította a maradék tányérokat.

– Nem… tényleg jól vagyok – bizonygatta. Újabb próbálkozás a felkelésre az ellenkezõjére utalt.

Piton szelíden visszanyomta a hideg falnak.

– Maradj már veszteg még egy pár percig – szólt rá ingerülten. Félig térdelve, félig guggolva megfordult. – Mi a fészkes fene történt itt?

Sirius megrántotta a vállát, és a szemközti falnak intézte szavait.

– Semmi különös… csak már megint szemtelen volt a kölyköd.

– Igen? – emelte fel a hangját a bájitalmester. – Black, már az ujjaimon nem tudom lassan megszámolni, hányszor ártasz Harrynek!

Az említett Piton válla fölött átnézett, és döbbenten jött rá: keresztapja egy csöppet sem zavartatja magát, kivel társalog. A bájitalmester hangja már nyíltan fenyegetõ volt.

– És õ nekem? Azt nem számolod?! – csattant fel Sirius. Szembefordult velük, és jobb kezével rámutatott a véres kendõre. – Ezt minek mondod? Hasra estem netán?

– Ez lett volna az ötödik tippem – vetette oda Piton, és visszafordult Harryhez.

– Minden ok nélkül megütött! – folytatta Sirius, de a másik férfi nem törõdött vele.

– Szédülsz még? – intézte Harryhez a kérdést.

Õt viszont már egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel, hirtelen mindent vörösben látott. Szinte éppen fel nem lökte Pitont, úgy felpattant.

– Hogy lehetsz ilyen szemét?! – üvöltötte keresztapja felé. Nyelt egyet, és megtámaszkodott a falban. – Megint jöttél a szokásos szövegeddel, hogy ezért megint én vagyok hibás! Én csupán harapni akartam néhány falatot, te meg idejöttél kötekedni! TE kezdted az egészet, TE kötöttél belém, és TE kezdtél el rángatni!

– Ezek szerint már nem… – sóhajtotta Piton, és felállt.

– Na errõl beszéltem! – próbálta Sirius túlordítani Harryt. – Látjátok, milyen szemtelen?

– Én vagyok…

– Hagyjátok abba! – üvöltötte túl Piton mindkettõjüket. Dühösen nézett rájuk. – Harry, fejezd ezt be, itt és most! Nem alkalmas sem a hely, sem az idõpont! Black, nem érdekel a mondanivalód. Egyszerûen elegem van ebbõl a felelõtlen, gyerekes viselkedésedbõl! Most már minden rendben, akkor…

Sirius megkerülte az asztalt, és majdnem fellökte Tonksot.

– Ó, most ha az jön, hogy „Black, vigyázz, mert nem állok jót magamért” – itt felnevetett –, akkor közlöm, akármit is teszel, nem dobhatsz ki! Ez az én házam, szerencsétlenségedre Dumbledore pont ezt a helyet választotta fõhadiszállásnak!

– Nem, most nem az jön – javította ki jegesen Piton. Harryt közelebb segítette egy székhez, majd pedig két lépéssel Sirius elõtt termett. – Hanem az, hogy ha még egyszer bántod Harryt, vagy akár csak egy ujjal is hozzáérsz… Nem hiszem, hogy beérem annyival, hogy megtámadom a végrendeletet, és kirúglak innét.

Keresztapja láthatóan elsápadt.

– Azzal nemigen tudsz mit kezdeni, csak akkor, ha én meghalok – pontosított eltökélt arccal Sirius.

– Mint mondtam, nem hiszem, hogy beérem csupán a rendelt megtámadásával – ismételte gúnyosan Piton. – Pedig még valamelyik nap már a visszahelyezéseden gondolkozott a testület. Most elintézted, hogy még egy pár hétig csak élvezd a papírmunkát.

A jelenlévõk némán nézték a jelenetet, még Mrs. Weasley is megkövülten várta a következményeket. Harry jól látta a tekintetükbõl, hogy rettegnek a végkimeneteltõl.

– Miért nem jössz be, meghallgatni az összes jelentést? – érkezett az ajtó felõl Mr. Weasley kíváncsi hangja. Egy halom pergament szorongatott. Felpillantott a jegyzetekbõl, és végignézett a jelenlévõkön. – Mi folyik itt?

Piton meglebbentette fekete palástját, és az érkezõ felé fordult.

– Arthur, nem volt fontos kihozni az összes pergament, ráértem volna…

Harry tulajdonképpen nem is fogta fel mit látott. Sirius elõvette a pálcáját, mormolt valamit, majd a bájitalmestert körbevette egy vörös fénynyaláb. Piton reakciója követhetetlenül gyors volt: elõrántotta saját pálcáját, és blokkolta is az átkot. Siriust a falhoz nyomta, és pálcáját a nyakához fogta:

– Meg ne próbáld ezt még egyszer – sziszegte indulatosan, arca csupán húsz centire volt Siriusétól.

Mindkét férfi tekintete a puszta gyûlöletet tükrözte.

– Egy próbát csak megért – vágott vissza a férfi. Nem tudott mozdulni, de Harry látta, égett a vágytól, hogy rátámadjon újra Pitonra. – Azzal fenyegetõzöl, hogy kidobsz, a kölyködet pedig úgy véded, hogy az már gyomorforgató…

– Azt ajánlom, fogd be!

Sirius ugatva felnevetett.

– Én érzem úgy, vagy az utóbbi idõben túl érzékeny lettél, ha valaki bántani akarja azt a vakarcsot?

Ha a pálca tõr lett volna, már valószínû a keresztapja rég halott lenne. Pitont még sosem látta ilyen dühösnek.

– Semmi. Közöd. Nincs. A. Fiamhoz – sziszegte válasz helyett. – Te akkor és ott úgymond kidobtad õt. Nem szólhatsz bele abba, amibe már nincs jogod.

– Igen? Akkor tájékoztatásul közlöm, itt éltek az én házamban.

– Amelynek örököse Harry is – pontosított ridegen Piton. A pálcáját még mindig nem engedte le, valószínû sejtette, hogy Sirius rátámadna. – Hiába Black, több mint tízéves határozatokon nem tudsz változtatni, még ha mindent bevetsz is. Lehet, hogy közted és Lily közt akkor tényleg mindennek vége volt, de az õ végrendelete errõl a porfészkedrõl sajnos egyértelmû, amit semmivel sem tudsz eltörölni. Semmivel.

Micsoda?! Sirius és anyám?!

Harry erõsebben megmarkolta a széket, és egy pillanatra úgy tûnt, megint szédül. De most attól, amit hallott.

Na ne… ez már sok. Sirius, Piton… és James?!

Sirius arca most olyan vörös árnyalatba váltott át, amit még Vernon bácsi is megirigyelhetett volna.

– Ne huzakodjunk elõ a régi emlékekkel, még megtalállak ölni!

Piton arcán gúnyos mosoly terült szét.

– Ó az emlékek! Milyen fájóak is tudnak ám lenni! – duruzsolta halkan. Aztán a hangja mélyebben és félelmetesebben hangzott. – Téged is ugyanúgy felelõssé tehetnélek egy pár dolog miatt, mint ahogy te is Harryt. Ne hibáztasd olyanért, amiért nem felelõs!

– Ne merészeld még egyszer elõhozni azt! – suttogta Sirius. – És igen, a te kölyköd a felelõs azért, hogy Remus meghalt! Talán még neked nem is mondtam annyiszor, de tényleg jobb lett volna, ha õ – itt Harry felé biccentett véres arcával – halt volna meg.

Tonks és Mr. Weasley megütközve álltak egymás mellett. Mrs. Weasley kezét a szájához emelte, mintha olyasmit hallott volna, amit nem kellene.

– Ha neked is feltûnt volna, Harry már nem az, aki eddig volt – vágott vissza Piton sziszegõ hangon, és bal kezével megragadta Sirius galléráját. – Nem kívánhatod annak a halálát, aki egyszer majd megmenti a világot a te korcs hátsóddal együtt…

Mr. Weasley eddig csendben állt, de most úgy érezte, itt az ideje közbelépni.

– Perselus, nem éri meg – mondta nyugodt hangot színlelve, ahogy odalépett melléjük.,

Piton még egy ideig szikrázó szemmel nézte Sirust, aztán elengedte a gallérját, és eltette a pálcáját.

– Valóban nem – mondta végül.

Sirius elõhalászta a zsebébõl a kendõjét, és újból az orrára fogta. Tonks némán átment a konyhába, ahonnan pár perccel késõbb egy sor csörömpölés törte meg a csendet.

– Akkor talán szólhatnék a bent ülésezõknek, hogy jöhetnek ebédelni – váltott témát hirtelen Mr. Weasley. – Apropó, nem úgy volt, hogy Mollyval behozzátok a frissítõket?

Piton helyett azonban Mrs. Weasley szólalt meg.

– Úgy volt, Arthur. Csak mikor beértünk az ebédlõbe, Siriust a földön találtuk véres orral – magyarázta, és betolta maga elõtt a széket, amire eddig támaszkodott. – Eleinte nem tudtuk mi történhetett, amíg Perselus észre nem vette Harryt az asztal mögött eszméletlenül. Onnét már nem volt nehéz kitalálni.

– Poppy nincs véletlenül a gyûlésen? – morogta kérdõn Sirius. Továbbra is azon a nem törõdöm stílusban, amitõl Harry egyszerûen rosszul volt.

– Legkevésbé a betört orrod érdekel minket! – szólt rá Mrs. Weasley. További mondanivalóját már nem értették, mert egy tucat tányér összetörése félbeszakította. – Tooonks! Ne nyúlj semmihez, amíg oda nem érek!

A jelenet elég vicces volt, de Harry még csak elmosolyodni sem tudott. Rosszul volt a ténytõl, hogy anyjának ennyi barátja… na, neeem. Biztos csak rosszul hallotta az egészet. Megszorította a széket, és igyekezett nyugalmat erõltetni az arcára.

Nyugalom, csak semmi pánik, - gondolta Harry. Vett egy mély levegõt, hogy lenyugtassa magát.

– Biztos, jól vagy már? – kérdezte mellette Piton, és megfogta a karját. – Mintha egy kicsit elsápadtál volna.

Harry kényszeredetten elmosolyodott.

– Persze, nincs semmi gond.

– Rendben, akkor ideje, hogy felmenj. Ettél valamit, még mielõtt… szétvertétek az ebédlõt? – érdeklõdött, és egy dühös pillantást vetett Siriusra. Intett Harrynek, hogy menjenek.

– Mikor szétverte az ebédlõt – javította ki Sirius majdnem olyan gúnyosan, mint Piton.

Harry igyekezett tudomást se venni róla, inkább hagyta, hogy Piton karonfogva vezesse õt. Minek is figyeljen rá? Egy utálatos ember, akinek minden életöröme az, hogy õt piszkálja. És ez még rosszabb, mint amit Piton mûvelt vele hat év alatt… Itt ki tudja, meddig kell elviselnie.

Mr. Weasley lepakolta a pergameneket, amit eddig a kezében szorongatott. Még utánuk szólt, mikor már majdnem elhagyták az ebédlõt.

– Perselus, gondolom, felkíséred Harryt, aztán még lejössz, ugye? Erre mindenképpen vetned kellene egy pillantást.

– Igen, még van egy pár dolog, amit nem beszéltünk meg. – Piton visszafordult, és elengedte Harryt. – Megnézem, fél óra, aztán itt leszek.

Fél óra… annyi tökéletesen elég, hogy veszekedjen velem.

– Én meg megkeresem Poppyt – vetette közbe Sirius. Tisztában volt vele, hogy senki sem veszi emberszámba, így távozni is készült. Megkerülte Mr. Weasleyt, és egy undorodó pillantást vetett Harryre.

Még visszafordult, nyílván nem elégedett meg azzal, hogy köszönés vagy sértegetés nélkül távozzon. Piton még odalépett Mr. Weasleyhez, hogy rábólintson az elé nyújtott pergamenek tartalmára. Molly közben visszatért három üvegtállal, amit maga elõtt lebegtetett, és az asztalra lavírozta õket.

Harry annyira elbambult, észre sem vette keresztapját.

– Remélem, az a fél óra tökéletesen elég lesz Pitonnak, hogy beleverje a fejedbe, jobb velem nem feleselni – egész közel ment hozzá, és úgy suttogta -, mert még netán bajod esik.

Harry igyekezte visszafogni az egyre feltörõ haragot.

– Én meg azt mondom neki, hogy ha te belém kötsz, nem biztos, hogy túléled – vágott vissza halkan. Ez az elég idióta fenyegetés nem tûnt túl hihetõnek ahhoz, hogy Sirius komolyan vegye.

– Ó, a kis agyonkényeztetett kölyök fenyegetõzik!

– Mert egy szemét alak vagy – mondta ki Harry, amit gondolt.

– Arthur, majd ha visszajöttem, addig várhat – sóhajtotta Piton, és visszament a fiához. – Menjünk.

Sirus nem mozdult Harry mellõl, még Piton fenyegetõ tekintete sem ijesztette el.

– Te meg egy gyilkos, semmi több – suttogta Black.

Harry többet már nem tudott ésszerûen gondolkozni: egyedül csak Sirius számított, hogy megüsse, ott ahol éri. Már épp elérte volna keresztapját, mikor Piton elkapta a karját, és visszahúzta.

– Harry! – szólt rá figyelmeztetõen, de õt nem érdekelte. Akkor is elege van keresztapjából…

– Esküszöm, az leszek, ha még egyszer ezt mondod! – üvöltötte. Próbált kiszabadulni Piton szorításából, de nem sikerült.

Sirius viszont elégedetten vigyorgott a csupán egy méterre tomboló Harrytõl.

– Egy rohadék vagy! Ne merészelj olyasmivel vádolni, amiért nem lehetek hibás! Egy szemét, gyáva alak vagy! – Piton immár két kézzel tartotta vissza, így nem sikerült Sirust képen vágnia. – Én kötöttem beléd mi? Egy frászt!

– Ne nevezz hazugnak! – Sirius most kezdte elveszteni a türelmét.

Mr. Weasley odaszaladt, és megragadta Black karját.

– Hogyne neveznélek?! Én támadtalak meg mi?! Egy rohadt szemét hazudozó vagy, Sirius! – ordította Harry, és lefejtette Piton egyik kezét a karjáról. – Engedjen el!

– Nézzenek oda, már tegez a kis szemtelen! Tudsz egyebet is, mint ilyen hazugságokat vágni a fejemhez, kölyök?

Piton próbálta féken tartani Harryt, de alig tudta. Végül elege lett, és megragadta a derekánál.

– Merlin szerelmére, hagyjátok abba! – Azokról az órákról ismert mennydörgõ hang sem hatott rá: Harry egyszerûen csak le akarta törölni Sirius képérõl azt az önelégült vigyort…

– Engedjen el! El akarom intézni ezt a rohadékot! – folytatta Harry, ügyet sem vetve Pitonra.

Mr. Weasley immár két kézzel rángatta hátrébb keresztapját.

– Sirius, fogd vissza magad, mert nem lesz jó vége! – figyelmeztette.

– Legalább egy rossz emberrel kevesebb lesz a Földön, nagy ügy! – vágta rá dühösen Black.

– Rossz emberrel? Te minek neveznéd magad? „Én vagyok a jó emberek mintaképe”? – mondta undorodva Harry. – Vigyázz, még a végén szobrot állítanak rólad!

– Te kis… – Siriust úgy tûnt, nem érdeklik a következmények, elõrántotta a pálcáját, és ráfogta a fiúra.

Harry egyáltalán nem ijedt meg, csak még jobban ütötte a vasat.

– Szemét kölyök? Ezt akartad mondani? Megint rám szórsz egy kábító átkot, és kész?

– Perselus, vidd ki innét Harryt! – szólt közbe Mr. Weasley. – Nem tudom, meddig tartom még féken ezt az idiótát!

– Harry, ne provokáld, mert kénytelen leszek közbeavatkozni! – sziszegte Piton.

– Vitatkozhatnánk arról, ki provokál kit! – szólt vissza, és eltökélte, ebbõl a vitából gyõztesként fog kiverekedni.

– Black, tedd el azt a pálcát! – szólt rá figyelmeztetõen Piton, és próbált hátrálni Harryvel. – Különben tényleg nem lesz jó vége!

Sirius kissé elõrelépett, arca sápadt volt a dühtõl. Mr. Weasley nem tartozott a legerõsebb emberek közé, így nem igazán tudta már visszatartani a fiú keresztapját.

– Ó az mindent megér, ha a kölyöknek elláthatom egy kicsit a baját!

– Ellátod? Majd meglátod, hogy tudok védekezni! – szólt közbe Harry. – Mivel akarod kezdeni? Csakhogy fel tudjak rá…

– Nem is tudom, talán fõbenjáró átkokkal?

– …készülni, nem úgy, mint legutóbb! – Az asztalon a tálak hirtelen felrobbantak, és az üvegcserepek kopogva potyogtak rá vissza. Mindenki egy emberként kapta oda a fejét, és ijedten követték szemükkel a magának önálló utat választó levest.

– Ebbõl elég volt – próbált közbe szólni Piton.

– Talán egy Crucio? Ha eléggé gyûlöllek, talán sikerül egy óráig kínozni téged!

– Még jó, hogy dupla adagot fõztem – morogta közbe Mrs. Weasley, és újra eltûnt a konyhában.

Harry még intézett volna Siriushoz egy pár keresetlen szót, de már nem volt rá lehetõsége. Piton a háta mögé húzta, és elõkapta a pálcáját.

– Petrificus Totalus! – mondta ki gyorsan: Siriusnak még védekezni sem volt ideje. Elvágódott a földön, és a pálcája kirepült a kezébõl. Piton elégedetten eltette a pálcáját, és fejével intett Black felé. – Lebegtessétek a lakrészébe, még mielõtt olyat tennék, amit magam is megbánnék.

– Persze majd kivisszük innen – mondta Mr. Weasley, és sóhajtott egyet.

Piton várakozóan nézett rá, mikor megfordult.

– Miért nem várta meg, hogy támad, vagy netán mégis bevallja, hazudott? – kérdezte dühösen Harry, mire a bájitalmester felhúzott szemöldökkel nézett le rá. – Most hogy hisztek majd nekem?! Nem fogom tudni így bebizonyítani, hogy hazudott!

– Még számtalan módja van annak, hogy bevallja – mondta nyugodtan Piton. Szeme szikrákat szórt, annyira dühös volt. – Fejezd be a hisztit, aztán gyerünk fel! Egy pár dolgot meg kell beszélnünk.

– Nincs mit megbeszélnünk! – ordította Harry. – Nem akarom végighallgatni a szentbeszédét, nem vagyok rá kíváncsi!

Piton közelebb lépett hozzá.

– Köztük azt is, mi a tisztelet! – mondta hidegen. – És az önuralom.

– Akit itt egyedül nem tisztelek, az Sirus!

– Menj fel a szobánkba – sziszegte fenyegetõen.

– Nem parancsolgathat… - Harry hirtelen elhallgatott, ahogy Piton mögé tévedt a tekintete. Húsz, vagy akár harminc varázsló nézett rá vissza. Többek arcán döbbenet, másokén kíváncsiság tükrözõdött.

Harry nyelt egyet, és visszanézett Pitonra. A bájitalmester arcát, mintha kõbõl faragták volna, immár teljesen érzelemmentes volt.

– Mindjárt megyek én is – mondta jegesen, és biccentett a lépcsõ felé.

Harry nem szólt egy szót sem, némán, remegõ lábakkal indult a lépcsõ felé. Az egész gyûlés elõtt rendezett jelenetet. Kit tudja, mióta álltak már ott!

Az idegenek közül többen összesúgtak, néhányan csak lenézõen nézték õt. Végtelennek tûnt az út, amíg odaért a lépcsõhöz. Sietõsen felszaladt rajta, hogy minél távolabb legyen attól a sok embertõl.

Végigment a vörös szõnyeg borította folyosón, egészen addig a varázsló képéig, ahol emlékezete szerint az a szoba lehetett, ahol felébredt. Még mielõtt kinyitotta az ajtót, számára is világossá vált, tényleg ez a szobájuk.

„Perselus Piton szállása” – állt az ajtón.

Benyitott, és leült az ajtóhoz közelebbi ágyra. Még mindig dühös volt, de amit Piton fejéhez vágott, azt nem kellett volna.

Hogy a fenébe veszthette el ennyire a fejét Sirius miatt?

Talán az elkeseredettség, hogy õ már nem az, aki.

Kezét az ölébe ejtette, és próbált lehiggadni. Az apja mindjárt itt lesz, és megkapja élete egyik legnagyobb leszidását, azért amit mûvelt.

Annyira elmerült a gondolataiban, így észre sem vette, hogy valaki becsukta maga után az ajtót. Piton elmormolt legalább háromféle némító bûbájt, és megfordult.

Harry lesütötte a szemét, és magában fohászkodott, hogy némi ordibálással megússza a dolgot, és hogy Piton másra nem jött rá. Habár… talán Potter is rendezhetett volna ilyen mûsort.

– Esküszöm, nem szándékos volt – motyogta letörten. – Elvesztettem a fejem.

– Legalább nem okoztál nagyobb anyagi kárt – tette hozzá a férfi. Harry felnézett, és látta, hogy próbálja magát visszafogni az apja, hogy ne ordibáljon. – Harry, legközelebb ne tegyél ilyet. Tudom, milyen ember Black, nem késlekedne neked ártani.

– Nem érdekel Sirius! – csattant fel Harry.

Piton összeszûkült szemmel fürkészte õt.

– Aha. Csak éppen nem így érzel – összegezte. Összefonta a karjait maga elõtt, és várakozóan nézett le rá. – Miért nem mondod el õszintén, mi a baj?

Harry felpattant az ágyról ökölbe szorítva a kezét.

– Nincs semmi baj?! Még mindig viszket a tenyerem, hogy beverjem Sirius képét! – ordította.

– De miért?

– Mert hazug, és utálatos!

– Ez eddig is így volt – mondta Piton nyugodtan. – Semmi sem változott azóta. Vagy tévednék?

– Meg sem kérdezi, mi történt az ebédlõben? – ordította Harry.

Mi a fenének kérdezi errõl õt?

– Volna egy pár tippem. Jó lenne, ha lenyugodnál, mert nincs kedvem az este hátralevõ idejét restaurálással tölteni!

Harry vett egy nagy levegõt, és fogai közt sziszegte:

– Nyugodt vagyok! Csak ne kérdezze folyton!

– Én meg még jobban ideges leszek, ha nem váltasz vissza a tegezésre!

– Bocsá… bocs. Ha nagyon dühös vagyok, nem megy – mondta halkan, és lerogyott az ágyra. – Sajnálom, régen nagyon gyûlöltelek.

Piton közelebb jött, és leguggolt elé. Harry olyan érzést fedezett fel a bájitalmester arcán, amihez még nem igazán volt szerencséje.

Talán öröm? – töprengett el.

– Miért, már nem érzel így? – kérdezte egy kis idõ után.

Harry nemet intett a fejével.

– Nem… azóta, mióta… – elhallgatott, és a cipõjét kezdte el bámulni –, hittél bennem, hogy megváltoztam.

– Értem – mondta Piton kurtán. – Harry, hidd el, örülök neki, hogy megváltoztál. Csak éppen azt nem értem, miért keresed annyira Black társaságát.

Erre most mit mondjak?

– Nem keresem, csak elegem van belõle… mikor lementem, hogy egyek valamit, õ rögtön ott termett, és azonnal piszkálni kezdett. Be kell vallanom valamit…

Piton kíváncsian nézett rá.

– Igen?

– Én voltam az, aki elõbb támadott… Esküszöm, nem akartam neki ártani, csak egy kábító átkot mondtam ki rá, de az nem találta el. Erre õ megragadott, és olyasmit mondott, amitõl nem tudtam magam visszafogni… és megütöttem.

Mikor újra felnézett, elcsodálkozott: Piton rámosolygott.

– Örülök, hogy ezt elmondtad nekem – felállt, és kisimította a talárját. – Amint vége az ebédnek elbeszélgetek vele egy kicsit.

Harry majd’ hogy nem tátott szájjal nézett fel rá.

– Azt hittem, ordibálni fogsz velem…

– Nem állt szándékomban. Az önuralomról még beszélgetünk egy kicsit a holnapi gyakorlás közben. – Hirtelen témát váltott, mikor elérte az ajtót. – Foglald el magad valamivel, amíg vissza nem érek.

– Mit csináljak itt egyedül?

– Olvass, vagy pihenj egy kicsit. Enyhe agyrázkódást kaptál, amikor elestél – magyarázta Piton -, meggyógyítottalak, de jó lenne, ha kímélnéd magad.

– Ígérem, nem csinálok semmi rosszat.

– Remélem is. – apja az éjjeliszekrényre mutatott, ahol legalább tíz kötet volt felhalmozva. – Hoztam neked egy pár könyvet a Czikornyai és Patzából, mikor még aludtál. Igaz rövid ideig tartózkodhattam ott, de megszereztem egy pár ritka könyvet. Legtöbbjük még háború elõtti ritkaság, nézd meg õket, hátha találsz közte olyat, ami tetszik.

– Köszönöm – mondta lelkesen Harry. Levette a cipõjét, elhelyezkedett törökülésben, és maga elé pakolta a könyveket.

– Megyek, este találkozunk – jelentette ki Piton, és lenyitotta a kilincset. – Együtt is vacsorázunk.

Harry bólintott egyet, a férfi pedig távozott. Kutatni kezdett a könyvek között, és rálelt egy igazi kincsre, amit még a könyvtárból kölcsönzött ki régen.

– A kviddics évszázadai… – suttogta maga elé. El sem hitte, hogy az egyik kedvenc olvasmányát tartja kezében.

Az aranycikesz feltalálása egy Godric’s Hollow-i varázsló, Bowman Wright nevéhez fûzõdik. Míg az ország összes kviddicscsapata a madarak között kereste a snidget alkalmas utódját, a fémbûvölésben…

– Azt teszed amit mondok! – hallatszott kintrõl a dühös ordítás.

…járatos Wright hozzálátott egy olyan labda kifejlesztéséhez, ami viselkedésében és repülési technikájában a snidgetet utánozta. Kísérleteinek…

– Hagyd már, George, nem látod, hogy a kis vakarcs nem teszi, amit mondasz?

Harry megdermedt, és még levegõt is elfelejtett venni. Biztos rosszul hallotta. Ez nem lehetett Ginny. Figyelmét visszafordította kedvenc olvasmányára, elhessegetve a dolgot.

Kísérleteinek áttörõ sikerét ékesen bizonyítja a hagyatékában talált számtalan pergamentekercs (ma egy magángyûjtõ tulajdonában vannak), az ország minden részérõl befutott megrendelésének…

BUMM!

Harry ijedtében majdnem elejtette a könyvet. Tekintetével az éppen olvasott mondatot kereste.

… részébõl befutott megrendelések listájával. Az aranycikesz, ahogy Bowman találmányát nevezte, dió nagyságú, a golden snidgettel egyezõ súlyú labda…

– Dobby nem fogja azt tenni, amit a úrfi parancsol! – sipította egy hang.

Erre a hangra már nem lehetett nem odafigyelni. Harry összecsapta a könyvet, és felpattant. A nagy sietségben majdnem elfelejtette felhúzni a cipõjét, így gyorsan visszaszaladt érte, és belebújt.

Szinte feltépte az ajtót, hogy minél elõbb a bajba került manó mellett lehessen. Kirohant a folyosóra, de félúton megállt a szeme elé táruló látványtól.

Az ikrek a folyosó közepén álltak, egyikük Dobbyt fogta, a másik pedig egy üstöt. Ginny pedig pálcáját a manóra fogta. Az érkezõre mindannyian felkapták a fejüket, és még Dobby is abbahagyta az ellenkezést.

– Ez meg mi a jó fenét.. – kezdte George

– …keres itt? – fejezte be Fred. – Hidd el, gõzöm sincs.

– Tûnj innen, Piton, ez nem a te dolgod – tett hozzá Ginny.

Harry közelebb jött hozzájuk, kezével pedig kitapogatta a zsebében lévõ pálcáját.

– Nem megyek, inkább megakadályozom, hogy bántsátok Dobbyt – mutatott a házimanóra. Az említettnek elkerekedtek a szemei, és csodálkozva nézett vissza rá.

– Ez most tuti viccel – nevetett fel Fred, és közelebb emelte Dobbyhoz az üstöt. – Na, gyerünk, takarítsd ki, mert ha nem…

– … megbüntetünk, és akkor a puszta képeddel fogjuk kitörölni – fejezte be George.

– Dobby nem fogja megalázni magát a kölykök elõtt! Dobby jó manó! – tiltakozott, de George a szakadt ruhájánál megragadta, és fejét bele akarta nyomni az üstbe.

Harry el sem hitte amit lát. Mi a fenéért kínoznak egy manót?

– Piton, menj már a dolgodra! – szólt rá Ginny.

– Nem megyek.

– Hé bratyók, ez nem akar elkotródni innét! – intett a fejével Harry felé.

Az ikrek Harryre néztek, és gonoszul összemosolyogtak.

– Ha be akar szállni, felõlem – vont vállat George. – Majd ha Dobby azt csinálja, amit parancsolunk neki, akkor foglalkozunk Pitonnal is.

– Dobby nem fogja varázslat nélkül kipucolni az úrfi mocskos üstjét! – sipította a manó. Hiába kapálózott, Fred már egészen a fejéhez emelte a szóban forgó tárgyat. George pedig immár mindkét kezével tolta Dobbyt. – Neeem! Hagyjatok!

Harry nem bírta tovább nézni a manó szenvedését, elõvette a pálcáját, és rögtönzött:

– Aguamenti!

A pálcájából vízsugár tört elõ, ami az ikreket ledöntötte a lábáról. George elengedte a manót, így az Harry mellé szaladt.

Ginny nem esett el ugyan, de kapott egy adagot a vízmennyiségbõl.

– Teee! – kiáltott fel Fred, és felült. – Megemlegeted, hogy megint kötekedsz velünk!

Elõvették a pálcáikat, és húgukkal együtt mondták ki egyszerre ugyanazt a varázslatot. Harryt a háromszoros vízsugár eltaszította, és nyögve esett a hátára, elejtve a pálcáját. George felkapta, és meglengette maga elõtt.

– Ezt keresed? – kérdezte vigyorogva, mikor Harry körülnézett. George hátralépett a testvéreihez, akik vihogva nézték õt.

– Add vissza, különben nem állok jót magamért!

– Á, inkább megtartom még egy kicsit.

Fred és Ginny elõrébb ljött, pálcájukat a fiúra tartva. Harry az esélyeit latolgatta, de elég kiábrándítónak tûnt a helyzete. Három egy ellen, nem túl jó arány.

Dobby eddig tétlenül nézte a jelenetet, de most felbátorodott, és Harry elé állt.

A testvérek vihogva néztek le a manóra.

– Manó! Menj el az útból, ez már nem a te dolgod! A parancsmegtagadást jelenteni fogom a gazdádnak! – Fred azzal megindult a pálcájával, de fél úton hátratántorodott, és a hátsójára esett.

– Szemtelen úrfi nem bántani Harry Pottert! – ripakodott rá a manó. Kezével intett felé, és a láthatatlan erõ hozzálebegtette Harry pálcáját.

– Te kis féreg!

George megindult, hogy bosszút álljon, de Dobby egy kézlegyintéssel elrepítette a fiút. Pár métert gurult a földön, aztán egy nyögéssel felült.

– Ezt nem fogod megúszni!

Dobby megfordult, és Harryre nézett nagy kerek szemeivel.

– Harry Potter megmentette Dobby életét! Ezért Dobby hálával tartozik!

– Igazán nincs…

A manó csettintett egyet, és Harry egy padlásszoba közepén találta magát. Körülnézett: és rájött, még mindig a fõhadiszálláson vannak, csak csupán a ház padlásán. A bútorokból ítélve egy lélek sem járhatott erre, mindent legalább egy centi por borított.

– Dobby úgy gondolta, hogy elhozza Harry Pottert, hogy azok ne bántsák – mondta dühösen a manó.

– Köszönöm, Dobby.

– Harry Potter bármit szeretne, szóljon Dobbynak, õ megadja!

– Dobby, nem tudsz egy olyan varázslatot… – Harry tüsszentett egyet, és kirázta a hideg. – Amitõl megszáradhatnék?

A manó elmosolyodott, és kezével intett felé. Harry érezte, ahogy a meleg fuvallat átjárja vizes ruháit, és szép lassan megszárad.

– Újfent köszönöm, Dobby. – Harry a manó mögött meglátott egy ágyat, régi pokrócokkal. Odament, és leült rá. – A testvérek mindig így bánnak veled?

– Igen, többnyire csúnya dolgokat mûvelnek Dobbyval – fintorodott el a manó, és közelebb sétált hozzá. – Nem tudom, hogy gondolta Fred úrfi, hogy a mocskos üstjét majd Dobby kitakarítja.

Harry legyintett egyet.

– Hagyjuk. Inkább ülj le…

– Üljek le?! Dobby üljön le? Harry Potter ülõhellyel kínálja Dobbyt? – sipította magas vékony hangon a manó. Odaugrott egy kopott szekrényhez, megfogta a félig törött lámpát, és el kezdte ütni vele a fejét. De nagyon.

Elfelejtettem, hogy mikor ezt mondtam, mi történt!

Harry odaugrott, és kirántotta a kezébõl a lámpát.

– Harry Potter adja vissza Dobbynak a lámpát! Ha Dobby gazdája megtudja, hogy Dobby olyan dologban lehetett részes, mint az ágyon ülés… Dobbyt naaagyon megbünteti – szipogta a manó. Kikapta Harry kezébõl a megviselt lámpát, és újra ütni kezdte a fejét. - Dobby… rossz… manó…

Minden egyes szó után vágott egyet a fejére.

– Dobby, az ég szerelmére, hagyd már abba!

A manó mintha meg sem hallotta volna, így Harry kirántotta a lámpát a kezébõl. A manó ügyetlenül kapott utána, így Harry kiejtette a kezébõl, és apró darabokra tört.

– Harry Potter ezt nem értheti! – a manó szemébõl hatalmas könnycseppek potyogtak a szakadt szõnyegre. – A gazda megbünteti ezért…

– Dobby, ki a te gazdád?

Csak reménykedett benne, hogy nem Lucius Malfoy…

– Harry Potter nem tudja? Dobby gazdája Harry Potter keresztapja, és a ház tulajdonosa!

– Jaj, ne – nyögött fel Harry, és lerogyott az ágy szélére. – Sirius?

– Igen õ… – a manó elhallgatott, és a fülei az égnek emelkedtek. – Dobbynak mennie kell, a gazdája hívatja õt. Harry Potter maradjon itt, ez biztonságos hely, és Weasleyk nem ismerik.

– Jó, itt maradok…

Dobby nem várta meg a választ, egy halk pukkanás kíséretében eltûnt. Harry sóhajtott egyet, és úgy döntött, tényleg itt marad. Itt senki sem fogja zavarni, vagy piszkálni. Elgondolkodhat néhány dolgon, köztük azon is, Sirius és Lily Potter ismerték egymást…

De õ Piton vérszerinti fia, és hogy jön a képbe James Potter?

Félig rákönyökölt a térdére, és ránézett a törött lámpára.

Lehet, hogy James Potter csak elvállalta, mint egy jó barát, hogy gondoskodjon rólam, mert akkor Piton és Sirus már nem voltak…
Harry pislogott egyet, majd még egyet. Talán rosszul lát? A lámpából egy pergamen lógott ki félig, mint amit oda begyömöszöltek. Nem ez volt furcsa a dologban…

Leült a rongyos szõnyegre a lámpa mellé. Óvatosan, hogy meg ne vágja a kezét, kihúzta a pergament a lámpa aljából.

– Te jó ég… – suttogta maga elé, ahogy rájött, mit tart a kezében. – Na, ne…

A fele hiányzott, mint amit kegyetlenül eltéptek: a Tekergõk Térképnek szakadt példánya volt az.

– Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – mondta ki halkan, ahogy a varázspálcáját tartotta fölé.

Abból a pontból, ahol a varázspálca hozzáért, hajszálvékony tintavonalak tûntek fel, pókhálószerûen szétterjedtek a pergamenen. A szakadt pergamen tetején láthatóak voltak az oly ismerõs cirkalmas zöld betûk:

„ A Bûbájos Bajkev…
büszkén…
Holdsáp, T…
Szi…
A TEKER…”

Harry épp egy pillantást vetett a pergamen azon szakadt részére, ahol az írás volt látható, a tintavonalak eltûntek, és ismét üres pergament szorongatott a kezében.

– Ne! Ne csináld ezt velem – mondta keservesen a pergamennek fohászkodva. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

Halvány tintavonalak tûntek fel újra a pálca hegyénél, de aztán elhalványultak.

– Jaj ne… – motyogta halkan, és elgondolkozott a látottakon. – Várjunk már… a négy tekergõ az, Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas volt… de itt…

Tulajdonképpen mit is látott?

„Szi” -vel kezdõdõ nevet. Az pedig nem lehetett Féregfark…

Szomorúan kellett belátnia, a térkép fele hiányzott, és ez a része sem mûködött rendesen. Talán ha meglenne a másik fele, akkor újra mûködne.

Egy kicsit elszomorodva összehajtogatta a pergament, és a farzsebébe gyûrte. Kicsit közelebb húzódott az ágyhoz, és leborult rá. Rájött, elég fáradtnak érzi magát. Pihen egy kicsit, aztán majd este lemegy, hogy együtt vacsorázzon Pitonnal.

Ásított egyet, és ráfeküdt a karjaira.

Elõször nem értette, mi ébresztette fel.

Nem nyitotta ki a szemét, de érezte, hogy nincs egyedül. Pedig a padlásszobában tökéletes csend honolt. Óvatosan kinyitotta a szemét, s felemelte a fejét, hogy az ajtóra nézzen.

De az ajtó és közte már volt valaki.

Harry egy pillanatra megijedt, mikor szembenézett a vele egy fejmagasságban lévõ sárga szempárral. Nem mozdult, nem akarta megijeszteni a kígyót, ezzel támadásra ösztönözve.

A kígyó sem nem mozdult, csak ingatta ide-oda a fejét, és nézte õt az ágy túlsó végébõl.

Harry egy kicsit feljebb emelkedett, és rémülten követte tekintetével a hosszú mintát egészen az ajtóig. Legalább két méter hosszú lehetett.

Lassan visszahúzta a fejét, és letette a karjára, várva arra, mi lesz a jövevény következõ lépése.

A kígyó viszont halkan sziszegni kezdett, és Harry pontosan értette minden szavát.

– Nem fél a kígyóktól, érdekessssz…

Harry majdnem elnevette magát ezen a megállapításon.

– Persssze, hogy nem félek – válaszolta, remélve, hogy párszaszó hagyja el a száját.

Valóban úgy mondta. A kígyó feje abbahagyta mozgást, és megdermedt. Valószínû, nem számított rá, hogy egy emberrel fog társalogni.

– Te érted, amit én mondok….? – sziszegte vissza a kígyó.

Harry bólintott egyet, és felemelte a fejét.

– Mióta az esssszemet tudom, asszóta értek pársssszassszóul – sziszegte neki vissza halkan, és felnevetett. – Te itt élsssssz?

A kígyó úgy tûnt, még mindig nem tért magához, de aztán csak válaszolt.

– Többnyire igen… mondd csak emberfiú, mit csinálsssssz itt egyedül?

Harry szomorúan piszkálni kezdte a szakadást az elõtte lévõ takarón.

– Hááát… csaaak aluuudtam.

– Dehhhhááát neeeeked van sajááát fééésssszked ott leeeent…

– Igeeeen, de itt nem zaaaaavaaaar ssssenki – válaszolta neki egy kicsit ingerültebben. – Ott lent csak bántanak… itt fent ssssenki sssem.

A kígyó letette a fejét az ágyra, de a szemét még mindig nem vette le Harryrõl.

– Miért bántanának téged…?

– Mert… azt hissssszik, hogy még mindig az az undok fiú vagyok, aki voltam…

Harryt már kezdte bosszantani a dolog, hogy ennyi mindenre kíváncsi ez a kígyó. És valóban, nem érte be ennyi kérdéssel.

– Kik azok, akik bántanak téged?

– Mindenki ebben a házban… egyedül csak Piton nem…

– Ki az a Piton? Egy mássszik kígyó?

Harry felnevetett.

– Nem, dehogy. Õ az apám… legalábbisss azt hissszem, hogy õ az. – Lesütötte a szemét. – Õ az egyetlen, aki rendesen bánik velem... és talán sssszeret issss.

– De hát az apák sssszeretik a tojásaikat…

Pont egy kígyónak önti ki a szívét…

– Igen, biztossss… Engem még ssssosssem sssszeretett senki, mindig egy púp voltam valakinek a hátán… A nagybácsim és a nagynénim is mindig utáltak, minden esssste bezártak a gardróbba… és az még jobb isss volt, mint az elcsattanó pofonok… ésss amikor kiderült, hogy varázsló vagyok, éssss a Roxfortba járhattam, mindenki csak a kiválasssztottat látta bennem…

– Esssszt nem értem… Rosssszfortot már régóta lerombolták…

– Igen. De hosssszú történet ez, amivel nem akarlak téged untatni… Inkább ellessszek itt csendben, mindenkitõl távol, még Siriustól is – Harry szomorúan elhallgatott, és kicsit szégyellve magát letörölt egy könnycseppet az arcáról.

– Az a goromba ember, akinek ez a fészke?

– Honnan tudod? – kérdezett vissza meglepetten Harry.

– Itt élek… - - A kígyó felemelte a fejét, és egy kicsit közelebb csúszott. – Miért folyik a szemedbõl víz?

– Mert… mert elegem van mindenkibõl… és mert sssszomorú vagyok. A keressssztapám gyûlöl.. egy utolsssó sssszemét vagyok neki… - Harry hirtelen felpattant, és lenézett a barna kígyóra. – Ne haragudj, de mennem kell, már késssõ van…

A kígyó mintha döbbentnek tûnt volna, egy darabig nem sziszegett hozzá.

– Jól van, menj csak emberfiú…

– Itt lessszel következõ essste is?

– Persssze, ha ssszeretnéd.

Harry bólintott egyet.

– Jövök akkor, úgysem akarok ott lent lenni… Megyek, ne haragudj.

Meg sem várta a kígyó válaszát, óvatosan ügyelve rá, hogy rá ne lépjen, kiment. A padlásszobából rögtön egy lépcsõ vezetett le az emeltre. Lesietett, és némi keresgélés után megtalálta a szobájukat. Az ikrek már nem voltak ott, de egy-két pocsolya utalt még az összezördülésükre.

Harry ügyesen átlépte õket, és benyitott a szobába. Piton nem volt ott, valószínû még a gyûlésen lehetett. Így lerogyott az ágyra, és folytatta az olvasást.

Kis idõ elteltével beszólt Piton, hogy jöjjön le vacsorázni, Harry minden tiltakozása ellenére. Az ebédlõben már mindenki ott volt, és mintha Piton sejtette volna, hogy nem jó ötlet az ikrek mellé ülni, az asztal egy távol esõ felénél foglaltak helyet.

Sok olyan ember volt, akit egyáltalán még csak nem is látott, de a régi ismerõsök között akadt olyan, aki itt ült. Tonks és Ginny hülyéskedtek, az ikrek elmélyülten tanulmányoztak egy tucat pergament, a felnõttek meg különbözõ stratégiákról beszélgettek.

Piton Mr. Weasleyvel társalgott, mikor már a második fogásnál tartottak. Harry csak piszkálta a krumplit, és gondolatai teljesen máshol jártak. A vacsora tényleg fenséges volt, de most az sem vidította fel.

Sirius az asztal másik végénél ült, arcán nyoma sem volt bármi sérülésnek. Harry keservesen jött rá immár sokadjára a nap folyamán: sosem fog vele rendesen viselkedni. Itt lesz vele egy hónapig, egy házba bezárva, és nem beszélhet vele.

Harry letette a villáját, és úgy döntött, eleget evett már. A serlegéhez nyúlt, hogy igyon egy pár kortyot. Egy tüsszentés miatt viszont majdnem sikerült az egészet kiborítania.

Piton abbahagyta a beszélgetést, és ránézett.

– Ha végeztél a vacsorával, menj fel nyugodtan – mondta halkan, és elõhúzott a talárjából egy üvegcsét. Harry felismerte benne a Kalapkúra bájitalt. – Ezt meg idd meg.

– Köszönöm – vágta rá Harry. Csak arra várt, hogy megkapja az engedélyt, hogy távozzon. Zsebrevágta a bájitalt, felállt, és betolta maga után széket.

– Mindjárt megyek én is.

Harry olyan gyorsan hagyta el az ebédlõt, hogy meg sem várta még mások jó éjszakát kívánnak. Sirius kifelé menet küldött felé egy dühös pillantást.

Felrohant, és csak akkor nyugodott meg valamennyire, mikor becsukta maga után az ajtót. Hátával nekitámaszkodott, és vett egy pár mély lélegzetet. Épp le akart ülni az ágyához, amikor meghallotta Piton és Mr. Weasley hangját.

– Perselus, a ma délutánra visszatekintve tudod az okát, miért haragszik annyira a fiad Siriusra?

– Volna rá egy pár tippem, de nem tartom szerencsésnek, hogy megosszam veled, Arthur.

– Idõvel azért elárulod? – faggatózott tovább Mr. Weasley.

– Talán egyszer.

– Mi ez a titkolózás, hm?

– Arthur, mindent titok és rejtély vesz körül, nekem csupán meg kell fejtenem egy párat.

– Még bejönnél hozzám? Lenne egy pár régi okirat, amit jó lenne, ha megnéznél…

A lépések egy kicsit eltávolodtak, Harry csupán a szíve kalapálását hallotta.

– Magasságos egek – suttogta remegõ hangon, és visszaemlékezett Piton szavaira.

„Ha neked is feltûnt volna, Harry már nem az, aki eddig volt…”

„Nem kívánhatod annak a halálát, aki egyszer megmenti a világot a te korcs hátsóddal együtt…”

„Harry, hidd el, örülök neki, hogy megváltoztál. Csak éppen azt nem értem, miért keresed annyira Black társaságát.”

„Arthur, mindent titok és rejtély vesz körül, nekem csupán meg kell fejtenem egy párat.”

Harry torka teljesen kiszáradt a felismeréstõl.

– Tudja!