18. Voldemort serege

- Sajnálom, hogy meg kellett szakítaniuk a nászútjukat – köszöntötte Minerva McGalagony a friss házaspárt, Lupint és Tonksot.

Lupin csak sápadtan bólintott, majd leültek egy közeli székre.

A Roxfort Nagytermében voltak, késő este, miután a diákok már visszavonultak a hálókörletükbe. A tanári asztalt úgy alakították át, hogy a rengeteg vendég elférjen, és tanácskozni is tudjanak.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértek – szólt a társasághoz McGalagony. – Mióta a Főnix Rendje felbomlott, nincs másik hely, ahol tanácskozhatnánk. A probléma viszont nem tűr halasztást: a Sötét Nagyúr visszatért! Az aurorok nem urai a helyzetnek, újra a segítségükre kell sietnünk!

Ijedt suttogás indult meg a Régi rendtagok között, mintha ők eddig nem olvasták volna az aggasztó híreket. De mégis más volt a Reggeli Prófétában olvasni a történtekről, mint Minerva McGalagonytól hallani.

- Olyan információk vannak a birtokunkban – intett a nő Hermione és Piton felé -, amelyekről még nem hallhattak. Perselus, kérem, ismertetné ezeket?

Piton megvetően végigmérte a szedett-vedett gyülekezetet, és Minerva mellé lebegett. Már meg sem lepődött az ijedt suttogást hallva. A Rendtagok csak most vették észre különleges állapotát, eddig rá se néztek, mialatt az asztalnál üldögélt.

- Mi történt? – szólt közbe Remus Lupin. – Voldemort...

- Nem csak a Nagyúr tette ezt velem – rázta a fejét Piton. – Leginkább talán Draco Malfoy okolható érte.

- Elmesélné...

- Nem, most fontosabb dolgunk van – tiltakozott a férfi. – A Sötét Nagyúr ezekben a pillanatokban is ártatlan muglik életét oltja ki, nem hinném, hogy az én állapotomról kéne csevegnünk.

- De hogyan támadt fel egyáltalán? – érdeklődött Fred Weasley. – Az utolsó horcrux a Gringottsban maradt, nem? Anélkül hogyan tért vissza?

- Azt a horcruxot szeptemberben Harry Potterrel és Hermione Grangerrel megsemmisítettük. Valami azonban rosszul sült el, ezért az utolsó lélekdarab belém költözött. Mr. Potter egy varázslattal eltávolította, de közben észrevétlenül belé szállt át. Jelen pillanatban Potter az, aki hurcolja a Nagyúr lelkének utolsó darabját. – Többen a szavába akartak vágni, de felemelte a hangját, és nem hagyta. – Ez a lélekdarab jóval szívósabb, erősebb, mint a többi volt, hiszen ez az utolsó. Ha megsemmisül, a Nagyúr örökre eltűnik a föld színéről, egy morzsányi sem marad belőle, ami feltámadhatna. Érthető, hogy nagyon küzd ellene.

Ez a lélekdarab hónapok óta Harry Potterben van, de talán sohasem tudott volna annyira megerősödni, hogy átvegye a test felett az uralmat, ha nincs Draco Malfoy. Draco elhatározta, hogy megszerzi magának Voldemort minden erejét, kerül, amibe kerül. Már annak is ez volt az oka, hogy börtönbe került: annyira kereste a horcruxot, hogy nem tudott várni, rejtőzködni. Miután kijött a börtönből, újra a Gringottsba ment. Megtudta, hogy mi is odatartunk, így elvégzett egy varázslatot, amit még halálfalóként tanult meg. Ezért sikerült rosszul az én varázslatom, és ezért került belém a lélekdarab. Ez volt az oka annak is, hogy Harry Potter később lélekhurcoló lett.

- Az a féreg – morogta George Weasley. – Ezért még...

- Elkésett, Mr. Weasley, ő volt a Nagyúr első áldozata, és elhiheti, nem volt kellemes halála.

Piton megállt egy pillanatra, mint aki az erejét próbálja összeszedni a továbbiakhoz.

- A Rend elsődleges feladata Voldemort és az utolsó lélekdarab elpusztítása, de Mr. Potter nem közönséges lélekhurcoló. Attól tartok, ők ketten jelenleg teljesen összeolvadtak.

Mindenki egyszerre kezdett el sutyorogni. Piton – mivel már elmondta, amit akart – leült Hermione mellé. A lány egy bátorító mosolyt küldött felé, ami inkább grimaszra sikerült. Mindketten nagyon jól tudták, mennyi az esélye Harry megmentésének. Épp annyi, mint Voldemort elpusztításának.

Voldemort élvezte az új teste előnyeit. A ruganyos izomzat és a kiélesedett érzékszervek sokat segítettek neki, hogy hatékonyabban hódolhasson hobbijának. Egy falu főterén állt, és elégedetten szemlélte a helyi templom felett lebegő Sötét Jegyet.

Az emberek – már akik még életben maradtak – kétségbeesetten rejtőztek el házaikban. Voldemort ezt is élvezte – parancsba adta halálfalóinak, hogy vadásszák le őket egyenként. A bolondok azt hitték, így meg tudják védeni magukat, holott nagyobb csoportokban némi esélyük lenne. Ám így legalább kiélvezhetett minden egyes sikolyt.

A távolban egy női alak közeledett. Voldemort elfintorodott: felismerte Bellatrixot.

- Hol van az áruló feje? – sziszegte a lábai elé boruló nőnek. Idegesen a hajába túrt, de amikor egy csomó a tenyerében maradt, még inkább dühbe gurult, és hatalmas pofont kevert le Bellatrixnak, akinek az ütés erejétől felrepedt a szája. – Válaszolj, szuka! – ordította.

- Sajnálom, Nagyuram! – esdekelt Bella a bocsánatáért. – Mindent megpróbáltam, de a házba lehetetlen behatolni. Szerintem üres: három napja bujkálok a közelben, és éjjel-nappal szemmel tartom, de egyszer sem láttam mozgást. Ha Piton tényleg bent rostokol, már ki kellett volna jönnie.

Ó, igen, megmondhatta volna Bellának, hogy hogyan juthat be, de akkor miért büntetné meg? Azért, mert csalódott benne? Nem, nem, az nem jó megoldás, inkább elküldi újra és újra, holott tisztában van vele, hogy egy élet alatt sem jutna be a házba. Élvezte a nő kiszolgáltatott helyzetét, és azt, hogy mindig visszajön a büntetéséért. Imádta kínozni, igazából ezért tartotta. Legtöbbször olyan elvetemült volt, hogy semmi hasznát nem vette, de legalább kitölthette rajta minden beteges szenvedélyét. Persze őt részesítette a legnagyobb kegyben is, hiszen ilyen halálfalót nem lehet minden sarkon találni. Mint a hullámvasút, olyan élete volt Bellának halálfalóként.

Egy pálca nélküli varázslattal felkapta a nőt, és messzire hajította. Az éppen eszébe jutó legfájdalmasabb átokkal szegezte oda a földöz.

- Addig ott maradsz, míg ki nem találod, hogy tudsz bejutni!

Elfordult Bellától, és halálfalóit nézte. Voldemort nem kegyelmezett senkinek. Nem is ismerte azt a szót, hogy kegyelem.

Egy órával később egyik szolgája egy fiatal fiút rángatott elé.

- Ez itt miért él még mindig? – mutatott a sértetlen kamaszra. – Mindent nekem kell elvégeznem?

- Sajnálom, Nagyuram, ha rosszat cselekedtem – esett térdre a halálfaló. – De ez a fiú bátran viselkedett, és azt mondta, minden vágya, hogy közénk tartozhasson.

- És te ezt elhitted? – Voldemort döbbenten nézett szolgájára. Ilyen naiv lenne?

- Megölte anyját és két öccsét a szemem láttára, hogy bizonyítson – mentegetőzött a csuklyás.

Voldemortot szórakoztatta a szituáció. Volt annyira hiú, hogy imponáljon neki: a fiatalok újra az ő útmutatásait akarják követni. Rendben, ez még csak egy fiatal, de lesz ez még több is!

- Hogy hívnak? – kérdezte végül.

- Tomnak.

Voldemort intett névtelen szolgájának, hogy elmehet, majd Tom felé fordult.

- Öldd meg – mutatott a távozó halálfalóra. Hangja nyugodt és jeges volt.

Tom egy pillanatig sem teketóriázott: azonnal egy átkot küldött a halálfaló után, aki azonban résen volt, és visszaverte a támadást. Már éppen megölte volna a fiút szemtelenségéért, amikor Voldemort hanyag mozdulattal egy átkot küldött rá. Minden porcikája lebénult, mozdulni se tudott, így Tom már könnyűszerrel megölte néhány átok egymás után alkalmazásával. Nem volt éppen elegáns megoldás, de Voldemortnak tetszett, hogy az unalmas, iskolában tanított mágiákkal gyilkolni is képes volt.

- Fel vagy véve – mondta a visszatérő fiúnak, aki maradéktalanul teljesítette a próbát. Ha visszakérdez, ha egy pillanatig is haboz, maga öli meg. De Tom jó alapanyagnak látszott: feltétel nélkül telesítette parancsát.

- Gyere, Tom. Azt hiszem, mesélnem kell neked néhány sokkal hatásosabb varázslatról. Melyik iskolába jársz?

Mielőtt továbbálltak, egy intéssel kiszabadította Bellát fogságából, és útjára küldte. Tudta, most még jobban fog küzdeni, és ha visszatér, ő még kegyetlenebbül megbüntetheti.

Hermione dühösen meredt a vitatkozó csürhére. Elege volt az egész bandából. Már megint valami lényegtelen apróságon vitatkoznak, amikor Voldemort odakint embereket gyilkol!

- Nem mehetnénk el innen, hogy végre csináljunk is valamit? – fordult Pitonhoz, aki feszülten meredt maga elé. – Ezekkel nem jutunk sokra. Szóban akarják legyőzni Voldemortot.

- És mégis mit akarsz tenni? – kérdezett vissza a férfi. – Voldemort Harry bőrében van. Ha a Nagyurat bántjuk, azzal Harryt is bántjuk. Harry meg fog halni a Holtak Könyve szerint. A kérdés az, hogyan, ha most ő Voldemort? Hogy lehet, hogy csak egyikük hal meg, mikor egy testben élnek?

- Nem lehet, hogy Voldemort annyira elnyomja a saját testében, hogy meghal a lelke? A teste teljesen Voldemorté lesz, ő pedig eltávozik – vázolt fel egy – nem túl kedvező – eshetőséget Hermione.

- Lehet – sóhajtott Piton. – Ez esetben viszont meg kell ölnünk a testet. Te jobban ismered Harryt. Szerinted is azt akarná, hogy ne vegyük figyelembe azt, hogy ezzel őt is megöljük, hanem küzdjünk minden erőnkkel a Sötét Nagyúr ellen?

- Sajnos ebben teljesen biztos vagyok – sírta el magát a lány. – Hát mindenki meghal, aki közel áll hozzám?

- Ne siránkozzunk, cselekedjünk. Menjünk el a házamhoz, és szedjünk össze néhány dolgot. Van egy könyvem, amire feltétlenül szükségünk van. És azzal a Lestrange nőszeméllyel is kezdenünk kéne valamit, ha még mindig arra ólálkodik!

Senkinek sem tűnt fel, amikor az egyik mellékajtón távoztak. Ők mindent elmondtak a Rendnek, amit tudniuk kellett: a többi már rajtuk állt. A Rend fél óra múlva feloszlatta a gyűlést, és mindenki hazahoppanált. Mindössze annyira jutottak, hogy másnap hajnalban felkeresik a legutóbb két éve használt kapcsolataikat információszerzésre, majd újra tanácskoznak, milyen módon győzhető le az ellenség.

Pitonék, mielőtt hazamentek volna, Hermione tanácsára elindultak megkeresni Mrs. Octondont, hátha tudna valamilyen hasznos, új információval szolgálni. Már nem dolgozott a Roxfortban, mióta legyőzték Voldemortot, de a lakcímét nem volt nehéz kinyomozni. Mindenképpen tudni akarták, miért mentette meg Dumbledore évekkel ezelőtt az életét.

- Ő itt Tom – mutatott Voldemort a tisztás közepén álló legújabb halálfalójára. Körülötte csuklyás alakok alkottak szabályos kört. Már késő este volt, és még a csillagok sem mertek világítani ezen a baljós éjszakán.

Sokan voltak, de még nem elegen. Voldemortot dühítette, hogy –éppúgy, mint legutóbb –, több, még élő híve nem kapkodta el, hogy megjelenjen a színe előtt. Mintha először otthon, a viszonylagos biztonságban akarták volna kivárni, melyik oldalra billen a mérleg nyelve, hogy csak utána valljanak színt.

- Tom a Roxfort egyik, nagy jövő előtt álló növendéke – tette hozzá, miután mindenkinek egyenként, fenyegetően a szemébe nézett. – Segítségével egy igen elegáns tettet vihetünk véghez. Ehhez azonban jóval több emberre van szükségem. Ezért úgy döntöttem, egy olyan varázslathoz folyamodom, amit még nem látott a világ! – kacagott fel, és halálfalói kicsit megkésve csatlakoztak hozzá. – Szóval, ki lesz az önként jelentkező?

A halálfalók nem merték megkérdezni, miről van szó, anélkül pedig nem lett volna életbiztosítás elvállalni egy feladatot, így egy darabig csak idegesen toporogtak, sűrűn egymásra pillantva, mintha így szuggerálták volna szomszédjukat, hogy ő lépjen önként előre.

- Szóval? – ismételte meg a kérdést Voldemort, aki kezdte elveszíteni nem túl híres türelmét. Alattvalói tudták, tovább nem késlekedhetnek, így egyikük – aki a legkevésbé bírta a feszültséget –, remegve előrébb lépett.

- Remek – bólintott a Nagyúr, és intett két másik halálfalónak. – Hozzátok utánam. A többiekre egyelőre nincs szükségem, de ne menjetek messzire: ma éjszaka még lesz egy kis dolgunk.

Elővette Harry vámpírok által készített varázspálcáját, és egy apró intéssel megvágta az önként vállalkozó halálfalója csuklóit. A két másik egy közelben levő üst fölé tartotta a férfi kezeit, hogy abba folyjon a vér.

Amikor Voldemort újra intett, a halálfaló sebei behegedtek. Most a saját karját vágta meg, és abból is juttatott pár csepp vért az üstbe. Hiába volt Voldemort, A Férfi, Akit Nem Nevezünk Nevén, mégis csak Harry Potter volt az, akinek a testét bitorolta. Fő ellensége vére pedig csak még hatásosabbá tette a főzetet, amit elkészíteni szándékozott.

- Elnézést a késő esti zavarásért – szabadkozott Hermione, amikor Mrs. Octondon ajtót nyitott. A távolban egy kislány sírt keservesen, bizonyára a kopogásra ébredt fel.

- Jöjjenek be – intett a nő, miközben egy pillanat alatt felmérte Piton állapotát. – Hogy sikerült a megbeszélés a Renddel? Jutottak valamire?

- Hogy…

- Attól, hogy sohasem voltam a Főnix Rendjének a tagja, azért még van némi rálátásom a dologra – vágott Odry a lány szavába. – Mondhatjuk azt is, régen mindig első kézből kaptam az információkat. Mióta… mióta nagyapám meghalt, azóta más forrásra kell támaszkodnom, de megoldom.

- A nagyapja? – Hermione értetlen arcot vágott.

- Most már értem, miért tűnt olyan ismerősnek, amikor láttam – mondta Piton, aki láthatóan már mindent értett. – A szeme tisztára olyan, mint Albusé – mosolyodott el egy pillanatra.

- Úgy értik, maga Albus Dumbledore unokája? – döbbent meg Hermione.

- Igen. Mégis mit gondolsz, miért segítettem nektek, amennyit csak tudtam? – mosolyodott rá a nő. – Nagyapám kért meg arra, hogy vigyázzak rátok, de a saját érdekemben ne áruljam el, ki is vagyok. Azt hittem, nehéz dolgom lesz, de aztán a sors a kezemre játszott: egészen véletlenül Harry elé sodort, és nyomban szívességet is tudtam tenni neki, hogy megbízzon bennem.

- Ezért? – tört ki Pitonból. – Szóval ön miatt kellett megölnöm a legjobb barátomat – közölte szellemnek is túl falfehéren a férfi.

- Higgye el, én voltam az utolsó, aki ezt az egészet akarta! – sóhajtotta a nő. – Amikor kiderült, hogy azt a mágikus gyűrűt megfogva, és egy ideig magamnál tartva végzetesen megpecsételődött a sorsom, viszonylag hamar beletörődtem az elkerülhetetlenbe. Nagyapa volt az, aki váltig azt hajtogatta: ő sodort ekkora bajba, ő is fog kihúzni belőle. Tiltakoztam, ahogy csak bírtam, de végül ő volt az erősebb. Annyit beszélt a férjemről és a lányaimról, hogy végül beláttam: rám nagy szüksége van a családomnak. Hiába, most már tudom, milyen önző dolog ez – hisz nagyapára az egész világnak volt szüksége, míg rám csak néhány embernek. De hisz önök is ismerik, milyen meggyőző tudott lenni: mindig elérte, amit akart. Így meghalt helyettem.

- Milyen varázslattal szedte ki önből Voldemort lélekdarabját? – érdeklődött Hermione.

- Hermione – Piton igyekezett a szavába vágni, mert túl kényes téma volt ez. Sohasem mesélték el a lánynak, hogy Harry is sötét varázslatot használt, amikor eltávolította Pitonból Voldemort utolsó lélekdarabját.

- Egy nagyon hatásos sötét varázslatot – hajtotta le bűnbánóan a fejét Mrs. Octondon. – Egész életében hű volt a világos oldalhoz, de végül ő is rákényszerült egy fekete varázslatra. Mondanom sem kell, mennyire megtörte ez lelkileg. Mintha éveket öregedett volna néhány hónap alatt!

- Igen, emlékszem – bólintott Hermione, aki most az egyszer egy szót sem szólt a sötét varázslat ellen. Hisz Harry a húga életét is azzal akarta megvédeni, ő pedig hagyta – ha valaki olyannak az élete a tét, akit nagyon szeretünk, nem tántorít vissza semmi. Most már az sem döbbentette meg annyira, hogy Harry átvállalta Piton lélekdarabját.

- Egy pillanat. Milyen varázsigét használtak pontosan? – melegedett bele a témába Piton. – Harry rajtam a lélekszívást majd a szellemtörést alkalmazta. Mi úgy tudtuk, ezzel eltávolítja a lelket a sajátomból, és nem megy át abba, aki elvégzi a varázslatot.

- Igen, a leírás alapján tényleg így van. De gondolja, hogy ha létezik ilyen varázslat, nagyapa hagyja meghalni a lélekhurcolókat? Nem, annak a varázsigének a leírása nem pontos, de ő tudta, mit tesz. Tudta, hogy ő fog meghalni helyettem.

- Miért nem mondta el…

- Tudom, mit érez most. Ha ezt korábban tudja, megmenthette volna a feleségét. De nem lett volna semmi értelme, hát nem érti? A felesége akkor sohasem tér magához a kómából, maga pedig nem segíthet Harry Potteréknek. Persze mindezt nem tudta előre a nagyapám, de akkor is, mit segített volna ez a sötét mágia? Ki döntötte volna el, ki maradjon életben, és ki haljon meg önfeláldozóan? Nagyapa megengedte mindezt saját magának, de mást nem akart ilyen kegyetlen dilemma elé állítani.

- Szóval Harryből is ki lehet valahogy szedni Voldemort lelkét, de ehhez valakinek át kellene vállalnia a lélekdarabot – szakította félbe a parttalan vitát Hermione. Úgy beszélt, hogy feltételezte: ha Mrs. Octondon tudott a gyűlésről, akkor már semmi sem újdonság neki.

- Nem, szerintem ez már késő. Az a test, ami egykor Harry Potteré volt, most már inkább tartozik Voldemorthoz, mint eredeti tulajdonosához. Láttak képet róla mostanában? Harry teste máris átalakult: egyre jobban hasonlít a Nagyúrra. Ha lélekszívást alkalmaznánk, lehet, hogy Harry lelkét raknánk át egy másik testbe. De Harry Potter aligha akar élősködő életet élni. Nem, valami más megoldást kell találnunk. Mindennek van valami megoldása, csak meg kell keresni. Tudnának várni egy pillanatra? Elbúcsúzom a családomtól, aztán indulhatunk.

- Hogy? – döbbent meg Piton. – Velünk akar jönni?

- Igen, ez csak természetes. Önök végre tenni akarnak valamit. Ennyivel tartozom az életemért cserébe: segítenem kell eltakarítani Tudjukkit a Föld színéről. Most már végleg.

Voldemort varázslata a végéhez közelített. Éjfélre időzítette a nagy finálét – mindig is szeretett stílusosan alkotni.

Amikor a háta mögött megmozdult a holtestekből emelt halom, meg sem fordult. Jól tudta, mi következik. De volt valami, amit jobban várt: hű halálfalói megjelenését. Tudta, bármelyik irányból jöhetnek, de lassan meg kell érkezniük, bármilyen messze estek is el.

Amikor az első megérkezett a térre, Tom ijedten hátrálni kezdett. Voldemort még őt sem avatta bele teljesen a terveibe. Már előre tudta mi következik, és nem kellett csalódnia: egy pillanat múlva a fiú ugyanolyan ijedten ugrott vissza a háta mögül, mint ahogy arra menekült. Be voltak kerítve minden irányból.

- Lépj közelebb – szólította meg a valaha szőke hajú férfit, aki közben hallótávolságba ért. Egykor jóképű arca már régen a múlté volt – ugyan ki szépségének tenne jót több évnyi pihenés a föld alatt?

A férfiről rongyok lógtak ruha gyanánt, míg bőre fehér helyett egészségtelen, zöldes színt vett fel. A főtéren világított néhány mágikusan gyújtott lámpa, és az alak zavartan hunyorgott az erős fénytől.

- Á, hát te is megérkeztél – intett egy másik alaknak, aki az előbbi mellé lépett. – Nem gondoltam volna, hogy engedelmeskedsz a hívásomnak. Ezek szerint a lelked mélyén mindig is kicsit halálfaló voltál – cukkolta a fiút.

- Nagyra törő tervei voltak, az biztos – válaszolt az első alak, nehezen ejtve a szavakat, de a büszkeség lerítt az arcáról.

- Örülök, hogy szolgálhatom – hajtott térdet az ifjú. Szeme villanása elárulta, hogy nem teljesen ért egyet a mondandójával, de nagyon erős volt a varázslat, ami idehívta.

A kis téren egyre többen jelentek meg. Tom meg se mert szólalni a rengeteg alakot látva. A legtöbben rongyokba burkolóztak, de nem egy teljesen meztelen volt, és bőrük sem tűnt teljesen egészségesnek, épnek.

A tér egyik sarkában egy másik csoport gyülekezett: ezek néma csöndben álltak, mint akik csak parancsra mozdulnak, cselekszenek, sőt, talán csak parancsra gondolkodnak. Az ő ruhájuk ép volt, kivéve egyes szakadásokat, tépéseket, ahol friss sebek borították testüket. Úgy néztek ki, mint akik nem olyan rég haltak meg.

- Akkor hát mindenki itt van– szólt a tömeghez fennhangon Voldemort. Azonnal néma csend lett. Megérintette Tom alkarján a friss jelet, aminek következtében hamarosan a többi halálfaló is megérkezett. Döbbenten néztek körül a tömeget látva, majd – kissé meglepve – biccentve üdvözölték rég nem látott ismerőseiket.

- Azt hiszem, most már elegen vagyunk, hogy kicsit jobban felhívjuk magunkra a világ figyelmét. Muglikat gyilkolni szórakoztató dolog, de van valami, ami ennél jobban tudna szórakoztatni engem: ha végre elpusztulna egy hely. Gondolom, mindenki sejti, hova vonulunk ma éjszaka.

A zombik és a halálfalók lelkesen bólogattak.

- Induljunk a Roxfortba! – kiáltotta Voldemort, és irányítása alatt felvonultak a kastély ellen.

A zombi-halálfalókat Lucius Malfoy vezette, akit személyes bosszú is éltetett: remélte, végre a keze közé kaparinthatja Perselus Pitont. Fia, Draco ott vonult mellette. Maga sem értette, miért tért vissza a béke poklából, mikor érezte a hívást. Talán még nem volt ott túl régóta: erős életösztöne azt diktálta, még Voldemortnak engedelmeskedni is jobb, mint egy unalmas zöld tisztáson Ron Weasley bamba képét bámulni.

A falu lakóiból lett zombik nem gondolkodtak, mert nem tudtak. Őket Voldemort arra szánta, amire valók: hogy felfogják az átkokat a halálfalók előtt. Érezzék magukat megtisztelve, hogy mugli létükre egy nagy varázsló alkalmazza őket!

- Reszkess, Roxfort, jövünk! – vigyorgott Tom. Nem gondolta volna, hogy ha hazajön egy hétre, ilyen izgalmakban lehet része! Most végre jól odakoppinthat Minerva McGalagony orrára, aki már évek óta különös ellenszenvvel kezelte. Gyűlölte az iskolát, a diákokat és legfőképpen a tanárokat. Jó móka lesz halálfalónak lenni!

Következik: Összefeszült erők