11. Az első döntés
2007.03.19. 21:21
Szerző megjegyzése:
Végül mégiscsak sikerült betartanom az egy hetet... éppenhogycsak. :P A fejezetben némiképp rendeződnek a dolgok, az egyik fél számára kevésbé pozitív eredménnyel.
Az első döntés
Halványkék falak, csend, nyugalom és – a valós időjárással ellentétben - az ablakon vidáman besütő napfény... Ez fogadott, mikor beléptem a Szükség Szobájába, ahol a saját szobámat kértem. Otthon is imádtam oda bezárkózni, mert megvolt az a jellegzetes hangulata. A kék falak mentén néhány szekrény, az íróasztalom, az ajtóval szemben pedig imádott franciaágyam, sötétkék kockás huzattal. Az ablakomon kinézve még a kertünket is láttam, az udvaron a jól ismert tölgyfával, és anya kedvelt virágaival. Néhány keretbe foglalt kép az éjjeliszekrényemen leginkább rólam és Lilyről, de néhányon Kelly, Sarah és Jessica is szerepelt. Kitüntetett helyet foglalt el Matt, egy otthoni, nagyon kedves barátom képe is, akivel kiskorom óta barátok voltunk. Azt hiszem, harmadik utáni nyáron jártunk egy ideig (tőle kaptam az első csókomat is), de aztán mégiscsak barátok lettünk csupán. Ennek egyik oka az a kisebb fal volt, amit a boszorkányságom állított közénk. Matt ugyanis mugli volt.
De most nem néztem körül, sírva levetettem magam az ágyamra, a fejemet pedig abba az óriásmackóba temettem, amit Lilytől kaptam egyszer karácsonyra. Kissé megviselt volt már szegény, ugyanis mindig azt ölelve aludtam el. (Egyszer még a szomszéd őrült macskájának is sikerült megtépnie.)
Borzasztóan éreztem magam. Nem azért, mert James kegyetlen volt, még csak nem is, mert valószínűleg mindkét fiút elvesztettem, hanem mert igaza volt. Jogosan utált engem, hiszen a két legjobb barátját egymás ellen fordítottam. A tekergők mindig összetartó csapatát sikerült pár nap alatt szétszakítanom. Minden az én hibám. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, észrevétlenül is közel férkőztem a két fiúhoz, és egyáltalán nem foglalkoztam a következményekkel, hogy Remusnak és Siriusnak milyen érzés lesz, hogyha szembesülniük kell egymással. És mi lesz most? Mit tegyek? Képtelen vagyok elereszteni őket, választani közöttük pedig még kevésbé. Egyszer randiztam mindkettőjükkel, és megtaláltam bennük azokat a tulajdonságokat, amik véglegesen is megfogtak. Remus kedvessége, gyengédsége, tudása, és az, hogy ha kell, tud komoly is lenni. Sirius csibészsége, jóképűsége (na nem mintha Remus nem lett volna nagyon helyes), humora, optimizmusa. Az lenne a legjobb, hogyha ötvözni tudnám a két fiút. Persze ez lehetetlen, én pedig egyre jobban kétségbe estem, mivel rájöttem, hogy ezek után egyetlen megoldás maradt: hagynom kell őket elmenni. Igaz, hogy nekem meg fog szakadni a szívem, és bele fogok halni, hogyha más lánnyal látom majd őket, de legalább számukra véget érhet ez a rémálom. Én meg majd csak túlélem valahogy.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Végig járt az agyam, amíg ott feküdtem az ágyamon. Olyan volt, mintha belesüppedtem volna valami körülhatolhatatlan, végtelen sötétségbe. Csak én voltam és az a mérhetetlen fájdalom.
Hirtelen valaki kopogott az ajtón. Pislogva emelkedtem fel a macimról, és a hang irányába néztem. Remélni se mertem, hogy ki lehet az, leginkább Lilyre számítottam, ő tudja csak, hogy ide szoktam menekülni, ha egyedül akarok lenni. Újra kopogtak, mire nagy nehezen feltápászkodtam. Pillantásom az órámra esett, ami negyed egyet mutatott. Remek. Az óráról pedig a szekrényem ajtaján lévő tükörre. Borzasztó látványt nyújtottam. Szemem és arcom teljesen kipirosodott a rengeteg sírástól, a hajam csapzottan lógott, és úgy egyáltalán szörnyen festettem. Gyorsan megtöröltem a szemem, a hajamat pedig kisimítottam az arcomból, majd – a harmadik kopogás után – ajtót nyitottam. Remus és Sirius állt az ajtóban. Én csak meredten bámultam rájuk, és a szívembe bekúszott valami reményféleség.
- Bejöhetünk? – kérdezte Sirius halkan. Hangja rekedt volt kissé. Kábultan bólintottam, majd félreálltam, és miután becsukódott mögöttem az ajtó, nyomban megszólaltam. - Én... kérlek, ne haragudjatok rám – mondtam nagyon halkan. Mindketten felém pillantottak, én viszont a padlót bámultam. – Fogalmam sincs, hogy jutottunk el idáig, és tudom, hogy csalódtatok bennem, és azok után, amit veletek tettem, látni sem akartok. De azt tudnotok kell, hogy én nem akartam ezt, nem akartalak kijátszani vagy hitegetni benneteket, és amit tettem vagy mondtam, minden valós volt; valóban megszerettelek titeket. Azt is tudtam, hogy nem játszhatom ezt a végtelenségig, és valamikor döntenem kell, de egyszerűen képtelen voltam.
Felnéztem a fiúkra. Nem tudtam, mire is számítsak, úgyhogy kíváncsi voltam a reakcióikra. Csak most vettem észre, hogy a sérüléseiknek nyoma sincs, bár nem úgy tűnt, mintha egymással szemben változott volna a véleményük a párbajuk óta eltelt időben. Sirius elgondolkozva figyelt, mintha némileg megenyhült volna, Remusra viszont rossz volt ránézni. Sütött belőle a fájdalom és a szomorúság, összefacsarodott a szívem, mikor a szemébe néztem.
- De ma este borzalmas volt látni, hogy ennyire egymás ellen fordultatok, hiszen mindig is a legjobb barátok voltatok - szóltam újra. - Én nem akarom, hogy miattam szétmenjenek a tekergők, úgyhogy azt gondolom, jobb, ha én lelépek és békén hagylak titeket.
Egy ideig csend volt, egyikük sem szólalt meg, én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy valóban ez a legjobb megoldás. Legalábbis nekik. Merthogy én bele fogok roppanni a hiányukba, az biztos. Vártam, hogy megszólaljanak, mivel én úgy éreztem, már mindent elmondtam.
- Emily. – Remus szólalt meg először. – Mi... azt hiszem, mi is hibásak vagyunk... Oké, ez volt az utolsó mondat, amire számítottam. Hitetlenkedve felkaptam a fejem. – Én legalábbis észrevettem a változást Siriuson, és elkaptam néha a tekintetét, amikor rád nézett, de fel se merült bennem, hogy lehet valami. Szerintem mindketten, Sirius és én is, túlságosan beleéltük magunkat abba, hogy... hogy a miénk vagy. De... – a hangja hirtelen szomorúvá vált – én elgondolkoztam, és rájöttem, hogy... hogy neked Siriusszal kell lenned. Mindketten először Remusra néztünk meglepetten, aztán egymásra. - De... ezt... miből... gondolod? – habogtam. Számítottam rá, hogy ha arra kerül a sor, ő lesz az, aki visszalép, de ettől még nem esett jobban. - Mert... – Megköszörülte a torkát, és úgy tűnt, valami nagy bejelentést készül tenni. Önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetem. – Mert... én... ööö... – Ide-oda kapkodta a tekintetét; mindenhova nézett, csak rám nem. Végül vett egy nagy levegőt, és halkan kibökte: - ...vérfarkas vagyok. Megkönnyebbülten kifújtam a bent tartott levegőt. - Óóó... – Elmosolyodtam – órák óta először. – Csak ennyi a gond? Pislogva, zavartan nézett rám, mire folytattam. - Remus, én ezt már rég tudom. Nem volt nehéz összekombinálni a dolgokat, főleg, hogy a prefektustársam vagy. - Te... te tudtad, és... mégsem... mégsem undorodtál meg tőlem? – nyögte döbbenten. - Miért? Kellett volna? – néztem rá kedvesen. – Az alapján az egy nap alapján ítéljelek meg, amiről mellesleg nem is tehetsz? Mielőtt akár csak észbe kaphattam volna, hozzám lépett és szorosan megölelt. - Köszönöm – suttogta a fülembe, amitől tiszta libabőrös lettem. Ó, hogy milyen jól esett! Pillantásom ekkor Siriusra vándorolt, aki minket bámult. Most az egyszer képtelen voltam akármit is kiolvasni a szeméből, de gyorsan kibontakoztam Remus öleléséből. Neki is megakadt a szeme a barátján, és az arca rögtön komorrá vált.
- Én viszont még továbbra is azt mondom, hogy neked Sirius mellett a helyed – szólt halkan. - De én... én nem akarok közöttetek választani, nem akarom tönkre tenni a barátságotokat! – ellenkeztem, bár nem túl sok meggyőződéssel, képzeletben ugyanis már rég Sirius karjába simultam. Ezt Remus is megérezhette, mert szeméből csak úgy sütött a fájdalom. Végül sóhajtott egy hatalmasat, és – mint aki maga sem hiszi el, amit tesz – a barátja felé lökött. Mikor utoljára ránéztem, mintha egy könnycseppet láttam volna megcsillanni a szemében. Aztán becsapódott mögötte az ajtó.
-------------------
Ketten maradtunk Siriusszal, nekem pedig fogalmam sem volt, mire számítsak. Az egy dolog, hogy Remus nem borult ki, de azt nem tudtam, hogy Sirius miképp fog reagálni. Nem szólt, először is körbejáratta a tekintetét a szobán, jól megszemlélve a polcomon pihenő képeket. Ezalatt én feszülten vártam, hogy mit fog lépni. Tudtam, hogy most neki kell kezdeményeznie, neki kell eldöntenie, mi lesz velünk. Hogyha megbocsát, akkor pár hétig, hónapig boldog párként élünk, én pedig majd megpróbálom elfelejteni Remust (már a gondolatra is megfájdult a szívem). Ha pedig elküld a búsba, akkor... akkor a szívem darabokra törik, de csak nem fogok belehalni. Remushoz már tényleg pofátlanság lenne visszakóricálnom utána. Aztán... az élet megy tovább... esetleg nélkülem.
- Ez a te szobád? – kérdezte hirtelen Sirius. Megrezzentem, majd bólintottam. - Igen. - Egész kellemes – fordult körbe mosolyogva, majd rajtam állapodott meg a tekintete. Most aztán rendesen megzavarodtam. Lemaradtam valamiről? Esetleg kimaradt egy képkocka? Mikor meglátta az arcomat, ő is elkomolyodott, és lépett egyet felém.
- Nézd, Emily – sóhajtott, én pedig már ennyiből tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. – Nincs mit tagadni azon, hogy kijátszottál engem is és Remust is, és hogy ez igen rosszul esett, sőt, eléggé letaglózó volt. Valószínűleg nehéz lesz majd újra megbíznom benned, de... Akár hiszed, akár nem, te vagy az első lány, akit komolyan tudok venni... Már napok óta alig bírok aludni, kviddicsedzés közben azon kapom magam, hogy már percek óta egy helyben lebegek, és az, hogy minden órán a közelemben vagy, egyszerűen... Képtelen vagyok bármire is normálisan odafigyelni. Néhány lépéssel közelebb jött, én pedig teljesen megbénultam a döbbenettől. Sirius Black – az a Sirius Black – épp ezekben a pillanatokban vallotta be, hogy szeret! Engem, Emily Vance-t! Ó, te jó Ég! És én erre most mit mondjak? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a nyakába ugranom. - De, hogyha te ezt nem akarod – folytatta kissé bizonytalanul (ezt figyeljétek, bizonytalanul) -, akkor én nem erőltetem rád a dolgot. De mivel Remus kilépett a képből – ekkor akaratlanul is az ajtó felé kaptam a tekintetem -, nekem pedig... Mindegy, végül is, ha nem akarod, akkor én jobb, ha megyek. – Elindult az ajtó felé, de én eléálltam. El akartam neki mondani, hogyan éreztem magam az utóbbi időben, és hogyan érzek iránta is. Végül mégsem tettem. Helyette picit lábujjhegyre emelkedtem, és egy félénk csókot nyomtam a szájára. Miután eltávolodtam, pirulva néztem rá. A szemén láttam, hogy meglepődött, de aztán elmosolyodott, és végigsimított az arcomon. - Ezek szerint – suttogta örömmel – benne vagy, hogy hivatalosan is a barátnőm légy? Csak egy pillanatig haboztam (ezalatt megpróbáltam a Remus miatt előjött rossz érzéseimet elnyomni). - Igen – feleltem mosolyogva.
Erre már nem szólt semmit, csupán átkarolt, teljesen magához húzott, majd megcsókolt. Boldogan simultam a karjaiba, átfontam a nyakát, és igyekeztem ugyanolyan szenvedélyesen viszonozni a csókját. Bizsergett minden porcikám, és úgy éreztem, vége lenne a világnak, hogyha el kéne tőle szakadnom. Csak néha váltunk el, hogy pillanatokra levegőhöz jussunk, de mire észbe kaptam, már az ágyon ültünk mindketten, Sirius pedig a pólóm alatt a hátamat simogatta. A keze lassan elindult a hasam felé. De mikor az oldalamhoz ért, hirtelen összerándultam, és elhúzódtam. Ő azonnal elvette a kezét.
- Ne haragudj – szólt rekedten, és hátrébb csusszant. Mindketten kipirultunk és szaporán szedtük a levegőt. Én először megköszörültem a torkom, és úgy válaszoltam. - Csak... csak csikis vagyok. – Éreztem, hogy elpirulok, és szégyenlősen az ajkamba haraptam. Legnagyobb meglepetésemre Sirius felnevetett, de mikor meglátta az arcomat, elcsendesedett. - Késő van – nézett az órájára. - És holnap tanítás – tettem hozzá, mire elfintorodott.
Nem mentünk vissza a Griffendél-toronyba, ott aludtunk el az ágyamon. Furcsa volt egy fiú – ráadásul Sirius – mellett feküdni, magam mellett érezni egy meleg testet, de megnyugtató is egyben. Ő, amint elhelyezkedtünk a takaró alatt, magához húzott, és átkarolta a derekam, én pedig jólesően befészkeltem magam az ölelésébe, miközben eszembe jutott, hogy vajon mi történt volna, hogyha esetleg nem vagyok csiklandós.
Tekintve, hogy éjfél már rég elmúlt, mindketten egész hamar elaludtunk. Én viszont akármennyire is harcoltam ellene, nem tudtam elhessegetni a szemem elé bekúszó, végtelenül szomorú barna szempárt.
|