|
7. A fiúk titka
2007.03.18. 00:49
Szerző megjegyzése:
Néhány imádnivaló olvasó kérésére itt az új fejezet, immár az utolsó előtti. A tartalmáról nem mondok semmit, a cím sok mindent elárul.
A fiúk titka
Nov. 15. (szombat) 8.53. még mindig a klubhelyiségben (James karjaiban)
Még aznap este, mikor a többiek visszatértek a vacsoráról, láthattak minket, ahogy a kanapén ülünk egymás karjaiban. Mindegyik kis csoport tett ránk valamilyen megjegyzést, de én nem figyeltem rájuk. Jobb dolgom is volt…
Alice pedig, amint meglátott minket, a nyakamba ugrott és valamit kiáltozott, de én erre se figyeltem – túlságosan lekötött egy vidám, barna szempár. Aztán megjelent Black. Az ő reakciójától féltem a legjobban, de ez alaptalannak bizonyult. Mikor Remussal és Peterrel megláttak minket, ő rögtön odajött, és azt mondta nekem:
- Na, Evans, hogyha még egy ilyen hetet el kellesz viselnünk azért, mert gyáva leszel, akkor félredobom az elveimet, és megátkozlak.
- Kösz, ez kedves – válaszoltam mosolyogva. – De feleslegesen aggódsz.
Remus csak ránkmosolygott, majd leült az egyik asztalhoz Peterrel.
Ma reggel pedig ugyanabban a fotelban keltem, egy izmos mellkasnak nekidőlve…
18.35.
Alice Frank Longbottommal jár!!! Alig hittem el, mikor ma, reggeli közben izgatottan mesélte, hogy elhívta jövő szombatra Roxmortsba. Ennek nagyon örültem, hiszen én Jamesszel mentem volna, de így nem volt lelkifurdalásom, hogy egyedül hagyom. Azt egyébként is tudtam, hogy Alice már évek óta meg van veszve Frankért, így csak még nagyobb örömmel tölt el a tudat, hogy végre ő is boldog.
Ja, egyébként most már az egész kastély megismerte az én naplóbejegyzéseimet, mivel a griffendéles diákok elkezdték osztogatni lent a nagyteremben. McGalagony le se szidott, hogy tegnap nem voltunk órákon. Annyit mondott, hogy tényleg igazán megható az életem... Na, mondhatom, szép. Még Dumbledore is megjegyezte, hogy nyomtatásba kéne adnom, mert egy csomót kereshetnék vele, aztán dudorászva (nem tudom, milyen dalt, de nagyon hasonlított a nászindulóhoz) elandalgott. Na és szinte minden roxfortos lány gyűlölködve nézett rám, mivel „elcsábítottam” (???) a kastély egyik legjobb pasiját. De még az elsősök is! Nekik még a plüssmacijukkal kéne játszaniuk, és máris pasiznak! Botrányos. A mardekárosok... áh, róluk ne is beszéljünk!
De még ez se tud izgatni, mivel ma semmi más nem érdekel, csak JAMES!
Nov. 22. (péntek) 02.52. a hálóteremben
Hát ezt nagyon elszúrtam. James soha nem fog megbocsátani nekem. És én ebbe bele fogok halni. Most utál, és jogosan. Én is utálom magam azért, amit tettem. És a helyében is utálnám magam.
A legrosszabb a reakciója volt: tisztán és érthetően a tudtomra adta, hogy nem kíváncsi többé rám. Én legalábbis ezt szűrtem le a hallgatásából. Ez volt a legfájdalmasabb: egy szót sem szólt, de a pillantása mindent elárult. Ebben a tekintetben benne volt minden elutasítás és harag. Azt sem értettem, hogy ülhet ki egyetlen tekintetre ennyi csalódottság. Valószínűleg soha nem is fogom…
Ott kezdődött az egész, hogy ma éjszaka randit beszéltünk meg. Kiültünk a tó partjára és néztük a csillagokat. Kissé felhős volt az ég, de megláttam a teliholdat. Felhívtam rá a figyelmét, mire ránézett az órájára, és elsápadt. Rögtön felpattant mellőlem, és elindult a park irányába, majd visszafutott hozzám.
- Most rögtön menj be a kastélyba! – nézett rám olyan komolyan, hogy tudtam, ebben semmi tréfa nincs. – Megértetted? Rohanj be, és ne gyere ki!
Nem értettem, miről van szó vagy hogy mi ez a szörnyen nagy dolog, de azt igen, hogy veszély van, és nem akartam itt hagyni.
- Nem megyek! – mondtam határozottan. – Nem tudom, mi történik, de az biztos, hogy nem hagylak itt egyedül!
- Szó sem lehet róla! Nekem nem lesz semmi bajom, de neked most vissza kell menned a toronyba! – Két kezét rátette a vállamra, és komolyan nézett rám. – Megértetted? Nem jöhetsz utánam, és ne próbáld kideríteni, hogy mi folyik itt!
A szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét. A barna szempárban féltést véltem felfedezni.
- Megértettem – mondtam halkan. A következő pillanatban éles vonyítás hallatszott az erdő felől, James pedig ijedten pillantott oda.
- Menj! – elkezdett tuszkolni a kastély felé, aztán mikor már magamtól is mentem, elrohant a hangok irányába.
Én is elindultam a bejárat felé, de egy idő után meggondoltam magam.
Hiszen nem vennének észre, csak megnézném, hogy miben is sántikálnak. Vetek rájuk egy pillantást, és már itt sem vagyok. A többit pedig majd meglátjuk…
Így hát elindultam James után. A fúriafűznél valami mozgást láttam. Mintha három nagyobb állat lett volna. Az egyik szarvas lehetett, mert a holdfény megvilágította az agancsát, a másik valami medveszerű, a harmadik pedig egy kisebb, szintén négylábú állat.
Dulakodni kezdtek. Ahogy közelebb araszoltam hozzájuk, egyre jobban ki tudtam venni a körvonalaikat. Mikor felismertem a legkisebb állatot, megfagyott bennem a vér. Egyszerűen ledermedtem. Egy vérfarkas volt, és egy hatalmas fekete kutyával viaskodott. Aztán a szarvas is beszállt a küzdelembe, és próbálta leszedni a vérfarkast a kutyáról.
Egyszercsak a fúriafűz megdermedt, mintha soha nem is élt volna. A két hatalmas állat közös erővel a fa közelébe kergette a vérfarkast, majd hirtelen eltűntek.
Nem tudtam, hogy utánuk menjek-e. Az biztos, hogy Jamesnek is itt kellett lennie valahol, mivel erre futott. De hova tűnhetett? És kövessem-e az állatokat?
Az eszem azt súgta, hogy nagy butaság lenne, ha utánuk mennék, tekintve, hogy van köztük egy vérfarkas, a kíváncsiságom viszont egyre csak hajtott a fa felé.
Hol lehet James? Neki is látnia kellett az állatokat, hiszen nem sokkal előttem érhetett ide.
Végül döntöttem és elindultam a fúriafűz irányába. De hiába, túl sötét volt és nem láttam semmit, el se tudtam képzelni, hol tűnhettek el azok a fenevadak. A fúriafűz még nem kelt életre, így nem kellett attól félnem, hogy agyoncsap.
De ahogy egyre közelebb értem a törzséhez, felfigyeltem valamire: ott, ahol az állatokat hirtelen eltűnni láttam, a fa másfajta fekete volt, mint a törzsének többi része.
Elővettem a pálcám és fényt gyújtottam. Ahogy a pici láng megvilágította a sötétséget, rájöttem, hogy egy alagutat látok. Tehát ide jöttek! Megpróbáltam bekukucskálni, de csak a nagy semmit láttam.
Ekkor valami megmozdult mögöttem, mire megfordultam és előre szegeztem a pálcám, támadásra készen. Abban a pillanatban valami nekem csapódott, én pedig egy ijedt és hangos sikítás kíséretében a fa törzsének estem.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett, aztán fél perccel később egy fekete árny közeledett felém. Akkor rájöttem: életre kelt a fa! Elugrottam a vaskos ág útjából, de egy újabb támadt nekem. Egyre több kemény faág támadásától kellett kitérnem, és nem tudtam elmenekülni, mert körbevettek.
Az egyetlen kiút a fúriafűz törzsén lévő kis alagút volt, de ahogy be akartam bújni, a fa újra támadott, és nem engedett be. Így hát csapdába kerültem. A következő támadás olyan hirtelen és olyan erősen érkezett, hogy újra felsikítottam, majd elterültem a fűben. A pálcám kiesett a kezemből, ráadásul egy újabb csapás érkezett, de sikerült kitérnem előle, megakadályozva ezzel egy szép orrtörést.
A fa támadásai által eltávolodtam az alagúttól, de így is láttam, hogy valami nagy tűnik föl a járatban. A szarvas volt az, megismertem az agancsáról. Mikor észrevett, rögtön azt hittem, hogy nekem fog támadni. El is indult felém, de nem bántani akart, hanem csak elhúzni a fa gyilkossági kísérletei elől.
Miután ezt megtette, lehajolt nem messze tőlem, és mikor felnézett, már a szájában volt a pálcám. Átadta, majd sürgetően nézett rám. Rögtön vettem a lapot, és felkiáltottam:
- Inmobilus!
A fa megdermedt, és nem mozdult. A szarvas pedig megfogta a talárom nyakát, és húzni kezdett, tudtomra adva, hogy jobb lenne elmenni innen. Felálltam, és a kicsit eltávolodtam az agresszív növénytől, végül pedig az állatra emeltem a tekintetem.
Nagyon furcsán nézett rám; mintha dühös lett volna, vagy nem is tudom, de nem tetszett a nézése. Egy ideig bámultuk egymást, aztán a fejével felszólított, hogy üljek a hátára. Kissé vonakodva tettem ezt meg, hiszen ki tudja, miféle.
De valahogy mégis éreztem, hogy nem fog bántani. Fogalmam sincs, miből szűrtem ezt le, de éreztem.
Az állat elügetett velem a park másik végébe, jó messze az erdőtől. Lecsusszantam róla, ő pedig szembefordult velem. Még mindig mérgesnek tűnt. Rossz érzés fogott el, ahogy a szemébe néztem, mintha ismerném… Ugyanolyan barna szeme volt, mint…
- Ez lehetetlen – suttogtam hitetlenkedve és megráztam a fejem. – Nem, ez képtelenség…
A következő pillanatban elkezdett változni, és mikor véget ért az átváltozás, a legrosszabb sejtésemet láttam beigazolódni.
- James? – motyogtam, ugyanis ott állt előttem teljes valójában, és ugyanazokkal a dühös szemekkel nézett rám, mint a szarvas öt másodperce. – Te… te… animágus vagy?
Nem válaszolt, csak bámult rám. Láthatóan azon töprengett, hogy előbb válaszoljon vagy leszidjon-e. Végül az előbbit választotta.
- Igen, az vagyok – felelte. Nem volt a hangjában semmi melegség, semmi pajkosság, semmi olyan, amit mindig hallottam, amikor velem beszélt.
- Oh. – Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Kérjek bocsánatot, amiért nem teljesítettem a kérését, vagy szidjam le, amiért nem árulta el a titkát? Az előbbi ésszerűbbnek tűnt, úgyhogy kinyögtem: - Sajnálom, ne haragudj.
Nem válaszolt, csak nézett rám. Végül olyan sokáig maradt néma, hogy azt hittem, nem is szól többé hozzám. Erre a gondolatra a könnyek elkezdték csípni a szemem, de nem engedtem utat nekik.
Nem, ezt előbb tisztáznunk kellett. Vagyis inkább dűlőre jutnunk. De először is meg kellett szólalnia. Mikor megelégeltem a hallgatását, kifakadtam:
- Tényleg sajnálom, nem lett volna szabad utánad mennem, annyira hülye voltam! Csak kérlek, szólalj meg, mondj valamit, bármit! Minden jobb, mint a hallgatásod!
Az utolsó mondatnál eleredtek a könnyeim és könyörgőn néztem rá.
- Kérlek – suttogtam. – Ezt nem bírom ki…
Erre se szólt semmit, mire berohantam a kastélyba. Folytak a könnyeim, mint a vízesés. Ha szakítani fog velem, azt nem élem túl. Most, hogy megtudtam, mi is az a boldogság, milyen, amikor vele lehetek, nem bírnám ki ép ésszel, ha nélküle kellene élnem. Belerokkannék.
Nem hallottam a lépteit magam mögött, ahogy mindig. Pedig abban a pillanatban az volt minden vágyam, hogy utánam jöjjön, és megcsókoljon. De nem tette.
Felrohantam a Griffendél-toronyba, zokogva bemondtam a jelszót a Kövér Dámának és felbotladoztam a hálóterembe.
És most itt vagyok. Fekszem az ágyamon és próbálom abba hagyni a sírást, de egyszerűen nem megy. Az az egyetlen szerencsém, hogy Alice is randizik, ő ugyanis már rég felkelt volna a hangomra. A többiek miatt nem aggódom, mert őket még egy földrengés sem ébresztené fel. Egyedül Alice tud éberen aludni. De ő most szerencsére nincs itt. Nem tudnám elmesélni neki a történteket.
Állandóan az zakatol a fejemben, hogy hogyan vessek véget az életemnek, ha James szakít velem. Ugorjak le a csillagvizsgáló toronyból? Dühítsek fel egy hippogriffet? Fojtsam bele magam a tóba? Vagy egyszerűen csak hagyjam, hogy a fúriafűz elvégezze a dolgát? Erre az emlékre még keservesebben sírtam.
Mit tehetnék, hogy megbocsásson? Semmilyen mentséget nem tudok felhozni, ami csak egy picit is könnyíthetne a lelkemen. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mi lehet fontosabb mint én, ráadásul az éjszaka közepén.
És mit keresett egy vérfarkas a birtokon?
Ez a legrejtélyesebb az egészben, de egyszerűen túlságosan kétségbe vagyok esve ahhoz, hogy ilyen ’semmiségekkel’ foglalkozzak.
Nagyon álmos vagyok… Muszáj aludnom valamennyit, különben Alice gyanakodni fog és mesélnem kellesz… Bár szerintem nem lesz a Roxfortban olyan ember, aki holnap reggel ne venné észre, hogy történt valami. De már túlságosan is kimerítettek a megrázkódtatások ahhoz, hogy gondolkodni tudjak…
Nov. 23. (szombat) 9.07. a nagyteremben
Itt ülök a nagyteremben, és mindenki kíváncsian néz rám, kivéve egy embert, aki az asztal másik végén komoran bámul maga elé. Hiába keresem a tekintetét, nem néz rám. A lányok már vagy hatvannyolcszor megkérdezték, hogy mi történt tegnap este, amitől így kiborultam, de ma reggel még egy szót sem szóltam. És nem is kívánok…
Inkább bámulom a tányéromban lévő tejet, amit a müzlimhez öntött nekem Alice, és megpróbálom meggyőzni magam, hogy igenis képes lennék belefojtani magam.
20.16. a gyengélkedőn
Belázasodtam. Reggeli után elájultam a folyosón. Egyszerűen annyira kétségbe voltam esve, hogy nem bírtam megállni a lábamon. Alice támogatott fel a gyengélkedőre, és egész nap mellettem volt. Öt perce ment el, és nem haragudott rám, amiért nem mondtam semmit. Mert egész nap meg se szólaltam.
Madam Pomfrey adott egy kis nyugtató elixírt, de még mindig fel vagyok kavarva. A lázcsillapító bájital egy kicsit levitte a lázamat, de még így is reszketek.
Minden pillanatban arra vágyom, hogy kinyíljon az ajtó és egy fekete üstök jelenjen meg előttem. Egész nap a bejáratot fixíroztam, de nem történt semmi. Még telepatikusan is próbáltam hatni rá, de újra semmi.
Senkivel nem beszéltem, még Alice-szel sem, de nem haragudott érte. Csak ült az ágyam mellett, és néha ideges pillantásokat vetett rám, de láttam rajta, hogy nem haragszik, amiért szörnyen hálás voltam.
Nov. 24. (vasárnap) kb. 21.15. még mindig a gyengélkedőn
Ma reggel, kaja előtt bejött Alice, és mondta, hogy ő is nagyon maga alatt van. Mármint James. Azt nem mondta, hogy miért, de ettől egy kicsit jobban éreztem magam, bár még mindig nem voltam hajlandó beszélni. A lázam is lejjebb ment, de Madam Pomfrey azt mondta, hogy addig nem fog kiengedni, amíg teljesen meg nem gyógyulok. Nem izgat a dolog, legalább addig se kell órákra járnom.
Alice ma is sokszor volt bent nálam, ez jól esett. Megint csak ült és mesélte, hogy milyen az élet nélkülem (Black persze egész nap ujjong, mivel nincs, aki kiossza), és megint csak nem haragudott, amiért nem szóltam semmit.
Ma már nem tápláltam vérmes reményeket azért, hogy James meglátogasson. Úgy gondoltam, hogy ha tegnap nem jött el hozzám, akkor ma miért tenné? Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor este feltűnt az ajtóban. Először hitetlenkedve néztem rá, aztán vártam, hogy mi lesz.
Leült az ágyam mellé, és csak nézett.
- Sajnálom – törtem meg végül a csendet. A sok hallgatástól teljesen elment a hangom, úgyhogy ez a kijelentés kissé rekedtre sikerült.
- Én is – mondta. Két szó volt, de újra reménykedni kezdtem, hogy még nincs vége. Hogy még lehet valami…
Megráztam a fejem.
- Nem. Te nem csináltál semmi, én vagyok a hibás. Ha nem megyek utánad, akkor nincs semmi baj. És akkor nem haragszol meg rám…
Nem tudtam folytatni, mert hirtelen felemelkedett a székből és megcsókolt. Először meglepődtem, majd boldogan szorítottam magamhoz és remegő ajkakkal viszonoztam a csókját. Egyszerre úgy éreztem, már van miért élnem, már nem lesz semmi baj, mert ő itt van. Miután elváltunk, az ágyam szélére ült és megfogta a kezem.
- Én is hibás vagyok – kezdte. – Már hamarabb el kellett volna mondanom neked, hogy mi vagyok. Sajnálom. De most mindent bevallok…
- Mindent?
- Sirius, Peter és én animágusok vagyunk…
- Tessék?!
Sóhajtott.
- Meg kellett tanulnunk, mert… szóval Remus miatt.
- Nem értem.
- Remus vérfarkas – mondta egyszerűen, mire a szám elé kaptam a kezem, de nem szóltam közbe. – Hamar rájöttünk a kis titkára, és megígértük, hogy segítünk neki. Harmadikra Siriussal megtanultuk az elméletet, majd felkészítettük Petert is. Ötödévre már mindhárman bármikor át tudtunk alakulni.
- De neki az miért segítség, ha átváltoztok?
- A vérfarkas csak az emberre veszélyes – felelte James. – De állatként vele lehetünk. Teliholdkor kiszökünk a kastélyból, aztán átalakulunk. Peter, mivel patkánnyá tud változni, megdermeszti a fát. – Értetlenül néztem rá, mire közbeszúrta: - A fúriafüzet. Végigmegyünk az alagúton, ami a Szellemszállásra vezet. Ha vele vagyunk, megszelídül. Egész éjszaka a birtokot és Roxmortsot járjuk.
- Szent ég, de hiszen ez nagyon veszélyes!
- Lily – nézett rám komolyan. – Nem mondhatod el senkinek! Értetted? Senkinek, soha!
- Persze – bólintottam. – Soha, senkinek… De ez akkor is kockázatos. Mi van, ha elkeveredik tőletek, vagy meglátnak…
- Lily, már két éve ez megy, és nem történt semmi baj. – Itt hirtelen egy kicsit elkomorult az arca. – Nem kell aggódnod.
Idegesen néztem rá, aztán felültem és megöleltem.
- Szeretlek – suttogtam a fülébe, mire erősebben szorított magához.
- Én is szeretlek.
Nem csináltunk semmit, csak öleltük egymást, és ez mindennél jobb volt. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott összeölelkezve, de nem is nagyon izgatott. Csak arra tudtam gondolni, hogy szeret és már nem haragszik rám.
Végül Madam Pomfreynek kellett szétválasztania minket… Ez nehezen, de (sajnos) sikerült neki.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
