6. Black és Alice, a megmentők
2007.03.18. 00:48
Szerző megjegyzése:
Lily a gyengélkedőből kikerülve kissé depressziós hangulatban van, ezért barátainak radikális módszerekhez kell folyamodniuk.
Black és Alice, a megmentők
Nov. 9. (vasárnap) 11 körül a hálószobában
Azóta a bizonyos este óta nem látogatott meg többször, én pedig nem említettem senkinek sem a kis „kalandunkat”. De ma reggel végre kiengedtek a gyengélkedőről. Miután kiléptem az ajtón, futva indultam el a Griffendél-toronyba. Senkivel nem akartam találkozni. (Vagy inkább azzal a bizonyossal?) Tulajdonképpen teljesen mindegy. A klubhelyiségben is csak Alice, Mel, és Jess volt, és a Tekergőknél is létszámhiány lépett fel. Szerencsém volt, hogy pont ő hiányzik. Nem akarok a szeme elé kerülni.
Amint beléptem a portrélyukon, mindenki felém fordult, de nem vártam meg, hogy körülugráljanak, hanem egyenesen felrohantam a hálóba és levetettem magam az ágyra, fejemet pedig a párnába fúrtam. Pár perc múlva Alice is belépett az ajtón, leguggolt mellettem és az ágyamra támaszkodott.
- Lily, mi történt köztetek? – kérdezte kedvesen. A hangjában mintha ott lett volna az a mondat is, hogy „Ha nem muszáj, nem kell.” De ki akartam önteni valakinek a szívem. Ám még folytatta. – Szerda óta alig lehet Jamest kimozdítani a hálószobából. Szinte csak enni, meg az órákra jár. A többieknek se mondott semmit. Este, mikor visszajött, Sirius beszólt neki, tudod, csak úgy barátilag, ahogy szokta, ő meg majdnem megverte. Azóta alig látjuk. Nem akarod elmondani, mi történt?
Sóhajtottam.
- De – mondtam a párnámba. – Megcsókolt.
Alice erre felsikkantott majd megölelt.
- De hisz ez, csodálatos! Akkor hol itt a gond?
- Hát… Tudod, nagyon jó volt... – Kinéztem a párnából, egyenesen Alice izgatott szemébe.
- Mennyire? – kérdezte mohón. – Mondjuk, egy tízes skálán?
Erre én is elmosolyodtam. – Tizenöt.
- Húú… És mi történt utána?
- Megijedtem.
- Micsoda?!
- Hirtelen rájöttem, hogy igazad volt, és ettől megijedtem. Azt mondtam neki, hogy menjem el.
- Mi?! Lily, te nem vagy normális! – Olyan szemrehányóan nézett rám, hogy az már szinte sértő volt. Aztán elbizonytalanodott. - De miben volt igazam?
- Tényleg… - Nem volt erőm kimondani, de ebből is megértette.
- Szereted? – Csak bólintottam, mire felállt, és legnagyobb rémületemre kinyitotta az ajtót.
- Hé, mit csinálsz? – álltam fel.
- Most azonnal lemész, és megmondod neki! – Odalent hirtelen csönd lett, mire még jobban elfogott a pánik.
- Mi?! Dehogyis! Nem mondok semmit! És zárd be az ajtót! – Azzal, még mindig ijedten, odamentem és becsaptam azt.
- Na de Lily! Igenis elmondod! El kell mondanod! Tartozol neki ennyivel!
- Nem! És most hagyj békén! – mondtam, és kituszkoltam az ajtón.
Fél tizenkettő. És én még mindig itt gubbasztok fent. Eszem ágában sincs lemenni, hogy Black és Alice szemrehányásait hallgassam. Nem tudom, hogy Alice elmondta-e a többieknek a történteket, de nem is igazán érdekel. Azt hiszem, inkább alszom egyet…
23.00 még mindig a hálóban
Átaludtam az egész napot, és most unatkozom. Ráadásul a gyomrom is korog. Jó lenne lemenni a konyhára, és kunyerálni egy kis kaját a manóktól, de nem akarom megkockáztatni, hogy meglássanak. (Most nem a tanárokra gondolok.) Tudom, tudom, gyáva nyúl vagyok, de hát ez van! Úgyhogy itt maradok fent és hallgatom a szobatársaim szuszogását. ... Atyaúristen, rettentően hosszú éjszakám lesz...
Nov. 14. (péntek) 21.03. a klubhelyiségben
Nem fogom tudni elégszer elmondani Blacknek, hogy mennyire hálás vagyok neki, és ugyanakkor mennyire utálom. Ugyanez Alice-re is igaz. Mert amit ők tettek az túlmegy minden határon!
Egész héten borzalmasan voltam, ki se mozdultam az ágyból. Csak annyira, amíg órákra (de azt is csak Alice unszolására) és a nagyterembe mentem. A tantermekbe mindig elsőként léptem be, hogy ne kelljen senkire se ránéznem, enni pedig amilyen hamar csak lehetséges volt. Bár könyörögtem Alice-nek, hogy inkább hozza fel a kaját a hálóterembe, nem volt hajlandó megtenni nekem ezt a szívességet.
Igyekeztem kerülni James pillantását, meg úgy egyébként is, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy mindketten szobafogságra ítéltük magunkat. A házijaimat is mindig az utolsó pillanatban másoltam le az Alice-éről, a prefektusi és iskolaelsői feladatokat pedig nem láttam el. Tulajdonképpen tele voltam bűntudattal, mikor észrevettem, hogy Remus milyen nyúzott, hiszen az én feladataimat is el kellett látnia, de egyszerűen semmi lelkierőm nem volt ahhoz, hogy most ilyen semmiségekkel foglalkozzak.
Tegnap reggel későn keltem, hét körül. Mikor ezt megtudtam, rögtön elvetettem a reggelizés gondolatát, de Alice nem hagyott békén, így kénytelen voltam vele tartani. Már előre elkapott a pánik, mikor belegondoltam, hogy most látni fogom Jamest. Talán még beszélni is akar majd velem.
A klubhelyiségben aztán azt hittem, mindjárt megvakulok. Minden négyzetcentimétert valami rikító rózsaszín hirdetmény fedett. Mikor felismertem a szöveget, hatalmasat sikítottam. A szöveg az ÉN NAPLÓMBÓL volt kimásolva, kiegészítve Black kommentárjaival! Azt hittem ott helyben elájulok, mikor rájöttem, hogy melyik napokat tették ki.
Emberek! Ez nem tartozik senkire, csupán két nagyon hülye személyre, úgyhogy kéretik nem elolvasni! A következő részletek Lily Evans naplójából valók, és nem kamu! (Sajnálom, Evans, de nem volt más választásunk.)
„- Lily…? - Hm? - Komolyan gondoltad? Hupsz. Pont ezt a kérdést akartam elkerülni, hiszen még magam sem tudtam. Nem néztem a szemébe, úgy válaszoltam. Inkább a szemben lévő falat fixíroztam. - Nem tudom… Lehet. Felnéztem rá. A szeme boldogan csillogott, talán megkönnyebbülten is. Milyen édes volt… Legszívesebben megcsókoltam volna… A szájára tévedt a tekintetem, ő pedig elkezdett közelíteni felém… Mikor már majdnem összeért a szánk, meggondolta magát, és csak a homlokomra adott egy gyengéd puszit, a szemembe nézett, majd ezt suttogta: - Örülök, hogy aggódsz értem. Ezek után a szájával egy pillanatra megérintette az enyémet, mintha viaskodna magával, aztán felállt és kiment. Mérhetetlen keserűség lett úrrá rajtam, és éreztem, ahogy kicsordulnak a könnyeim. A fene vinné el a búsba James Pottert! Ez a harmadik alkalom, hogy bőgök miatta! És miután már öt perce ment el, még akkor is csorogtak a könnyeim! Csak azért, mert nem csókolt meg. Mikor irányt változtatott, a szívem úgy összefacsarodott a csalódottságtól, mintha egy citrom lett volna a helyén.”
Látod ezt, James pajtás?
„Ebben a pillanatban minden vágyam az volt, hogy újra felvegye azt az önelégült pofát. De nem tette. Utáltam, hogy olyan James Potteresen mosolyog, hogy olyan James Potteresen viselkedik, hogy olyan James Potteresen néz rám! (Így mellesleg annyira szexi volt, hogy... váááá!) Nem szólt újra, csak nézett, én pedig elmerültem azokban a csodaszép melegbarna szemekben. Újra közelíteni kezdett felém, ugyanúgy, mint tegnap. És akkor megcsókolt. Annyira édes volt, hogy még most is remegek, hacsak rá gondolok.”
Nos, a következő részletet, ami ezt követi, inkább cenzúrázzuk. De aztán…
„De a következő gondolattól, ami eszembe jutott, úgy megijedtem, hogy hirtelen elváltam tőle, és feljebb kúsztam az ágyban, hogy minél jobban eltávolodhassak. Közben pedig egyre csak őt néztem, miközben azt motyogtam, hogy „Nem, ez nem lehet… képtelenség…” - Menj el, kérlek… - suttogtam. Csalódottan nézett rám, de nem szólt. Most pedig itt fekszem az ágyban, és miközben írom a történteket, egyre jobban kezd megvilágosodni előttem, hogy Alice-nek igaza volt: reménytelenül beleszerettem James Potterbe.”
És akkor most adjunk egy kis önbizalmat az én dilis haveromnak…
„Észveszejtően csókolt.” „- Mennyire? – kérdezte mohón. – Mondjuk, egy tízes skálán? Erre én is elmosolyodtam. – Tizenöt”
Remélem, az érintettek tudják, hogy minek kell következnie, úgyhogy ha még egy napot is fent töltenek a hálótermükben, én magam fogom onnan kirugdosni őket!
Csak néztem a lapot. Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Black ellopta a naplómat, és az egész Griffendél-torony szeme elé tárta. Ölni tudtam volna; Blacket ölni!
De várjunk csak… hiszen Black nem juthatott fel a hálótermünkbe, pedig a naplómat ott tartottam. Akkor viszont kellett, hogy legyen egy segítőtársa.
- Alice… Nehogy azt mond, hogy ebben te is benne voltál.
- Ööö, Lily… valamit tennünk kellett… nem nézhettünk titeket tétlenül… és hát… ez bizonyult a legjobb ötletnek…
- A legjobb ötletnek?! Az, hogy a fél Roxfort szeme elé tárjátok az én személyes gondolataimat?!
Ekkor jött le a lépcsőn Black. Mikor meglátott, elvigyorodott.
- Hát, Evans, nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmes vagy – csóválta a fejét.
- Most megöllek, Black! – Elindultam felé, de útközben földbe gyökerezett lábbal megálltam. A fiúk csigalépcsőjén feltűnt egy bozontos, fekete üstök. Valószínűleg ő se tudta mire vélni a rózsaszín tapétát, mert pislogott párat, mire a szeme megszokta a változást. Végignézett a klubhelyiségen: ott az emberek fittyet hányva Black figyelmeztetésére (amit mellesleg igen rosszul tettek), mosolyogva, fejcsóválva vagy épp hitetlenül olvasták a sorokat.
Rögtön elindultam a lányok hálóterme felé, de Black elkapta a karom.
- Na nem, Evans, rengeteget szenvedtem vele, és nem fogsz visszabújni a csigaházadba.
Így hát kénytelen voltam végignézni, ahogy James felveszi az egyik lapot a földről, és olvasni kezdi. Mikor meglátta, hogy honnan való a szöveg, hitetlenkedve rámpillantott, de valószínűleg elkínzott ábrázatom többet mondott neki bárminél is. Így hát kegyetlenül továbbolvasta. Időközben egyre többen vették észre, hogy a címzett épp a sorokat olvassa, így már mindenki őt figyelte. Furcsa volt végignézni az arcán az érzelmeket: a kezdeti megrökönyödést felváltotta a csodálkozás, majd a nosztalgiázás, azután már csak tátogni tudott, végül pedig mosolyogva elpirult.
Én pedig mindeközben úgy égtem, mint egy szénakazal. James végül rámemelte a tekintetét, de nem bírtam állni, lesütöttem a szemem. Black oszlatta el a tömeget.
- Jól van emberek, nincs itt semmi látnivaló! – Azzal elkezdte hessegetni a közönséget ki a portrélyukon, majd Alice-szel együtt ők is elhagyták a klubhelyiséget.
Most lett volna időm elfutni, de nem tettem. James közelebb jött hozzám, és furcsa tekintettel nézett rám.
- Ez… Mi ez? – kérdezte végül.
- Hát… láthatod, a naplóm – motyogtam vörösen. – Black haverod vicces kedvében volt tegnap, és Alice segítségével kilopták a hálóteremből, majd sokszorosítottak néhány feljegyzést.
- Akkor ez… nem kitaláció?
Megráztam a fejem, mire még közelebb jött, majd még közelebb. Már csak centik választottak el egymástól.
Nem mondott semmit, csak egyszerűen megcsókolt, de olyan gyengéden, hogy muszáj voltam megkapaszkodnom a legközelebbi stabil dologban (a vállában – vagy a nyakában?), mivel a lábaim vészesen hirtelen kezdtek el gyengülni.
Mikor elváltunk egymástól, bátortalanul megszólaltam:
- Sze...szeretlek.
- Tudom – mondta vigyorogva, majd meglengette a kezében tartott lapot. – Le van írva.
- De hülye vagy.
- Ezt is tudom…
Aztán újra megcsókolt. Fogalmam se volt, hogy mennyi ideig álltunk egymás karjaiban, de abban biztos vagyok, hogy nem mentünk órákra. Ahelyett inkább a klubhelyiségben maradtunk, vagy a parkban sétáltunk és végigcsókolóztuk azt a napot. Valahogy csak be kellett pótolnunk azt a hat évet, amikor nem tettük…
Ez volt életem egyik legboldogabb napja.
Lily felnézett a naplóból, ki az ablakon. Odakint már teljesen besötétedett, csupán az utcai lámpák fénye szolgált némi világosság gyanánt; a kissé felhős ég miatt a csillagok is ma takarásban maradtak.
Próbálta újra átélni azt a boldogságot, azt az örömöt, amit még akkor érzett, mikor ezeket a sorokat pergamenre vetette, de csupán az emlékét sikerült felidéznie.
Milyen gondtalan, milyen felhőtlen élete is volt a Roxfortban. Ezt már valószínűleg soha nem fogja visszakapni. Pedig azokban az időkben is tele voltak az újságok a merényletekkel, csupán akkoriban még túlságosan vakok voltak ahhoz, hogy igazából felismerjék a veszélyt.
Mindannyian tudták, hogy az iskolából kikerülve nem lesz az életük csupa habostorta, de egyszerűen nem akartak vele foglalkozni. Jobban esett áltatni magukat azzal, hogy minden rendben van, ők úgyis túl fiatalok még ahhoz, hogy bármi is történjen velük, vagy akár a családjukkal.
Erre a gondolatra Lily keserűen elmosolyodott. Miután a barátaival csatlakoztak a Főnix Rendjéhez, Voldemort azonnal felfigyelt rájuk, és ennek a családjuk látta kárát.
Ezért is utálta őt Petunia: húga tudta, érezte, hogy az Evans szülők halála nagyban Lily lelkén szárad csupán azért, mert ő maga is boszorkány volt, a világukba tartozott. A fiatalabb testvér amúgy sem szívlelte nővérét mágikus mivolta miatt, de ekkor betelt nála a pohár: véglegesen megszakított minden kapcsolatot Lilyvel, azt is letagadta, hogy testvére van.
Odakint hirtelen felhuhogott egy bagoly, mire Lily összerezzent. Elszakította tekintetét az ablaktól és újra a kis könyvecskébe merült.
|