Luthien Lovemagic Oldala

Ezt a történetet elég régen írtam, úgyhogy kissé sablonosra sikeredett, de légyszi, mint első írásomat, nézzétek el nekem.

A Harry Potter könyvek szereplői és világa egyedül J. K. Rowling tulajdona, én csupán kölcsönvettem a magam és mások szórakoztatására. Megírásukból semmilyen anyagi hasznom nem származik.

Egy régi emlék

Egy férfi jött be a szobába, és leült a nappaliban lévő kanapéra. Borzas, fekete haja ugyanúgy össze-vissza állt, mint évekkel ezelőtt, melegbarna szeme pedig még mindig tele volt pajkossággal és vidámsággal. De már más is meglátszott benne: tele volt féltéssel.

Féltette a barátait, féltette családtagjait, de legfőképpen a feleségét és a kisfiát. Ilyen időkben ez nem is volt csoda: mindenhol csak azt hallani, hogy Voldemort és csatlósai, közismert nevükön a halálfalók, városról városra mészárolják le az embereket, nem kímélve se állatot, se embert; a muglikról, vagyis a varázstalan emberekről nem is szólva.

Ilyenkor szinte minden épeszű boszorkány és varázsló retteg, és minden este azzal a gondolattal fekszik le aludni, hogy mi történik, ha ezen az estén éppen az ő családját vagy barátait találják meg…

De térjünk vissza a férfihez. A kanapén, ahova leült, egy hosszú, vörös hajú, zöld szemű nő éppen jóízűen felkacagott, és azt mondta a vele szemben ülő, fekete hajú és szemű, feltűnően jóképű férfinek: - Ó, Sirius, te soha nem nősz fel!

- És az miért baj? – mosolyodott el a Siriusnak nevezett, majd meglátta az éppen elterpeszkedő barátját. – Nahát, James! Téged is látni? Azt hittem leragadtál a gyerekszobában.

- Nagyon vicces – morgott a James nevű egyén. – Ha tudnád, hogy mennyit megvesződtem azzal a gyerekkel, amíg végre hajlandó volt elaludni…! Remélem, mire megnő, kiheveri ezt a rossz szokását.

- Nem hiszem – válaszolta mosolyogva a felesége. – Tőled örökölhette. Te sem bírtál nyugton maradni egy percig sem soha életedben.

- De meg is lett az eredménye – vágott vissza durcásan James. – Ha nem lettem volna ilyen kitartó, akkor most nem ülnénk itt.

- Persze, persze – hagyta rá a felesége, és egy puszit nyomott férje arcára.

- Na, csak ennyit kapok? – kérdezte tettetett felháborodással a férfi, majd közelebb húzta feleségét és megcsókolta.

- Na, légy szíves, legalább egy vendég előtt fogjátok vissza magatokat! – szólt Sirius. – Nem volt elég nekem a suliban titeket bámulni?

- Jól van, haver, már be is fejeztük – szólt csitítólag James, és elengedte a nőt, de azért adott még neki egy utolsó csókot.

Estefelé járt az idő, és a Potter házaspár, Lily és James, a házuk nappalijában ültek és élvezték barátjuk, Sirius társaságát. Felemlegették a régi időket, nevettek a csínyeken, amiket a fiúk elkövettek, egyszóval jó hangulatban cseverésztek. Negyedóra múlva a szomszéd szobából csecsemősírás hangzott fel.

- Ez nem lehet igaz! – sóhajtott fel James, miközben felállt a kanapéról, hogy lecsendesítse kisfiát. Ám Lily megfogta a karját és így szólt:

- Hagyd csak, majd én megyek. – Azzal felállt és elindult a gyerekszobába. Odabent sötétség honolt, de egy kis bűbájjal hamar enyhe fényt varázsolt a helyiségbe. A fal mellett álló kiságyban egy kisfiú pityergett, mikor azonban meglátta a mamáját, nyomban elhallgatott, és felemelte kitárt karjait, jelezve, hogy azt szeretné, ha ölbe vennék.

Lily nem ellenkezett, rögtön karjaiba kapta a kicsit. Felvarázsolt egy cumisüveget a konyhából, és gyermeke szájához tartotta, aki, élve az alkalommal, gyorsan megtömte pociját, majd, mint aki jól végezte dolgát, csuklott egyet. Lily leült a sarokban található kis fotelbe, karjában a gyerekkel. A kisfiú hamar elhelyezkedett anyja ölében, és hamarosan újra elszenderedett.

Lily visszatette a kiságyba a fiát, majd megpuszilta.

- Szép álmokat, Harry – suttogta.

Visszafelé a férjéhez és barátjához tartva, megállt a hálószoba előtt. Pár pillanatig habozott, de aztán belépett a jól ismert szobába. Egy pálcaintéssel fényt gyújtott és az ágy mellett található kis éjjeliszekrényéhez lépett. Kihúzta a legalsó fiókot, amit szinte soha nem használt. Nem is volt benne más, csak egy penna és tintásüveg.

Tudta, hogy itt kell lennie valahol. Az írószerek alatt meg is találta, amit keresett: egy kis, bőrkötéses könyvecskét, aminek a fedőlapjára csak ennyi volt írva szép, zölden csillogó betűkkel: Lily Evans naplója

Mióta Harry megszületett, egyre többet gondolt arra, hogy milyen gyorsan repül az idő. Hiszen nem rég még az aurori vizsgájára készült, nem sokra rá összeházasodtak Jamesszel, aztán a Főnix Rendjének is tagja lett. Pár hónap múlva pedig megszületett a kisfia.

Rengeteget rágódott a múlton. Tudta, hogy nem érdemes, hisz se neki, se a környezetének nem tesz jót, ha állandóan visszapillant, de egyszerűen hiányzott az akkori, gondtalan élete, mikor nem volt más baja, mint a másnapi lecke, vagy a mardekárosok gúnyolódása. Hiányzott, hogy a barátnőivel a klubhelyiség foteljeiben üljenek és a fiúkról, vagy más, teljesen érdektelen témákról csacsogjanak. Hiányzott neki, hogy a Roxfort Expresszen ülve rendre utasíthassa a rohangáló diákokat vagy, hogy kiterelje Jamest a fülkéjükből. Úgy érezte, mintha a Roxfortban eltöltött hét év egy másik élete lenne valahol a nagyon távoli múltban - és szörnyen hiányzott neki.

Persze most se panaszkodhat, hisz megvan mindene, boldog családban él, a fiáért és Jamesért pedig még az életét is feláldozná. De most már rá hárul minden olyan gond és baj, amit sok évig a szüleinek is el kellett viselnie. Egyszerűen felnőtt nő lett, és hiányzott a gyerekkora. Újra kislány akart lenni, hogy egy sebtapasszal vagy egy egyszerű bűbájjal eltüntethesse minden problémáját.

Pedig James annyiszor mondta már neki, hogy ne rágódjon a múlton, és csakis előre nézzen, hiszen semmi értelme régi emlékekkel újra feltépni vágyainak sebeit. Az emlékezés szép dolog. De Lilynek rettentő fájdalmat okozott. Most is ott ülnek a fiúk lent a kanapén, és felemlegetik a régi szép időket. Nekik ez örömet okoz, de ő ilyenkor szörnyű kínokat áll ki. Vissza akar rohanni a múltba, vissza, és megint csak vissza, hogy sose kelljen felnőnie, hogy sose kelljen megtapasztalnia, milyen is a világ valójában. Milyen kegyetlen, hideg és számító…

Lily ezekkel az érzésekkel eltelve nyitotta ki a könyvecskét, aminek az első oldalán egyetlen mondat jelent meg: Egy Potter mindig Potter marad, ezen nem lehet változtatni!!! Elmosolyodott ezen a kis kijelentésen. Még most is szidta magát néha, ha arra gondolt, hogy mennyivel több idejük lett volna Jamesszel, ha már hamarabb beadja a derekát. Barátnői, akikkel még mindig tartja a kapcsolatot, állandóan azzal húzzák, hogy ők megmondták előre, és biztosak voltak benne, hogy ez szerelem volt első látásra. Lily ezen mindig csak nevetett, és annyit válaszolt, hogy ő inkább háborúnak nevezné. Ami nem is volt nagy hazugság.

Lily tovább lapozott egykori naplójában. Az első bejegyzés egy körülbelül négy évvel ezelőtti, októberi dátum volt. Szórakozottan és egyben szomorúan olvasni kezdte.