Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Lehet, hogy kissé lassan halad a történet, de a következõtõl már igyekszem begyorsítani... A fejezetrõl annyit, hogy Sirius bemutatja határtalan bájitalkészítési zsenialitását, fõhõsünk pedig egyre inkább úgy érzi, hogy dilemmába kerül.

Érzelmek

Kedd. Blöe. Utálom a keddet. Persze csak a hétfõ után. Pláne most, hogy dupla bájitaltannal kezdünk. Kellemes lesz másfél órán keresztül Bella Blackkel és csapatával egy levegõt szívni. Igazán sajnálom Siriust, amiért ilyen sötét rokonokkal áldotta meg a sors. Én valószínûleg a helyében már rég kiugrottam volna az ablakon. Vagy inkább õket dobtam volna ki. Az szórakoztatóbb.

De kezdjük ott, hogy felkeltem. Igen, sikerült. Ha kínkeservvel, sírva, dühöngve is, de kinyitottam a szemem. Már itt elrontottam a napomat. Ugyanis olyan fáradt voltam, hogy tíz percbe tellett, mire ásítozva, kócosan és csipásan eljutottam az ágyamtól öt méterre nyíló fürdõszobába. Negatív csúcs. Újabb fél óra, amíg a külsõmet viszonylag emberinek éreztem, és úgy gondoltam, a többiek nem fognak közszeméremsértõnek nevezni, ha meglátnak. Nem mintha valaha is érdekelt volna a véleményük.

Leküldtem Lilyt a nagyterembe, õ ugyanis teljesen frissnek és ébernek érezte magát. Úgy is nézett ki. Fogalmam sincs, hogy csinálja. A mázlista.
Szóval mondtam neki, hogy menjen nélkülem, ugyanis ott nyaggatott, hogy siessek már. Persze, hogy nem tettem.

Mikor úgy ahogy sikerült elkészülnöm, rájöttem, hogy máris lemaradtam a reggelirõl. Sõt, az elsõ óra is elkezdõdött már. Mikor ezt sikerült felfognom, úgy rohantam a pinceterem felé, mint akit puskából lõttek ki.

Tíz perc múlva lefékeztem a tanterem elõtt, és azon nyomban bekopogtam. Amíg ki nem nyílt az ajtó, a falnak döntöttem a hátam, és a térdemre támaszkodtam, hogy kifújjam magam. Ám erre nem sok idõm maradt, mivel azonnal nyílt az ajtó, én pedig becsoszogtam. Lumpsluck mérges arccal fogadott. Mielõtt kinyöghettem volna valami bocsánatfélét, megszólalt.

- Megtudhatnám, Miss Vance, hogy miért késett az órámról?

- Én... sajnálom, csak elaludtam – motyogtam halkan.

- Öt pont a Griffendéltõl – jelentette ki. – Üljön le, és ne forduljon elõ még egyszer.

- Igenis... – Bellatrix és a mardekárosok kárörvendõ pillantásaitól kísérve odaslattyogtam a második padhoz, ahol rendszerint Lilyvel és Kellyvel ülök. Csak késõn vettem észre, hogy kedves barátnémnak új társasága akadt. Nevezetesen James. Az én helyemen. Hogy õ hogy került oda, azt nem tudom, de biztos nem Lily kérte rá, õ ugyanis fájdalmas arcot vágott, mikor kérdõn ránéztem.

Magamon éreztem Lumpsluck tekintetét, így hát gyorsan folytattam utamat a hátsó padok felé. Nos, az egyetlen szabad hely ott volt, ahol elvileg Jamesnek kellett volna ülnie. Vagyis Sirius és Remus mellett.

- Öhöm... leülhetek? – kérdeztem félénken, és az üres helyre mutattam. A fiú bólintottak, én pedig gyorsan kipakoltam a cuccaimat Sirius mellé. Hmm... itt még úgyse ültem.
Kicsit zavarban voltam, úgyhogy máris hozzákezdtem a táblán lévõ recept elkészítéséhez.

Csendben dolgoztunk, de fél óra múlva hallottam, hogy Sirius üstje gyanúsan bugyborékol mellettem. Odanéztem, és láttam, hogy a fõzete a kellõ napsárga helyett szinte már fekete színt öltött, és ijesztõen rotyogott. Nem vagyok egy bájitalzseni, minden órán Lily segített eddig, de azt kellõ bizonyossággal állíthattam, hogy Sirius bájitala nem sokáig fog az üstben maradni, hamarosan új célok elé néz (talán, hogy beterítse a fél tantermet, köztük engem is).

Sirius mindezek ellenére teljes lelki nyugalommal öntögette tovább a válogatott (válogatott? Eh, valószínûleg kiszámolta) hozzávalókat. Kétkedve néztem egy darabig, mit mûvel, végül – mikor már ott járt, hogy egy ijesztõ kinézetû madárkarmot dobott volna bele (na, azt sem tudom, honnan a búbánatból szerezte), elkaptam a csuklóját. Kérdõn nézett rám.

- Öhm... szerintem az jobb lenne nem beletenni – magyaráztam neki bátortalanul.

Közben már Remus is minket figyelt, majd a kétes kinézetû bájitalt vette szemügyre.

- Merlinre, Sirius, mit mûveltél!? – suttogta borzadva.

Sirius elõször a saját készítésû fekete lére pislogott, majd rásandított Remus és az én félkész mûvemre.

- Hoppá – motyogta. Idõközben a bájitala egyre vészesebben bugyogott és füstölgött. (Szerencsére szaga egyelõre még nem volt.)

Lumpsluck, hála Merlinnek, még nem indult el szokásos körútjára, hanem az asztalánál dolgozott, így volt idõnk Remusszal arra, hogy megpróbáljunk javítani valamicskét azon a borzadványon. Legalább annyira, hogy ne robbanjon fel perceken belül.

Nem hiszem, hogy az én tudásom olyan sokat segített volna rajta, Remus ellenben úgy tûnt, valamennyire tisztában van vele, mit is csinál. Ennek ellenére bárhogy is próbálkoztunk, a bájital egyre gyanúsabb viselkedett. Remus és én már nem is törõdtünk a saját fõzetünkkel, csupán a Siriusét igyekeztük megakadályozni abban, hogy bármelyik pillanatban felrobbanjon.

És persze Lumpsluck is pont ekkor döntött úgy, hogy ideje megvizsgálni a diákok kotyvalékait. Véleményem szerint rosszul döntött. A mardekárosok asztalánál kezdte, majd Lilyékénél (természetesen kijelentette, hogy tökéletesen haladnak), azután a hollóhátasok és a hugrabugosok következtek. Utoljára jöttünk mi, de a helyzet addigra csak rosszabbodott: már több centi magas fekete szikrák csaptak ki belõle, és bugyborékolás közben minden egyes buborék kidurranásakor szagot eresztett. És az a szag nem volt épp rózsaillatú.

Lumpsluck végül hozzánk is elért, mi pedig próbáltunk minél ártatlanabb képet vágni. Persze mivel az elmúlt fél órában én és Remus rá se hederítettünk a saját bájitalainkra, azok idõközben összezsugorodtak és elvesztették napsárga színüket.

- No lássuk, ti hogy boldogultok – nézett bele elõször az én üstömbe. Összeráncolta a szemöldökét, és szomorúan megrázta a fejét, majd lépett egyet Sirius felé. Amint meglátta azt a fekete, szikrázó, bugyborékoló és bûzölgõ izét, szemöldöke a magasba szaladt.

- Megtudhatnám, mi ez, Mr Black? – nézett Siriusra.

Minden fej felénk fordult, Bella pedig kárörvendõ-gúnyosan pillantott a fiúra.

- Öhm... a gyógyítás elixírje? – válaszolt bizonytalanul Sirius.

- Nem tudom, Mr Black, nekem inkább méregnek tûnik. – A csoport együttes nevetése között is tisztán hallottam Bella kaján kacaját. – Azt ajánlom, Mr Black – folytatta a professzor -, hogy óra végére javítsa ki, különben plusz házi feladatra számíthat.

Sirius morgott valamit, Lumpsluck pedig Remus elé lépdelt, de az õ fõzetére is csak annyi idõt szentelt, amíg szomorúan megcsóválta a fejét, aztán már indult is vissza. Épp a terem közepénél járt, mikor Sirius fõzete megadta magát, és kirobbant az üstbõl egy tompa, sistergõ hang kíséretében. A kotyvalék beterített mindent és mindenkit, aki a fél méteres körzetében tartózkodott. Vagyis engem, Siriust, Remust, a falat, a padlót és a padot. A többiek elég messze ültek ahhoz, hogy csak a látványban kelljen részesülniük.

A teremben hirtelen csend lett, és szinte hallottam, ahogy néhány tanuló nyaka megroppan a hirtelen fordulattól. Mi hárman úgy álltunk ott beterítve a bájitallal, mint akiket leforráztak. (Jelen esetben leöntöttek.) A fekete izé szerencsére (?) az arcomat is betakarta, így nem vehették észre paprikapiros ábrázatomat. A mardekárosok azonnal nevetésben törtek ki, míg Lumpsluck pár másodpercig csak bámult minket megrökönyödve, aztán intett egyet a pálcájával, mire a bájitalnak nem nevezhetõ lötty maradéktalanul eltûnt – bár én még mindig éreztem azt a keserû ízt a számban.

- Mi történt? – tette fel a tanár a merõben felesleges kérdést. Senki nem is válaszolt rá. Láttam, hogy Lily pislogva nézi a hármasunkat.

- Menjenek fel a gyengélkedõre – utasított minket Lumpsluck. – Madam Pomfrey vizsgálja meg magukat, abban a bájitalban akármi lehetett.

Én szégyenemben pirulva, szemlesütve iszkoltam ki a terembõl, nyomomban Siriusszal és Remusszal. Mikor becsukódott mögöttünk a tanterem ajtaja, Sirius hangosan felnevetett. Értetlen pillantást vetettem a másik fiúra, aki szintén mosolygott.

- Sirius, mi a halált mûveltél azzal a bájitallal? – nézett rá felvont szemöldökkel, mosolyogva.

- Nem tudom – felelte Sirius, még mindig nevetve. – Nem figyeltem oda – vonta meg a vállát már némileg lenyugodva.

- Hát te nem vagy ép, Tapmancs – rázta meg a fejét Remus nevetve.

- Ezt bóknak veszem – vigyorgott Sirius, mire felnevettem. Mindketten rámmeredtek, én pedig elpirultam, és lehajtottam a fejem.

Nem sokat szóltam, amíg felértünk a gyengélkedõbe, bár Remus se. Sirius ellenben végigpofázta az utat; minden eszébe jutó témát megemlített a kviddicstõl kezdve a sárkánymintás zoknikig. (Ez utóbbit igen érdekfeszítõ elõadásban hallgathattuk.)

A gyengélkedõn a javasasszony értetlenül fogadott minket.

- Maguk meg mit keresnek itt? – nézett végig rajtunk, valószínûleg a sérüléseinket kereste. Mi elmagyaráztuk neki a helyzetet, mire, az orra alatt motyogva a felelõtlen tanároktól, pár intéssel megbizonyosodott róla, hogy Sirius felrobbanó kotyvaléka semmi kárt nem tett bennünk. Aztán kitessékelt minket a gyengélkedõbõl.

- Ugye már nem akartok visszamenni az órára? – kérdezte Sirius kétkedve, mikor észrevette, hogy Remus és én a pinceterem felé vettük az irányt.
Mindketten ránéztünk.

- Már csak fél óra maradt – folytatta Sirius. – Úgyse tudjuk befejezni a bájitalainkat. Naaa, Holdsáp, Emily, légyszííí...!

Megfogta a kezem, barátját pedig a karjánál fogva kezdte húzni. Remus megvonta a vállát, én pedig még mindig nem jutottam szóhoz a meglepetéstõl: Emilynek hívott! És ahogy kiejtette, az... Te jó ég! Azonnal le kell állnom!

Hagytam, hogy a kezemnél fogva húzzon a Griffendél-torony felé. A Kövér Dáma összeráncolta a szemöldökét, mikor meglátott minket, és gyanakodva méregetett, de miután bemondtam a jelszót, némán utat engedett.

Sirius rögtön lehuppant az egyik fotelba a kandalló elé, és Remus is helyet foglalt mellette, én viszont nem tudtam, hogyan venné ki magát, ha csak úgy magától értetõdõen közéjük telepednék. Épp ezért inkább a lányok lépcsõje felé vettem az irányt. Már léptem volna az elsõ fokra, mikor egy hang utánamszólt.

- Hé, Emily, hova mész? – Hátrafordultam. Valószínûleg Remust hallottam, de mindketten engem figyeltek. – Nem ülsz le?

- Öhm... de, csak lehozom az átváltoztatástan könyvemet – hadartam, miközben egyre jobban zavarba jöttem a két vizsgálódó tekintettõl.

Gyorsan feliszkoltam a lépcsõn, be a szobánkba. Aztán legszívesebben a falba vertem volna a fejem; az említett tankönyv a táskámmal együtt a pinceteremben maradt. Hogy mégse kelljen üres kézzel visszakullognom, felkaptam a sötét varázslatok kivédése könyvemet, és a címet gondosan letakarva sétáltam le a fiúkhoz, akik még mindig ugyanott ültek. Velük szemben telepedtem le egy fotelba.

- Mennyi idõ van még? – kérdezte ekkor Sirius fojtott hangon barátjától.

- Két hét – hangzott a válasz. – De örülnék, ha nem emlegetnéd folyton, ugyanis nem szívesen emlékeztetem rá magam. – Mintha kissé ingerült lett volna Remus hangja.

Sejtettem, mirõl beszélnek, de nem akartam beleszólni.

- Még olyan sok? – Sirius szenvedve felsóhajtott. – Annyira unatkozom! Miért nem lehet már holnap?

- Sirius, jó lenne, ha nem nyavalyognál folyton, és nem emlegetnéd fel minden nap, én ugyanis nem várom túl izgatottan, mivel számomra nem olyan kellemes, mint nektek! – csattant fel Remus, és most elõször láttam, hogy dühösen megvillan a szeme.

Sirius bûnbánóan nézett rá, és láttam, hogy elszégyelli magát. Mielõtt azonban megszólalhatott volna, rámesett a pillantása. Zavartan pislogott felém, mire Remus is rámnézett. Láttam, hogy rettenetesen zavarba jött, és mintha kissé meg is ijedt volna. Mielõtt még elkapta volna a tekintetét, bátorítón rámosolyogtam, majd, mintha mi sem történt volna, kérdeztem:

- Remus – összerezzent, és valószínûleg már felkészült a legrosszabbra -, gond lenne, ha megkérnélek, hogy segíts ma este is a számmisztikában?

Láttam, hogy megkönnyebbült, amiért nem kérdeztem, mirõl beszélgettek az imént.

- Persze, szívesen – felelte, mire hálásan rámosolyogtam.

Ekkor elkaptam Sirius pillantását, ami a kezemben lévõ könyvre vándorolt. Ijedten csúsztattam vissza az ujjam a címére, mire vigyorogva rámnézett, és felvonta a szemöldökét. Tuti, hogy elpirultam.

A fiúk a fennmaradó idõben nyugodtan eltársalogtak, de néha én is beleszóltam a beszélgetésbe. Azért furcsán éreztem magam velük. Eddig Siriusszal jóformán még csak úgy találkoztam, hogy vagy egy lánnyal vagy Jamesszel volt. Érdekes volt látni, hogy Remusszal ugyanolyan jól megértik egymást, hiszen Lupin általában komolyabb, míg Sirius és James a bajkeverésben érezték otthon magukat. Most mégis itt ültek elõttem, és vidáman beszélgettek, annak ellenére, hogy – ha a természetüket nézzük – tûz és víz.

Aztán egyszercsak nyílt a portrélyuk, és megjelent Lily, nyomában Jamesszel. Mögöttük a többi érkezõ griffendéles mászott be, akik szintén óráról jöttek.

- Emily, mi történt bájitaltanon? – rohant oda hozzám Lily, és a kezembe nyomta a táskámat, amit a pinceteremben hagytam. – Egyszercsak hallottunk egy sistergõ hangot, aztán mikor hátrafordultunk csupa trutyik voltatok.

Egyetlen szóval választoltam: - Sirius.

Lily, James és az idõközben megérkezõ Peter is az említett felé fordult. Sirius nem látszott, hogy nagyon lelomboznák a történtek, széles vigyorral az arcán fogott bele a mesélésbe.

- Jézus, Black – csóválta meg a fejét Lily félig mosolyogva, félig rosszallóan. – Erre is csak te vagy képes.

- Hé, James – néztem a fiúra. – Jössz nekem eggyel, ugye tudod? Átvettem a helyed.

James vigyorogva rámnézett.

- Megegyeztünk. – Kacsintott, mire egy zavart mosollyal elkaptam a tekintetem.

Következõ óránk Lilyvel lyukas volt, ahogy Remuson kívül minden tekergõnek. Sirius és James kitalálta, hogy kimennek repülni egy kicsit a pályára, ezért máris felrohantak a seprûjükért. Peter követte õket.

- Emily, prefektus vagy! – nézett rám Lily szemrehányóan, mikor a fiúk mögött becsapódott a portrélyuk. – Miért hagytad, hogy lemenjenek a pályára? Tudod, hogy ilyenkor tilos!

- Tudom – válaszoltam nyugodtan, miközben lefirkantottam a pergamenemre a bájitaltan házi címét. – És azt is tudom, hogy teljesen felesleges lett volna eléjük ugranom, úgyis megtalálják a módját, hogy kiszökjenek.

- Te akkor is prefektus vagy! – erõsködött tovább, majd megrázta a fejét. – Hagyjuk, úgyse tudlak lebeszélni róla, hogy mindent megengedj nekik... Fogalmam sincs, hogy lehetsz ennyire jólelkû – dörmögte még, aztán õ is belemélyedt a házi dolgozatába. Megjegyzésére csupán grimaszoltam egyet.

Némán dolgoztunk, csupán a tûz finom ropogása, a klubhelyiség másik végében ülõ lányok halk suspusa és a könyvek lapjainak zizegése törte meg a csendet, amikor néhányszor utána kellett néznünk egy-egy adatnak.

Kicsengõ elõtt pár perccel hangok szûrõdtek be a folyosóról. Aztán nyílt a portrélyuk, és McGalagony csörtetett be rajta, kezében két hangosan tiltakozó fiú fülével. Majdnem felkacagtam Sirius és James szenvedõ arcát látva.

- Au! De tanárnõ, csak levezettük a fölös energiáinkat! – védekezett James, miután a professzorasszony elengedte õket.

- Ha ennyire nem tud mit kezdeni magával, akkor akkor inkább a tanulásra koncentráljon, Potter! – válaszolta McGalagony szigorúan. – Nem tudom, hogyan akarnak év végén levizsgázni, hogyha még a leckéket sem készítik el! – A két fiú tovább tiltakozott, a tanárnõ azonban észrevett engem.

– Miss Vance! – csattant fel. – Maga prefektus, miért nem akadályozta meg õket, hogy lemenjenek a pályára repülni!? Tudtommal tisztában van a szabályokkal, nemde?

Borzasztóan éreztem magam, és azt se tudtam, mit mondjak.

- Én... – Ez jó, már csak folytatni kéne.

- Õ még nem volt itt, mikor mi elindultunk – hallottam egy magabiztos hangot. Hitetlenül felkaptam a fejem, és egyenesen Sirius fekete szemeibe néztem. Biztatóan rámmosolygott, mire inkább elfordítottam a tekintetem.

- Szóval, tanárnõ – folytatta Sirius -, Emily nem is tudott arról, hogy mi kimegyünk.

- Igaz ez, Miss Vance? – nézett rám McGalagony.

- I-igen – feleltem bátortalanul.

- Nos, rendben, de Potter, Black, maguk jövõ hét pénteken hét órakor büntetõmunkára jelentkeznek nálam.

- De tanárnõ, az még nagyon messze van, el fogjuk felejteni – akadékoskodott James.

- Akkor tegyen róla, hogy ne felejtse el! – csattant fel McGalagony, majd egy biccentés után távozott a klubhelyiségbõl.

Sirius fájlalón megdörzsölte a bal fülét, majd seprûjét nekitámasztotta a legközelebbi kanapénak.

- Micsoda vén banya – dörmögte, mire Lily rosszallón ciccegni kezdett.

- Öhm... köszönöm – mosolyogtam hálásan Siriusra, mire õ is elmosolyodott, és rámkacsintott. Szégyenlõsen fordítottam el a fejem. Mi az Isten van, ma mindenki kacsintgat!?

- Na jól van, én felmentem – vette kezébe Sirius újra a seprûjét, és a vállára vetette. – Rám fér egy alapos zuhany.

Azzal fel is ment a fiúk hálóiba. James lehuppant Lily mellé, aki megpróbálta figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, és tovább olvasta a kész leckéjét.

- Nos, Evans – kezdte a fiú magabiztosan. Lily semmivel nem mutatta, hogy várná a folytatást. – Mizujs?

Majdnem elnevettem magam ezen az idióta kérdésen. Lily is meglepõdhetett, ugyanis felvont szemöldökkel nézett Jamesre, mint aki nem tudja mire vélni az elõbbi mondatát.

- Jól vagyok, kösz a kérdést. – Azzal újra a pergamenjébe temetkezett.

James tanácstalanul pillantott rám, mire a tekintetemmel unszoltam, hogy hajrá. Aztán jobbnak láttam eltûnni, így felmentem a hálóterembe. Az SVK könyvem nyomban visszahajítottam a ládámba, majd ledobtam magam az ágyra.

Nem értettem, mi van velem, nem szoktam ilyen szégyenlõs lenni. Bár, ha azt vesszük, hogy Sirius Blackrõl van szó, akkor a dolog máris értelmet nyer. Mégis, Sirius, Sirius, Sirius... mi a halálnak gondolkozok róla ennyit!? Õ egy gátlástalan nõcsábász, és kész!

Hirtelen hatalmas erõvel berobbant valaki a szobába, majd ugyanakkora robajjal becsapta az ajtót. A meglepetéstõl puffanva gurultam le az ágyamról.

- Hogy lehet valaki ekkora tahó!? – szitkozódott Lily, miközben úgy fújtatott, akár egy felbõszült bika. – Egyszerûen nem tudom felfogni...!

- Lily...? – néztem rá, miközben fájó könyökömet tapogatva, nyögve feltápászkodtam a földrõl. – Mi történt?

- Mi? – szegezte rám dühös szemeit. – Ugyan mi! Potter!

Sóhajtottam egyet.

- Mit csinált már megint az a szerencsétlen? – kérdeztem, miközben az ide-oda cikázó barátnõmet próbáltam követni a tekintetemmel. – Csak nem merészelt újra randira hívni? – ironizáltam, bár igyekeztem nem éreztetni Lilyvel.

- Hah! Még ha csak egy randi! Bár úgyis nemet mondtam volna... Nem! Õ táncolni akart! – Újra rámnézett, én pedig próbáltam felháborodott arcot vágni.

- Ó, hogy merészelte! – csóváltam meg a fejem. Szóval már megint csupán annyi a bûne szegénynek, hogy megpróbált Lily kedvében járni. – Jól van, jól van, nyugodj le, különben elszédülök tõled. Mély levegõ, beszív-kifúj, beszív-kifúj...

Lily követte az utasításomat, és egyre lassabban járt fel-alá. Végül nagyot sóhajtva leült az ágya szélére, és rámmeredt.

- Mond meg, Emily, mit tegyek? – Olyan kétségbeesetten nézett rám, mint aki holnap akasztásra megy.

- Úgyis tudod, mit tanácsolnék neked – mondtam. – Semmit nem veszítesz azzal az egyetlen randival.

- De õ Potter, azaz Potter, aki csupán azért nem szállt le még rólam, mert engem teljesen hidegen hagy. – Ne ezzel tudnék vitatkozni. A tenyerébe temette az arcát, és megdörzsölte a szemét, nekem pedig hirtelen egy hatalmasat kordult a gyomrom. Öhöm, nos, igen, mivel a reggelirõl lekéstem... Lily felkuncogott. – Nekem is mindjárt kilyukad a gyomrom.

--------------------

A nap további része gyorsan eltelt, Lilyvel pedig a délután folyamán úgy döntöttünk, hogy inkább a könyvtárba vonulunk tanulni, hátha a Madam Cvikker teremtette csöndben gyorsabban végzünk a leckékkel. És valóban: mikor leültünk a vacsorához a nagyteremben, Lilynek már csak a legendás lények gondozása, nekem pedig a számmisztika volt hátra, amit Remus nélkül úgyse tudtam volna megoldani. Így mikor visszatértünk a klubhelyiségbe, rögtön odamentem a tekergõkhöz. Azon kivételes esetek egyikének lehettem szemtanúja, mikor – Remus kivételével (aki úgy tûnt, kész van) – mind tanultak. Sirius vett észre elõször.

- Helló, Emily – villantott rám egy mosolyt, mire én – az ördög vigye el! – szégyenlõsen Remusra kaptam a tekintetem.

- Sziasztok... Öhm, Remus, ha úgy gondolod, akkor... mármint... – habogtam. Eléggé zavarba voltam a szituációtól, de õ kedvesen elmosolyodott.

- Oké, Emily, és szabad vagyok – szólt. Köhöm, hát ez igen kétértelmûre sikeresett. Ah, de ahogy látom, õ is rájött, mert picit elpirult. – Ha gondolod, kereshetünk egy nyugis asztalt.

- Rendben – feleltem, és, kerülve Sirius és James pillantását, visszaiszkoltam Lilyhez pár pergamentért és a számmisztika könyvemért.

- Jó mulatást – vigyorgott barátnõm. Vágtam egy gúnyos grimaszt, és Remushoz mentem, aki épp ekkor tápászkodott fel a székérõl, figyelmen kívül hagyva barátai sokatmondó vigyorgását. Ajj, miért kell mindig többet belemagyarázni a dolgokba?

Letelepedtünk Remusszal egy szabad asztalhoz, és kinyitottam a könyvem a leckénél.

- Szóval – fogott bele -, a házi ment? – Megráztam a fejem. – Azt csupán az órai munka alapján kellett megoldani.

Azzal magyarázni és mutogatni kezdett. A székemmel együtt szorosan mellécsusszantam, hogy lássam, de ügyeltem rá, hogy se a karunk, se a combunk ne érjen össze. Nem akartam félreérthetõ helyzetbe kerülni.

Tényleg ügyesen és teljesen érthetõen magyarázott, még nekem is sikerült tisztába jönnöm a számokkal és mûveletekkel, pedig az én matematikai készségem valahol a béka... khm... szóval elég mélyen van.*

Láttam, hogy Lily idõközben átmasírozott a tekergõkhöz, valószínûleg, hogy ne kelljen egyedül gubbasztania az asztalánál. Vagyis biztosan ezzel magyarázná a dolgot. Én meg inkább nem magyarázom semmivel, mert erre a témára Lily harap.

- Szóval ezt érted? – Remus hangja visszaszakított a valóságba. Hoppá, észre se vettem, hogy elkalandoztam, és ijedten vettem tudomásul, hogy a tekintetem a nevetõ Siriuson állapodott meg. A francba!

Pirulva néztem bele Remus borostyánszínû szemeibe

- Öhm... ne-nem annyira – mondtam zavartan, és pillantásom a telefirkált pergamenre szegeztem. Nem mutatta, hogy annyira bántotta volna a dolog, vagy talán észre se vette?

A következõ fél órában, amíg segíteni próbált, igyekeztem rá odafigyelni, de ez szerencsére könnyen ment, és nem kalandoztam el (sem Sirius, sem más felé).

Hálásan köszöntem meg neki a fáradozást, miközben visszaballagtunk a fiúkhoz és Lilyhez. Ám nem maradtam sokáig a társaságukban, egyrészt, mert ez a rengeteg számolás teljesen lefárasztotta az agyam, másrészt, mert nem bírtam elviselni azokat a sokatmondó pillantásokat, amivel illettek minket, miután visszatértünk hozzájuk. Hát tehetek én róla, hogy már csak Remus közvetlen közelében volt hely?

---------------

*Nem igazán tudom, mit is akar rejteni pontosan egy számmisztika óra, de annyit azért sejtek, hogy valamiféleképpen a matekhoz van köze. De javítsatok ki, ha tévedek. :)