Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Roxfortos diáklánynak lenni nem könnyû dolog. Hát még, ha az illetõ nem épp a háza dicsõsége, és csupán kedvességével és türelmeségével tûnik ki a többiek közül. De mi történik akkor, ha pont az a fiú figyel fel rá, akire a legkevésbe számít, és aki a legkevésbé illik hozzá? Na és akkor, ha az illetõ fiúnak versenytársa is akad? A kettõ között pedig bizony dönteni kell...

Szerzõ megjegyzése:

Sajnos minden Harry Potter-szereplõ és -helyszín J. K. rowling fejébõl pattant ki, én csupán kölcsönvettem õket. Egy fitying anyagi hasznom sem származik ennek a történetnek a megírásából.

Újra a Roxfortban

Soha nem vágytam arra, hogy különleges legyek. Nem vágytam hírnévre, ismertségre. Csupán, hogy elismerjenek. Nincs szükségem arra, hogy mindenki szeressen. Vannak barátaim, õk kedvelnek és jól érzem magam velük, nekem pedig ez elég. Világéletemben visszahúzódó voltam kissé, a fiúk csupán barátként tekintettek rám. Még én magam is meglepõdtem, mikor a Teszlek Süveg hat éve a Griffendélbe osztott. Nem indokolta meg a döntését, csupán annyit mondott, hogy a másik háromba egyáltalán nem illek. Pedig én szentül meg voltam róla gyõzõdve, hogy hugrabugos leszek, hiszen nem éreztem magam elég éleseszûnek a Hollóháthoz, és hiába varázslók a szüleim, semmi bajom sincs a mugli származásúakkal. A Griffendél pedig... soha nem voltam vakmerõ, vagy bátor. Ritkán mertem visszaszólni akárkinek is. Nem volt sûrû az olyan eset, mikor kijöttem a sodromból.

Lily, a legjobb barátnõm pont az ellentétem: nagyszájú, bolondos és mindig a védelmemre kelt, hogyha mások sértegettek. Ami régen bizony sokszor megesett. A mardekárosok mindig a Griffendél szégyenének hívtak a halk természetem miatt, Lily pedig állandóan visszavágott nekik és megvédett. Én pedig mindig le tudtam csillapítani, hogyha túlságosan felhúzta magát valamin. Meg tudtam érteni az apró-cseprõ bajait, kisírhatta nekem minden bánatát. Így lettünk a legjobb barátnõk. És még most is azok vagyunk, immár hetedeik éve.

Hogyha ránézek Lilyre, mindig elfog a féltékenység, hiszen szebb volt nálam, szertelen, ám érzõ szívû természete miatt pedig sokan szerették. Valójában sorban álltak érte a pasik.

Éppen a nyári élményeit ecseteli nekem nagy vidáman, teletûzdelve jó pár káromkodással, ami leginkább a húgának, Petuniának szól. Na igen, ezért az egy dologért nem tudom irigyelni. Mindig is úgy gondoltam, hogy egykének lenni szörnyû, és, bár tudom, hogy nem minden testvér olyan, mint Petunia, Lily jóvoltából a nõvérség összes árnyoldalával megismerkedtem. Így bátran mondhatom, hogy köszönöm szépen, de én elvagyok testvérek nélkül is.

Éppen a Roxfort Expresszel robogunk az iskola felé. Lassan kezd besötétedni, úgyhogy valószínûleg hamarosan megérkezünk.

Lily füle mögé tûrte égõvörös haját, és nevetve felhúzta a lábát az ülésre.

- Tudod, mindig elámulok azon, hogy nem átkoztál még meg, ennyi fecsegést hallva – rázta meg vidáman a fejét. Én is elmosolyodtam.

- Már megszoktam... De nem hiszem, hogy bárki mástól elviselném.

- Akkor ezt vegyem kitüntetésnek? – nevetett tovább Lily. Ekkor kinyílt a fülkénk ajtaja, és egy négytagú csapat vonult be hozzánk.

Lilyvel mosolyogva néztünk az érkezõk irányába, bár, be kell vallanom, számítottam a Tekerõk érkezésére.

A fülkébe elsõként James Potter lépett be. Fekete haja ugyanolyan kuszán állt, mint mindig, barna szeme boldogan felcsillant szemüvege mögött, mikor pillantása megállapodott Lily mosolyán. Nyílt titok volt az egész Roxfortban, hogy odavan Lilyért. Egy köszönés után rögtön le huppant drága barátnõm mellé.

A következõ „vendég” Sirius Black volt, minden roxfortos lány vágyálma. Mi tagadás, nem volt egy utolsó látvány, az biztos. Félhosszú, fekete haja lazán, mégis rendkívüli eleganciával hullott a szemébe, szinte fekete szeme pedig titokzatosan csillogott. Mégis volt a tekintetében valami megmagyarázhatatlan, valami különleges. Minden lány epekedett érte, õ pedig ki is használta a helyzetét. Ennek ellenére ritkán lehetett tudni, kivel kavar éppen, hacsak nem abból, hogy az említett személyt többen is látták, ahogy kisírt szemekkel és gyilkos tekintettel, mégis sóvárogva bámulja Siriust.

A harmadik Tekergõ a sápadt, komoly tekintetû Remus Lupin volt. Tavaly jöttem rá a havi eltûnéseinek titkára, mikor részletesebben is belemerültünk a vérfarkasok tanulmányozásba. Mindig is sejtettem, hogy valami furcsa titok lengi körül, de eszem ágában sem volt eltávolodni tõle. Sápadt arcát barna haj keretezi, borostyánszínû szeme pedig mindig okosan csillog.

A negyedik és egyben utolsó belépõ Peter Pettigrew volt. Õ volt mind közül a legalacsonyabb. Kerek, szinte még kisfiús arca, szõke egérhaja és világoskék, már-már szürke szeme egyáltalán nem mutatta tizenhét évesnek. Soha nem értettem, hogy került a három fiú mellé, hiszen nem tûnt ki semmiben a többi közül. Sõt, mindig is ügyetlenebbnek bizonyult.

- Potter, pedig már kezdtem örülni, hogy csak a vacsoránál találkozunk, ott is tisztes távolságban egymástól – jegyezte meg Lily szárazon, mintegy köszönésképp Jamesnek.

- Neked is szia, Evans – mosolyodott el õ. Nem úgy tûnt, mintha nagyon a szívére vette volna az elõbb elhangzott mondatot. – És, az elõbbi megjegyzésedre válaszolva, kinek mi a „tisztes távolság”? Mert ha rólam van szó, akkor igen kicsike, fõleg, ha te is a közelben vagy – hajolt közel Lilyhez, bevetve csábító mosolyát.

- Na idefigyelj, Potter! Ha még egyszer...

Mielõtt még valami olyat mondott volna, amirõl úgyis tudom, hogy megbánja, gyorsan közbeszóltam:

- Sziasztok, fiúk – mosolyogtam rájuk. – Hogy telt a nyár?

Sirius, aki már rég elfoglalta a helyét mellettem, ecsetelni kezdte nekünk, hogy milyen szép is az élet a családja nélkül (tudniillik megszökött otthonról, és valami Alphard bácsikájához költözött), Lily pedig egy dühös pillantás vetett rám, aztán vidáman csatlakozott a társalgáshoz.

Kivételesen jól elbeszélgettünk a Tekergõkkel, amíg a vonat befutott a roxmortsi állomásra. Akkor aztán szedelõzködni kezdtünk, James pedig azonnal felpattant, hogy segítsen Lilynek leszedni a ládáját a poggyásztartóról. Meglepõdve vettem észre, hogy Sirius ugyanígy tett az enyémmel. Egy mosollyal megköszöntem, aztán máris azon kaptam magam, hogy a tömeggel együtt sodródom lefelé a peronra.

Akárhányszor érkezem is meg ide, mindig elámulok Roxmorts látványán. A délutáni esõtõl nedves macskaköveken megcsillan a holdfény ott, ahol a fekete roxforti cipõk és barna utazóládák átengedik. A kis elsõsök megszeppenten álldogálnak, amíg fel nem harsan egy öblös kiáltás:

- Elsõsök! Ide hozzám minden elsõs! – A több száz gyerekfej fölött ott magasodik Hagrid, a Roxfort vadõrének ijesztõ, mosolygós arca. Amíg a pöttöm elsõsök rémülten lépdelnek oda az óriáshoz, addig a nagyobbak már össze is kaptak a ló nélküli fiákereken, amik felvisznek minket a kastélyba.

Lilynek és nekem is sikerült még az elsõk közt belehuppannunk egybe, együtt két másik lánnyal. Az egyik egy kerek arcú, nagy, kék szemû lány volt, a másik pedig egy rövid szõke hajú, barna szemû. Ismertük õket mind a ketten, hiszen hollóhátas évfolyamtársaink voltak. A kerek arcú Alice Brooke, a szõke pedig Susie Shiner névre hallgatott. Csendben ültük végig azt a tíz percet, de láttam, hogy Lily milyen izgatottan fészkelõdik a székén. Meg tudtam érteni: én is alig vártam már, hogy beléphessek a Roxfort impozáns elõcsarnokába, és megtömhessem a hasam a nagyteremben.

Amint kiszálltunk a fiákerekbõl és megláttam a gyönyörû száztornyú kastélyt, azonnal mosolyra húzódott a szám, és elöntött az a gyerekes izgalom, amit mindig éreztem ilyenkor. Gyorsan beiszkoltunk az iskolába, majd a nagyterembe érve megcéloztuk a Griffendél asztalát, és lehuppantunk egy-egy üres helyre a szobatársainkkal szemben. Tíz perc múlva már szinte mindenki megtalálta a helyét, aztán kinyílt a kis ajtó a terem másik végében, és bemasíroztak a remegõ elsõsök. Ahogy végighordoztam rajtuk a tekintetem, azonnal megállapítottam, hogy nincs köztük ismerõs. Közben McGalagony már be is hozta a Teszlek Süveget. Pár pillanat múlva a süveg karimája feletti szakadás kinyílt, a fejfedõ pedig dalolni kezdett.

Az egész terem síri csendben hallgatta a verset, mikor pedig végzett, minden diák lelkesen megtapsolta az elõadást. McGalagony pedig máris szólította az elsõ kisfiút.

A beosztás nem nyúlt túl hosszúra, mivel elég kevés új diákunk volt. Ezt Lily nekem azon nyomban meg is jegyezte. Én tulajdonképpen nem is azon csodálkoztam, hanem, hogy a felnõttek milyen szûklátókörûek tudnak lenni. Mindenki tisztában van vele, hogy egy Voldemort nevezetû fekete mágus – akit a nyugalom kedvéért egyszerûen Tudodkinek hívunk – egyre nagyobb fenyegetettséget jelent a muglikra és mugli származásúakra, de teljesen nyilvánvaló, hogy a Roxfortban még mindig nagyobb biztonságban vagyunk, mint otthon vagy bárhol másutt. Persze ezt inkább el se kezdtem kifejteni Lilynek, úgyis tudtam, hogy most egyedül a vacsorára képes koncentrálni.

Az evés végeztével szépen komótosan battyogtunk fel a toronyba. Már maga a vonatút is eléggé kifárasztott, hát még a jó meleg kastély, majd a finom vacsora. Egyszóval legszívesebben ott helyben elaludtam volna. De ezt nem éreztem jó prefektushoz méltó magatartásnak, így erõt vettem magamon és megvártam, amíg hálóingestül bezuhanhattam a jó puha ágyikómba. Fél perc múlva már úgy aludtam, mint akit leütöttek.