|
12. Fejezet – Csámpás
Szerző megjegyzése:
Itt az új fejezet. Megint egy kicsit komoran indul, de aztán Szipák találkozik Csámpással, és kicsit jobb kedvre derül... Kösz mindenkinek az eddigi kritikákat!!
12. Fejezet – Csámpás
Napokig csak tespedtem, éltem bele a világba. Megint visszatért a komor hangulatom. Felötlött az első Azkabanban töltött karácsony emléke, amely életem egyik leghátborzongatóbb emléke. Hideg, hideg, és megint hideg. A lelkem azon az éjszakán fagyott meg, belülről. Próbáltam összeszedni magam, de az emlékeim nem hagyták. Özönlöttek, mint a sebes patak, megállíthatatlanul. Egész testemben rázkódtam, ahogy a pánik elkapott, és szorongatott jeges kezével. Zokogni kezdtem. Fogalmam sem volt mi jött rám, mert nem voltam olyan ember, aki könnyen összeomlik, de most mégis sikerült. Talán az emberek hiánya tette? A nélkülözés? A választ nem tudtam, de lassan sikerült megnyugodnom, hogy aztán a fojtogató pánik helyét a közönyösség vegye át. Órákig csak a barlang mennyezetét bámultam tágra nyílt szemmel.
Ha így folytatod beleőrülsz Sirius Black! Hagyd abba, és gondolkozz! – kiáltotta a belső hang a fejemben, szemrehányóan.
Feltápászkodtam hát, hogy kiszelőztessem egy kicsit a fejem. Még nagyon korán volt. A harmattól vizesek lettek a mancsaim, a szitáló ködtől pedig egész bundám csatakos lett. Nagyot nyújtóztam, és megráztam magam. Így kutyaként minden egyszerűbbnek tűnt. James mindig bíztatott, hogy maradjak örökre kutya, de mint mindenki más, így én is emberként akartam boldog lenni. Bár az én helyzetemben ez már lehet, hogy sose lesz lehetséges. Akartam én családot, mert ki ne akart volna. Egy csodálatos feleséget, gyerekeket… De ki szeretne egy megkeseredett börtöntölteléket? Néha magam is hittem azoknak, akik bűnösnek hittek, és nem értetem miért küzdök még egyáltalán. Megint megráztam magam. Az önsajnálat sehová sem vezet, és én nem adhatom fel. Harry és Remus miatt nem.
**********
Csak bolyongtam össze- vissza az erdőben, céltalanul. Mikor felocsúdtam kábulatomból az erdő szélén találtam magam közel az iskola parkjához. Egy kicsit elfáradtam, így a legközelebbi fatövét céloztam meg pihenő helyül. Bár ne tettem volna. Minden váratlanul történt. Egyszer csak a fáról éktelen hangos nyávogás hallatszott, de mikor felnéztem nem láttam semmit. A következő pillanatban éreztem, hogy legalább egy tucat éles karom fúródik a hátamba. Felvinnyogtam. Hátra fordulva megláttam a karmok gazdáját is. Egy hatalmas vörös macska trónolt a hátamon, idegesen fújtatva. Rávicsorogtam, és próbáltam lerázni magamról, de az a koszos dög nem tágított. Ekkor már én is dühös voltam, és kivillantottam hatalmas fogaimat, hátha elijeszti, de csalódnom kellett. Az, az álnok dög felém lendítette a mancsát, de nagy bosszúságomra nem sikerült kitérnem előle. A karmai az orromba mélyedtek, majd végigszántották egész pofámat. De én sem tétlenkedtem. Arrébb löktem, de ez nem nagyon állította meg. Hamar felállt, és bizalmatlanul nézett rám. Rávicsorogtam, és vártam a támadását, de az nem jött. Nem értettem, hogy egyszeriben mi üthetett ebbe a vörös szőrpamacsba.
Egy darabig még álltunk egymással szemben, aztán olyan dolog történt, amitől megdermedtem. A macska odajött, és hozzám dörgölődött, ahogy a macskák egy emberhez szoktak. Már épp hangot akartam adni megdöbbenésemnek, de a jószág megelőzött.
- Te nem kutya vagy – jelentette ki nyávogva.
- De menyire, hogy nem – ugattam, ugyanis nem sok értelme volt tagadni.
- Miért jöttél ide? – kérdezte gyanakodva.
- Dolgom van itt. Ne érdekeljen – válaszoltam kelletlenül.
A macska nem firtatta tovább a dolgot, így egy darabig csendben néztük egymást, de már egyikünk sem volt annyira bizalmatlan. Ez a jószág már elejétől kezdve ismerős volt, de nem tudtam honnan. Villámcsapásként ért a felismerés.
Hát persze! Hogy nem jutott eszembe rögtön! Ez az a macska, amelyik azé a barnahajú lányé, aki Harryvel volt – jutott eszembe.
Rögtön beugrott egy ötlet, amelyben ez a macska segíthet, de előbb el kell nyernem a bizalmát. Így megkérdeztem az engem legjobban érdeklő dolgot.
- Éreztél valaha úgy más állattal kapcsolatban is, mint velem kapcsolatban? – próbáltam feltenni érthetően a kérdést. Láthatólag elgondolkozott a kérdésen, mert csak egy kis idő múlva válaszolt.
- Igen, éreztem már ilyet máskor is. A gazdám barátjának patkánya közelében is ezt érzem, de ő ráadásul idegesít is. Nem tetszik a szaga. Sokszor próbáltam már elkapni, de eddig nem sikerült, pedig finom falatnak tűnik – jött a válasz, miközben vörös barátom élvezettel nyalta meg a szája szélét.
Nekem ez pont kapóra jött. El sem hittem, hogy ilyen szerencsém van.
- Pont ezt a patkányt keresem, mert van vele egy kis elintézni valóm – vakkantottam.
- Mi dolga egy magadfajtának egy patkánnyal? – jött a gyanakvó nyávogás.
- Hát mi nem állatok vagyunk, hanem emberek, mint a gazdád csak képesek vagyunk állat alakot ölteni. Az a patkány egy elég rossz ember, ezért bujkál állatként. Becsapott engem, és még jó pár társamat, és szeretném elkapni, hogy megbűnhődjön. Be kéne jutnom oda, ahol a gazdád is lakik, de nem tudom a jelszót, és így nem megy – magyaráztam el neki a dolgot hevesen csaholva.
- Nem te voltál az, aki egyszer már be akart jutni? – jött a kíváncsi kérdés.
- De – válaszoltam röviden.
- Segítek neked, de időbe telik. Találkozunk itt mikor ötödjére jön föl a sárga koron – mondta, aztán karika lábain billegve otthagyott.
Álltam ott egy darabig, majd mivel nagyon éhes voltam elindultam valamilyen harapni való után nézni. Mikor már úgy éreztem eleget ettem visszamentem a barlangba. Leheveredtem, és a történteken kezdtem gondolkodni. Öt nap, és bejutok, de mi lesz, ha nem sikerül. Aggályoskodtam még egy darabig, de hamar elnyomott az álom.
**********
Öt nappal később türelmetlenül toporogtam a megbeszélt helyen. Kétségeim voltak az egész dologgal kapcsolatban. A macska késett, vagy lehet, hogy nem is jön.
De hát, hogy is szerezhetné meg a jelszavakat egy macska? – tettem fel a kérdést magamban.
De csalódnom kellett méghozzá kellemesen. Egy vörös nagyra nőtt gombóc tartott felém. Szájában valami sárgás dolgot tartott.
- Csak, hogy itt vagy végre – mondtam türelmetlenül - Mi az nálad? – kérdeztem.
Válaszképp a földre ejtette a szájában tartott valamit, amiben egy pergamenfecnit ismertem fel. Már épp nyúltam volna felé, mikor a macska rátette a mancsát.
- Előbb mutasd meg, hogy nézel ki valójában – jött a követelőző nyávogás.
Körül néztem. Mivel már alkonyodott, és nem láttam senkit visszaváltoztam. Egy darabig nézegetett, majd az ölembe telepedett, és dorombolni kezdett, én pedig a pergament vettem szemügyre. Temérdek jelszó volt ráírva. A fecnit láthatóan kapkodva írták, mert alig lehetett elolvasni, de nagy nehezen sikerült. Ezután gyorsan visszaváltoztam, és megköszöntem a segítséget. Elbúcsúztunk és vörös segítőtársam hamarosan eltűnt a szemem elől.
Újra kezdtem reménykedni, elszántság öntött el hónapok óta először. Már csak egy kicsit kellett várnom, hogy éjszaka legyen, és elkezdhetem az akciót.
Peter, ma este nem menekülsz ezt garantálom– tettem ígéretet magamban.
Egyre sötétebb lett, így nem kellett sokat várnom. Amíg vártam lekuporodtam a fa alá a szürkülő eget bámulva.
--------------------------------------
Következő fejezet címe: Másodszor Roxfortban
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
