11. Fejezet – A kviddics meccsen

Beköszöntött az igazi borongós ősz. Már napok óta esett, vagy ha éppen nem, akkor meg a szél kezdett el fékezhetetlenül fújni, végtelen táncba víve a lehullott színes faleveleket. Az eső és a szél mellé, nagy bosszúságomra a hideg idő is beköszöntött. A barlang, amiben meghúztam magam egyre kevésbé nyújtott menedéket. A résein kis-be járt a szél. Foszlott rabruhám egyre használhatatlanabb lett, és egyre jobban elvesztette a funkcióját. Éltem az életem, így bujdosva, illetve inkább csak léteztem, mert ez a szánalmas bohózat nem volt más csak létezés. Mindennap kutyaként vadásztam, ettem, ittam, aludtam, de mindez nem sokat jelentett. Nem sok értelme volt az életemnek így a barátaim és megbecsülés nélkül. Hm… Milyen különös. Egész életemben csak a barátaim becsültek meg igazán, mert csak ők látták milyen vagyok valójában. Én voltam a magam idejében az egyik legnépszerűbb roxforti diák, az egyik legjobb kviddicsjátákos. És most mi vagyok? Egy elkocsosult torzó, akinek fogalma sincs miért él még egyáltalán. Már napok óta foglalkoztatott az öngyilkosság gondolatával, mert ennek semmi értelme így, de aztán a belső hang mindig megállított.

„Még feladatod van!” – Hallom ilyenkor mindig zengeni a szívem mélyéről.

Már elértem odáig, hogy nem köt le semmi. Nem tudok már nevetni Hagrid ügyetlenségén, nem nézem a parkban lézengő diákokat. Teljesen kiégtem. A maradék reményem is elszállt, mint az a feketerigó, amelyik egy darabig elkísért utamon. Igazából nem tudom, mihez kezdjek.

*****

Pesszimista hangulatom még sokáig eltartott. De egyiknap hirtelen megváltoztatta valami. Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, merre megyek a kviddicspályánál kötöttem ki, ahol nagy örömömre a griffendél csapata edzett, amit vörös talárjuk mutatott. Amint Harryt megláttam rögtön elszállt minden öngyilkos gondolatom, és keserűségem. Az eső persze megint esett, de ez nem zavart. A gyerekek önfeledten cikáztak a levegőben, szabadon, mint egy madár. Élvezettel töltött el a látvány, már-már én is szabadnak, és újra gyereknek éreztem magam.

Ismét elkezdtem keresztfiamat figyelni. Olyan ügyesen mozgott, kanyarodott, bukott és emelkedett, hogy ha nem látom talán el sem hiszem. Büszke voltam rá, és az apja is az lehetne, ha nem lenne Voldemort és Peter, de a múltat bármennyire is szeretné az ember, nem lehet eltörölni. Újra fellángolt bennem a harag az iránt a két szemétláda iránt, de aztán lehiggadtam.

Meg kell hagyni, most már egyre biztosabban éreztem, hogy Harry teljesen más, mint az apja. James sem volt egy nagydarab soha életében, de a fia még hozzá képest is apró volt. Testalkata talán még jobban illet egy fogóhoz, mint Jamessé. Kecsesen suhant a levegőben, noha az eső, ahogy észre vettem nagymértékben zavarta a látásban és a tájékozódásban. Úgy tűnt, hogy ezzel a csapat többi tagja is így van, mert a csapat kapitánya hamarosan lefújta az edzést. Leszálltak, és elindultak az öltöző felé, hamarosan eltűnve a szemem elől. De még előtte meghallottam egy mondat foszlányt, amely még nagyobb derűvel töltött el. Mégpedig azt, hogy hétvégén lesz a kviddicsmeccs, amelyet a Hugrabug ellen játszanak majd. Végre újra tudtam örülni. Vidáman vártam a szombatot abban reménykedve, hogy az eső eláll, és semmi sem áll a Griffendél győzelmének útjába.

*****

Nagyon gyorsan elrepült az idő szombatig, de nagy bosszúságomra az eső jobban esett, mint ezelőtt bármikor. Az ég sötét volt, s szél pedig úgy kavargott, hogy mikor a lelátó felé mentem majdnem felkapta sovány testemet. De ez a körülmény semmi volt ahhoz képest, amit közben éreztem. Eddig is érzékeltem a dementorok jelenlétét a kastély körül, de ez most mindent felül múlt. A fojtogató hideg bekúszott a bőröm alá, és minden zsigerem azért könyörgött, hogy ne menjek tovább. Szemem előtt elhomályosult a világ, és levegő után kapkodtam. De ez az érzés olyan hirtelen szűnt meg, amilyen hirtelen jött. A jelenség okára hamar rájöttem, mikor megláttam két távolodó dementor fekete sziluettjét. Túl közel jöttek, ami miatt majdnem lebuktam, de csak majdnem, és ez megnyugtatott. Folytattam az utat a kviddicspálya felé. Mikor odaértem örömmel konstatáltam, hogy még senki sincs a lelátókon, így elindultam a legfelső lelátók felé, amelyeket elhasználódott, veszélyes voltuk miatt senki nem használt, már a mi időnkben sem.

Egy darabig ott üldögéltem a zord, fekete égboltot bámulva. Újra éreztem a dementorok közelségét, de nem tudtam mire vélni a dolgot. De aztán eszembe jutott. A kviddics meccseken szinte az egész iskola kinn van, és ugyebár egy helyen, minél több az ember az ezeknek a fekete lidérceknek, annál jobb. Nem is értem Dumbledore, hogy engedhette ezt még akkor is, ha engem gyilkosnak hisz. Az összes gyereket veszélyezteti, hisz a dementorok kiszámíthatatlanok, és bármikor képesek bárkit megtámadni. Kezdtem aggódni Harryért, és a többi gyerekért, s minél idegesebb lettem, annál jobban éreztem, hogy itt balhé lesz, mert az azkabani őrök nem szoktak finomkodni, és kivételt tenni senkivel akár milyen ártatlan is az illető.

Baljóslatú gondolataimból a lelátókra szálingózó emberek zökkentettek ki. Lassacskán elfoglalták helyüket. A két csapat is megjelent a pálya két szélén. Már most csurom vizesek voltak, s a szél úgy fújta a talárjukat, mint egy zászlót. A bíró elfoglalta a helyét a pálya közepén, és hamarosan elhangzott a felszállási utasítás is. Hát elkezdődött. Eleinte úgy tűnt semmi gondot nem okoz a gyerekeknek a szél, és az eső, de hamarosan észre kellett vennem, hogy a szél lökéseitől Harry alig bírja a seprűt irányban tartani, és az is félő volt, hogy leesik róla. A többiek sem álltak ezzel, sokkal jobban, de mégis Harrynél volt a legfeltűnőbb. Harryt ezen felül a szemüvege is zavarhatta, mert állandóan babrálta. Ezt a csapatkapitányuk is észre vette, mert időt kért. A csapat leszállt, és hamarosan egy lány jelent meg mellettük, aki valamilyen varázslattal, valószínűleg vízlepergetővel, látta el keresztfiam szemüvegét.

Miután ez megtörtént a csapatok újra felszálltak, és a meccs tovább folytatódott. Hirtelen nagyot villámlott, és láttam, hogy Harry felém nézz, s a szemében félelem csillan, de aztán az ég újra elsötétül, láttam, hogy Harry megrázza a fejét majd tovarepül. Biztosan valami baljóslatú ómenek vélt, azért ijedhetett meg. De nem tudtam ezen tovább gondolkodni, mert bekövetkezett az, amitől egész idő alatt tartottam. A pálya közepén vagy száz dementor jelent meg. Éreztem a hideget, de most más kötötte le a figyelmemet. Láttam, hogy Harry megtorpan, és lenéz. Megláttam azt a tömény félelmet és rettegést tágra nyílt szemében, amely engem is mindig elöntött, ha dementorok voltak a közelben. Harry teste megfeszült a seprűn, majd zuhanni kezdett. A nézőtéren többen felsikoltottak. Ugyan ebben a pillanatban a másik csapat fogója elkapta a cikeszt. A balesetet nem vehette észre, mert teljesen háttal volt Harrynek. Szerencsére Dumbledore is megérkezett, és elkergette azokat a szörnyeket. De még mindig nem tudtam, mi lett Harryvel, ezért a lelátók alatt közelebb merészkedtem a pálya széléhez. Harryt egy hordágyra tették, és elkezdték a kastély felé lebegtetni. Majd egy elkapott félmondat nyugodtabbá tett. Harry két vöröshajú csapattársa beszélgetett aggódva.

- Csoda, hogy túlélte – mondta az egyikük.

- Ja, megint szerencséje volt, mint mindig – válaszolta a másik.

Egy darabig még követtem őket, de hamarosan eltűntek a kastélyba vezető tölgyfa ajtó mögött. Fájó szívvel vettem az utamat a Tiltott Rengeteg felé, mert legszívesebben Harry mellett lettem volna, de nem volt lehetséges. Így aggódással teli szívvel mentem vissza rejtekhelyemre, és elhatároztam, hogy taktikát váltok. Nem Harryvel fogok beszélni, hanem egyenesen Petert kapom el, és bebizonyítom az ártatlanságom. Igazság szerint nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, de abban biztos voltam, hogy ezt kell tennem.