Új világ

6. fejezet

oO - Álmunkban…- Oo

Harry megpróbált feltápászkodni, de csak annyit ért el, hogy egy újabb szisszenéssel ismét a földre esett. Apja és Voldemort nem szóltak egy szót sem, csak méregették egymást. Harry dobogó szívvel várta, mi lesz a folytatás.

Piton nem fordult felé, hogy megkérdezze, hogy van – Harrynek ez nagyon rosszul esett. Apja valószínűleg csak azért van itt, mert észrevette, hogy forgolódik álmában.

Voldemort felállt, megigazította magán a talárját, és elismerő mosollyal nézett Pitonra. Harryt kirázta a hideg a groteszk arctól.

– Nem gondoltam volna, Perselus, hogy ilyen hamar megkaphatom tőled Pottert – mondta elismerően –, sőt látom, hogy inkább az elméjét választottad, minthogy az órákon kínozd. Ez különösen elismerésre méltó.

Piton csak állt továbbra is szótlanul. Harry végre két lábra tudott állni, de ha nem lett volna a fal, amelynek támaszkodhatott – biztos elesett volna. Kezét az oldalához fogta, hogy elszorítsa a vérző sebet, amely a legutóbbi esést követően még jobban vérzett.

– Rosszul ítéled meg a helyzetet – mondta egy kis idő után Piton –, nem azért vagyok itt, hogy átadjam a Potter elméjében lévő információt.

Voldemort arcán kíváncsiság suhant át.

– Akkor mit akartál felajánlani nekem? – érdeklődött.

– Tulajdonképpen semmit. – Piton hátralépett, és megfogta Harry karját. Harrynek derengett még valami abból a beszélgetésből, amelyben Armilla mesélte, hogy apja halálfaló. De ez biztos nem lehetett így… egyszerűen képtelenség. – Azért vagyok itt, hogy visszavigyem Pottert.

– Nem teheted. – Voldemort úgy nézett Pitonra, mintha nem hinné el, hogy ilyet mondhat. – Még szándékomban állt vele, úgymond… elbeszélgetni. Ha már itt tartunk, nekünk is volna mit megtárgyalnunk. Tudod, mire gondolok.

– Nekünk jelenleg nincs semmi megbeszélnivalónk... Másrészről, a bolond öregember rögtön gyanút fogna, ha tudomására jutna Potter elrablása, vagy netán megölése.

Harry csak remélte, hogy apjának nem lesz semmi baja attól , hogy ilyen nyíltan ellentmond Voldemortnak. Tapasztalatból tudta, hogy Voldemort könnyen dühbe gurul, ha valami nincs ínyére.

– Igaz... – Voldemort elmerengett, kezével az állát vakargatta. – De attól még érdekelne, hogy mit művel az öreg külföldön.

– Nem tudok semmit az útjával kapcsolatban – felelte Piton kimérten. Harry tudta, hogy apja csak az alkalomra vár, hogy kihozhassa ebből a pokolból. – A legközelebbi találkozásunkon majd beszámolok róla, ha addig sikerül valamit megtudnom.

– Nos, nem bánom – mondta végül Voldemort, és Harryre mosolygott – Remélem, Harry, remekül fogod érezni magad, amíg ismét nem találkozunk. Persze, lehet, hogy addigra az úgynevezett apád, nem lesz már az élők sorában…

– Teee! – üvöltötte Harry torkaszakadtából, és rohant volna, hogy elintézze puszta kézzel. Elege volt belőle. Elege, hogy azzal a dologgal fenyegetőzik, amely a legfontosabb számára. A düh csak egyre jobban fokozódott benne, ahogy arra gondolt, mi történne, ha apja sem élne. – Ne merészeld bántani, te szemét!

Voldemort nem mozdult, csak elégedetten nézte a tomboló Harryt.

– Hm… pedig sokféle terv van még a fejemben. Tudod, mint a legutóbbi…

Harry képtelen volt tovább türtőztetni magát, és az egyik legfájdalmasabb mentális támadást indította Voldemort ellen, amit csak ismert. Egy aranyszínű villám szelte ketté a cellát, amely a mellkasán érte Voldemortot. A sötét mágus megtántorodott, de nem esett el. Amikor valamennyire magához tért, ő is támadásba lendült, de azt már nem érte el Harryt.

Piton magához húzta, különféle varázsigéket mormolt, és már el is tűntek a szörnyeteg elől.

Melege volt. Aztán vette észre, hogy a ruháját teljesen átitatta az izzadtság.

– Potter. – Valami morgó hangot hallott a feje fölül, de nem érdekelte. A szemét sem tudta kinyitni, annyira fáradt volt. Hiányzott neki, hogy megint egy újabb éjszaka támadásokkal teljen? – Potter…

Mikor egy kicsit oldalra fordult, amennyire az erejéből telt, érezte, hogy az orrából valami forró folyik. Majd egy puha anyagot érzett, ahogy felitatják. Harry lassan kezdett magához térni, de annyira kábult volt, hogy szinte nem emlékezett semmire sem. Aztán az események lassan a helyükre kerültek.

Pitonnal veszekedett, aztán… itt maradt nála, hogy pihenjen végre. Hát, úgy tűnik, ez nem jött össze.

Minden támadásnál így ébredt fel, de ez a mostani nagyon kikészítette. Talán, mert most nem ivott elég bájitalt.

– Potter, hallasz engem? – hallotta újra a mély hangot, amelyben végül felismerte Pitont.

Nagy nehezen rávette magát, hogy megszólaljon. Annyira hányingere volt, hogy attól félt, valami más jön ki a száján.

– Igen, csak ne beszéljen hangosan – mondta rekedten, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. – Szétrobban a fejem…

– Feljebb tudsz ülni egy kicsit? Ezt meg kéne innod. – Harry kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott Pitonéval. Mióta itt volt ebben a pokolban, most először látta ilyen sápadtnak, mintha aggódna érte. Nehezére esett elhinni. Piton a szájához emelt egy fiolát. – Ebből igyál meg két kortyot, muszáj.

Harry lenyelte a szörnyű ízű két kortyot. Rögtön felismerte: ilyet kapott egy hete a gyengélkedőn.

Piton lassan visszaengedte Harry fejét a párnára, de sápadtság helyét most már düh vette át az arcán.

– Megtudhatom, mégis mit műveltél? – kérdezte ingerülten. – Kockáztattad, hogy lebukjak Voldemort előtt, az egészségedről nem is szólva!

– Ki mondta a nevét. Sosem szokta Vol…

– Potter! Nagy felelőtlenség volt rátámadnod! Hagytad, hogy manipuláljon. Te is tudod, hogy nem férhet hozzá Lupinhoz.

Harry szomorúan nézett fel Pitonra. Legszívesebben a képébe vágta volna, hogy valójában kiről volt szó, de ez nem tűnt a legjobb ötletnek.

– Elveszítettem a fejem – mondta elkeseredetten. Mostanra már hatott annyira a főzet, hogy a hányinger alábbhagyjon, és így már vitába tudott szállni vele.

– Azt hiszem, az önkontrollról is el kéne beszélgetnünk – tette hozzá Piton, majd megint azzal a kutató tekintettel nézett le rá. – Ha legközelebb megint nekem kell kihúzni téged a bajból, legalább próbáld meg azt a látszatot kelteni, hogy őt szolgálom…

– Micsoda? – vágott közbe Harry – Most akkor neki kémkedik, vagy ellene?

Piton némán tanulmányozta az arcát.

– Erre sem emlékszel? – kérdezte halkan, mire Harry nemet intett a fejével. – Azt hiszem, Albusnak tényleg igaza volt. Vagy egy nagyon erős varázslat hatása alatt vagy, vagy pedig az utólagos trauma következménye. Azt hiszem, több időt kell foglalkoznom veled, mint ahogy képzeltem. Mi lesz a világgal, ha a Kiválasztott idő előtt elhalálozik?

Harry oldalra fordult, és lehunyta a szemét. Kezdte azt hinni, hogy Piton majd csak egy kicsit jobban bánik vele - hát tévedett. Csak úgy csöpögött a gúny minden mondatából. Remegni kezdett, valószínűleg ez a támadás erősebb volt, mint az előzőek. De az is lehet, hogy most a bájital nélküli küzdelem készítette ki ennyire.

Már megint érezte, hogy valami folyik az orrából. Megérintette a kezével, és látta, hogy véres.

– Nem tudom, mi lett volna, ha tovább maradsz Voldemort elméjében maradsz – morogta Piton, és adott neki egy kendőt, hogy megtörölje az orrát.

– Nem történt volna semmi baj…

– Igen? Nézz magadra! Vérzik az orrod, hányingered van és halálosan kimerültél! Rosszabbul is végződhetett volna! Az hogy valamennyire tudod az okklumenciát, nem jelentheti azt, hogy szembe is tudsz szállni vele! Gondoltál már arra, hogy milyen veszélyes, ha a varázserőd véletlenül elszabadul a közelében?

– Ez nem volt véletlen! És eddig sosem végződött ilyen rosszul! – vágta rá gondolkodás nélkül, aztán ijedten Pitonra nézett, akin látszott, hogy meglepődött. – Nem úgy értettem…

– Ha a gyengélkedőn történtekre utalsz, az is csak egy hajszálon múlt! – üvöltötte Piton. – Majdnem meghaltál! Voldemorttal még én sem tudok szembeszállni, nemhogy te!

Harry csodálkozva nézett apjára. Azt hitte, hogy már sikerült egymáshoz illesztenie a történteket. De nem - teljesen másra gondolt.

– Gondolhatja, hogy nem saját akaratomból élveztem a vendégszeretetét! – mondta ingerülten Harry, és még jobban magára húzta a takarót. – Nem tudom, honnan veszi, hogy annyira hülye vagyok, hogy magam szállom meg…

– Pedig pont erre céloztam – húzta el a száját Piton. – Mindig felelőtlen vagy, folyton megszeged a szabályokat. Most miért lenne másképp?

– Ha maga mondja… – mondta halkan Harry összeszorított szemmel – Egyébként nem emlékszem semmi ilyesmire. Most megtenné, hogy hagy aludni?

– Rendben, de a bájitalra még reggel visszatérünk – egyezett bele Piton, és felállt az ágyról.

Harry érezte, hogy Piton újabb takarót terít rá. Az érzés már majdnem otthonos volt, mint akkor amikor még…

– Kérem, ne hagyjon itt egyedül… – suttogta Harry, mikor már majdnem elaludt. – Nem akarom… hogy megint újra megtámadjon.

Mindenre számított, csak arra nem, amit végül halott.

– Ne félj, itt maradok.

Még mielőtt elaludt volna, arra gondolt, hogy talán egyszer minden helyrejön, és újra egy család lehetnek.

– Sok mindent meséltem már neked a védelemről, ugye? – kérdezte az apja, félresöpörte a haját, és magához intette Harryt. – Először is, bárki bármivel próbál megtámadni – akár szomorú érzésekkel, akár erőszakkal –, mindig tudd, hogy mit tegyél. Az a lényeg, hogy határozott légy.

– Igen, meséltél már ezekről, de most nem tudom, hogy mire gondolsz. – Harry megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Említetted, hogy van egy erős varázslat. Mi is a neve… ?

– Phobeus. Emlékszel még rá, hogy mit tanultál róla?

Harry próbált visszaemlékezni azokra olvasmányokra, amelyeket apja kijelölt számára. Nem igazán sikerült felidéznie. Talán nem kellett volna péppé vernie Malfoyt, amikor összefutottunk vele az Abszol úton. Utána az egész délutánt ágyban töltötte – vastag réteg zúzdás elleni kenőccsel beborítva.

– Hát… nem nagyon emlékszem… – Nem mert apja szemébe nézni. – Tudod, ez akkor volt, amikor vásárolni mentünk…

Apja mélyet lélegzett, hogy lenyugtassa magát.

– Tudom, hogy akkor te is megsérültél, de este még átnézhetted volna.

– Igazad van… – felnézett –, csak tudod, nagyon dühös voltam rá, és egyszerűen semmihez sem volt már türelmem.

– Később sem olvastad el, igaz? – jött a következő kérdés.

Harry nyelt egyet. Amíg az apja a gyűlésen volt, ő akkor sem tanult. Úgy gondolta, hogy majd később bepótolja. Egy napot hagyott ki, olyan nagy ügy az!

– Hát, aztán vacsoráztunk… aztán jött Hermione és Ron látogatóba, végül már túl késő volt…

– Harry! – szólt rá ingerülten az apja – Ha én nem követelem meg tőled, akkor eszed ágában sincs még csak elolvasni sem az esedékes anyagrészt. Nem érted, hogy az okklumencia milyen fontos?

– Nagyon fáradt voltam már… – mentegetőzött Harry. Talán jobb lett volna inkább bevallani, de azzal még csak jobban felidegesíteni az apját.

– Már nem is tudom, hányszor próbáltam meg a fejedbe vésni, hogy minden apró részlet nagyon fontos! Bármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy magadra maradsz, és nem tud senki a segítségedre sietni! Te is tudod, hogy egy ilyen varázslat a hasznodra lehet.

Harry egyszerűen nem bírta felfogni, hogy miért kell ezt ennyire felfújni.

– De apa! Alig van rá esély, hogy valaha is találkozzak Voldemorttal! Ez egyedül a te rögeszméd, hogy meg fog támadni!

– Na ide figyelj! – Az apja mindkét vállát megragadta. – Bármikor úgy gondolhatja, hogy az a jóslat rád is vonatkozik! Akár hiszed, akár nem, veszélyben vagy, és elengedhetetlenül fontos, hogy megtanuld azokat a dolgokat, amelyekkel megvédheted magad!

– De már eleget tudok! – fakadt ki elkeseredetten Harry. – Egész nyáron nem mehettem sehova, egyfolytában tanultam! Elegem van! Tudom, hogy fontos, hogy jó okklumens, vagy akár okklegimentor legyek, de egész nyáron összesen nem töltöttem egy napot a barátaimmal!

– Elhiszem, hogy nagyon nehéz neked, Harry. De félek, hogy valami előreláthatatlan fog történni, és elveszítelek!

– Semmi baj sem fog történni – igyekezte megnyugtatni Harry. – Ígérem igyekezni fogok. Csak hadd töltsek több időt a barátaimmal! Kérlek!

Apja sóhajtott, és szomorúan nézett rá.

– Rendben. Nem tudom, anyád mit fog szólni hozzá, de majd beszélek vele.

– Tudom, hogy ő meg fogja érteni – mosolyodott el Harry.

– Igen, én is tudom – mondta halkan az apja, és átölelte. – Nagyon féltelek, főleg amióta kiderült, hogy a jóslat csak két gyerekre illik.

– Nem lesz semmi baj – mondta Harry magabiztosan. – Én biztos vagyok benne, hogy nem rám vonatkozik.

– Hát én nem – suttogta az apja, amitől Harrynek összeszorult a szíve.

– Ne haragudj.

– Semmi baj. Ha belegondolok, tényleg rosszul döntöttem, azzal, hogy elvártam tőled, mindennap tanulj – mondta Piton egy kicsit vidámabb hangon. – Majd megoldjuk, hogy a nyár hátralévő részében a tanulás mellett a barátaiddal is találkozhass.

– Köszi – motyogta apja sötétkék talárjába. – Ne haragudj. Tényleg sajnálom, apa.

Perselus úgy döntött, hogy a mai mozgalmas éjszaka után már nem alszik. Ezért a hálószobájába ment valami olvasnivalót keresni. Aztán leült a fotelbe, a kandalló mellé, szemben a kanapéval, ahol Potter feküdt.

Egy kicsit felszította a tüzet, és fellapozta fejezetet, ahol tartott, és olvasni kezdett.

Fellapozta az egyik számára érdekes fejezetnél, és olvasni kezdett. A gondolatai hamar elkalandoztak, és a tekintete folyton visszatért az immár békésen alvó Potterre.

Már nem sok hiányzott hozz, hogy a kölyök ne érje meg a reggelt. Habár, most hogy jobban belegondolt, valami nem stimmelt. A Sötét Nagyúr már akkor is könnyedén végezhetett volna vele, mikor a gyengélkedőre került. Igaz, esetleg azért nem ölte meg, mert valamit meg akart tudni tőle.

A ma éjszaka történtek után, mikor tanúja volt az eseményeknek, akkor sem volt valami rendjén. Ő maga első kézből tapasztalta, Voldemortnak meg vannak az eszközei, hogy vallomásra bírja azokat, akiktől meg akar tudni valamit.

De Potteren nem használta ezeket. Inkább csak idegesítette, hogy a fiú elveszítse önuralmát. Valószínűleg, ki akarja deríteni, mekkora nagy a varázsereje.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a kandallóból érkező hangokat.

– Perselus! Ébren vagy?

Pislogott és oldalra nézett, csakhogy a kandallóban megpillantsa Albus aggódó arcát.

– Tudom, hogy már késő éjszaka van, nem akartalak zavarni, de csak ilyenkor tudunk biztonságosan beszélni… Merlinre, mi történt!? – kérdezte az igazgató, mikor a kanapéra siklott a tekintete.

Perselus letette a kezéből a könyvet az előtte lévő asztalkára.

– Albus, rosszabb a helyzet, mint hittük. Voldemort ismét megtámadta a fiút, onnan tudom, mert épp itt volt. Este úgy döntöttem, hogy itt tartom, hogy kipihenje magát.

– Itt tartottad magadnál? – kérdezte csodálkozva Albus, pedig nem volt szokása közbevágni.

– Igen, mivel úgy tűnt, folyamatosan bájitalokat szed, hogy az órákon részt tudjon venni. – Sóhajtott, és folytatta. – Albus, van itt valami más is. Nem tudom mit akar megtudni Pottertől, de ma is csak egy hajszálon múlott, hogy nem ölte meg. Elképzelésem sincs, mióta kínozta, vagy egyáltalán hogy meddig tartotta fogva az elméjében, de azt bizton állíthatom, hogy ezeknek a folyamatos támadásoknak súlyos következményei lehetnek.

– Lehetséges, hogy összefügg az emlékezetvesztésével… – merengett el az igazgató, de Perselus nem hagyta annyiban.

– Gondoltam, megemlítem, hogy a ma éjszakai támadás során majdnem lelepleződtem Voldemort előtt. És mindezt Potternek köszönhetően! – tette hozzá dühösen.

– Hidd el, ha majd egy kicsit jobban megismered, rájössz, hogy Harry nem olyan felelőtlen, mint hiszed – oktatta ki Albus, amitől Perselus hátán felállt a szőr. – Tisztában van vele, hogy a szereped milyen fontos, még kínzás alatt sem fog elárulni, ebben biztos vagyok.

Perselus felállt, és odament a kandallóhoz.

– Lehet, hogy igazad van, de ettől függetlenül a szememben akkor is csak egy utálatos kölyök marad.

– Akkor elárulnád, miért virrasztasz mellette? – kérdezte mosolyogva az igazgató.

Szívesen letörölte volna a mosolyt Albus képéről.

– Mert attól tartok, hogy a világ Kiválasztott nélkül marad – vicsorogta dühösen. Aztán higgadtabban hozzátette: – Van még valami, amiről be kell számolnom Pottert illetően.

Albus kérdően felvonta a szemöldökét.

– Hirtelen mintha megnőtt volna a varázsereje – közölte Perselus, de Albus értetlen arckifejezését látva magyarázatba fogott. – Bár lehet, hogy eddig is ilyen erős volt, bár csak az okklumencia során nem mutatkozott meg. Még abba sem voltam benne biztos, hogy tényleg van-e egyáltalán tehetsége az okklumenciához, de a ma éjszaka történtek után már semmi kétségem. Szembeszállt Voldemorttal, mégpedig nem is akárhogy. Olyan varázslatot láttam, hogy alkalmazott, amelyre csak kevesen vagyunk képesek.

– Melyikre gondolsz?

Perselus közelebb ment az igazgató kandallóban lebegő fejéhez, mert félt, hogy felébresztik Pottert a beszélgetésükkel.

– Az egyik legfájdalmasabb mentális átkot szórta rá – válaszolta egy idő után.

– Biztos vagy benne, hogy tökéletesen hajtotta végre, nem csak próbálkozott vele? Lehet, hogy csak véletlenül sikerült? – faggatta Albus, mire Piton nemet intett a fejével.

– Arany színű volt – állította biztosan. De hát, hogy győzné meg az igazságról az igazgatót, ha ő maga sem hiszi el, amit látott?

– Arany fény… – tűnődött el Albus. – De Perselus, te nem…

– Ahogy mondod. – Hátrafordult, és ő is az álmában a forgolódó fiúra nézett. - Határozottan állíthatom, hogy én sosem tanítottam meg rá. De nem is tudtam volna, mivel semmit sem volt hajlandó elsajátítani.

– Értem – mondta halkan az igazgató, ahogy újra elmerült a gondolataiban.

– Viszont te sem említetted, hogy megtanítottad volna Potternek. El sem tudom hinni, hogy sikerült – mondta elismerően Perselus, és visszafordult a kandallóhoz. Azt hitte, hogy a jó öreg barátja arcán önelégült mosolyt lát - de tévedett. Albus őszinte megdöbbenéssel nézett rá. – Mi a baj?

– Perselus, én sosem tanítottam ilyesmit neki. Biztos vagy benne, hogy elméd mélyén sem lelhetett rá?

Perselus megtámaszkodott a kandalló szélében, és felidézte az okklumencia órákon történteket.

– Még a leghalványabb emlékét sem láthatta – mondta végül. – Sőt, még csak a nevét sem említettem neki. Különben is, honnan tudhatná, hogy egy Phobeus nevű átok ilyen szörnyű dolgokra képes.

- Ez felvet egy pár újabb kérdést – fűzte tovább a szót Albus, de egy pillanatra elhallgatott, mert azt hitte, hogy Harry felébredt, de csupán motyogott álmában. – Ha nem csal az emlékezetem, akik kettőnkön kívül ismeri ezt az átkot, az legalább húsz éve halott.

– Én tudok még valakiről, de az még annál is régebben. Úgyhogy ő is kiesik. Épp ezért nem értem. Ha csak mi ketten ismerjük, akkor vajon Potter honnan tudhatja? – Perselus megesküdött volna rá, hogy Albus tanította meg a fiút erre a nehéz és hatásos átokra.

– Ez egy újabb részlet, amely érzésem szerint kapcsolatban áll azzal a rendkívüli erővel amit akkor este éreztünk. Itt is furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Pontosabban, nem történik semmi. Hirtelen megszűnt minden mozgás. Az állítólagos követők eltűntek, és abbahagyták az itteni muglik gyilkolását. Olyan, mint a vihar előtti csend.

– Most, hogy mondod, jut eszembe, hogy amióta azt a anomáliát tapasztaltuk a varázserőben, azóta nem volt gyűlés. Legalábbis engem nem hívott. Hamarosan visszatérsz, ugye? – Az igazgató bólintott. – Már csak azt nem értem, miért kérdezte tőlem Voldemort, hogy milyen szándékkal utaztál el.

– Remélem, hamarosan megkapjuk a kérdéseinkre a választ, mert ez a sötétben való tapogatózás nem visz minket előre. – Az igazgató hirtelen témát váltott. – Gondolom, akkor holnap az eddigiek szerint folytatjátok a gyakorlatokat?

Perselus magában mérlegelte, hogy mennyit mondjon el Potter állapotáról. Tudta, hogy nagyon aggódott a fiúért.

– Véleményem szerint, az lenne a legjobb, ha egy hétig nem folytatnánk elmegyakorlatokat. – Sóhajtott egyet. –, de legalább néhány napig. Már megint ugyanolyan leromlott az állapota, mint múlt héten.

– Viszont, ha nem gyakoroltok, az ki tudja, milyen következményekkel járhat – mondta szomorúan az igazgató.

– Pedig muszáj pihennie, teljesen kikészült – világosította fel a tényekről Albust. – És Itt nemcsak a mérgezi önmagát, hanem a mai küzdelemre is. Sokáig fent maradtam, de az irodámban a dolgozatokat javítottam. Ezért csak későn vettem észre, hogy baj van. Amíg meg nem érkeztem, kitartóan küzdött, de utána alig sikerült magához térítenem.

– Merlinre, nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a helyzet.

– Ez még nem minden – folytatta rendületlenül Perselus. – Hányinger gyötörte, és vérzett az orra.

– Vérzett az orra? – kérdezett vissza hitetlenül Albus. – Hiszen az csak okklegimentoroknál fordul elő, mikor mentálisan megerőltetik magukat.

– Hát ez az. Potter közel sem olyan tehetségtelen, mint gondoltam. A Rend holnapi gyűlésére viszont nem valószínű, hogy el tudok menni. Voldemort egész héten nem keresett, lassan az is időszerű lesz. De elsősorban nem akarom a fiút felügyelet nélkül hagyni.

– Igazad, van – mosolyodott el újra az igazgató. – Este majd benézek. Harryt tartsd magadnál, amíg jobban nem lesz. Nagyon fontos, hogy egy újabb támadás esetén azonnal közbe tudj avatkozni, főleg, amíg ilyen gyenge.

– Egyetértek.

– Akkor este – köszönt el Albus, és már el is tűnt a lángok között, meg sem várta Perselus köszönését.

Perselus erősebbre varázsolta a tüzet. Az októberhez képest enyhe időjárás ellenére a pincék mindig hűvösek maradtak.

Mikor le akart ülni a fotelbe, hogy tovább olvasson, észrevette, hogy Potter lerúgta magáról a takarót. Szitkozódva ment oda, és szedte fel a földről.

Mindig is utált beteg gyerekeket ápolni. Mikor újra betakarta a kölyköt, aztán figyelmét végre ismét kedvenc olvasmányára fordíthatta. De a kimerültség lassan erőt vett rajta, a feje hátrabillent, és elaludt.

Azt már nem láthatta, hogy aranyló ragyogással egy fiatal lány lép mellé, és azt sem, hogy idegen varázsigéktől kezd vibrálni a levegő.

Perselus olyan élvezettel vágta be a bejárati ajtót, mint még soha. Ajtókeret jellegzetes reccsenő hangja tudatta vele, hogy sikerült alaposan becsapnia.

Levette a kabátját, és ideges mozdulattal a fogasra dobta. Annyira dühös volt, hogy legszívesebben mindent szétvert volna, ami az útjába kerül. Ráadásul, november lévén még az időjárás is szörnyű volt. Olyannyira, hogy a legutóbbi bevetésen a sűrű köd miatt majdnem szem elől tévesztették a menekülő halálfalót. És mindezt Potter miatt!

A gondolattól még dühösen lett, de ezt már a konyhaszekrény ajtó sínylette meg. Nem szakadt le, de közel járt hozzá. Hogy lecsillapodjon, töltött magának egy csésze teát.

Nem akart ilyen állapotban Lily szeme elé kerülni. De amikor csészével a kezében a nappaliba lépett, Lily ott várt rá zöld hálóköntösben.

– Szia! – üdvözölte egy szomorkás mosollyal. Perselus annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy majdnem félrenyelt.

– Szia… hogy-hogy nem alszol? – kérdezte csodálkozva, hisz elvégre késő este volt. Aztán eszébe jutott hatásos érkezése. – Ne haragudj, hogy egy kicsit zajosabban értem haza, mint általában.

– Nem haragszom, amúgy is ébren voltam – mondta mosolyogva Lily. – Mi történt? Mi bosszantott fel ennyire hogy ilyen dühösen jöttél haza?

Perselus megkísérelt uralkodni magán, nem akarta a rosszkedvét Lilyn kitölteni.

– Őszintén? – kérdezte, mire Lily bólintott. – Potter megint felelőtlenül viselkedett. A halálfalónak - akit már legalább egy hete követünk - majdnem sikerült meglépnie miatta. Sőt, az egyik emberünket is majdnem elvesztettük, csak mert ő egyszerűen megy a saját feje után! Mintha belehalna, hogy egyszer követné a parancsot?!

– Igazad van. Én is tudom, hogy milyen – vágott közbe Lily csillogó szemekkel. – Elhiszem, hogy nem vagy a legjobb kedvedben, de valamit meg kell beszélnünk.

– Miről lenne szó? – Megfordult, hogy az asztalra tegye a csészéjét, de a Reggeli próféta főcímén meg akadt a szeme. „Tudjukki újabb támadást indított a Mágiaügyi Minisztérium ellen” – volt a szalagcím. – Miért nem tudtál aludni?

– Épp ez az, amiről beszélni szeretnék veled – hallotta maga mögül Lily hangját. Lapozott egyet az újságban, hogy megnézze, hány halottat említenek. – Már napok óta minden reggel rosszul érzem magam. Gyermeket várok, Perselus.

Perselus azonnal elfeledkezett az újságról, megpördült a tengelye körül, és döbbenten meredt Lilyre.

– Mit mondtál?

Lily szomorúan elmosolyodott, és úgy beszélt hozzá, mintha egy kisgyermek magyarázná.

– Szinte minden reggel rosszul vagyok. Most már biztos vagyok benne, hogy gyermekünk lesz.

– De… de… miért nem említetted, hogy nem érzed jól magad? – kérdezte Perselus, mikor már valamennyire összeszedte magát a váratlan bejelentés hallatán.

– Így is rengeteg gondod van, nem hiányzik, hogy még én is újabb terhet tegyek a válladra – mentegetőzött Lily.

Perselus a szomorú zöld szemekbe nézett. – Te azt hiszed, nem örülök neki?

Lily zavartan lesütötte a szemét.

– Meg tudom érteni, ha ezekben a szörnyű időkben nem örülsz egy gyermeknek.

Perselus, azt hitte, rosszul hallotta. El nem tudta képzelni, Lily miből gondolta, hogy nem szeretne gyereket. Odalépett hozzá, és szorosan magához ölelte.

– El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék egy kisfiút – mondta halkan. – Tudom, hogy Voldemort szörnyű tettekre képes, de ne aggódj, nem lesz baj. Egyre többen kelnek föl ellene, a rémuralma már nem tarthat sokáig, egyre nagyobb esély van egy jobb jövőre.

– Én azt hittem… – kezdte Lily, de aztán csöndben maradt, amikor Perselus az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.

– Pedig rosszul hitted, mindig szerettem volna, hogy legyen gyermekünk. Be kell vallanom, tudod, kicsit váratlanul ért a dolog.

Lily arca aztán ellágyult. – Honnan gondolod, hogy fiúnk lesz?

– Megérzés. Vagy csak el nem tudom képzelni, mit csinálnék egy kislánnyal – mondta vigyorogva. – Ne haragudj.

– Semmi baj. – Lily az arcát két keze közé fogta, és megcsókolta.

Perselusnak még lett volna mondanivalója, de már nem tűnt fontosnak. A csók egyre szenvedélyesebb lett, végül Lily kipirult arccal nézett fel rá.

– Ha fiúnk lesz, mit szeretnél, mi legyen a neve?

– Nos, ezen még nem gondolkodtam – merengett el –, lehetne mondjuk… Harry.

– Harry? – kérdezett vissza Lily. – Rendben, ahogy szeretnéd, az nekem is tetszik. És mi legyen, ha lány lesz?

Perselus felnevetett.

– Az ki van zárva! – Huncutul Lilyre kacsintott, aztán fejével az emelet felé intett. – Viszont tényleg itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk.

– Biztos, hogy aludni akarsz? – Lily csillogó szemekkel lefejtette Perselusról fekete talárját, és a fotelba dobta. Így Perselus csak állt ott fehér ingjében, megbűvölve. – Menjünk fel a szobánkba – mosolygott sejtelmesen, megfogta a kezét, és a lépcső felé vezette…