|
4. Újabb lakók
2007.02.13. 19:28
4. Újabb lakók
A lány hirtelen nem tudta, mit mondjon, csak zavartan lesütötte a szemét.
- Ne aggódjon már! Tegnap este miért nem várt meg az ebédlő előtt? Úgy látszott, mintha négyszemközt akarna beszélni velem, így kimentettem magam pár percre a gyűlésről, de már nem volt ott.
- Azt hittem, már nem tudunk beszélni, és felmentem az emeletre – suttogta a lány, még mindig megilletődve.
- Nos, mi a probléma? Nem úgy néz ki, mint aki megoldotta tegnap óta!
- A legjobb az lenne, ha feljönne velem a szobámba, professzor – közölte Hermione. Ez elég kétértelműnek hallatszott, így folytatta: - Ott van egy kisebb problémám, uram.
- Rendben, menjünk – állt fel nagyot sóhajtva Piton.
Az emeleten a Weasley testvéreknek nyoma sem volt, Hermione nagy örömére. Kinyitotta ajtaját, és előre küldte a professzort, aki azonban udvariasan őt engedte előre. Mikor mindketten a szobában voltak, gyorsan becsukta az ajtót. Piton kérdőn nézett rá egészen addig a pillanatig, amíg a pulóver mögül fel nem csendült a szokásos szitokáradat. Hermione elvörösödött, de várakozóan a tanárára nézett.
Piton a festmény elé lépett, és levette róla a ruhát.
A kép egy pillanatra befogta a száját meglepetésében, hogy unokája áll előtte.
- Üdvözöllek, Pineus – közölte Piton szinte udvariasan.
- Oh… hello Perselus – szólt vissza a festett rokon, de hamar elmúlt a zavara. – Feljöttél meglátogatni a szeretődet? Ugye nem a szemem láttára fogtok…
Idáig jutott, amikor Piton egy varázsigét küldött rá, ami után már csak tátogni tudott, hang nem jött ki a torkán.
- Nem lehetett kellemes éjszakája, Miss Granger – nézett a lányra kifejezéstelen arccal.
- Ö… azért aludtam néhány órát, köszönöm uram – válaszolta Hermione óriási zavarban.
- Elnézését kérem rokonom nevében – folytatta Piton. - Nem túl kellemes társaság, és a szókincse sem sugároz túl sok jólneveltséget – tette hozzá mosolyogva. – Még ha szeretők is lennénk, akkor se lenne joga így beszélni önnel – fűzte hozzá, mire a lány újra elpirult.
- Főleg a származásom nem tetszett neki, uram – dadogta.
- A Piton család igen régi, így egyes rokonaim jobban fenn hordták az orrukat, mint kellett volna – közölte a férfi, miközben pálcája néhány mozdulatával levette a képet a falról. – A képet elviszem egy használaton kívüli szobába, és a nap folyamán majd hozok egy másikat. Ne, ne ijedjen meg, azon nem egy rokonom lesz – nevetett fel, látva a lány rémült arcát. – Bár, ha van kedve hozzá, most velem jöhet, és kiválaszthat egyet saját maga.
Hermione bólintott, így együtt elhagyták a szobát.
- Mr. és Miss Weasleynek nem akadt gondja a festményével? – kérdezte Piton már a lépcsőn.
- Nem tudok róla. Bár ők sok időt töltöttek tegnap a szobájukban, így nem valószínű.
Egy üres és poros szobába léptek be, ahol csak egy-két letakart bútor állt, a fal viszont tele volt képekkel. A nagypapa megkapta méltó helyét egy sarokban, miközben Hermione új képet választott a falról. Egy olyan festményre esett a választása, amin egy kis házikó állt egy erdő közepén, egy virágos rét mellett.
- Jó választás – bólintott Piton. – Bár ez a hely a valóságban még szebb.
- Járt már ott? – kíváncsiskodott a lány.
- Igen, úgy örököltem. Úgy terveztem, egyszer majd odaköltözöm – nyílt meg a férfi. – Ha majd… ha majd más lesz a helyzet.
Hermione tudta, hogy a háború végét várja Piton.
- Szép lehet ott élni, persze nem egyedül - nézett Pitonra, de ő erre már nem reagált, inkább kisietett a helyiségből.
OoO
Piton este rosszkedvű volt, és nem tudta, miért. Talán Hermione Granger szavai sebezték meg? Nem tudta biztosan.
Nem is értette, miért mondta el a lánynak jövőbeli terveit, pedig erről még soha senkinek nem beszélt. Egy házikó az erdőben, nem túl messze a külvilágtól, és igen, kellene oda egy társ is. A gyerekekhez talán már túl öreg – meg úgyse való apának -, de egy társ… egy feleség jó lenne.
Hirtelen egy kép villant az agyába. Sétál álomháza felé, hirtelen kinyílik az ajtó és Hermione Granger fut eléje ölelő karral, mögötte pedig egy pöttöm, fekete hajú kisfiú les ki az ajtón…
-Ba*a meg! – mordult fel hirtelen hangosan. – Nem vagyok normális! Sürgősen el kell mennem csajozni, hogy kiverjem ezt a fruskát a fejemből!
OoO
Hermione Granger jókedvűen feküdt ágyában. Pillantása el-elkalandozott a kezében tartott könyvről az álomházikós képre, és azon gondolkodott, milyen lenne egy ilyen helyen élni. Vonzónak találta az ötletet; egy szerető férfival kettesben szívesen eléldegélne egy hasonló házikóban. A szerető férfi helyébe persze Viktor Krumot képzelte, akivel már jó ideje járt.
- Nem, Viktor nem élne ilyen helyen - húzta el a száját, majd gondolt egyet: mivel úgyis Pitoné a ház, vele is álmodozhat, nem? Lerakta a könyvet, lekapcsolta a villanyt, becsukta a szemét, és máris kezdődött a belső mozi: Piton begyújt a kandallóba, míg ő gyertyafényes vacsorához terít, Piton fát vág, míg ő nézi felsőtestén az izmok játékát, este lekapcsolják a villanyt, majd a meleg takaró alá bújnak… itt akadt el a fantáziája. Egyszerűen nem tudta elképzelni önmagát, ahogy ennyire közel kerül bájitaltan tanárához, aki ráadásul majdnem húsz évvel idősebb!
OoO
Éjjel nagy sürgés-forgásra ébredt, így köntöst kapott magára, és kisietett a szobája elé. Az egyik – eddig – üresen álló helyiség ajtaja nyitva volt, és onnan jött a zaj.
Bent furcsa látvány tárult a szeme elé - Draco Malfoy feküdt eszméletlenül és véresen az ágyon. Piton, Dumbledore és Madam Pomfrey vette körül különböző kenőcsökkel és bájitalokkal.
- Segíthetek? – kérdezte meg óvatosan a felnőttektől. Látta, hogy most minden segítő kézre szükség van.
- Hermione, de jó, hogy itt van! – sóhajtott fel az igazgató. – Megtenné, hogy lemegy a kandallóhoz? Luna Lovegoodot ott hagytuk egyedül. Foglalkozna vele, és felhozná ide, az emeletre? Neki az ijedségen kívül semmi baja, azt hiszem.
Hermione leszaladt Lunához, aki sírva borult a nyakába. Esetlenül vigasztalni próbálta, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mégis mi történhetett?
Hamarosan megtudta Lunától.
- Halálfalók támadták meg a házunkat – sírta a lány. – Megsebesült az apám, most a Szent Mungóban fekszik. Engem is meg akartak ölni, de az egyikük megvédett, szembeszállt a többi csuklyással, így ő sebesült meg. Azt… azt hiszem, Malfoy volt az!
- Igen, fenn van az emeleten, éppen most próbálják meggyógyítani – fűzte hozzá Hermione.
Felvezette Lunát az emeletre, és az egyik puha fotelba ültette. Nemsokára kijött Piton, aki kinyitott egy hálószobát a félelemtől és sokktól reszkető lánynak. Hermione mellette maradt, amíg álomba nem sírta magát, de utána átment Draco szobájába. A fiú már sokkal jobban nézett ki, de még mindig nem tért magához.
- Perselus, ugye nem bánod, ha ez a két fiatal is itt marad nálad egy darabig? – kérdezte Dumbledore éppen.
- Maradhatnak, a házam lassan már úgyis olyan, mint egy átjáróház! – mordult fel inkább idegesen, mint mérgesen Piton. – Draco tényleg a halálfalókkal volt?
- Luna azt mondta, hogy megvédte az életét a többi halálfalótól – közölte Hermione, bár senki sem kérdezte. Piton döbbenten nézett rá.
- Nem kérdéses, hogy Imperius átkot szórtak rá – szúrta közbe Poppy. – Talán sikerült legyőznie valahogy, és végül a jó oldalra állt. Ez mindenképpen a javára fog szólni a bíróságon.
- Bíróságon? – sápadt el Hermione.
- Igen. Részt vett egy halálfaló támadásban. Ha az apja, vagy valaki más kényszerítette, fel fogják menteni, miután kihallgatták Veritaserummal, de ha nem, rá is az Azkaban vár! – suttogta Dumbledore.
Piton erőtlenül egy székre rogyott. Lehet, hogy az unokaöccse halálfaló? Nem, az nem lehet! Nem követheti el ugyanazt a hibát ő is…
Következik: A vörös melltartó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
