Luthien Lovemagic Oldala

6. Nehéz napok

Piton az elsõ álmosító napot még viszonylag jól tûrte. Dolgozatot íratott szinte minden csoporttal, és közben észrevétlenül behunyhatta a szemét íróasztala mögött. Az utolsó óra után az asztala mögött elnyomta az álom, el sem ment a lakosztályáig – azzal is csak vesztegette volna az idõt.

Naplemente után azonnal felébredt, és éberré vált. Szaglása mindig a vámpírkór második éjszakáján volt a legjobb, így alaposan érezhette a diákok által hátrahagyott illatok tömkelegét. Szappan, a félelem verítékszaga – ezt örömmel szagolta ki, ezek szerint tanítási stílusa még a régi -, parfüm, vér – egy kis elsõs majdnem leszeletelte az ujjait is -, és a bájital hozzávalók tömény illata.

A Nagyterembe ment pótolni a kihagyott napi étkezéseket, és meglepõdve vette észre, hogy Hermione Granger nincs sehol. Aggodalom járta át szívét, idegesen tekintgetett jobbra-balra. Hol lehet, csak nem érte valamilyen baleset?

A tálcáját hátrahagyva végigjárta a könyvtárat, a Gyengélkedõt, majd a lány szállása felé indult, amikor sehol sem találta.

A túlkorosok folyosóján megállt, de hamar megérezte Granger parfümjének jellegzetes illatát, azt követte egy ajtóig. Bekopogott, és amikor Neville dugta ki a fejét rajta, már tudta, hogy jó helyen jár.

- Miss Granger? – kérdezte, mire a fiú megszeppenve beengedte, és egy ajtó felé intett.
Piton kopogott, majd a „Szabad!”-ra belépett. Hermione nem rá számíthatott, mert nem úgy volt öltözve. Hálóköntöst viselt, és haja is kusza volt az alvástól, nemrég kellhetett fel az ágyból.

Hermione, mikor meglátta látogatóját, elõször összevonta mellei elõtt a köpenyt, de aztán hagyta az egészet, és inkább megérdeklõdte, minek köszönheti ezt a váratlan látogatást.

Pitonnak eszében sem volt bevallani, hogy aggódott, így gyorsan valami egyéb indokot igyekezett kitalálni.

- Nem jön vacsorázni? Éhen halok – mondta végül.

- Nem emlékszem, hogy megbeszéltünk volna valami idõpontot - ráncolta a lány a homlokát, ahogy gondolkodott.

- Kell ehhez megbeszélés? Mivel ma nem evett a társaival, most kell ennie. Megszoktam, hogy ha a Nagyterembe megyek, már ott habzsolja az ételt – morogta.

- Csak nem hiányoztam? – incselkedett a lány.

- Vigyázzon! – fenyegette meg válaszul a férfi. – Ha túl messzire megy…

- Jól van, jól van! Igenis, uram! – bohóckodott Hermione, aki egy picit sem szeppent meg a mogorva hangtól. Akkor szégyellte el magát, amikor Piton gyomra felõl szomorú kordulás hallatszott. – Bocsánat, nem akartam megvárakoztatni, éhen ne halljon miattam – mosolygott, majd a szekrényhez lépett. – Ha elfordul egy pillanatra, felöltözök! A társalgóba inkább ne menjen ki, mert halálra rémíti a lakótársaimat!

Öt perc múlva már õ is tálcát egyensúlyozott kezében, és a Nagyterem felé sétáltak.

Evés után a lány felajánlotta, hogy sakkozhatnának közösen egyet a könyvtárban, így ott töltötték az éjszakát.

Hermione nem játszott túl jól, de tanulékony volt. Könnyen megjegyzett kombinációkat, taktikákat, amiket maga is beleépített játékába, így egyre nehezebben kapott ki tanárától.

Piton élvezte - a szinte néma – társaságot, de igyekezett, hogy ne lépjen át bizonyos maga diktálta korlátokon. Nem kezdeményezett beszélgetést személyes témákról, csak akkor szólaltak meg, ha megjegyzésük volt a játékkal kapcsolatban. Úgy érezte, eddig akaratlanul is túl közel engedte magához egy diákját, amire nincs mentsége, csak egy õrült éjszaka. Fejében mégis ott motoszkált a gondolat, hogy ez a diák más, vele lehet. Minerva egyértelmûen közölte, hogy nem állnak közéjük, akkor miért ne tölthetnék kettesben az idejüket, ha nekik úgy tetszik? Albus halála óta úgysincs senki, akivel néha elbeszélgethetne, akivel más lehetne, mint az emberiség többi részével. Miért ne lehetne új „barátja” egy húszéves tanítványa?

Megköszörülte a torkát, hogy kimondja gondolatait hangosan is, de mégis néma maradt, képtelen volt átlépni önnön korlátait. Képtelen rá, pedig nemrég még saját maga tanácsolta a lázadást, a változtatást Hermionénak. Mégis mitõl fél? A visszautasítástól? És mégis miért? Mi változna, ha a lány nemet mondana barátságára? Sokan megtették korábban is, mégsem halt bele.

oOo

Hermione elgondolkozva nézte sakkpartnere arcát, amire rá volt írva, hogy valamin alaposan elmerengett. Legszívesebben megkérdezte volna, min, de nem volt bátorsága.

- Gyáva nyuszi vagy – szidta magát némán. – Mi veszítenivalód van? Mindenki utál, ha ezt a férfit is magadra haragítod valamivel, ugyan mi változik?

Minél tovább gondolkodott, annál jobban érezte, hogy óriási a veszítenivalója. Piton az egyetlen, aki ott járt, ahol õ, és sikeresen vissza is tért. Más nem értheti meg, ketten immár sorstársak. Szüksége van a férfi lelki támogatására, még ha ez furcsa gondolatnak is tûnik pont a bájitaltan tanárral kapcsolatban.

Nem mert õszinte lenni vele, mert akkor elüldözné maga mellõl, pedig õ élvezte az együtt töltött idõt.

- Még szerencse, hogy múltkor nem kötöttem az orrára, mit is szeretnék olyannyira megtenni – vallotta be magának. – Jobb, ha azt hiszi, gyáva vagyok, pedig… pedig valójában csak gyáva vagyok – grimaszolt egyet saját belsõ bénaságát észlelve.

Piton érdeklõdve rápillantott grimaszát látva, mégse szólalt meg, így némán játszottak tovább.

A harmadik éjszaka elõtt ismét találkoztak a Nagyteremben, majd közösen kisétáltak a kastély elé, egy füstszünetre. Hermione csak ekkor dohányzott, ha Piton megkínálta, és önkéntelenül felnyögött a férfira nézve.

- Meg akarom csókolni – sóhajtotta magában. – Belepusztulok, ha nem érzem meg, milyen íze van most a szájának!

Nem jött rá, mikor érezte elõször, hogy szeretne a férfival újra csókolózni. Azzal hûtötte le magát, hogy csak magányos, azért gondol vissza nosztalgiával arra az éjszakára, és nem azért, mert olyan jó volt. Tudta, hogy az emlékezetében már kiszínezte élményeit, és csalódás érné, ha összeszedné a bátorságot a cselekvésre.

A könyvtári beszélgetésük után majdnem bevallotta Pitonnak, hogy vele kapcsolatos a „vágya”, de aztán mégsem volt mersze, félt a visszautasítástól. Neki nem Piton kell, hanem egy Férfi, aki támasza és szerelmese, akit régen mindig Ron képében képzelt el, a „pofonig”, amikor rádöbbent, milyen fából faragták valójában. Már áldotta a sorsot, hogy sohasem mert kezdeményezni, így nem járt azzal az alakkal egy percig sem.

Miután elszívták a cigijüket, Hermione az emelet felé intett.

- Sakk a könyvtárban? – kérdezte, mert most nem bírt volna egyedül átvirrasztani egy éjszakát.

- Sajnálom, de ma éjjel dolgom van – rázta a fejét Piton, de kis gondolkozás után hozzátette: - Ha nem fázik nagyon idekinn, csatlakozhat hozzám. A Tiltott Rengetegbe tartok, néhány bájital hozzávalót kell gyûjtenem.

- Megyek – egyezett bele azonnal az elfoglaltságba, bár „érdekes” dolognak ígérkezett egy erdõben kirándulni éjszaka, kettesben Pitonnal. Az is éjszaka, és egy erdõben történt.

Piton, mintha belelátott volna a gondolataiba, megnyugtatta.

- Ne aggódjon, errefelé nincsenek vámpírok. Az erdõben számtalanféle lény lakik, de vámpírok pont nem.

- Értem – mosolyodott el Hermione, és várakozóan nézett a férfira, mikor indulnak.

- Visszamegyek egy kosárért – magyarázta, majd eltûnt a kastélyban.

Hermione ahogy egyedül maradt, sétált egy kört a környéken a fényesen világító csillagok alatt. Élvezte a csendet, nyugalmat, és a fák lombjainak suhogását, amelyet az enyhén fújó szellõ okozott. Majdnem szívrohamot kapott, amikor percekkel késõbb egy kéz ért a vállához. Megpördült, de szerencsére csak Minerva McGalagony állt vele szemben.

- Megtudhatnám, Miss Granger, mit keres kint az udvaron ilyenkor? – kérdezte szigorú tekintettel.

- Velem van – szólalt meg Piton, aki idõközben visszatért a bájitalszertárból.

- Oh, értem – jött ettõl zavarba az igazgatónõ, és egy pillanatig gondolkodott, mit is mondhatna. – Nagyon helyes, hogy ilyen diszkréten találkozgatnak, ahogy kértem, de Miss Grangerre azért vonatkozik a házirend. Ilyenkor már veszélyes kint tartózkodni!

Piton röviden felnevetett, és – Hermione alig hitt a szemének – rákacsintott, mielõtt beszélni kezdett volna.

- Ne aggódjon, Minerva, vigyázok rá – mondta végül, mire tanítványa mélyen elpirult a félreérthetõ mondat miatt. – Gondoltuk, kirándulunk egyet a Tiltott Rengetegbe – fûzte hozzá.

Az igazgatónõ sápadtan végigmérte kettõsüket, mire Hermionéba is belebújt a kisördög, bár tudta, ezt késõbb nagyon meg fogja bánni.

- A professzor úr szereti az extrém helyszíneket – suttogta, miközben még véletlenül sem nézett az idõs nõ szemébe, inkább Pitonra pislantott. A férfi szemében egy pillanatra elismerés villant, és felszaladt a szemöldöke, majd gyorsan megvigasztalta kollégáját és egyben fõnökét, mert az lassan alig kapott levegõt, és félõ volt, hogy sokkot kap.

- Ne aggódjon, bájital hozzávalókat megyünk gyûjteni. Éppen ma van álmatlan éjszakánk, így Miss Granger is velem tart, mert nincs jobb dolga. Ne aggódjon, nem bántom – magyarázta, mire végre Minerva McGalagony is szóhoz tudott jutni.

- Ez nagyon rossz vicc volt, Miss Granger! – támadt a lányra. – Egy hét büntetõmunka a professzornál! Magától pedig komolyabb viselkedést vártam, Piton professzor – vette elõ kollégáját is. - További jó „szórakozást”!

A nõ sértetten besietett a kastélyba, Hermionébõl pedig – nem tehetett róla – kitört a nevetés. Piton követte példáját.

Eddig is látta már nevetni, vagy mosolyogni egy-két kivételes esetben, de most igazán, szívbõl jövõen produkálta ugyanezt, így egész átalakult az arca.

- Milyen gonoszak vagyunk – szégyellte el magát a lány, miután megnyugodott.

- Én mindig is az voltam – csóválta meg Piton a fejét, majd partnerére nézett. – Ön pedig alakul. De jöjjön, induljunk, vagy reggelig sem végzünk!

oOo

Az erdõben koromsötét volt, csak a gyenge pálcafény szolgáltatott egy kis világosságot, ami éppen arra volt elég, hogy ne essenek el egy kiálló gyökérben, vagy kidõlt fatörzsben.

Fél óra gyaloglás után elértek egy tisztásra, ahol apró sárga virágok nyíltak egy keskeny patak mentén.

- Ebbõl szednünk kell – intett rájuk Piton.

- Pedig olyan szépek – suttogta a lány megilletõdve. – Vétek õket letépni!

- Most komolyan? – nézett rá meglepõdve tanára. – Ha gondolja, itt hagyhatjuk õket, de reggelre elhervadnak, és akkor nem lesznek se szépek, se lázcsillapító bájital nem készül belõlük a Gyengélkedõre!

- Oké, értem, akkor álljunk neki – hajolt le megadóan, és óvatosan letépkedte a virágokat, amelyek édeskés illatot árasztottak.

Hamar végeztek, és Piton kivett a kosarából egy üveget, majd durván beletömte a virágokat, nem törõdve azzal, hogy teljesen összetörnek.

- Napközben majd kipréselem a levüket – magyarázta, majd elrakta a kosárba.

Folytatták a kirándulást az erdõ mélyére, és nem egyszer megálltak, szedni valamit, ami felkeltette a férfi figyelmét.

- Odanézzen – mutatott rá egy távoli pontra, ahol a patak, amelyet idáig követtek, kiszélesedett, majd apró zuhatagként zúdult alá egy mélyebben fekvõ területre. A víz körül apró szentjánosbogarak repkedtek, míg a fák lombjai összehajoltak, védett zugot képezve.

- Igen? – pillantott oda a lány. – Mit kell összeszedni?

- Semmit – mordult fel Piton. – Csak azért mutattam, mert szép, gondoltam, kíváncsi rá.

Hermione elvörösödött, és most már alaposabban körülnézett.

- Tényleg gyönyörû, és olyan elzárt, nem kell tartani senkitõl. Itt tökéletesen kettesben vagyunk – suttogta.

- Pontosan – mosolygott rá Piton, majd leterítette talárját a földre, és kosarából ételt, és egy üveget vett elõ. Odalépett a patakhoz, és merített hideg vizébõl. – Jöjjön, együnk és igyunk valamit, gondolom már elfáradt.

Hermione bólintott, és a férfi mellé telepedett a földre, és hálásan kortyolt a hûs vízbõl, majd szendvicset harapott hozzá. Piton fûtõbûbájt bocsátott rájuk, hogy fel ne fázzanak a hûvös talajon, majd õ is falatozni kezdett.

Körülöttük a természet lassan éledezett, néhány madár már nekilátott hajnali trilláinak, míg két mókus érdeklõdve szemlélte kettõsüket egy magas fáról.

Következik: A botránypár