|
5. Vámpírkór, cigi, könyvtár 2.
2007.02.13. 19:19
5. Vámpírkór, cigi, könyvtár 2.
Lassan mindketten túlélték a három kifordított napot, és egy éjszakányi kiadós alvás után visszarázódtak a rendes kerékvágásba.
Hermione egész jól viselte, hogy nem vesznek róla tudomást, bőségesen kielégítette, hogy olvas, tanul, vagy Lunával és Neville-lel beszélget.
Az első roxmortsi hétvégén el sem hagyta a kastély területét, nem volt hozzá semmi kedve. Szeretett a tömegtől elvonulva lenni.
Beült a könyvtárba, és könnyű olvasmány után nézett, mert nem volt kedve tanulni. A mugli irodalommal foglalkozó részleghez ment, és keresett egy szórakoztató regényt.
Meglepődött, mennyi írás foglalkozott a vámpírokkal, a vámpírélettel. Estig kettő ilyen regényen is átrágta magát, és rá kellett döbbennie, hogy a muglik ahhoz képest, hogy valójában nem tudják, hogy ténylegesen léteznek vámpírok, igen izgalmas történeteket találtak ki. A vámpírok tulajdonságai eltértek ugyan a különböző szerzők műveiben, de sok azonos vonást felfedezett bennük.
A mugli regényekben romantikus volt vámpírnak lenni. Megfogta őket a végtelen magányosság, ahogy egyedül, vagy egy halandó társaságában élik örök életüket, a fennmaradásért rendszeresen vért szívva. Büszkék voltak arra, amik, nem féltek a többiek vádló tekintetétől – hisz magasabb rendűnek vélték magukat.
- Jó estét – lépett mellé Piton, mikor gondolataiba merülve a vámpíros könyv felett könyökölt.
- Jó estét – mosolygott fel rá a lány. Az elmúlt rövid időszakban – pontosabban közös nehéz napjaik óta - nem tudott ugyanúgy viszonyulni a férfihoz, úgy érezte, van valamilyen közös, eltéphetetlen kötelék kettejük között. Egy éjszaka alatt megváltozott az egész élete, és ebben Pitonnak sok szerepe volt. Ő, hiába nem sokat változott – hisz az ő hírnevének nem ártott az, hogy orgián kapták egy volt és egyben leendő diákjával -, részese volt Hermione új életének. Hirtelen hasonló helyzetben találták magukat.
Piton ugyanúgy tanított, mint Dumbledore halála előtt, ugyanannyira volt népszerű is, de a lánnyal már nem viselkedett ugyanúgy. Órán nem sokat törődött vele, de ha összefutottak valahol, folyosón, könyvtárban, a Nagyteremben, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ne váltson vele legalább néhány szót. Talán sajnálta, hogy a sok társ után szinte mindig egyedül látja, vagy csak maga is élvezte ezeket a rövid beszélgetéseket.
- Érdekes olvasmányt talált – bökött Piton a regényekre. – Csak nem visszavágyik a vámpíréletre?
Érdekes felvetés volt, Hermionénak el kellett gondolkodnia rajta, mielőtt válaszolt volna. Közben intett a férfinak, hogy üljön le az asztalához, ha nem siet sehová. Piton nem ellenkezett, és letelepedett, maga elé halmozva néhány vaskos könyvet, amit a kezében szorongatott korábban.
- Nem voltam olyan sokáig átváltozva, hogy visszavágyjak – bökte ki végül a lány. – Bár amíg vámpír voltam, addig igen intenzíven értek az élmények – pirult el, miközben a férfit nézte. Piton arca olyannyira semleges maradt a megjegyzésére, hogy még jobban zavarba jött. Ennyire nem zavarja, hogy ilyen kényes témát emleget fel? Összeszedte magát, majd folytatta. – Arra emlékszem, hogy nem érdekelt mások véleménye, nem foglalkoztam a következményekkel, csak cselekedtem. Most minden tettem előtt mérlegelek, jól teszem-e, mit szólnak hozzá mások, később nem bánom-e meg. Ez annyira nem hiányzott, bár így normális. Ezekben a könyvekben a vámpírlét egy nagy kaland, egy irigylésre méltó életforma. De egyik sem ír a lelkiismeret-furdalásról, ami elönti az embert.
- Önnek lelkiismeret-furdalása van? – lepődött meg Piton. – Miért? Egy halottja lett az estének, de őt akkor is megöli, ha nem változik át, hiszen a háború másik oldalán harcolt.
- Inkább ön miatt – pirult el a lány. – Meg akarta adni magát, erre vámpírrá tettem.
- Túléltem, nem? Ha jól sejtem, nem hatotta meg, amit akkor éjjel mondtam. Ha nem vámpír, leátkozott volna, igaz?
- Igaz. Nem hittem el, hogy egy oldalon állunk.
- Na látja. Így még örülhetek is, hogy vámpír lettem, és nem halott. Mert nem támadtam volna ön ellen, ha harcra kerül sor.
- De most miattam szenved havonta három napig vámpírkórban – ellenkezett Hermione.
- Azt el lehet viselni. Jobb, mint halottnak lenni. Emiatt ne eméssze magát, felesleges! Ismerhetne annyira, hogy nem hazudok ilyen dologban csak azért, hogy önnek kisebb legyen a lelkiismeret-furdalása!
Hermione felsóhajtott, és úgy döntött, ha már ilyen jól elbeszélgetnek a történtekről, akkor itt az ideje, hogy mindenről szó essen.
- Beszélhetnénk másról is? – kérdezte rémülten, nem merve a férfira nézni. – Olyan rossz, hogy bizonyos dolgok csak úgy lógnak a levegőben, mikor én abban hiszek, hogy mindent át kell beszélni, mert csak egy kiadós beszélgetés után lehet azokat megemészteni…
Piton sóhajtott, majd bólintott.
- Talán észrevette, mennyire igyekszem, hogy türelmes legyek önhöz. Fene tudja miért, de sajnálom, hogy nekem is közöm van ahhoz, hogy most átmenetileg ilyen kitaszított. Az én helyzetem nem változott, de az öné drasztikusan. Szóval, ha beszélgetni akar, igyekszem megfelelni az igényeinek, de erőszakot nem tudok tenni a természetemen. Ismer, szerintem nagyon is, mint ahogy én is ismerem magát…
- Ebben, azt hiszem, téved! – ellenkezett Hermione. – Már hogy ismerhetném? Egy arcával sokat találkoztam az elmúlt majd tíz év alatt, de ez lenne Perselus Piton? Ennyi? Ezt kétlem. Meglehetősen jó emberismerőnek tartom magam, de csak következtetni tudok magával kapcsolatban. Kitaszított régóta, és még rá is játszik erre, mindenkit elűz maga mellől, míg végül senki sem keresi a társaságát. Szereti a magányt, de csak azért, mert ebbe is beleszokik az ember, látja, mindjárt itt az én példám is: már én is szeretek egyedül lenni, pedig nincs két hónapja, hogy állandóan rengetegen vettek körül. A mogorva, beszólogatós stílus egy beidegződés, tudna maga türelmes és kedves is lenni, ha lenne kivel, ha gyakorolná kicsit! Mint ahogy én is tudnék mogorva és durva lenni, ha akarnék. Az igazat megvallva, egyre többször fordul elő, hogy akarnék – nevetett fel idegesen. – És maga? Mit tud rólam? Láthatja, hogy kifordult velem a világ, keresem az új helyem, lassan talán meg is találom, és egész jól elvagyok, de nem ismeri az igazi Hermione Grangert! Hisz azt még én sem ismerem, elbújt valahol… - támaszkodott állával a kezére lemondó sóhajjal.
- Azt hiszem, magának egy alapos felrázásra volna szüksége! Ébresztő, Miss Granger! Itt az élet, kezdjen már magával valamit, az istenért! – mordult fel Piton, látszólag nagyon dühösen. – Azt mondja, nem ismeri saját magát? Szerintem meg gyáva! A francba is, ha ordítani akar, akkor ordítson, ha sírni akar, sírjon, szarja le magasról, mit gondolnak mások! Én is úgy élek, ahogy nekem tetszik! Nem mondom, hogy boldog vagyok, de minden felém irányuló gyűlölet ellenére nem panaszkodhatom, mert nekem ez így jó! Kihozom a maximumot ebből a szar helyzetből, tegye maga is azt! Úgy gondolom, mi ketten a körülményeink miatt úgy láttuk a másikat, ahogy senki más - tabuk nélkül, ösztönösen. Talán ez feljogosít arra, hogy magával másképpen viselkedjem, mint a többi diákommal, mint más nőkkel. Előttem nem kell megjátszania magát, bökje ki, ha gondja van, és kész, maximum átharapom a torkát! – fejezte be a férfi.
- Azt hiszem, sikeresen zavarba jöttem – nevetett fel idegesen Hermione. – Tudja, nagyon érdekes és furcsa férfi maga. Megtisztelő, hogy pont velem tesz kivételt, és beavat az életfilozófiájába.
- Most gúnyolódik?
- Nem, dehogy! Olyan jó volna úgy élni, ahogy mondja! Magasról szarni a világra, elvenni, amit akarok, nem törődve mással!
- Azért nem azt mondtam, hogy más embereken keresztül törjön át. Ha másnak rossz lesz attól, amitől magának jó, az azért nem mindig kellemes érzés.
- Értem. És hogyan kezdjem? – csillant fel lelkesen Hermione szeme.
- Mi az, amit szeretne? Most, vagy már egészen régóta? Mi az, amire sohasem volt eddig bátorsága, de jobb volna vele?
Hermione egy darabig gondolkodott, úgy tűnt, erőt gyűjt valamihez, de aztán saját magára csalódottan megrázta a fejét.
- Sajnálom, ez nem megy. Most inkább megyek, jó olvasgatást! – ugrott fel az asztaltól, majd a méltatlankodó Madam Cvikkertől nem zavartatva magát, kiszaladt a könyvtárból.
oOo
Piton mosolyogva, bár kicsit bosszúsan csóválta meg a fejét a távozó lány után nézve. Ilyen nincs! Lelkizik vele egy órát, erre elmenekül! Ekkora nagy kívánságai lennének?
Azóta viselkedett másképpen Grangerrel, mióta együtt ettek a Nagyteremben a vámpírkórjuk idején. Úgy érezte, a diáklány keresi a társaságát, és ez meglepte. Ennyire magányos lenne?
Ahogy jobban belegondolt helyzetébe, rádöbbent, hogy ő az egyetlen, akihez nyugodt szívvel fordulhat az ominózus eset óta, mert egy cipőben járnak. Rég érzett ilyet, de elhatározta, hogy segít neki a visszailleszkedésbe: nem kell, hogy belőle is olyan magányos és mogorva alak legyen idővel, mint belőle.
Érezte, hogy tanácsai mélyen elgondolkodtatják Grangert, de a nagy áttörés elmaradt, túlságosan is a szokások rabja.
Másnap a lány volt az, aki mellé telepedett a könyvtári asztalnál, és bocsánatot kért, hogy előző nap olyan kurtán-furcsán magára hagyta.
- Fura, de azt hiszem, maga az egyetlen, akivel igazán beszélgetni tudok – mondta. – Neville-ék aranyosak, de sohasem fogják megérteni, milyen érzés nekem ez a helyzet. Képzelje, tegnap kaptam egy levelet, amiben egy boszorkány-magazin felkért, írjam meg a visszaemlékezéseimet a történtekről, különös részletességgel, hogy milyen érzés úgy együtt lenni egy halálfalóval, önszántamból – vágta ki vörös arccal.
Piton arca kissé elfelhősödött a hírre, de igyekezett humorral elütni a dolgot.
- Nem írja meg? Később felezhetnénk a honoráriumot - nevette.
- Az ajtaján pedig attól kezdve a boszorkányok egymásnak adnák a kilincset – vigyorgott a lány is, majd újra zavarba jött.
Piton felettébb bájosnak találta, hogy társaságában újra- és újra, szinte ötpercenként elpirul. Egész elfeledkezett arról, hogy milyen viszonyban vannak egymással, nevetve visszakérdezett.
- Miért, olyan jó voltam?
Hermione arca még vörösebb színt vett fel, pedig Piton azt hitte, erre már képtelen lenne. Elszégyellte magát az indiszkréció miatt, és gyorsan visszakozott.
- Bocsánat, megbeszéltük, hogy ezt a témát kerüljük – mondta komolyan a lánynak.
- Téved – ellenkezett Hermione. – Mindössze azt beszéltük meg, hogy másnak nem ecseteljük a részleteket. Mi beszélhetünk róla, csak akkor nézze el nekem, hogy elfordulok, hogy ne lássa a vörös képem.
- Tetszik a vörös képe – vallotta be a férfi, mielőtt újra gondolkodott volna. – Azaz bájosnak találom, hogy ennyire zavarba tud jönni… pont tőlem - mentegetőzött, nem sok sikerrel.
- Azt hiszem, most már mindketten zavarban vagyunk – mosolygott Hermione szelíden. – De én készen állok, hogy mindent megbeszéljünk. És azt is be kell vallanom, hogy én már megírtam az esetről azt a visszaemlékezést – vallotta be. – Na nem az újságnak, hanem már korábban, amikor unatkoztam a vámpírkór miatt egy éjszaka. Leírtam, csak úgy, magamnak. Sokat segített, hogy összeszedjem a gondolataimat magammal kapcsolatban. Ha esetleg önnek is gondjai vannak az eset feldolgozásával, ajánlom, kövesse a példámat… Nekem bevált!
Piton mit nem adott volna, hogy elolvashassa Hermione „visszaemlékezését”! Hirtelen még az is megfordult a fejében, hogy egyszer beoson a lány szobájába, és elcseni. El is szégyellte magát azonnal.
- Lehet, hogy megfogadom a tanácsát – mondta inkább, bár igazából esze ágában sem volt így tenni. Ez majdnem olyan lenne, mint ha naplót írna, mint valami kislány, ugyan már!
- Örülök – válaszolta a lány, majd fel is kelt az asztaltól. – Szívesen beszélgetnék még, de sajnos mennem kell tanulni. Nemsokára újra jönnek a nehéz napjaink, és akkor nem lesz ilyesmire időm!
Következik: Nehéz napok
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
