Luthien Lovemagic Oldala

Perselus Piton csendesen éli mindennapjait az Öregek Otthonában, amikor új szomszédot kap. Vigyázat, mûfogsoros Piton! Akit ez sokkol, bele se kezdjen! (Piton karaktere OOC, és talán kicsit nyálasabb novella, mint amiket írni szoktam.)

Életünk alkonyán

A férfi késõ reggel ébredt. Nem kellett sietnie a keléssel, a reggelijét egészen tizenegy óráig bármikor elfogyaszthatta.

Fázósan kidugta lábát a takaró alól, és vakon tapogatózott vele a papucsa után. Világéletében hideg környezetben volt lakása, de kora elõrehaladtával tudta értékelni a kellemes meleget.

Miután feltápászkodott az ágyból, elvégzett néhány egyszerû tornagyakorlatot, berakta fogsorát, majd a fürdõszobájába ment. Csak egy pillantást vetett a mosdó feletti tükörre: hófehér, hosszú, egyenes haj, horgas orr, szigorú tekintet, szolid ráncok néztek vissza rá.

Perselus Pitonon látszólag nem fogott az idõ. Minél több haragosa volt, minél többen kívánták halálát, annál egészségesebb maradt. Még az öt év Azkaban sem ártott erõs szervezetének – alig fogyott pár kilót, ez volt a kényszerû pihenõ összes következménye.

A szobában koromfekete talárt öltött, majd reggelizni indult. Járása, ha nem is volt olyan délceg és szigorú, mint hajdanán, mégis tekintélyt parancsoló volt. Míg elért az étkezõig, többen – bentlakók és vendégek egyaránt – utána fordultak a folyosón, tekintetükben rémülettel.

Piton élvezte, hogy még most is képes ilyen hatást elérni – igazság szerint ez volt életében a legnagyobb öröm már jó ideje.

Az Öregek Otthonába kereken tíz éve költözött be. Nehéz döntés volt, de rá kellett döbbennie: rajta is, ha nem is látszik a külvilág felé, de azért fog az idõ. Sok gonddal járt a bevásárlás, a fõzés, a lakása fenntartása, egyre nehezebben tudott gondoskodni önmagáról. Mivel senkije sem volt, akire támaszkodhatott volna, keresett egy intézetet, amely nyugdíjáért cserébe tárt karokkal várta. Megvolt a napi ötszöri étkezés, és saját szobája és fürdõszobája is volt, amelyet kétnaponta takarító rakott rendbe. Voltak közösségi események, koncertek, varázslósakk partik. Minden hétre jutott valami, ami feldobta a lakók unalmas hétköznapjait.

Piton korábbi életében sohasem volt társasági ember, és ezen öreg napjaira sem változtatott. Lakótársait gúnyos lenézéssel kezelte, ritkán vett részt a „nagy eseményekben” - hisz a többi lakó egy része volt tanítványaiból került ki.

Pitont mégsem tette már boldoggá az az életforma, amelyet egész életében élt. Ugyan mi a jó abban, ha olyan embereket sérteget, akik elfelejtik bekapcsolni a hallókészüléküket, így azt sem értik, mit vág a fejükhöz, csak reflexbõl bólogatnak, miközben még bután vigyorognak is hozzá?

Az Otthonban egyedülálló nõk és férfiak éltek, de akadt néhány házaspár is. Valaki kényelembõl költözött be, de voltak olyanok is, akik gondoskodásra szorultak. Nem egy lakó alig múlt hatvan éves, de máris rosszabb egészségi állapotban volt, mint a volt bájitaltan tanár.

oOo

Reggeli után nem ment vissza a saját szobájába, hanem a társalgóban telepedett le. Ilyenkor szokta kiolvasni a napi sajtót, és néha beszédbe elegyedett egy-két „barátjával”.

A Heti Bájital eheti száma nem sok izgalmat nyújtott, így akaratlanul is a szobában tartózkodó többi lakót vette szemügyre. Ott volt Hektor, az Öregek Otthona aktuális szívtiprója - ha elemében volt a férfi, akár a fiatal nõvéreket is levette a lábukról -, Argos, a szenilis, de felettébb mulattató volt minisztériumi ügyintézõ, és Aran, az alig hatvan éves, de testileg teljesen leépült volt tanítványa. Éppen egy új lakót beszéltek ki.

- Évek óta özvegy – kiabálta Aran Argos fülébe. Mindenkivel kiabált, mert azt hitte, ha õ nem hall rendesen, akkor mások sem.

- Kicsoda? – kérdezte Argos.

- Az új nõ. Jól tartja magát, és állítólag nagyon okos, talpraesett – kezdte magyarázni Hektor, miközben hetyke bajuszát pödörgette. - Csak azért költözik be, mert a gyerekei és unokái szétszóródtak a nagyvilágban, és nem akar egyiküknek sem a nyakára menni most, hogy volt egy balesete. Itt bentlakó nõvér foglalkozik vele, de szerintem el tudja látni magát; még most is úgy használja a pálcáját, mintha húszéves lenne!

- Milyen baleset?

- Kikísérletezett valami új bájitalt, amivel egy mugli betegség gyógyítható. A bájital fõzése közben egy egyszerûbb fázist rábízott a segédjére, aki sikeresen elrontotta, és volt egy robbanás. A segéd meghalt, õ pedig kerekesszékbe került, de az orvosok szerint csak ideiglenesen.

- Hol lakik? – érdeklõdött Aran.

- A tizenegyesben!

Piton csak eddig figyelt a beszélgetésre, mert most elkalandozott a figyelme. A tizenhármas szobában lakott, így a beszélgetés témáját szolgáltató nõ közvetlenül a szomszédja ezentúl. Mikor költözhetett be? Tegnap még biztos üres volt az a szoba. Felpattant a fotelból, és úgy döntött, tiszteletét teszi az új szomszédnál. Ha bájitalokat szokott fõzni, talán eltölthet vele néha egy-két órácskát közös munkájukról beszélve.

Türelmetlenül végigsuhant a folyosón, majd bekopogott a tizenegyes ajtón.

- Szabad – szólt ki egy fáradt, de meleg, bársonyos hang.

Piton belépett, majd becsukta maga után az ajtót. A szoba még félig berendezetlenül állt, a sok doboz közül pedig egy apró, törékeny nõ pillantott fel rá kerekesszékébõl.

A nõ kusza, õsz haja kontyba volt összefésülve, de a rakoncátlan tincsek igyekeztek kiszabadulni a szorításból. Meleg barna csokoládészín szemeiben elõször kérdés bujkált, majd tiszta döbbenet.

- Mrs. Weasley – nyögte Piton meglepõdve.

- Hermione, ha megkérhetném – nézett rá könyörgõen a szempár.

- Hermione – pontosított a férfi, szája szinte még nyitva a sokktól. Volt tanítványa, Ron Weasley özvegye lesz ezentúl a szomszédja? Hirtelen nem tudta, örüljön, vagy nem ennek a hírnek.

- Ön is itt lakik? Milyen kellemes meglepetés - udvariaskodott a nõ. – Még alig néhány órája érkeztem, hogyan talált meg máris?

- Én nem… nem tudtam… új szomszéd… azaz én… - Piton itt nagy levegõt vett, hogy megszabaduljon az oly kínos zavarától. – Nem tudtam, hogy ön az, amíg be nem léptem. A szomszédban lakom, és gondoltam, beköszönök – mondta el értelmesen jövetele célját.

- Mióta ilyen udvarias? – nevetett fel jóízûen a nõ, de szemében õszinte érdeklõdés bujkált.

- Az elõzõ lakóval nagyon jóban voltam. Mióta meghalt, üresen állt ez a helyiség. Titkon reménykedtem, hogy hasonlóan jó társaság költözik be.

- Erre jöttem én – nevetett újra Hermione.

Pitonnak nem volt alkalma reagálni a mondatra, mert kopogtak az ajtón.

- Szabad!

Az ajtóban Hektor állt, bevetésre készen. Piton hirtelen úgy érezte, meg kell mentenie ezt a nõt. Ha most nem küldi el Hektort, levakarhatatlan lesz, és nem hagyja áldozatát, míg okot nem ad valamilyen apró - hírnevét öregbítõ - pletykára.

- Hektor, nahát! – szólalt meg gúnyosan. – Engem keresel, vagy Mrs. Weasleyt jöttél üdvözölni?

- Az utóbbi, engedelmeddel. Gondoltam a hölgy szívesen venné, ha valaki körbevezetné az épületben, megmutatva, mi hol van, és…

- Mrs. Weasley köszöni, de már nincs szüksége ez irányú szolgálataidra. Éppen az elõbb fogadta el ugyanezen ajánlatomat!

- Köszönöm, Mr. Piton – pillantott érdeklõdve a nõ a két férfira, mint aki ki akarja találni, mi folyik itt – de ezt személyesen is tudom közölni Mr…

- Shepard, asszonyom. Hektor Shepard – hajolt meg a látogató, majd úgy döntött, jobb, ha visszavonulót fúj, legalább addig, amíg Piton a közelben van. – Engedelmével akkor nem is zavarom tovább. Örülök, hogy csatlakozik társaságunkhoz ezen az unalmas helyen. Jelenlétével jelentõsen emelni fogja napjaink fényét – próbált bókolni, majd távozott, egy apró, gúnyos pillantást vetve „riválisára”. – Ebédnél feltétlenül számítok a társaságára – szólt még vissza, majd végleg elment.

- Mi volt ez? – kérdezte Hermione érdeklõdve. – Miért… füllentett Mr. Shepardnak?

- Gondolom, nem árt, ha tudja, ez az úriember szívesen kerül… kompromittáló helyzetbe a hölgyekkel…

- Évek óta özvegy vagyok, gondolom, tudja – felelte erre szomorúan a nõ.

- Olvastam az újságban a gyászjelentést. Részvétem. De ha már megígértem, körbekísérném az épületben.

- Köszönöm. Amint látja, történt egy balesetem.

- Látom, és sajnálom. Itt szerencsére nincsenek olyan akadályok, amik gátolnák a szabadon közlekedésben - nyögte ki, mivel ilyen helyzettel még nem találkozott. Csak sejtései voltak, mi sértõ, és mi nem egy fogyatékkal élõnek.

- Ha lennének lépcsõk, az sem jelentene gondot. Elolvastam néhány könyvet, és megtanultam a megfelelõ pálcamozdulatokat, így szabadabban közlekedhetem ezzel a kerekesszékkel, mint gondolná!

- Helyes, akkor jöjjön – fordult sarkon Piton, és kisietett a szobából.

Hermione nem túlzott, tényleg tartotta vele könnyûszerrel a tempót. A férfi megmutatta az étkezõt, a közös helyiségeket, majd a kertet és az apró üvegházat. A végére hagyta a könyvtárat, mert tudta, ott idõzik majd a legtöbbet a nõ.

- Gyönyörû – ámult el az a tömött polcok láttán. – Nem is sejtettem, hogy ennyi könyv lehet egy ilyen helyen.

- Sajnos nem elég részletes gyûjtemény. Ha majd itt lakik már egy ideje, maga is rá fog döbbeni, mennyi alapmû hiányzik. De azért el lehet itt ütni néha pár unalmas órát – vallotta be Piton.

Az elkövetkezõ két órában a helyiségben nézelõdtek, ritkán megszólalva. Valamilyen feszültség, riadtság akadályozta õket a közvetlen beszélgetésben, amirõl fogalmuk sem volt, hogy került közéjük.

- Nem tegezõdhetnénk, mint régen? – kérdezte végül egy hosszabb feszült szünet után könyörgõ tekintettel Hermione.

- De, ha gondolod - pirult el Piton, majd kitört belõle egy kérdés, amit már évtizedek óta próbált megfejteni. – Szerinted hol rontottuk el?

A nõ hosszú percekig nem felelt. Talán nem akart, talán csak gondolkodott egy megfelelõ válaszon. Piton nem bírta a várakozást, és fennhangon merengett.

- Talán túlságosan is szerettük egymást – suttogta. – Olyan féltékeny voltam arra az ütõdött Weasleyre, de végül mégis én löktelek a karjaiba!

- Ez nem igaz. Kettõnk döntése volt, hogy szakítunk, hogy nem folytatjuk tovább. Én új életet kezdtem Ronnal, míg te újra bezárkóztál a mogorva professzor szerepébe. Sohasem nõsültél meg. Miért? – kérdezte szelíden az idõs nõ.

- Mert te voltál az igazi. Ha veled sem tudtam együtt élni, mit akarhattam volna valaki kevésbé fontossal?

- Pedig kezdetben minden tökéletes volt… Emlékszel, amikor elmentünk abba a mugli autósmoziba? Nem sokat láttunk a filmbõl - nevetett fel Hermione.

- Én legszívesebben a sétáinkra emlékszem. Kézen fogva bolyongtunk London utcáin, nem zavartatva se esõtõl, se mások kíváncsi pillantásaitól. Ha fáztunk, összebújtunk, ha melegünk volt, összebújtunk – mosolyodott el az emlékekre Piton.

- Hány éve is volt? Ötvenöt?

- Igen, ötvenöt. Egy élet telt el azóta. És mondd csak, legalább boldog voltál?

- Igen – bólintott komolyan a nõ. – Ron jó ember volt, Perselus. Imádott engem, majd imádta a gyerekeket is, akiket szültem neki.

- Hármat, ugye?

- Igen, hármat. Most már õk is idõsek, mint mi.

- Öreg ember nem vén ember! – fenyegette meg játékosan a férfi. – Tudta?

Hermione rögtön értette, mire gondol.

- Nem, sohasem mondtam el neki. Szeretett engem, de ha megtudja, hogy a titokzatos idegen, aki miatt szerelmi bánat emésztett, te voltál, azt hiszem, kiábrándult volna belõlem. Nem kockáztathattam! Örülhettem, mert nem faggatózott soha, megértette, hogy nem akarok beszélni róla.

Ebédhez harangoztak, így lassan útnak indultak.

- Szörnyen rigolyás voltam, ugye? – kérdezte hirtelen Piton.

- Szörnyen – értett egyet volt szerelme. – Az agyamra ment, hogy megigazítottad utánam a törölközõt a fürdõben, ha nem ugyanarra az akasztóra raktam vissza használat után. És mit kaptam azért, mert egyszer lekakaóztam azt a lexikonodat! Pedig egy egyszerû bûbájjal meg tudtam tisztítani! De hagyjuk, én sem voltam tökéletes…

A férfi jókedvûen felnevetett.

- Meghiszem azt! – kezdett bele. – Énekeltél a zuhany alatt, pedig a hangoddal elmehettél volna kínozni az Azkabanba! Egyfolytában azt kérdezgetted, hogy szeretlek-e, mikor tudtad, hogy én ilyet sohasem mondok, csak érzek…

- És elvártam volna, hogy emlékezz az elsõ évfordulónkra! – nevetett a nõ is. – Amikor megsértõdtem, virág helyett egy bájitalokról szóló könyvvel akartál kiengesztelni!

- De cserébe hozzám vágtál egy vázát! A víz a ruhámra folyt, a virágok a lábam elé hullottak…

- Azt hittem, dühödben nekem esel, ehelyett a fogaid közé vettél egy szálat közülük, és négykézláb közelítettél felém… Hirtelen elszállt minden mérgem, és csak nevettem és nevettem…

- Az volt ám az éjszaka, ami ezután következett! – merengett Piton. – Máig sem értem, miért engedtelek el.

- Legalább békében váltunk szét, és mindkettõnknek boldog élete volt. Együtt megsavanyodtunk volna az állandó harctól - magyarázta Hermione.

- Én így is megsavanyodtam – vallotta be Piton. – Jobb lett volna veled, akár állandóan veszekedve…

- Ezen már felesleges rágódnunk. Ami elmúlt, elmúlt. De még semmi sem késõ. Lehetünk még újra barátok… most, életünk alkonyán…

- Életünk alkonyán? – nevetett fel Piton. – Ugyan, ne öregíts! Hisz még csak száz éves vagyok. Ha jól sejtem, most ebédnél akar majd felköszönteni a többi lakó. Igyekszem úgy tenni, mintha nem látnám, hogy már egy hete ezt szervezik. Valamilyen táncosnõt akartak belecsempészni a tortámba, nem tudom, lesz-e belõle valami…

- Táncosnõt? – vigyorgott Hermione. – Miért?

- Mert agglegény vagyok, és nincs senkim, akit táncba vihetnék egy születésnapi bulin.

- Táncolni sajnos most nem tudok, de egy esti sakkpartiban benne vagyok, ha gondolod - jött zavarba a nõ.

- Örömmel! – egyezett bele Piton. – De, csak ha nem leszel féltékeny, ha elcsábítom a táncosnõmet…

Hermione odagurult a férfi mellé, és játékosan a combjába bokszolt.

- Perselus Piton! Mire készülsz? Hancúrozni akarsz a századik születésnapodon?

- Miért is ne? Ne felejtsd el, fiatalok vagyunk még! Neked ott lesz Hektor, nekem a fiatal bombázó.

- Hogyisne! Neked egy fiatal tyúk, nekem meg egy vén szamár? – kérte ki magának a nõ. – Perselus Piton, te semmit sem változtál!

A férfi felnevetett, és már elõre tudta, eddigi unalmas életének vége. Újra belépett életébe az a nõ, aki mellett sohasem tudott unatkozni, aki nem változott semmit a majd’ hatvan külön töltött év dacára. Mostantól vitáiktól és nevetésüktõl lesz hangos az Öregek Otthona… életük alkonyán.

VÉGE