Írta: Brigichan

Korhatár: 12 év

Figyelmeztetések: AU (mert egy korábbi regényem folytatása), OFC, OMC, és egy csomó OOC… ^^

Megjegyzés 1: a cselekmény kezdetének időpontja: 1997 nyara

Megjegyzés 2: segítség a lusta olvasónak: véleményt írok erről a fejezetről a vendégkönyvbe

Felkerült: 2006. november 29.

Emerald Destiny - 20. fejezet

Stuptadentallus

- Szerintem te szórakozol velem - morogta Harry, ahogy Cho mellett haladt a kihalt, és látszólag használaton kívüli folyosón.

- Hidd el, ha mondom! - sziszegte a lány ingerülten. - A teljes személyzet számára tiltott ez a részleg, amin most járunk. Évek óta ilyen.

Harry nem felelt. Sejtette, hogy Chonak nem volt kellemes érzés egykori kedvesét kísérgetni, főleg nem úgy, hogy az jelenlegi barátnőjéhez ment. Nem tudta, miért teszi hát e szívességet: ha csak nem lekötelezettségből. A tény, hogy lopáson kapta a szertárban, kínosnak tűnt ugyan, ám ismerte őt annyira, hogy tudja: Harrynek a jelenlegi helyzetben kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy egy névtelen kis lóti-futi ápolót bemártson. Harry rosszat sejtett, ezért megtorpant.

- Jó lesz. Innen már egyedül megyek tovább.

- De…

- Menj vissza a raktárba, nem láttalak… Nem fog eljárni a szám.

- Nem erről van szó! - vágta rá Cho. - Mi… Harry! - suttogta szomorúan, és megérintette a karját.

Harry nagyot sóhajtott: hát persze. Hogy is nem jutott eszébe.

- Figyelj, ezt már megbeszéltük…

- De én…

- Itt nincs semmi „te”, Cho. Már rég nincs…

Szembefordult vele, és látta, hogy a lány keletiesen vágott szemei ugyanúgy ragyognak a sötétben, akárcsak sajátjai. Cho azonban keserűen félrepillantott, majd némán megindult visszafelé a folyosón.

Harry fellélegzett, és örült, hogy nem kell többet magyarázkodnia. Már épp mozdult volna előre, a másik irányba, mikor váratlanul újra felcsendült Cho csendes, dallamos hangja.

- A helyedben vigyáznék Neville-lel.

A fiú mozdulatlanná dermedt egy pillanatra, majd szélsebesen megpördült.

- Mi?!

- A legutóbb, mikor itt járt, hogy meglátogassa a szüleit… - kezdte a lány a kezeit tördelve. - Találkoztunk, beszélgettünk, és megkérdeztem tőle, hogy vagy.

Újra felpillantott.

- Teljesen megváltozott a viselkedése. Szinte szaggatottan, dühösen kezdett el beszélni… És…

- És mi? - sürgette Harry, és érezte, hogy ökölbe szorulnak ujjai.

- Volt nála egy üvegedény… egy kisebb üveg, tele zöld bájitallal. Megkérdeztem, mit visz. Azt felelte, ha már úgy is idelátogatott, szerzett ecsetelő oldatot a tyúkszemére is.

Harrynek elakadt a lélegzete, majd hörögve, megilletődve tette fel a kérdést.

- Szóval… szóval azért vigyázzak vele, mert tyúkszem van a lábán?

- Az ilyen oldatok színe narancssárga, Harry. Én magam is készítek ilyeneket a betegek számára… - felelte Cho síri hangon. Majd kisebb szünet után hozzátette. - Jó éjt, Harry…

Azzal megfordult, és lassan végleg eltűnt a folyosó sötétjében.

Harry csak állt, mozdulatlanul, teljes magányában, és megpróbálta értelmes masszává összegyúrni ide-oda cikázó gondolatait. Hát Neville évközben is kijárhat az iskolából, hogy meglátogassa szüleit? Sose kérdezte meg őt erről korábban… Vajon ki kísérgeti őt ilyen vészterhes időkben? Nem emlékezett rá, hogy akár egyszer is látta volna a fiú nagymamáját a kastély kapujában várakozni…

Aztán eszébe jutott, hogy voltaképpen már mind betöltötték a 17. életévüket, így akár szabadon is utazhattak, dolgozhattak… Vajon Neville ugyanolyan csibészséggel lóg meg felügyelőik elől, mint ahogy neki, Ronnak és Hermionének sikerült előző évben? Hülyeség, cáfolta meg magában a gondolatot szinte azonnal. Neville annyira nem ügyes… És mi ez a história a tyúkszemmel?

- Jó estét, fiatalember - búgta egy mély hang mögüle, teljesen váratlanul.

Harry olyat sikkantott rémületében, hogy az még másodpercekig visszhangzott a falak közt. Ahogy megpördült, ijedtében elejtette a virágkarót, amit még mindig szorongatott: egy apró fénypont ült annak a pálcának a végén, melyet Sirius Black szorongatott.

- Merlinre, eszednél vagy, hogy így ijesztgetsz? - rivallt rá sápadtan, és némileg szégyenkezve. - Majd…

- … betojtál, mi? - vigyorodott el a férfi.

- Jó, jó, lépjünk már túl ezen.

- De valld be, hatásos volt.

- Egy kissé talán túl pitonos.

- Voltak idők, amikor mélyen a lelkembe gázoltál volna egy ilyen megjegyzéssel…

Harry fáradtan sóhajtott egyet, majd felvette a botot a földről.

- Csodálkozom, hogy te legalább itt vagy és őrködsz… Ezt nevezem én biztonságnak… Idefelé hatszor meggyilkolhattak volna.

- Hülyeség - legyintett Sirius könnyedén. - Azóta követlek, amióta elindultál a szobádból. Bár abba a raktárba nem mentem be utánad… Remélem, semmi csúnya dolgot nem csináltál… - kacsintott keresztfiára.

Harry érezte, hogy az arca picit felforrósodott. Meg mert volna esküdni rá, hogy elpirult. Mintha meg se hallotta volna a kínos megjegyzést, úgy folytatta a kérdezősködést.

- Végig a nyomomban voltál? Legalább éreztetted volna, hogy itt vagy…

- Érezhetted volna… Azt hittem, ezt már elsajátítottad…

- Nem is figyeltem…

- Hát máskor jobban figyelj. Gondolom, Dumbledore már számtalanszor említette neked, hogy egy varázslat sosem maradhat rejtve egy varázsló szemei elől. Mindkettőtök szobáját olyan bűbáj veszi körül, mely azt az érzést kelti az arra járókban, hogy jobb lenne, ha inkább másfelé sétafikálna. Válogatás nélkül hat mindenkire, még ezekre a sötétekre is…

Harry megállt és körülnézett. Hát persze. Szóra nyitotta a száját, de Sirius megelőzte.

- Az.

- És te vagy a…

- Így van. Gyere, menjünk…

A fiú nem győzött csodálkozni, ahogy megindultak a folyosón.

- A szemed hogy van? - kérdezte Sirius, csak a rend kedvéért.

- Még megvan… Remélem, most már a helyén is marad…

- Hát igen, nem ártana… - vigyorgott Sirius, majd jókedvűen hozzátette. - Egy befőttesüvegben hozták utánad.

Harry hátán végigfutott a hideg, és erős vágyat érzett arra, hogy elokádja magát.

- Nem volt szép látvány, az biztos. De azt mondták, megmaradsz, úgyhogy megnyugodtam.

Feléje fordult, és meghitt csillogással a szemében hozzátette.

- Aggódtam érted. Hiányoztál…

Harry lassan elmosolyodott, és ahogy mentek előre a sötétben, játékosan átkarolta keresztapja derekát.

- Megérkeztünk - mondta Sirius némi gyaloglás után.

Majd odahajolt a fiú füléhez, és belesuttogott.

- Nyolcvannégyes kórterem…

Harry bólintott, majd ahogy megfordult, megpillantotta az ajtót, melyen ez a sorszám díszelgett. Lenyomta a kilincset, és belépett.

Az egész szobában sötétség honolt: az egyedüli fényforrás Tonks pálcájának vége volt, amivel a nő épp egy gyertya lángját szándékozta életre kelteni.

- Ó, Harry - köszönt rá mosolyogva.

De a fiú nem felelt: megbabonázta a látvány, ami a szemei elé tárult. A szobában álló egyetlen ágyon kedvese pihent, mellette pedig Larichs von Rabenstein ült, meghitten szorongatva a lány kezét.

- Stuptadentallus! - rikkantotta ösztönösen, ahogy az agyába áramlott az összes vér, ami az ereiben fortyogott. A nyelve szinte összeakadt attól a négy vagy öt különböző átoktól, melyet egyszerre akart Rabenstein nyakába zúdítani.

- Ehhez még neked is pálca kell, fiam - jegyezte meg Sirius derülten, ahogy leintette a fiú kezét. Harry kinyújtott jobbjában a virág görcsös karóját szorongatta.

Amint ráeszmélt erre, meglehetősen bután érezte magát, ám hirtelen ötlettől vezérelve két marokra fogta a botot, és úgy akart rárontani a szőke férfira. Az továbbra is őszinte csodálkozással nézte őt, de egy rezzenésnyit sem mozdult a keze, hogy esetleg védekezés céljából előkapja a pálcáját.

Mielőtt azonban Harry valami kárt tehetett volna benne, Sirius elkapta a fiút, és a magasba emelte. Mivel erős, megtermett alkata volt, Harry erőtlenül kapálózott szorításában.

- Tegyél le!

- Jól van, jól van, most már elég…

- De hát…!

- Látom én is…

- Sirius! De hiszen ez itt…!

- Tudom, ki az. Szerinted hogy jutott be ide?

A fiú elcsendesedett, és rángatózása is elhalt.

- Hát mindenki megbolondult? - kérdezte csodálkozva, ahogy Sirius újra elengedte.

- Jó szándékkal jöttem - kezdte Larichs lány és barátságos hangon.

- Ismerem én a magafajta jó szándékot! - csattant fel Harry, és fenyegetően meglengette a karót. - Mást etessen ezzel, én már messziről kiszúrom az olyanokat, mint… maga!

Larichs elkuncogta magát, és Harry egyszerűen nem tudta tagadni magában az érzést, hogy mosolygós szemei mintha csak Marie-éi lennének.

- Tévesen ítélsz meg - bizonygatta Rabenstein, és közelebb húzott egy széket, jelezve, hogy örülne, ha Harry helyet foglalna mellette.

A fiúnak azonban esze ágában sem volt odatelepedni mellé. Gyorsan, és éles ívben megkerülte az ágyat, és lehuppant a párnára, Marie mellé, akit nyomban át is ölelt.

- Ó, Harry - mondta az meghatódva.

Ahogy a fiú átfonta karjait dereka körül, egyszeriben újra kellemes bizsergés és biztonságérzet töltöttel el, melyet már nem értett… olyan régen…

Le is sütötte a szemeit Larichs előtt.

Harry nem értette a szemérmességet: úgy vélte, semmi joga szégyenkeznie egy teljesen idegen alak előtt… egy ilyen megviselt alak előtt.

- Az embernek az az érzése, hogy haldoklik, vagy beteg, ha ránéz… - gondolta magában keserűen, ahogy a gyertyaláng fényében Larichs arcát vizsgálgatta.

Ennek ellenére nem érzett szánalmat a férfi iránt, és tudta, hogy más csupán azért tett így, mert bátyja rossz híre miatt hitték, talán rossz sora van. Larichs von Rabenstein azonban nem tűnt olyannak, mint akit valami testi kór emészt: sokkal inkább volt ápolt, mint elhanyagolt, és törékeny alkata ellenére kiváló megjelenéssel bírt.

- Miért van itt? - kérdezte.

- Családi beteglátogatás - felelte Marie, legnagyobb megdöbbenésére.

- Én nem is tudom, hogy kezdjem… - vallotta be a szőke férfi.

A fiú fejét fedő, immár eléggé rendetlenül festő kötés viszolygást keltett benne, ugyanakkor komolytalannak is érezte az egész helyzetet.

- Kezdje talán azzal, miért is kellene bíznom magában olyan vakon, mint ezek itt… - mutatott Harry körbe, a körülöttük állókra, mert észrevett még két strázsáló férfit: a két francia aurort.

Ám ahogy a férfi belekezdett a mesébe a három testvérről, a két egyformáról és az egy állandóan magányosról, érezte, hogy összeszorul a gyomra.

- Hárman voltunk testvérek, Aldemar volt a legidősebb közülünk - kezdte Larichs. - Húgunk volt a legfiatalabb, Eila. Bátyánk gyűlölt minket, mert benne alig volt valami a salemi vérvonalból, míg mi ketten… úgy hasonlítottunk egymásra, mint két tojás. Anyánk szőkeségét örökölte ő is. Világos haja volt, és ugyanilyen igéző szeme - cirógatta meg Marie arcát, majd megérintette egyik lelógó hajtincsét. - Eila, „a ragyogó”, így hívták őt a rokonaink… Míg Aldemar már gyerekkorában is sötét hajú, tőlünk annyira különböző fiú volt… Sose játszott velünk, mi azonban szeretetben nőttünk fel, amit képtelen volt elviselni…

Larichs elhallgatott, és lepillantott az éjjeliszekrényre Marie ágya mellett. Tekintete elidőzött egy kicsit az ott heverő salemi könyv borítóján, melyből könyvjelző lógott ki, mintha csak élne és nyelve lenne, majd újra Harryre emelte jeges, kékes, pöttyös szemeit.

- Míg tehát Aldemar apánk sötét üzelmeinek örökösévé vált, Eila szokatlan szabadsággal szerette az életet: vidámsága többször is kiváltotta fivérünk rosszallását. Szüleink halála után a vagyon tulajdonosa és hagyományok szerinti parancsolója Aldemar lett, mely sok tekintetben változást hozott az életünkbe. Jogot formált arra, hogy kijelölje számunkra életünk párját, és Eila ezt nem volt hajlandó megvárni. Még számomra is homályos, hogyan… és miért… de már azelőtt szerelembe esett egy Salboux nevű muglival, akivel aztán meg is szökött, amint megtudta, hogy bátyánk eljegyzésbe akarja kényszeríteni.

Harry meglepetten pislogott párat. Igen, gondolta, ez a fajta középkori gondolkodás nem állhatott távol a tradíciókat - és hatalmas kincstári vagyonokat - ápolgató varázslócsaládok körétől. Szinte azonnal eszébe ötlött Draco elejtett megjegyzése a vérvonalról, a varázserőről…

- Több, mint két évre nyoma veszett, Aldemar pedig tajtékzott a dühtől. Meggyalázottnak érezte a régi, családi vért, amikor a tudomására jutott, hogy húga mugli férfival menekült el. Neki akkor még nem volt gyermeke, és attól félt, hogy Eila meggondolatlansága miatt a család összes vagyona kikerül a varázslók irányítása alól, elvesztve ezzel minden tekintélyt Németföldön.

- Mindig csak ez a tekintély… - csóválta meg a fejét Harry, ahogy halkan megjegyezte. Sirius ezúttal rákacsintott, egyetértése jeléül.

- Tudtam, hogy keresteti - folytatta Larichs. - Engem is emberei közé állított, és hónapokon át rettegtem, hogy esetleg megtalálom… vagy Eila felkeres… mert ha rajtam keresztül jutottak volna el hozzá… azt… Sohasem bocsátottam volna meg magamnak.

Elhallgatott, és szomorúan nézte a gyertya lángját. Fiatalos, kellemes arca most szörnyen gondterheltnek tűnt.

- Féltem a hatalmától. Mindenki tartott tőle. Mert Salem öröksége bennünk van… kinézet ellenére is.

Felnézett Harryre.

- Eila két év után bukkant fel újra, Dél-Franciaországban, nem messze a határtól. Kimerült volt… Gyermeket várt. Férjhez ment, legnagyobb rémületemre. Nem volt ideje beavatni a részletekbe, csak egy születendő gyermek titkát bízhatta rám. Nevet változtatott, Amerikába szökött, hogy őseink vidékén, Salem közelében élhessen, de valamiért… nem maradhatott ott… Azt mondta, vissza kellett költöznie… Talán mugli okai lehettek…

- Vízum, gondolom - vonta meg a vállát Harry könnyedén, ám látta, hogy Marie és Tonks kivételével az egész szoba értetlenkedve néz rá.

- Túl bonyolult lenne ezt most elmagyarázni - legyintett Nymphadora.

Larichs biccentett, és folytatta.

- Találkozni akart velem, miután a gyermek megszületett. Azt akarta, közös erővel védjük meg őt bátyánk haragja ellen. Olyan bűbájjal, mely nem csak fényes felfordulás kelt egy irodai szobában, hanem komoly sérüléseket okozhat annak, aki a vérvonalból bántani merészelné.

Harry azt kívánta, bár tisztábban, érthetőbben fogalmazna Rabenstein. Körülményeskedőnek tartotta, ahogy a férfi beszélt, de betudta ezt annak, hogy külföldi volt. Ostoba turisták, gondolta, mert nyomban Patrick jutott eszébe.

- Mint talán sejted, sohasem jutott el hozzám… csupán a halálhíre. Azt hittük… mindhárman meghaltak… Eila, a hitvese… és a gyermek. Mindenki ezt látszott igyekezett megerősíteni.

- És… mi történt azután? - kérdezte Harry, ám ahogy oldalra fordította a fejét, látta, hogy Marie eléggé elkeseredve hallgatja a történetet. Igyekezett hát egy kissé udvariasabb hangot megütni. - Miért nem… miért nem fordult ellene? Legyőzhette volna… ebben biztos vagyok.

Larichs fáradtan elmosolyodott.

- A bátorság erény… ezt senki sem vitatja… főleg, aki olyan szerencsés lehet, hogy ismerhet téged.

Sóhajtott, majd folytatta.

- Mindig is az volt a sejtésem, hogy Aldemarnak benne volt a keze Eila balesetében. De sose volt elég bizonyítékom ehhez… se bátorságom, hogy eleget keressek. És… - tette hozzá - akinek egy olyan bűnös dolog, mint testvérgyilkosság, sem okoz lelkiismeret-furdalásokat, annak nem eshet nehezére végeznie öccsével sem.

- Vagyis gyáva voltál… - jegyezte meg Harry magában.

- Tudom, mire gondolsz, és jogod van emiatt elítélni. De ez már sajnos nem változtat semmin… nem tudja meg nem történtté tenni a balesetet, nem hozza vissza Eilát… Viszont most megmentheti az unokahúgomat - mosolygott rá Marie-ra.

A lány viszonozta ezt, majd felült, térdelve odamászott a férfihez, és megölelte.

Harryt keserédes érzések öntötték el az imént feltárulkozó titkok hallatán. Nem tudta, miként lenne képes megbízni a férfiban, befogadni őt Marie családjába - melynek egyedüli tagjának magát tartotta… Egy pillanatra gondolkodóba esett, vajon minden, Marie-t érintő kérdésben ezúttal hozzá kell-e előzetesen fordulnia, ha már így alakultak a családi szálak…

Ahogy azonban elnézte őket, meghitt ölelkezésüket, tudta, hogy ezt a köteléket már nem vághatja el közöttük.

***

- Gondolom, aztán jól össze is haverkodtatok, úgy családi alapon - jegyezte meg Harry kicsivel később, szarkasztikusan, ahogy Siriusra villantott egy elégedetlenkedő pillantást.

- Több komolyságot, fiam - figyelmeztette a férfi, felvonva a szemöldökét. - Ez most nagyon fontos.

- Gondoskodnunk kell arról, hogy a bátyám ne bukkanjon Marie nyomára - értett egyet Larichs, angyali arcán pedig az aggodalom árnya suhant át.

- Emiatt egy cseppet sem kell aggódnunk - léptek oda a francia aurorok a lány ágyának támlájához.

- Mi már korábban is védelmet biztosítottunk számára. Ezúttal is számíthat ránk - érintette meg Marie vállát Gilles. A lány pajkosan felnézett rá, majd elkuncogta magát, amikor Jules rákacsintott. Látta azonban, hogy nagybátyja szemeiben ki nem mondott kétségek, kérdések gyülekeznek.

- Bízhatsz bennük. Ők a legjobbak.

- A fontos most az, hogy nem érintkezhetsz egyikőjükkel sem - vette át a szót Sirius.

Ám mielőtt még folytathatta volna, Harry felháborodva adott hangot tiltakozásának.

- Még velem sem?!

Sirius arca egy pillanatra megmerevedett, majd meglehetősen obszcén vigyor kúszott ajkaira. Harry ennek láttán úgy érezte, nem biztos, hogy hallani akarja gondolatait, ezért inkább újra meghúzta magát.

- Tehát ahogy mondtam - folytatta Sirius -, egy jó időre el kell tüntetnünk őt, vagy legalábbis addig, míg a bátyád érdeklődése alábbhagy…

- Na és az hogy fog menni? Már egyáltalán: hogy viszitek ki Marie-t a kórházból? Biztos vagyok benne, hogy Aldemar már az összes létező emberével az épületet figyeli.

- Könnyen, Harry. A bátyám az incidens óta vizsgálati fogságban van, és nem érintkezhetett a külvilággal… még velem sem - felelte Larichs.

- Mindenki éli a maga kis életét, ahogy eddig, és senki se fogja keresni Marie-t - tette hozzá Tonks.

- És honnan fogjuk tudni, hogy nem állt át a rosszfiúkhoz? - biccentett Harry Rabenstein felé.

A férfi őszinte csodálkozással nézett rá, mintha világéletében olyan szelíd lett volna, mint egy ma született bárány.

- Eddig reménykedni se mertem abban, hogy az unokahúgom túlélte a merényletet. Most, hogy megbizonyosodtam felőle, semmi sem csábíthat többé a rossz útra - érintette meg a lány arcát meghitten.

- Hát most ezen nagyon meghatódtam - jelentette ki Harry hűvösen.

Larichsot, úgy tűnt, némileg meglepte a fiú udvariatlan modora, így először óvatosan a lányra pillantott, majd finoman megkérdezte.

- Te mindenkivel szemben ilyen rosszindulatú vagy?

Harry felvonta a szemöldökét.

- A helyemben maga se szívesen kerülne kebelbarátságba senkivel, aki egykor feketemágiával foglalkozott…

Larichs gyöngéden elmosolyodott, ám Sirius ekkor megérintette a vállát.

- Ideje indulni…

- Igen, azt hiszem… - felelte a szőke sóhajtva.

A vállára kanyarította talárját, és feltette a fejére annak sötét csuklyáját. Megcsókolta unokahúga homlokát, majd hagyta, hogy az aurorok kikísérjék.

- Itt a pálcád, szemtelen kölyök - hajította oda Harrynek a legendás varázspálcát Sirius.

- Hát mindvégig nálad volt? - kérdezte a fiú csodálkozva, és kissé szemrehányóan.

- Talán adtam volna oda neked, hogy itt mindenkire átkot küldj, amikor belépsz? - kérdezett vissza Sirius a válla felett, ahogy ő is megindult az ajtó felé.

- Vá-Várj! Hová mész?

- Őrt állok odakinn…

Harry meglepetten pislogott, ahogy teljesen egyedül maradtak a lánnyal. Marie kacérkodva átkarolta a nyakát, és adott egy csókot az arcára. Harry, ahogy rájött, mire megy ki a játék, elvigyorodott, És miközben viszonozta a csókot, sóhajtva megjegyezte:

- Mocskos kerítő…

***

Hermione aggódva töltött magának a kancsóban megjelenő, friss tejből, miközben egyre jobban összeszoruló szívvel nézte Harryt: a fiú idegesen bajlódott a szemét fedő kötéssel. Megpróbált olyan pontot keresni, ahol az anyag lazább volt: hogy aládughassa az ujját, és megvakarhassa viszkető pontjait. A Szent Mungó gyógyítói azonban túl jó munkát végeztek.

- Ne csináld már - szólt rá végül ingerülten a lány. - Még a végén beviszel alá valami koszt.

- Hermione, VISZKET! - mordult rá Harry. - Már amikor átkötötték, akkor se engedték, hogy megvakarjam. Tudod, hogy szenvedek azóta?

- Biztos csak egy hajszál csiklandoz…

Mielőtt azonban a fiú leteremthette volna őt, a szomszédos asztalnál ismét felcsattant a Mardekár ügyeletes hangadójának gúnyos kacagása.

- Mióta lett pápaszemes Potterből pávaszemes Potter? Ezentúl ilyen fejkendővel fogsz rohangálni, te kalóz?

Harry a szabadon lévő szemét a mennyezetre emelte, és unottan sóhajtott egyet.

- A találékonyságuk újra és újra meglep - morogta Ron csodálkozva, aki velük szemben ült. - Malfoy nemzeti hős lett, míg odavoltál.

- Ne is törődj vele… - tette hozzá Hermione.

- Nem is akarok. Félek, belefojtanám Dracót ebbe a tál kásába.

- És mondd… mit mondtak a gyógyítók? - dőlt előre Ron, kicsit kínosabb ábrázattal. - Meggyógyul? Mikor veheted le?

- Csak Madame Pomfrey veheti le, ezt az utasítást kaptam. Ha nem történik semmi, két nap múlva mehetek hozzá.

- „Ha nem történik semmi?” - ismételte Ron kissé ijedten.

- Hát… ha nem kezd el váratlanul vérezni, vagy valami egyéb trutymót árasztani…

Mindkét barátja fintorogva fordult el.

- Harry, eszünk! - kérte Hermione.

Ron látványosan megborzongott, majd viccelődve folytatta.

- Még a végén Mordont játszhatod idén Halloweenkor. Sose felejtem el, milyen brutális műszeme van… Tényleg, Harry, biztos, hogy a sajátodat kaptad vissza? - kérdezte kuncogva.

Barátja már nem találta annyira szórakoztatónak a bizarr kérdést, és láthatóan Hermione sem, ugyanis vetett kedvese felé egy meglehetősen szigorú pillantást - olyat, mint amelyben eddig csak annak ikerbátyjait részesítette, ha valami csintalan dolgot tettek.

Harry szabad szeme a kásástálkára vándorolt, és miközben Hermione sziszegve vitatkozni kezdett Ronnal, óvatosan megtapogatta a kötést a fején. Még bele sem gondolt: vajon marad valami nyoma annak, ami történt? Egy seb egy arcon bőven elég, gondolta. Legendás, villám alakú sebhelyét is állandóan bámulták, annak ellenére, hogy mindig próbálta elrejteni a hajszálai alatt. Ha most egy látványos heg is felkerült az orcájára, a szeme alá, csak mert Draco ilyen alattomos volt…

Egy kisebb csattanásra mind összerezzentek, a hátuk mögött ülő mardekárosok pedig hangosan felnevettek: a Hollóhát asztalánál valaki leborított egy kancsó tejet, mely összekente vagy öt lány szoknyáját. Nyavalygásuk, McGalagony professzor pontlevonása és veszekedése, valamint a többiek pusmogása dongószerű zajként zúgott Harry agyában, ezért inkább letette a kanalát, a vállára kanyarította a táskáját, és szó nélkül felállt az asztaltól.

- Vá-várj, Hevvi, hova mész? - kérdezte Ron, egy fél pirítóssal a szájában.

- Maradjatok csak… csak kiszellőztetem a fejem…

- A szemlyukadon keresztül? - kérdezte Crak fennhangon, mire Millicent Bullstrode malacszerű röfögésben tört ki.

Harry unottan végigmérte őket, majd sóhajtva kiment az előcsarnokba.

A kastély ajtajának két szárnya nyitva állt, bár szinte senki sem tartózkodott odakinn: mindenki igyekezett az órák előtt jól megreggelizni, hogy teli gyomorral kezdhesse a napot. Csak néhányan álldogáltak odakinn, Frics úr felügyelete alatt, aki morcosan sepregette a fákról lehulló, megbarnult faleveleket. Harry kilépett hozzájuk, és az ő talárját is ugyanúgy nyaldosni kezdte a szél, mint az övékét. A legtöbben figyelemre se méltatták, Frics azonban vicsorogva adta a tudtára, hogy jobban tenné, ha inkább máshol lopná a napot. Majd fogta és halkan morogva odébb állt, hogy még csak meg se hallja a diákok halk, és számára idegesítő beszélgetését.

A szél egy viszonylag ép, sárga színű levelet fújt Harry mellkasának, melynek óvatosan megfogta a szárát, és letörten nézegette.

- Nahát, szinte mesekönyvbe illő… - jegyezte meg valaki mögötte.

A hang hallatán Harry megpördült, és nyomban előkapta a pálcáját. Mielőtt a szőke egy rezzenésnyit mozdulhatott volna, a torkának szegezte a fegyvert. A mardekáros a kastély kőfaláig hátrált, hogy ne fúródjon olyan mélyen bőrébe a pálca vége, de egy ponton túl nem volt hova lépnie többé.

- Malfoy - sziszegte Harry undorodva.

- Ha nem lenne ízléstelen, most azt mondanám, villámokat szórnak a szemeid.

A torkának feszülő pálca azonban beléje fojtotta a hasonló, goromba megjegyzéseket.

- Látom, akkor te vagy itt ez a kreatív mókamester, akinek a sok új becenevemet köszönhetem.

- Próbálkozik az ember…

- … hogy újra visszakerüljön a köreibe, ugye? - fejezte be helyette Harry. - Hogy te mekkora egy patkány vagy… Jobb, ha tudod, hogy ha bármi baja is lesz a szememnek, a saját seprűddel foglak kibelezni.

Draco hamuszín szemei megrebbentek ugyan, de nem úgy tűnt, mintha a fenyegetés hatására félelem költözött volna lényébe.

- Egy köszönöm azért kiférhetett volna a szádon.

- Még én mondjak neked köszönetet? Jó, ha normálisan látni fogok! - mordult rá Harry, újra éledő dühvel.

- Kijuttattalak az iskolából, mikor a legtöbben ellened vészesen fordultak. Még a szöszkével is találkozhattál… A legkevesebb, hogy elismered: jól csináltam.

- Na nehogy már még büszke is legyek rád. Ahhoz kell még futnod egy-két kört.

- És most mi lesz, Harry Potter? Itt helyben megölsz? Vagy kiszúrod a szemem ezzel a vacakkal? A muglik így szokták, nem? „Szemet szemért”…

Egy vékonyka sikkantás volt az, amire mindketten felfigyeltek, majd egy fekete köpenyes, kicsiny test ugrott Harry karjára.

- Ne öld meg! - sipította a kislány, ahogy Harrybe csimpaszkodott, aki úgy megingott a hirtelen támadástól, hogy eldőlt az ifjú mardekáros növendékkel. Belehuppantak egy nagy halom összesepert falevélbe, melynek láttán Frics nyomban szentségelni kezdett a távolból.

- Merlinre…! Mi-a…! Olivia! - nyögte a fiú.

Draco először pirult arccal szemlélte, ahogy bekötött fejű riválisa kábán és kissé tehetetlenül kalimpál, valamint, ahogy a másodikos lány ügyetlenül ráesik a hasára. Ám amikor Olivia talárját fellebbentette a szél, és kivillantak vékonyka lábai, nyelt egyet, és elkapta a tekintetét.

A lányka szégyenkezve ült fel, és szedte rendbe magát.

- Neh… ne öld meg… - motyogta zavartan.

- Mit settenkedsz itt utánunk, ha? - követelte Harry. - Menj a dolgodra!

- Vigyázz a szádra! Így nem beszélsz egy mardekáros lánnyal sem! - csattant fel Draco váratlanul, ám szinte paprikavörössé vált egyébként sápadt fényű bőre.

Idegesen felsegítette a lánykát, aki halkan elrebegett egy köszönömöt, és szégyenkezve meredt a földön szétterülő falevelekre. Majd vetett egy dühös pillantást Harryre, aki hunyorogva és gúnyosan nézett fel rá, még mindig a levelek közül. Felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott, melynek láttán Draco keze ökölbe szorult; sarkon fordult, és szó nélkül visszamasírozott a kastélyba.

Olivia egy ideig tanácstalanul pislogott hol egyikre, hol a másik után, ám végül zavartan mégis Draco felé kezdett araszolni, ám mintha félt volna ott hagyni Harryt.

- Eredj - legyintett az sóhajtva, mire a lány futásnak eredt, az imént elviharzó szőke után.

Harry feltápászkodott, és mivel látta, hogy Frics vészesen közeledik, a seprűjét lóbálva, úgy érezte, talán jobb lenne odabenn menedéket keresni előle.