Unottan kapargatva félelmetes, villám alakú sebét, Harry felpockolt fejjel hasának közepét figyelte: a köldökét, ahogy ráesik a hold fénye.
Remegett a szeme az álmosságtól, mégis minden idegszála azzal a szörnyen zavaró hanggal küszködött, mely az ablaka felől jött. Az erkélyajtó felett, egy kampóra erősítve egy bájos kis szélcsengő himbálózott; az erkély függönye pedig, ahogy a friss szellőben lengedezett, újra és újra megcsörrentette a lelógó, fém kis hengereket. Az őrjítő trillázás az agyára ment, és már kínjában a párnájából tépkedte a tollat. Előző éjszaka, mikor először ébredt fel a csilingelésre, előhúzta pálcáját, ám épp, amikor suhintani próbált, felriadt kedvese, és sikoltozva ugrott ki az ágyból: azt hitte, Harry őt akarja megátkozni. Mikor kiderült, hogy csupán kedvenc szélcsengőjét szerette volna lebombázni a helyéről, nagyon megharagudott, és átment aludni az egyik vendégszobába.
Harry nem értékelte a hisztizést, főként, hogy a szoba túlnyomórészt Marie ízlése szerint volt berendezve. A lány nem örült, ha bűbájokat gyakorolt, nem kedvelte, ha bájitalokat főztek Ronnal (hogy mérsékeljék a nyárra kiadott házi feladatok számát); sőt, úgy tűnt, még szüleinek mozgó-integető fényképét sem szívleli annyira. Mindezeket figyelembe véve Harry nagyon úgy érezte, hogy megérett az idő egy kiadós veszekedésre.
Mivel azonban a szélcsengő ezen éjjel is ott csüngött az ablakban, ébrenlétre késztetve őt, újra szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ismét alulmaradt a civakodásban.
Nem volt elég, hogy Perselus és Lamerin vitája óta olyan fagyos volt a légkör a házban, mint egy hűtőládában, még neki is össze kellett vesznie azzal a lánnyal, akit elvileg annyira szeret. Marie azonban elhúzódva és felöltözve aludt mellette, megtagadva minden gyöngédséget és kedvességet.
A csengettyű minden egyes csörrenésekor mélyebbre fúródtak Harry körmei tenyerének finom húsába. Meddig kell még tűrnie…
- IMMOBILUS! - üvöltötte végül, amire a lány holtsápadtan riadt fel.
- Mit művelsz? - kérdezte zilálva.
Harry a dühtől reszketve mászott ki az ágyból.
- Elegem van abból a csengőből!
Marie bosszúsan sóhajtott.
- Ugyan, ne légy gyerekes - fordult el keserűen.
- Miért nem bírsz egyszer úgy viselkedni, ahogy én kérem?! - folytatta a kiabálást Harry.
A szomszéd szobában valaki felmordult: látszólag másokat is megrémisztett a két fiatal veszekedése.
- Nem értem, mi a bajod velem! Amióta megmenekültünk a bálról, ilyen furcsa vagy! Szégyenbe hoztalak talán? - kelt fel a lány. - Vagy szerinted is csak egy korcs kis kvibli vagyok, akit mutogatni nem jó, de du-…
- Hülyeségeket beszélsz! - túrt ingerülten a hajába Harry.
- IGEN?! Hát akkor ba-…! - káromkodott volna a lány egy eléggé csúnyát, de Harry megragadta a karját. Marie hátrahőkölt, mert azt hitte, esetleg meg akarja ütni.
- Te nem hallottad, amit én! - sziszegte a fiú. - Beszéltek rólad!
- Miről… hadov-…
- Larichs von Rabenstein! Üzletelni akart veled! - markolta meg a vállait Harry. Egészen közel hajolt, az orruk majdnem összeért.
- Üzletel-ni…?
- Beszélt rólad… ki akarta csikarni Piton professzorból, ki vagy, és hol találhat meg…!
- Mit-mit akar tőlem? - hátrált Marie elborzadva.
- Nem tudom! - mondta Harry egyre halkabban. - De akármilyenek is a szándékai, nem hagyhatjuk, hogy a nyomodra leljen! Meg kell értened…
- D-dumbledore professzor tud erről? - pillantott fel riadtan a lány.
Párja egy kicsit tétovázott.
- Nem, de…
- Ó, Harry!
- Nem, mert nem sikerült neki elmondanom! - szakította félbe az. - De tudja Draco, tudja Piton professzor… és most már tudod te is. És e szerint kell cselekednünk!
Marie azonban nem tudott megnyugodni.
- Mi lesz most velem? - kérdezte könnyes szemekkel. - Vissza… - nyelt egyet - vissza kell mennem Franciaországba?
- Remélem, nem… - ölelte magához Harry. - De kerülni akarok mindenféle feltűnést… Azt akarom, hogy senki se sejtse, hol laksz… kivel laksz… hogy teljes védettségben légy, amíg én Roxfortban lakok… Nem akarom, hogy bármi is felhívja Rabenstein figyelmét arra, hogy itt laksz… - pillantott szigorúan a megdermesztett csengettyűre. - Minden alkalommal, amikor megcsörrent, az volt az érzésem, hogy egyre közelebb csalogat valakit… odakinn…
A lány is megfordult, kínlódva, és megtörölte az arcát.
- Leveszem… - mondta, ahogy mechanikus mozdulatokkal leakasztotta a szélcsengőt.
Nyúlt a többi, apró kis díszhez, amit ő tett ki az éjjeliszekrényre, de Harry megfogta a csuklóját.
- Nem kell, hogy mindenedet elpakold…
A két, különleges szempár találkozott a hold halovány fényében.
- Gyere ide… - húzta közel magához. - Amíg itt vagyok, senki sem bánthat… Utána pedig… gondoskodni fogok arról, hogy biztonságban legyél…
Miközben hosszú, világos haját fésülte, Rowena azon töprengett, miként osonhatott ki kedvese a szobából úgy, hogy azt ő ne vegye észre.
Akármilyen óvatosan is mozgott Perselus, mindig felébredt halk szöszmötölésére, ahogy öltözött.
A nő felvonta a szemöldökét.
Hoppanált volna a szobából? Mi az oka e settenkedésnek?
Gyanakvó arccal lépett ki a folyosóra, ami teljesen üres és csendes volt. A gyerekek még aludtak. Akkor meg mire készül?
A remény azonban, hogy ezúttal nem neki kell reggelit készítenie, szertefoszlott, mikor megpillantotta a konyhát, és mindent a helyén talált. Kedvesére is rálelt, azonban: a férfi az asztalra borulva szuszogott.
- Sírsz, édesem? - kérdezte összeszoruló szívvel.
Perselus felemelte a fejét, és látszódott, hogy pulóvere ujjának mintája rózsaszín lenyomatot hagyott arcán.
- Nem, de sírhatnékom van - felelte.
- Mi történt? - simogatta meg a fejét a nő, majd megcsókolta a haját.
Piton csak felmutatott egy borítékot. Fiának neve állt az elején, és a minisztérium díszes pecsétje volt a hátulján.
- Hát megérkezett…?
- Mikor megláttam a baglyot az ablakpárkányon, azt hittem, leszúrom magam a pálcámmal…
- Jaj, kedvesem…
- Bármi áll benne, szörnyű lesz… - folytatta Perselus gyötrelmes hangon. Arca olyan nyomott volt, mint aki foghúzásról jött. - Nem akarom, hogy csalódjon, és azt sem, hogy…
- … veszélyben legyen az élete.
- Miért nem érti ezt meg? - dörzsölte meg szemeit a professzor.
Odafenn, a lépcsőfordulóban Lamerin titokban hallgatta beszélgetésüket. Nagy kék szemei remegtek; hunyorogva leskelődött a korlát rúdjai között, de nem látta a két felnőttet, csak az asztal felét, és kezeiket.
Ám iszonyatosat ugrott, és rémülten rezzent össze, mikor tíz virgonc ujj megcsiklandozta a derekát.
- Mi a k-…?! - fordult meg, hevesen dobogó szívvel.
- Helló - köszönt rá Harry, vigyorogva.
- Te nem vagy normális… Mi van veled, megint volt egy jó éjszakád?
Harry megcsóválta a fejét, és ciccegve leballagott a lépcsőn. Lamerin egykedvűen követte.
A két professzor felkapta a fejét érkezésükre. Perselus gyorsan letette a levelet, nehogy fia azt higgye, hogy el akarta dugni előle.
A két kölyök halkan köszönt, noha Harry dúdolgatva araszolt a hűtőhöz. Kinyitotta az ajtaját, és élvezte a belülről kiáramló hűvös levegőt. Végül kivette a tejet, és összeszedett minden finomságot egy kukoricapelyhes reggelihez.
- Mijazalevél’? - kérdezte teli szájjal, hogy oldja a feszültséget, amit szörnyen utált. Minden idegszála gyűlölte, ha az emberek körülötte levegőnek nézték egymást. - Kinek jött?
- Neked, édesem - tolta Rowena Lamerin elé, majd megsimogatta a hátát.
A fiú hálásan, némi bűntudattal a szemeiben pislogott, majd elkezdte kibontani.
- Apasági kereset? - kérdezte Sirius viccelődve, ahogy megérkezett az étkezőbe. Lamerin válla felett belepillantott a levélbe.
Perselus azonban nem értékelte a humort: fanyar képet vágott még a gondolatra is.
- Felvettek? - kérdezte Harry.
Lamerin arcán nem látszódott különösebb lelkesedés, ahogy tekintete a sorokon cikázott. Vagy nem akarja, hogy apjával újra összekapjon az értesítés miatt, vagy rossz hír áll a levélben, állapította meg Harry.
- Fel - mondta végül Lamerin, és gyorsan felpillantott.
Perselus kezei, amolyan öregemberesen megremegtek, nyelt egy nagyot és lehajtotta a fejét. Csúnya, sápadt színt öltött, ahogy halkan gratulált. Felállt az asztaltól, és átsétált a nappaliba. Mindenki követte a tekintetével, ahogy leült a kanapéra, és gondterhelten megdörzsöli az arcát.
- Ügyes vagy - jegyezte meg Sirius, és ő is leült enni. - Mikor kezdődik a kiképzés?
- Azt írják… szeptember első hetében.
- Kíváncsi vagyok, az ikreknek sikerült-e… - motyogta Harry.
Lamerin gondolatai azonban még nem kalandoztak el ilyen messzire. Izzadt a tenyere, és hol a sárga pergamenre, hol letört apjára pillantott.
- Hol van már ez a bolond nő? - nézett a faliórára Sirius. - Elaludt? Hitetetlen, hogy először megyek dolgozni, és akkor is késve kell érkeznem… - bosszankodott.
- Jövök-jövök! - hallatszott fentről a kapkodó Nymphadora hangja. - Ne haragudj! - kent meg gyorsan egy pirítóst, és a hóna alá csapta a táskáját.
Egy szelet kenyérrel a szájában, egy másikkal pedig a kezében már nyúlt is az ajtó gombjáért.
- Mevetünk’!
A két auror sietősen távozott.
- Biztos, hogy akarjuk mi ezt a régi Tonksot? - kérdezte Ron kissé csodálkozva.
Harry vidáman pislogva konstatálta, hogy két legjobb barátja is lejött reggelizni.
- Persze - ült le Hermione Lamerin mellé.
- Pedig korábban te is elég furán néztél rá…
- Az régen volt…
Harry és Lamerin összepillantott, és Harry vigyorogni kezdett.
- Jó reggelt - köszönt Marie is. Megpuszilta kedvese arcát, és betett két szelet kenyeret a pirítóba.
Reggeli után a lány letelepedett Piton mellé a nappaliba, és Harry elsős, mágiatörténettel foglalkozó tankönyvét kezdte olvasgatni. Ron és Hermione is átültek hozzájuk, és mind a lány, mint a professzor csodálkozással állapította meg, mekkora hévvel veti bele magát Ron a nyári házi feladatokba. Hermione egy nagy rúnatan könyvet ölelgetve figyelte a sebesen járó penna végét. Ron a földön ült, és a dohányzóasztal lapján jegyzetelt.
- Mit csinálsz?
- Külön házi feladatot átváltozástanra - felelte a fiú, fel sem pillantva.
- Hogyhogy? Már megint csináltál valamit, amivel felbosszantottad McGalagony professzort? Nem is emlékszem, ho-…
- Csak akkor kaphatok külön házit, ha galibát okozok, Hermione? - vetett rá Ron egy kissé sértődött pillantást.
Mindketten lopva Piton felé sandítottak, aki értette a célzást: neki régen szokása volt csak úgy dobálózni az extra házi feladatokkal, bármilyen apró ürüggyel. A férfi nyögve sóhajtott, és inkább csatlakozott Harryhez, aki egy csésze forró kávét szagolgatott.
Lamerin még mindig az asztalnál ült, és gyanakodva felpillantott irataiból: épp az értesítőhöz mellékelt adatlapokat töltögette. Apja letörten ácsorgott csészéje fölött. A fiú néha megérezte magán tekintetét, és ilyenkor felnézett rá; ám apja ekkor mindig elkapta a szemeit.
Harry, aki egy ideig figyelte az idegtépő némajátékot, megunta a látványos szempárbajt, és letette a csészéjét.
- Lamerin - mondta váratlanul, amivel mindkettejüket megijesztette. A professzor majdnem elejtette a csészealátétet. - Nem tanítanád meg nekem azt a kötöző bűbájt, amiről Remus mesélt? Azt, amit a parkban használtál…
A fiú szemei jeges tengerként meredtek apjára.
- Hát már nála is bepróbálkoztál? - bújt meg a kérdés arckifejezésében.
- Az rémesen egyszerű - tett olyan mozdulatot Hermione, mint akinek már rég a kisujjában van a bűbáj. - Csak fogod a pálcádat, és…
- Én Lamerint kérdeztem - fordult feléje Harry, felvonva a szemöldökét, majd újra az ifjú Pitonra sandított.
- Nem értem, miért kellek én, mikor Herm-…
- Remek - tetette a lelkesedést Harry, megragadva Lamerin karját, aki még mindig gyanakodva méregette apját.
- Hova… mentek? - kérdezte Perselus, olyan ártatlan arccal, aminek látványa szinte ijesztő volt.
- Hát fel - vonta meg a vállait Harry úgy, mintha kettesben bűbájokat tanulni legalább olyan természetes lenne, mint levegőt venni.
Pitonnak azonban minden idegszála riadót fújt.
- Semmi ok az aggodalomra, professzor - jegyezte meg Harry csipkelődve. - Nem eszem meg őt odafenn…
Hermione szintén nem találta viccesnek, ahogy a két fiú eltűnt az emeleten. Egy ideig némán nézte a lépcsőt, mintha tekintetével átfúrhatná a mennyezetet. Végül Ronhoz fordult.
- Mindig így viselkedik? - kérdezte.
- Kicsoda?
- Hát Harry.
- De hát… hogyan?
- Ilyen… félreérthetően… - jött zavarba a lány.
Ron megcsóválta a fejét.
- Szabad bejárásod van a fiúk hálószobájába, láthatod, hogy viselkedik… - jegyezte meg, folytatva a körmölést. - Egyébként… mégis kivel viselkedne így?
Pár másodpercre néma csendbe borult a nappali, majd feleszmélt. Megrovón felpillantott.
- Na de Hermione!
Megrázta a fejét, és elvigyorodott a feltételezésre.
- És te nem is aggódsz? - fordult kedvese Marie-hoz.
- Amíg nem lánnyal csal meg, nem - felelte az, hideg nyugalommal.
- Tulajdonképpen miről beszéltek? - tett le nekik egy tál sajtos rágcsálnivalót Rowena, aki nem igazán értette a hiányos beszélgetést, viszont párjának fakó színéből ítélve meglehetősen pikáns dolgokról lehetett szó.
A gyerekek nem válaszoltak, inkább csak mosolyogva hümmögtek, kerülve a pillantását.
Harry becsukta maga mögött a szoba ajtaját, és elszántan Lamerinre pillantott.
- Mire volt ez jó? - kérdezte az türelmetlenül. - Nézd, nekem dolgom van… még vissza kell küldenem azokat a…
- Fogd be.
- Mi az, hogy fogjam be? Idefigyelj, nem kell színlelned, és az átlátszó dumát is félreteheted! Tudom, hogy miért vagy itt!
- Igen? Na halljam.
- Apa bízott meg, hogy lebeszélj erről az egészről! Ne is tagadd!
- Hát nem igazán, de akár még erre is sort keríthetünk…
Lamerin szinte ösztönösen tiltakozásra nyitotta a száját, végül mégsem szólalt meg. Csodálkozó, mégis gyanakvó fintort vágott.
- Akkor meg mi ez az egész? Le merném fogadni, hogy már rég tudod azt a bűbájt…
- Nagyon ügyes. Haladunk - vigyorodott el Harry. - Rátérhetnék végre? - vált mégis komollyá a hangja.
A két, átható szempár elszántan meredt egymásra.
- Meg akarlak kérni arra, hogy vigyázz Marie-ra, ha már én nem leszek itt.
- Ezt most úgy mondtad, mint aki halni készül… - jegyezte meg Lamerin.
- Miért engem kérsz? - fakadt ki Lamerin is, elvesztve türelmét.
- Mert bízom a képességeidben! És mert tudom, hogy akármennyire bolond is vagy, legtöbbször hamarabb meglátod a dolgok lényegét, mint a felnőttek legtöbbje! Bár… - vonta fel a szemöldökét - mostanában mintha valami leárnyékolná az elmédet…
Lamerin nem volt biztos abban, hogy hallani akarja a folytatást.
- Még én sem tudnám meggyőzni az apádat, hogy amire vállalkozni akarsz, az helyes és veszélytelen… Mindketten ugyanúgy tudjátok, hogy teljesen mindegy, aurornak mész-e, vagy VBK-snak, ugyanúgy végezhetnek veled… Hány és hány auror meghalt már a halálfalók miatt! Nézd meg a szüleimet! Nincs különbség! Én csak a tehetségedet sajnálom, mert egy ilyen aggyal - bökte meg a fiú fejét mutatóujjával - nem itt lenne a helyed. Attól, hogy az ikreknek felkínálkozott ez a lehetőség, te nyugodtan léphettél volna feljebb. És gondolom, az is világos számodra, hogy a fiúk se itt tartanának, ha csak feleannyit tanultak volna, mint mondjuk Ron…
Itt abbahagyta, mert Lamerin elfordította a fejét.
- Bízom benned, és ezért kérlek - folytatta kissé halkabban. - Csak tartsd rajta a szemed… Amíg sikerül megoldanom a védelmét…
- Megoldani…?
- Írni fogok a két franciának - biccentett Harry.
- Azoknak, akik karácsonykor itt voltak?
- Az egész kezd kicsúszni a kezeim közül - fordult el barátja, és idegesen beletúrt a hajába. - Eddig csak amiatt kellett aggódnom, hogy esetleg miattam akarják megkörnyékezni… most meg…
- Most mi? - hüledezett Lamerin. - Lemaradtam valamiről?
Harry újra feléje fordult. A hátulról, az erkély felől érkező napsugarak szinte elhomályosították a körvonalait.
- Még a bál után történt. A labirintust követően… A szőke Rabenstein azt mondta, kell neki Marie… Látni akarja, beszélnie kell vele…
Lamerin tétován tapogatózott kezeivel, és sután ugyan, de sikerült leülnie a fotelbe.
- Nyugtass meg, hogy ezt nem csak én tudom - nyögte.
- Utálom, amikor ezt mondod… - jegyezte meg Harry egykedvűen. - Tudja Draco is…
- Remek - fintorgott halkan Lamerin.
- És az apád is.
- Hogyan? Apa is? Akkor mégsem lehet akkora a baj…
- Igen, de nem sikerült elmondanunk Dumbledore-nak! Mikor végre rátérhettünk volna, elsietett! És tartok tőle, hogy ebből még baj lehet…
- Hát ez nagyon is lehetséges! - erősítette meg gyanúját Lamerin. Apjához egészen hasonló, fegyelmező hangon beszélt. - Mindenképpen meg kell mondanod Dumbledore professzornak!
- El fogom mondani neki, amint alkalmam nyílik rá! De addig… szükségem van a segítségedre!
- Persze! - bólogatott Lamerin, most már teljes egyetértéssel. - Megteszek mindent, ami tőlem telik!
- Szívesen megnézném ezt a prefektusi fürdőt - sóhajtotta Marie hirtelen.
Ron és Hermione felpillantottak könyveikből, Rowena keze pedig megáll a levegőben: épp egy szem sózott mogyoróért nyúlt.
- Hogyhogy?
- Csak… romantikus hely lehet, ha Griffendél Godrik ott vallott szerelmet Hollóhátas Hedvignek…
- Tényleg ezt tette? - kérdezte Ron fanyalogva.
- Hát nem emlékszel? Vettük mágiatörténetből… Még elsőben, amikor…
- Tudod, hogy sohasem figyelünk oda mágiatörténeten.
- Öreg hiba - jegyezte meg Dareling professzor. - Ez például egy szörnyen aranyos történet volt annakidején… - dőlt hátra a fotelon, és keresztbe tette a lábait egymáson.
Perselus tekintete elidőzött egy ideig a nő combjain, majd újra arcára pillantott: várta a mondókáját.
- Mivel prefektusok vagytok, biztos észrevettétek már a fürdőben azt a bugyután bájolgó sellőt a falon…
- Ami azt illeti, igen. Nagyon idegesítő szegény - vallotta be Hermione.
- Azóta ilyen, amióta egyszer, régen fültanúja volt egy szépséges szerelmes vallomásnak… - magyarázta Rowena. - A Roxfort legelső éveiben még nemigen akadtak prefektusok, tekintve, hogy a felvett gyermekek még mind nagyon fiatalok voltak… tizenkettő-tizenhárom évesek talán. Így a tanárok - a négy alapító - látták el az úgymond prefektusi teendőket is. Gondolom, csodálkoztatok már korábban, miért olyan díszes és pompázatos ez a prefektusi fürdő… - mosolyodott el a nő. - Hát ezért…
Ron elhúzta a száját.
- Hogyan is gondolhattam, hogy nekünk, diákoknak akartak vele kedveskedni? - morfondírozott. - Naná, hogy saját pökhendiségük miatt csinálták olyan csillogó-villogóra…
Dareling professzor folytatta, mert látta, hogy Marie-t nagyon érdekli a történet folytatása.
- Egyik alkalommal Griffendél Godrik a medencében üldögélt, és azon töprengett, hogyan hódíthatná meg Hollóhátas Hedvig szívét. Tervezgette, miket fog majd mondani neki, és többször el is próbálta a szövegét. Nem vette azonban észre, hogy Hedvig ott áll mögötte. Ő is éppen fürdeni ment, és így hallotta a szép vallomás minden egyes szavát…
Hermione és Marie meghatódva elmosolyodtak.
- Persze, sem Godrik, sem a sellő nem vette észre Hedviget. Sőt, a sellő azt hitte, Godrik neki vallja meg igaz érzéseit, és azóta viselkedik olyan kábán, mint aki megivott egy bödön szerelmi bájitalt… Mindenesetre azért roppant bájos…
Ron nem igazán szűrte le a történet romantikus tanulságát, és inkább visszafordult a házi feladatához. Perselus, a nap folyamán először, elmosolyodott, még ha csak haloványan is.
- Azóta is elevenen él a hagyomány a hollóhátasok körében… legalábbis élt, mikor én még diák voltam… Hogy éjjel a lányok leszöknek a prefektusi fürdőbe, azt remélve, hogy valami csoda folytán majd meghallják szerelmük hangját…
- De hát ennek mi értelme? - kérdezte Ron fanyalogva. - Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a fiú ott lesz, és épp gyakorol, mint Godrik…
Rowena türelmesen elmosolyodott.
- Amíg Roxfort lányai képesek hinni az ilyen romantikus mesékben, addig szerintem nem kell félteni őket. A lényeg nem az, valóban meghallják-e kedvesük szavát, hanem hogy ápolnak egy ilyen szép tradíciót… Ismerve a kalandjaitokat, azt hittem, élvezitek, ha éjszaka a folyosókon kóborolhattok, és csintalan dolgokat csinálhattok…
Hermione összepillantott kedvesével.
- Ha ez a nő tudná… - vigyorodott el Ron.
Perselus sóhajtva szólalt meg helyettük.
- Szerintem a felét sem tudod annak, amit ezek hárman ez alatt a hat év alatt műveltek…
A két prefektusból egy pillanatra kitört a kacagás, majd visszafordultak könyveikhez, nehogy elárulják legnagyobb titkaikat.
- Ahogy nézem - jegyezte meg Rowena -, te se nagyon…
Ahogy megérkeztek McGalagony professzor levelei, a három roxfortos diák örömmel tapasztalta, hogy csupán két új könyvre van szükségük az új tanévre. Ez főként Ront töltötte el megnyugvással: családjának szegénysége még mindig nyomasztó volt. Most azonban, hogy csak rá és Ginnyre kellett költeniük, Mr. És Mrs. Weasley sora némileg könnyebben ment. Az előző évben hamuvá égett Odú is szépen épülgetett, ami felemésztett ugyan sok tartalékot, de ahogy máskor, idén is sikerült félretenniük az iskolakezdéshez szükséges összeget.
Mindkét Weasley-gyermek nőtt egy keveset, ami új talárokat és vívóruhákat is jelentett. Harry, aki se magától, se az esőtől nem akart tovább nőni, szomorúan állapította meg, hogy Ron már másfél fejjel magasabb nála. Két fekete talárt azért ő is varratott Madame Malkinnal: az előző évben akadt pár alkalom, ami igencsak megtépázta a ruhatárát.
Ott álltak hát, kitárt karokkal, miközben a gombostűk és mérőszalagok körülöttük cikáztak, és próbáltak nem kacagni azon, ahogy Hermione nevettetni próbálta őket. Csúnyán megjárták már, mikor megfeledkeztek magukról: ilyenkor mindig összeszurkálta őket a sok gombostű. Marie is elkísérte őket: azért, mert ő is kapott, álcázásképpen, egy pár boszorkányszerű ruhát. Már amikor belépett az Abszol útra saját, mugli ruháiban, feltűnést keltett. Ő inkább viszolyogva figyelte a magát önállósító ollót, mely rászabta a szoknya anyagát.
Egy pár cafatkupaccal arrébb Fred, George és Lamerin pózolt, szétvetett karokkal. Dagadt a mellük a büszkeségtől, mikor odaadták Madame Malkinnak a VBK-s uniformisaik szabásmintáját. A nő egykettőre odarendelt melléjük három ifjú segítőt, akik azonnal nekiláttak a ruhák elkészítésének. A három lányka láttán a fiúk rögtön feszíteni kezdték mindenüket, amit csak lehetett: mindenáron el akarták kápráztatni őket. Idővel azonban rejtélyesen rózsaszín lett a fejük a nagy erőlködéstől. Mikor Sirius csípősen odaszólt nekik, hogy már ideje lenne újra levegőt venniük, a három szabász-lányka elkuncogta magát. Nevetgélve szaladtak vissza a raktárba, a három fiú pedig nagyon undok pillantást küldött a friss auror felé.
Sirius olyan erősnek és energikusnak tűnt, mint korábban sosem. Ő kísérte el a gyerekeket az Abszol útra, és karba vagy csípőre tett kézzel felügyelte minden mozzanatukat, mint egy igazi testőr. Az emberek kezdtek lassan megbarátkozni a ténnyel, hogy nem szökésben lévő mészáros áll velük szemben, hanem egy megbecsült minisztériumi dolgozó.
A Czikornyai és Patzában aztán csatlakoztak Dareling professzorhoz és Perselushoz, akik épp saját, tanári könyveiket keresték a halmokban álló olvasnivaló közt. Piton az emeletre vivő lépcső mellett guggolt, egyik térdén pedig egy könyvet egyensúlyozott. Épp egy beszorult kötetet próbált kiszabadítani a polcról, de az erőlködés miatt úgy tűnt, nem igazán boldogul. Rowena álmodozó tekintettel bűvölte az egyik falat, melyen romantikus könyvek sorakoztak.
- Ebből aztán sokat tanulhatnak a gyerekek - jegyezte meg Sirius viccelődve, ahogy beterelte a négy fiatalt.
A nő feléjük fordult.
- Ezt már csak szórakozás céljából nézegetem. Az iskolai könyveim már megvannak - mutatta fel a papírdobozt, amibe az eladó becsomagolta a vásárolt árut.
Minél tovább nézte őket Harry, annál jobban erősödött benne az érzés, hogy ők is tulajdonképpen emberek. Korábban elképzelni sem tudta, miként intézhetik roxfortos tanáraik a hétköznapi dolgaikat. A könyvvásárlást, ruháik beszerzését… Erre most itt van ez a két teljesen különböző tanár, és képesek úgy elvegyülni a többi vásárló közt, hogy fel se tűnnek. Igaz, a szülök rájuk-rájuk köszöntek néha, de ezt leszámítva ugyanolyannak tűntek, mint mindenki más…
- Min gondolkozol? - tette a vállára a kezét Sirius.
Harry feleszmélt, és felpillantott rá.
- Hülyeségeken - jegyezte meg mosolyogva.
- Van valami, amit szeretnél az iskolai könyveken kívül? - kérdezte keresztapja lágyan.
- Ezen még nem is gondolkoztam… - döbbent rá Harry. - Mindig csak tankönyveket vettem, amikor itt jártam…
- Akkor nézz körül - simogatta meg a hátát Sirius, és hangja arról árulkodott, hogy akár az egész boltot megvenné keresztfiának, ha az szeretné.
- Kíváncsi vagyok, Ginny hol van - jegyezte meg Hermione, ahogy elnézte a lány könyveinek listáját. - Csodálkozom, hogy nem jött el velünk vásárolni… Vajon idejében kész lesznek így a talárjai?
- Emiatt én nem aggódnék - hümmögött Ron a kviddicses polc előtt. - Biztos megint valamelyik barátnőjénél van, mint tavaly… Segítsek, vagy megtalálod a könyveit?
- Hát ezt megfoghatnád - nyomott a kezébe hat nehéz kötetet Hermione.
Míg ő elmerült a hatodikos tankönyvek keresésében, Marie érdeklődve araszolt a különböző részlegek közt. Talált mindenféle furcsaságot, amivel nem akart közelebbi viszonyba kerülni. A tengerentúli varázslóvilággal foglalkozó könyvek roppant érdekesnek tűntek. Mivel tudta, hogy apja félig francia, félig amerikai állampolgár, anyja pedig teljesen amerikai volt, kíváncsi volt az ottani állapotokra is.
- „Modern kori varázslótudományok az Államokban”… - suttogta, ahogy ujjai a könyvek gerincét simogatták. - „Kviddics amerikai módra”… „Salem: avagy ahol minden elkezdődött”…
Ennél a könyvnél megállt. Mugli történetekből más ismerős volt számára Salem városának neve, de, mint mindenki, ő is azt hitte, hogy az egész csak ostoba kitaláció, semmi más. Most azonban, hogy egy valóban mágikus könyv címében újra találkozott a Salem szóval, kissé meghökkent.
Kiemelte a könyvet a többi közül, és megsimogatta a borítóját. Nem volt a legújabb, hiszen a por már kicsit megtelepedett a tetején. De látszott, hogy nagyon régóta senki sem nyúlt hozzá, és emiatt kiváló állapotban van. A borító fedelén nagy, sejtelmes sárgasággal ragyogó, zöld betűkkel állt Salem neve, alatta pedig az alcím. Megfordította, hogy megnézze az árát.
- Szeretnél egy könyvet? - kérdezte Sirius, odaballagva mellé. Leült az egyik székre.
- Szabad? - kérdezte a lány csábosan.
- Neked mindent - nyújtott oda pár galleont a férfi vigyorogva.
- Köszönöm… - mosolyodott el Marie, majd odasietett a pulthoz, hogy fizessen.
Alig kelt még fel a nap, Lamerin máris az egyik folyosón szorgoskodott. Egy földig érő tükör előtt állt. Újságpapírt teregetett maga köré mindenhova. Épp szépséges, hosszú hajszálait fésülgette, melyek csak úgy csillogtak a beszökő napsugarak fényében. Amikor letette a közeli kisasztalra a fésűt, kétségbeesett pillantást váltott önmagával.
Akadozva indult el a keze az olló felé. Megfogta az állához legközelebb eső tincset. Mégsem tudta csak úgy szenvtelenül lenyisszantani. Nagyot sóhajtott, és behunyta a szemeit.
Az olló jellegzetes hangját hajszálainak puha suhanása követte. A hosszú tincs ott hevert a lábai előtt. A maradék csupán az álláig ért, amivel teljesen másképp nézett ki az arca.
- Én olyan hülye vagyok - motyogta keserűen, majd tovább nyesegette a szálakat.
Szelíden galoppozva apja ügetett le a lépcsőn. Csodálkozva nézett körül, hogy még senki sem kelt fel. A nappali teljesen üres volt. Meghallotta azonban az olló nyisszanását, ezért ösztönösen kapott a pálcájáért. A hang irányába fordult, és megpillantotta…
- Merlinre! - nyögte megrökönyödve, ahogy fiával észrevették egymást.
Lamerin egyik oldalt már teljesen levágta a haját.
- Mit… mit tettél a hajaddal? - kérdezte a professzor dadogva.
Közelebb araszolt a fiúhoz, szörnyülködő tekintettel. Az kicsit lejjebb eresztette az ollót. Ajkai remegtek: látszott rajta, hogy nagyon sajnálja szép haját.
- Le kellett vágnom… - mondta szívszorító hangon. - Azt mondták, balesetveszélyes lenne a tanfolyamon, ha meghagynám hosszúra…
Perselus remegő kezekkel megérintette az állát, félrebillentette a fejét, hogy közelebbről is megnézhesse, hogy áll a fiúnak a rövid haj.
- Nagyon szörnyű? - kérdezte Lamerin szomorúan.
Apja szemei megteltek könnyel.
- Egy cseppet sem - mondta meghatódva, és megsimogatta a fiú arcát.
Lamerin a földre ejtette az ollót, és a nyakába vetette magát.
- Annyira sajnálom - suttogták szinte egyszerre.
Perselus mellkasából fájdalmas, megkönnyebbülést jelző sóhaj szakadt fel. Szorosan ölelte a fiút, simogatva a hátát.
- Fiam - mondta váratlanul.
Erre már elengedték egymást. Perselus két kezébe fogta Lamerin arcát. Félresöpörte a könnyes hajszálakat.
- Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ha ezt a pályát választod, ennél csak szörnyűbb veszteségeid lesznek…
A fiú bólintott.
- Tudom. De fel kell készülnöm rá, ha nem akarom, hogy teljesen összetörjek miattuk…
AJÁNLOM AZ OLDALT
