Perselus szomorkásan hunyorogva álldogált a folyosó végi ablaknál, óvatosan kukucskálva kifelé, át a szomszéd udvarára, az ismeretlen, fiatal családra, akikkel soha egy szót nem beszéltek. Beköltözésükkor köszöntek egymásnak, ahogy illik, de azok azóta nem kopogtattak egymás ajtaján. Talán érezték rajtuk a muglik, hogy nem hozzájuk hasonló népséggel van dolguk, és jobbnak látták tartani a távolságot. Nevetséges, gondolta Perselus, hogy itt laknak, tulajdonképpen méterekre egymástól, és még csak nem is kíváncsiak a másikra. Ha ügyesen lesnek, még be is láthatnak egymás ablakán, mégis olyanok, mint az idegenek. A nagy, zajos városban látszólag senki sem törődött a másikkal. Mindenki elmerült saját önzésében, elsietve a közös gondok mellett - de szépségek és örömök mellett is -, csak hogy saját lelkét megóvja a sérüléstől. A bájitalok mestere nagyon jól ráismert bennük saját, szétcincált jellemére.
- Miért lopakodsz? - kérdezte kissé visszahúzódó hangon, meg sem fordulva.
Rowena megtorpant kétméternyire tőle, fanyar arcot vágva lelepleződése láttán. Kedvese lassan megfordult, és csodálkozva csücsörített ajkaival.
- Meg akartál ijeszteni?
Oly törékenynek és gyengének tűnt, mikor ezeket a szavakat kiejtette, hogy a nőt egészen elöntötte a bűntudat. Hiszen látva, milyen gyenge, sápadt és sovány még mindig a bál utáni események miatt…
- D-dehogyis, édesem - szabadkozott, kényelmetlenül feszengve. - Én csak…
- Hallottam, hogy jössz - nyugtatta meg Perselus. - Ilyenkor mindig megerősödnek az érzékeim…
Bekötözött csuklójára pillantott.
- Ilyenkor?
- Amikor közelebb kerülök ehhez a sötét végzethez. Élesebben hallok… jobban érzem a szagokat… illatokat - hunyta le a szemeit, és mosolyogva kinyújtotta a kezét Rowena felé.
A nő hozzásimult a hátához, elől pedig összefonódtak a karjaik.
- Nem akarok elmenni a parkba… - motyogta végül a férfi, hiszen igencsak kellemesnek érezte kedvese közelségét.
- Meglátod, jót fog tenni - csókolta meg a nyakát az. - Lamerint nem sikerült meggyőznöd?
Perselus megrázta a fejét.
- Mostanában kerül…
- … és te is kerülöd őt - tette hozzá Rowena. - Mi történt, veszekedtetek?
A professzor hallgatott.
- Csak nehéz úgy létezni, hogy… azok után, amik történtek…
- Apáddal?
- Biztos nem örül neki, hogy egy ilyen senkiházi nagyapja van - sóhajtotta Perselus. - Én se voltam különb…
- Miket beszélsz…? - dorgálta a nő kedveskedve, még jobban megszorongatva mellkasát, mintha valami vánkost ölelgetne.
- De mi lesz, ha…
- Mi lesz ha! Édesem, tudod, hogy utálom, ha ilyen vagy! Felesleges azon töprengened, ami még meg sem történt, és valószínűleg nem is úgy fog megtörténni, ahogy elképzelted magadnak! A jövő folyamatosan változik!
A bájitalok mestere sértődötten szipogott egyet.
- Szerinted fél?
- Az apádtól? Bolond lenne, ha nem félne… viszont… neked is meg kell értened, hogy ő már nem kisfiú… A maga módján… egy felnőtt módján akar szembenézni a veszéllyel…
- Te beszéltél vele! - bontakozott ki az ölelésből Perselus, megdöbbenve, mint aki áruláson kapott valakit. - Neked elmondta, amit nekem nem!
A nő az égre emelte a tekintetét.
- Merlinre, Perselus, rémeket látsz. Mindenki tudja, hogy érzel most, mitől félsz, és mitől akarod megóvni őt… Igen, ő is tudja, hogy csak ezen jár az agyad egész nap - tette hozzá, magabiztosabban. - És már a könyökén jön ki.
- Hogy lehet ilyen felelőtlen, mikor…! Én betegre aggódom magam miatta, ő meg csak…
- … henyél a szobájában, és hülyeségeken töri a fejét? Csak tudnám, hogy ez melyikőtökre igaz jobban… - morfondírozott hangosan Rowena, kiérdemelve egy sötét pillantást. - Tündérbogárkám, szerinted min töpreng szerencsétlen kölyök naphosszat? Azon, miként bizonyíthatná be neked, hogy ő is van olyan rátermett varázsló, mint a tanítványaid, akik már számos veszéllyel szembenéztek… Nem kevés tehetséget örökölt, ezzel, gondolom, tisztában vagy…
- Utálom, mikor így szólítasz - jegyezte meg végül Perselus halkan, egy percnyi döbbent csend után.
- Tudom - adott csókot neki a nő az arcára. - Csak azért teszem, hogy bosszantsalak vele. Kit néztél? - tette a vállára az állát, hogy kilásson ő is az ablakon. - A szomszédokat?
- Azt a családot, igen…
- A kisgyerekkel? - kérdezte Rowena meglepődve. A férfi bólintása láttán elpirult. - Nos… - mondta, hajtincseit tekergetve -, tényleg nagyon szép kisbaba…
Kézen fogta kedvesét, és húzta a lépcső felé. A professzor sejtelmesen hunyorogva hümmögött.
- Ezzel most mire célzol?
Odalenn a nappaliban már összegyűlt a négy fiatal, és a lelkes Sirius, aki úgy tűnt, alig várta már hogy indulhassanak.
- Még a végén lekéssük a randevút - tette csípőre a kezét. - Nem te voltál az, aki annyira meg volt győződve erről az időpontról?
Perselus fáradtan grimaszolt.
- De igen. Larichs von Rabenstein elméjében világosan ez volt rögzítve. Mai napon, délután, a Kensington Gardensben, amikor a legnagyobb a tömeg, két alak fog találkozni…
- De hogy vesszük észre, kik azok? - kérdezte Marie nemes egyszerűséggel.
- Az egyik minisztériumi dolgozó lesz… És kötve hiszem, hogy lesz ideje még hazaszaladni, és átöltözni mugli ruhákba. Egyébként meg… - dörzsölte meg halántékát kínlódva Perselus -, nem is lehetünk biztosak abban, hogy a találkozót valóban megejtik. Ki tudja, mennyit módosított a terveiken az, hogy megszöktünk - pillantott Harryre.
Sirius nem tűnt meggyőzöttnek. Ha már menniük kellett, hát legyenek ott időben.
- A minisztériumban a munkaidő az általános irodai dolgozóknál négy-öt óra körül ér véget. Addigra, nyugodt lehetsz, simán kiérünk - magyarázta Tonks, ahogy leevickélt a lépcsőn. Mivel ki volt kötődve a cipőfűzője, majdnem elhasalt.
- Remus hol van? - kérdezte Sirius, miután lesújtóan végigmérte.
- Pórázt meg nyakörvet keres neked.
Perselus gonoszan elvigyorodott. Azonnal nagyobb kedve támadt sétálni menni.
- PÓRÁZT?
- Azt mondtad, kutyaként akarsz velünk jönni - pislogott Tonks kissé értetlenkedve, megigazítva topjának pántját.
- Persze. ÉS?
- Szükségszerű - sietett le a lépcsőn Remus is, hogy ne várjanak rá még többet. - Megijesztenéd a gyerekeket, ha póráz nélkül rohangálnál az utcán.
Sirius kétségbeesett pillantást vetett Harryre, mintha tőle várná a segítséget. A fiú kényszeredetten megvonta vállait.
- Még a végén elvisz a sintér, Sirius - tette hozzá Perselus mosolyogva.
- Te jó ég, milyen meleg van! - tárta szét karjait Tonks mosolyogva.
Vidáman szívta magába a friss levegőt, és a nap meleg sugarait, melyek mintha cirógatták volna a bőrét.
- Csodálatos! - ujjongott, pörögve a puha, kaviccsal teleszórt úton.
- Egy kicsit túl világos… - jegyezte meg Perselus morcosan, mert szinte vakította a nyári napsütés.
- Sokkal jobban érzed majd magad, meglátod - karolt beléje Rowena, ahogy sétáltak.
- Mégsem sikerült meggyőzni Lamerint, hogy eljöjjön? - kérdezte Remus.
- Nem igazán…
- Aggasztóan sok időt tölt bezárkózva a szobájába.
- Számomra inkább az okoz fejtörést, hogy folyton csak az ikrekkel van… Nem igazán szaladgálnak körülöttük lányok…
- Ez egy szabad ország, Perselus - jegyezte meg Tonks csipkelődve. - Szerinted titokban készülnek valamire?
- Ezzel most mire célzol?
- Te mire célzol?
Rowena összepillantott Remusszal, és mindketten nagyot sóhajtottak.
- Néha nem tudom, melyikük a nagyobb gyerek - jegyezte meg Lupin hunyorogva, ahogy a felhőtlenül kacagó, kis csoportra néztek.
A távolban egy hatalmas, fekete kutya futkározott, a kensingtoni park hatalmas fáit kerülgetve. Terebélyes koronájuk lelógó ágait kergette vidáman, fel-felugrált, hogy elérje őket, és ráharapjon a nagy, zöld levelekre. Harry, Ron, Hermione és Marie nevetve szaladgáltak körülötte, ágakat dobálva neki, melyeket ő lelkesen hozott vissza minden alkalommal. Szelíden csóválta hosszú farkát, amikor megsimogatták a fejét, és a füleit. Nagyot vakkantott, ha meglátott egy-egy görkorcsolyázó tinédzsert, és boldogan hajkurászta a feléje repülő labdákat.
Hermione és Marie vettek maguknak vattacukrot, és leültek egy padra, onnan figyelve a fiúk játékát.
- Korábban sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen boldognak láthatom - motyogta Remus. - Szörnyű volt az előző év… nélküle…
- Mind azt hittük, hogy örökre elveszítettük - érintette meg a karját Tonks.
- Nélkületek most nem lehetne itt - folytatta Remus, Perselusra és Rowenara pillantva.
- Átugorhatnánk az érzelgős megnyilvánulásokat? Tudod, hogy utálo-… - mordult Perselus gorombán, hiszen zavarba jött a hálálkodás hallatán. Ám elnémult, mert ahogy elpillantott Rowena válla felett, felfigyelt egy khaki-zöld talárba öltözött alakra, aki sietősen haladt Pán Péter sípos fémszobra felé, ügyesen kerülgetve a lustán sétáló muglikat. Azok megvonták a vállaikat, és legyintettek a táskáját szorosan ölelő alak láttán, majd folytatták a pihenést.
- Ő az? - suttogta Rowena.
Perselus érezte, hogy igen. Bólintott, és követni kezdte. Tonks a szájához emelte két ujját, és éleset füttyentett vele a gyerekek felé. Azok mind odakapták a fejüket, Hermione pedig bólintott. A nagy, fekete kutya leült a lányok lábához, odaintve mancsával a két viháncoló fiút, és úgy strázsált mellettük, mint egy bernáthegyi egy hóval betemetett síelő mellett.
A négy felnőtt elkezdte hát követni a férfit, aki idegeskedésével csak még jobban kitűnt a nyugodt járókelők közül.
- Ismerősnek tűnik - motyogta Tonks, ahogy átugrott egy fekete, derékig érő kis kerítésen.
Egyre ritkultak a muglik körülöttük, így megszaporázták lépteiket. A két férfi osont elől Tonksszal, és Rowena csak kicsit lemaradva követte őket: térdig érő szoknyában nehezebb volt lépcsőznie, és bokrokon átugrálnia. Ugyanakkor szerette volna a hátuk mögött biztosítani a terepet.
Ugyanis neszt hallott az egyik fa ágai közül.
Megtorpant egy pillanatra, és gyanakodva felpillantott a hang irányába. Attól tartott, nem csak ők figyelik meg a találkozót. Nem engedhette meg azonban, hogy lemaradjon, hiszen így könnyen szem elől téveszthette volna három társát. Baljós érzésekkel, de utánuk eredt.
Épp amikor utolérte őket, eszmélt fel Tonks.
- De hisz ez Eustace Crowder, valami aktakukac a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályáról! - csapott a homlokára, de úgy tűnt, kicsit hangos volt, mert Crowder magához ölelte a táskáját, és reszketve körbenézett.
Remus megragadta a nő karját, és berántotta egy bokor mögé, ahol a másik kettő már takarásban volt.
- Hogy vettek fel téged aurornak? - kérdezte Perselus sokadszorra, kissé megbotránkozó arckifejezéssel.
- Nem hinném, hogy hallana minket. Akivel találkozni készül, nem tart attól, hogy megzavarják - suttogta Rowena, ahogy leguggolt, és megsimogatta a szép, húsos fűszálakat. - Természetbűbáj… felismerem az ilyet. Valószínűleg úgy hat, hogy távol tartja a muglikat. Elhitetik velük, hogy igazából nem is kíváncsiak a szoborra - intett a sípos kisfiút ábrázoló emlékmű felé.
Párja kissé elpirult, ahogy maga is megvizsgálta a füvet. Meg sem érezte azon, hogy különbözik a normális gyeptől: ismeretei tehát kudarcot vallottak volna, ha most csak egyedül lenne.
- Ez nem helyi bűbáj lehet - jegyezte meg Remus, aki számára szintén új volt a varázslat, amit a kis területre bocsátottak. Ő maga is jártas volt a sötét varázslatok kivédésében, mégsem jött rá ő sem, mitől is olyan néptelen a környék. - Egyszóval…
- … akivel találkozni készül, az külföldi - fejezte be a gondolatmenetet Tonks.
- Mi más dolga akadhat egy spiclinek a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályáról…? - vonta fel a szemöldökét Rowena. - Már csak az a kérdés, mi célból üzletel Rabensteinékkal…
- Miért pont velük? - kérdezte Remus.
- Ismersz más, neves, külföldi családot vagy személyt, aki a közelmúltban telepedett le Angliában, és akinek mindenképpen szüksége lehet egy-két hamisított okiratra?
Mindhárman hallgattak, elismerve, hogy a nőnek nagyon is igaza lehet.
- Hogyan mehettél te tanárnak…? - fordult vissza Lupin a spicli felé, vigyorogva.
- Ha kibeszéltétek magatokat, talán koncentrálhatnánk a feladatra is… - dünnyögte Perselus, óvatosan lehajtva pár vékonyka ágat. - Lépteket hallok…
A többiek kissé furcsállva néztek rá.
- Tényleg hallom, rendben? - sandított vissza rájuk, és kedvesének ekkor jutott eszébe, miről beszélgettek elindulás előtt.
Behúzta a nyakát, és minden irányba körbenézett. Az egyik homokos, elkerített ösvényen egy különös ruhákba öltözött, rózsás arcú idegen közeledett. Alacsony volt, és tömzsi, jobbára izmos felsőtestének köszönhetően. Arca és orra sajátosan rózsaszín volt, mint egy kismalacnak, látszott hát rajta, nem veti meg az italt. Noha alacsonyabb volt mindannyiuknál, egyikük sem szeretett volna küzdelembe bocsátkozni vele. Termete azt a látszatot keltette a kívülállókban, hogy mágikus képességei is legalább olyan fejlettek, mint izmai.
Remus töprengve masszírozta az állát, azon morfondírozva, miket rejthet az a táska.
- Hogy szól a parancs? - kérdezte váratlanul.
- Megfigyelés - felelte Perselus, noha látszott rajta, hogy nem helyesli. - És muglikat veszélyeztető esetben beavatkoz-… A SZENTSÉGIT, MI VOLT EZ?! - szökkent fel, kiugorva a bokor takarásából, amikor egy pukkanást követően rózsaszín füst kezdett szállingózni mindenhonnan.
A két, rosszban sántikáló férfi a szobornál persze azonnal észrevette őt, és ideges dulakodásba kezdtek. Az idegen megpróbálta kitépni Crowder kezéből a táskát, de az nyüszítve ellenkezett. Támadója jókorát taszított rajta, mire a spicli hanyatt esett. Ám mindkettejük kezéből kiröppent a táska, papírlapokat szórva a fűre. Az idegen dühödten előkapta a pálcáját, és arra a bokorra szegezte, ami mögött most Perselus állt, szitkozódva. A bájitalok mestere jobbra vetődött, elhasalva a gyepen, a többiek pedig, a füsttől köhögve és könnyezve igyekeztek menteni a bőrüket.
Crowder felsikkantott, amikor meglátta, hogy az idegen átkokkal bombázza a leskelődőket, ezért menekülőre fogta a dolgot. Odamászott táskájához, kapkodva belegyűrte a szétröppent iratokat, és nyakába szedte a lábait. Elrohant azon a kihalt kis sétányon, amelyen az ismeretlen érkezett.
Remus belemarkolt a vörös, homokos földbe, és jókorát hajított támadójuk szemeibe. Az prüszkölve és idegen nyelven káromkodva törölgette a szemeit.
- Conexio! - rikkantotta valaki azelőtt, hogy megszólalhatott volna.
Ugyanebben a pillanatban két fekete kabátos alak vetődött a szökevény minisztériumi után, feléjük sem pillantva. Egy harmadik ott maradt a szobornál, pálcáját a megkötözött idegenen tartva, ám rettentően dühös, kék szemeivel őket figyelte.
- Mi a tú-…? - kérdezte Tonks, négykézláb, a homokban kúszva, nem éppen a legnőiesebben.
- LAMERIN! - förmedt a fiúra Perselus.
- Hogyan? - pillantott fel Remus.
Egy magas, atlétikus alkatú férfi hoppanált a fiú mellett, megvizsgálva a megkötözött rabot. Ugyanolyan fekete kabát volt rajta, csupán mellkasán, a piciny zseb fölött bíbor csík húzódott, „VBK - CA” hímzett, sárga felirattal.
- Aidan! - pattant fel a földről Tonks, leporolva a térdét.
A férfit, úgy tűnt, meglepte, hogy keresztnevén szólították. Már éppen követni akarta Crowdert, de így, hogy észrevette Nymphadorat, intett a kezével. Két, hangtalanul mozgó társa szaladt hát helyette.
- Ez aztán a bájos bemutató, Nymphadora. Már azt hittem, riasztani kell a tudatmódosítókat… - jegyezte meg a férfi, gúnyosan vigyorogva a fűfoltos, poros, még mindig könnyező-köhögő társaságon.
Tonks ujjai reszketve fogták a pálcát. Úgy tűnt, roppantul megszégyenítve érzi magát, amiért a varázsló olyan ügyetlennek titulálta, mint egy muglit.
- Megtudhatnám, mit keresel itt?
- Azt hiszem, erről nem neked tartozok jelentéssel, Nymphadora. Jelenleg én vagyok az, akinek joga van kérdéseket feltenni. Nem vagy szolgálatban, mi ez a nevetséges lopakodás és követés? És kik ezek veled?
- Roxfortos tanárok - mondta Lamerin halkan, még mindig ingerült arccal.
- Ki maga, és mi dolga van a fiammal? - követelte Perselus, félrelökve Remust, odalépve a bárdolatlan férfihez.
- Ez a maga fia? Örülhet, ha ezek után nem bukik meg a vizsgán. Majdnem sikeresen tönkretették a felvételi feladatukat - felelte az. - Még szerencse, hogy a kölykök eszesebbnek bizonyultak, és meg tudták fékezni magukat is, és a célszemélyeket is.
- Felvételi… feladat? - rebegte Perselus.
- Aidan Sloo, Varázs-Bűnüldözési Kommandó egyik kiképzőtisztje - mutatta be Tonks a férfit kelletlenül.
Végigmérte Lamerint, annak fekete kabátját, és észrevett a fiú mellkasán egy zöld csíkot. Azon is öt betű állt csupán: VBK-FP.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy te is VBK-s akarsz lenni…!
- „Varázs-Bűnüldözési Kommandó - Felvételi Program”?! ÉS ERRŐL ÉN MIÉRT NEM TUDOK? - üvöltötte Perselus, újra a kensingtoni ház nappalijában.
Úgy szorongatta fia jelentkezési lapját, hogy az egészen gyűrött lett a sok hadonászástól. Lamerin szörnyen mogorva arcot öltött, és látszott rajta, hogy nem akarja hagyni magát.
Rowena süteménnyel kínálta, és leültette az asztalhoz Harryt, Marie-t, Ront és Hermionet, hogy kivonja őket a veszekedésből, melyet ő maga is viszolyogva hallgatott. Ron fel akart kelni, hogy megnézze bátyjai papírját, de a nő erőszakosan visszaültette.
- Ebből most maradj ki - sziszegte. - Egyetek.
- Ezt tervezgettétek egész idő alatt! - folytatta a bájitalok mestere. - MIÉRT?!
- Mert valamit kezdeni akarunk az életünkkel… valami értelmeset… - morogta Fred.
- Ott a boltotok, törődjetek azzal! Neked, fiam, hogy juthatott eszedbe…!
- SEMMI MÁS NEM JUTOTT AZ ESZEMBE, APA! - csattant fel Lamerin, kitépve a kezéből a lapot, és megpróbálta újra kisimítani. - Tudod jól, hogy nem jártam normális iskolába! Még szerencse, hogy itt nem követelnek RAVASZ-vizsgákat, csak RBF-et! A fiúk segítettek felkészülni, és a Minisztériumban megengedték, hogy soron kívül letegyem őket.
- Csak úgy megcsinált egy RBF-et? - szörnyedt el Hermione, aki éveket készült a vizsgákra. Ám Sirius egy ingerült pillantással elnémította.
- Semmilyen más követelmény nincs, csak RBF-vizsgák, és a 17 év korhatár! Az összes előzetes teszten megfeleltünk! Ez volt a felvételi feladatunk, és szerencsésen elbaltáztátok nekünk! Örülhetünk, ha nem utasítanak el minket! Hogy tehettétek ezt?!
- Hát remélem is, hogy elutasítanak! Az én fiamból nem lesz…!
- Miért, mi lesz akkor a fiadból? Egy naplopó élete végéig, aki naphosszat az apja talárját fogja?!
Perselus szeme megvillant, és hatalmas pofont kevert le gyermekének.
Lamerin elsápadt a szégyentől, és az ajkaihoz kapott. Azok felrepedtek a csattanástól. Iszonyú arccal felkapta a VBK-s kabátot, és szó nélkül felcsörtetett az emeletre. Úgy becsapta szobájának ajtaját, hogy a konyhaszekrényben egymásra borultak a tányérok.
Apja rettenetesen dühös volt, szinte fújtatott a méregtől.
- Nem volt jogotok belerángatni ebbe az őrültségbe!
- Nem mi rángattuk bele, ő vetette fel az ötletet! - mentegetőzött George.
- AKKOR LE KELLETT VOLNA BESZÉLNETEK RÓLA! Épeszű ember nem megy el Kommandósnak!
- Uram, kérem… Lamerinnek tényleg kiváló képességei vannak… Akkora a tudása, mint kettőnknek együttvéve, azonnal felvették volna, ha nem lett volna ez a mai malőr… - tette hozzá Fred. - Már az is kellemetlenül érintette, hogy kivételezve bántak vele, amiért… nos… - segélykérően bátyjára pillantott - amiért ön Ezüst-Merlin Díjas varázsló, roxfortos tanár, meg minden… Egészen másképpen kezelték, mint minket…
Perselus elképedve pislogott, és fájdalmas, erőlködő arcot vágott, mintha makacs, ostoba embereknek próbálná elmagyarázni huszadjára, ugyanazt.
- Fel… FEL TUDJÁTOK FOGNI, milyen veszélyekkel jár ez a munka? Hogy itt veszélyes bűnözőket kell hajkurászni? Rád hányat küldtek annakidején? - förmedt Siriusra.
- Lehettek vagy egy tucatnyian… - mondta az, flegmán.
- Tisztában vagyunk vele, uram - mordult Fred. - De van is kit hajkurászni, most hogy Tudjukki újra vi-…
- Nem fogom végignézni, ahogy a fiam megöleti magát valami elvetemült akción! A ti anyátok HOGY EGYEZHETETT BELE?
Az ikrek hallgattak. Ron elképedve emelkedett fel a székből.
- EL SE MONDTÁTOK NEKI? - kiáltotta.
Perselusnak nem is kellett több: pálcájával magához hívta mugli kabátját, és kirohant az ajtón.
- George, szaladj, nem mondhatja el anyának! Nem szabad, hogy tőle tudja meg…!
Az iker meg se várta, hogy befejezze a mondatot, máris útnak indult a Grimmauld tér felé. Testvére feliszkolt az emeletre: úgy tűnt, vigasztalni akarja Lamerint.
A sok ajtócsapkodás végeztével Remus, aki eddig a kanapé karfáján ülve hallgatta a veszekedést, megdörzsölte a halántékát.
- Mint a gyerekek, komolyan…
- Akkor sem lett volna szabad megütnie… - sóhajtotta Sirius. - Nem szólhat bele a fiú életébe örökké.
- Ezt most csak azért mondod, mert a te anyád is olyan volt, hogy mindent elő akart írni neked…
- Az én anyám ennél százszor kegyetlenebb volt!
- Akkor pedig tudhatnád, hogy Perselus csak jót akar, mert félti a kölyköt - mordult Remus, amire barátja nem tudott mit felelni. - Te sem örülnél neki, ha a gyereked ilyen veszélyes hivatást választana…
Akaratlanul is Harryre pillantott, aki már évek óta tudta, hogy az auror-szakma az egyetlen, amit el tud képzelni magának.
- Én igenis büszke lennék a gyermekemre - lépett mögéje Sirius, vállaira téve a kezét -, ha az ilyen dicséretes munkát vállalna.
- De te más vagy! Még mindig mindenben a csibészséget látod, a gyerekes kalandokat! Nemes feladat, vagy sem, két legjobb barátunk halt meg e dicsőséges hivatás miatt!
- James és Lily nem a-…
- A vitát lezártam, Sirius - tiltakozott Remus, és inkább felment az emeletre, a szobájába.
Ron, úgy tűnt, teljesen magába zuhant. Egyik oldalról Hermione, a másikról pedig Marie simogatta a hátát, hogy vigasztalja egy kicsit.
Tonks, még mindig füstölögve, némán meredt maga elé, mintha fel akarná gyújtani a dohányzóasztalt a tekintetével.
- Milyen ember ez az Aidan Sloo? - kérdezte Rowena óvatosan.
Nymphadora sóhajtott egyet.
- Szörnyű alak… - kezdte. - Elképesztően öntelt… maximalista… Gúnyos és kegyetlen. Láthattad, hogy beszélt velem… Most, úgy tűnik, a Civil Alakulatnál szolgál… a CA ezt jelenti - intett unottan. - Aidan és én nagyjából egy időben kezdtük a kiképzésünket. A VBK-soknak és nekünk vannak egyforma kurzusaink - tette hozzá, látva az értetlenkedést a gyerekek arcán. - Ugyanúgy ismerniük kell a legfontosabb sötét varázslatokat, és azok kivédését. Lopakodásból és álcázásból is ugyanúgy meg kell felelniük, mint nekünk.
- De akkor mi a különbség az aurorok és a kommandósok között? - kérdezte Harry.
- Ezt remélem nem azért kérdezed, mert el akarod bliccelni a RAVASZ-okat - jegyezte meg Sirius vigyorogva. A fiú visszamosolygott rá.
- Az auroroknak nagyobb a társadalmi megbecsültsége, mint azt bizonyára tudod. Mindig minket mutogatnak, mindig mi nyilatkozunk… az ő nevüket csak kevésszer emlegetik. Ezért is gyűlölnek minket annyira - folytatta Tonks. - Hiszen hallhattad, ehhez csak RBF-vizsgák szükségesek. Aki tehát nem tud az utolsó két évben megfelelően teljesíteni, vagy nem ér el megfelelő RAVASZ-eredményeket, az sokszor inkább elmegy a Varázs-Bűnüldözési Kommandóhoz… Ahogy ez az utóbbi években sok jelentkezővel megesett. Az elmúlt négy évben, úgy tudom, senkit sem vettek fel az auror-képzésre.
- De Tonks… - szólalt meg végre Ron. - A munka tulajdonképpen ugyanaz, nem? Ugyanúgy bűnözőket kell vadászni… vagy tévedek?
- Nos… amíg a VBK-sok a bűnelkövetőket hajkurásszák, addig nekünk a sötét varázslókat kell felkutatnunk… De igen, Ron, azt hiszem, igazad van, a munka egyformán mocskos… Hiszen ma már a legtöbb sötét varázsló egyben bűnöző is…
- Édesanyád nem lesz boldog, ha ezt megtudja - sóhajtotta Hermione.
- Az biztos - tette hozzá Sirius. - Molly egész életében foggal-körömmel harcolt azért, hogy veszélyen kívül tudjon titeket… - pillantott Ronra.
- Elképzelni sem tudom, hogy fogják ezt beadni neki… - fintorgott a fiú. - Még kicsi voltam, mikor Charlie bejelentette, hogy sárkányokkal akar foglalkozni Romániában… Két napig sírt, és könyörgött neki, hogy gondolja meg magát… Soha nem fog beleegyezni ebbe…
- De ha egyszer nem kell hozzá szülői engedély… - vonta meg a vállait Harry. - Azt csinálnak, amit akarnak… Felnőttek…
- Tényleg nagyon félresikerült ez a mai felvételi feladat? - kérdezte Marie.
Sirius összepillantott Rowenaval, akinek még mindig ugyanolyan kormos volt az arca a füsttől, mint Tonksnak.
- Eléggé akadályoztuk őket, azt hiszem… - vallotta be a nő. - Hiszen így még azzal is kellett foglalkozniuk, hogy minket is visszatartsanak, és azzal is, nehogy megszökjön a két férfi…
- De sikerült megakadályozni, nem? - kérdezte Harry.
- Az ikrek elkapták Crowdert, mint az kiderült… így igen - bólintott Tonks. Majd nagyot sóhajtott. - Remélem, legalább azt az ő sikerüknek fogják elkönyvelni, hogy minket megfékeztek… és nem a mi ügyetlenségünknek…
- Na és mi lesz Crowderrel? - kíváncsiskodott Hermione. - Biztos nem engedik majd vissza dolgozni egy ilyen eset után…
- Ó, ebben biztos vagyok. Majd találnak valakit a helyére…
A feszült hangulat az elkövetkezendő napokban is megmaradt. Egy étkezésnél sem volt teljes az asztal; akik összevesztek, kerülték egymást.
Perselus ingerültebb volt a kelleténél, még Rowena nyugtató szavaira sem volt képes normálisan viselkedni. Volt, hogy egy egész napra eltűnt: ilyenkor, mint utólag kiderült, mugli rokonainál volt, átragasztva saját aggodalmát sógorára és apósára.
A három VBK-jelölt izgatottan leste az ablakot minden reggel. A malőr után számtalanszor bementek a Minisztériumba, hogy érdeklődjenek, megvannak-e már az eredmények, de minden alkalommal hazaküldték őket, mondván: az értesítést baglyok útján kapják meg.
Az ikrek nem akartak tovább alkalmatlankodni, hiszen Piton már akkor, mikor elhaladt mellettük, úgy nézett rájuk, mintha fel akarná nyársalni őket. Visszavonultak hát az Abszol úton lévő varázsvicc boltjukba, és ott várták a sorsdöntő papírokat.
Lamerin egy szót sem váltott azóta apjával, hogy a pofon elcsattant. A férfi próbált ugyan mindent megtenni annak érdekében, hogy lebeszélje - vagy inkább: lebeszéltesse őt erről az őrült döntésről. Molly és Arthur is megjelent másnap, hogy hallja a fiú érveit is, és ugyanúgy rém veszélyesnek ítélték meg a munkát, melyre a három fiú vállalkozni akart. Míg azonban az ő aggodalmukat természetesnek vélte, nem hagyta átverni magát: amikor még Kingley is látogatóba jött, azonnal gyanakodni kezdett.
Nem is képzelte volna, hogy apja ilyen aljas módszerekhez is folyamodik, hogy visszatartsa őt. Nem tudta, mivel vette rá Kingsleyt, de még azt sem zárta ki, hogy megfenyegette, hogy megátkozza… mi több: lehet, hogy a méltóságteljes auror Imperius-bűbáj alatt állt. Elvetette aztán az ötletet, tekintve, hogy Kingsley sose hagyná magát így elvarázsolni… És egy kicsit szégyellte is magát, hogy ilyesmit feltételezett apjáról, de olyannyira haragudott rá, hogy nem volt hajlandó meghallgatni bocsánatkérését.
Nem, mintha a professzor annyira törte volna magát. Makacs ember volt, távol állt tőle, hogy elismerje hibáit. Lamerin sokszor azt kérdezte magától, vajon azt várja-e apja, hogy majd ő meg oda békülni hozzá - bevallva, mennyire ostoba volt, hogy ez a szakma egyáltalán az eszébe jutott. A féltésből fakadó veszekedést még meg tudta volna bocsátani neki, de a pofont nem. Nem látott rá esélyt, hogy valaha kibéküljenek…
Napról napra keserűbbé vált, hiszen az úgy várt bagoly csak nem akart érkezni. Egyik reggel, mikor az egész ház bagolyhuhogásra ébredt, pizsamástul rohant le a konyhába, hátha az ő madara érkezett…
De csalódnia kellett. Harry, Ron és Hermione kapta meg McGalagony értesítő levelét, ahogy minden évben. Üvölteni tudott volna a csalódástól, és ez az arcára volt írva.
Apja, aki a lépcsőn állva figyelte, észrevette ezt. Amikor meghallotta a baglyokat, ő is azonnal kipattant az ágyból. Egy vigasztaló szót sem tudott azonban kinyögni, amikor fia szó nélkül, szinte könnyes szemekkel felballagott mellette a lépcsőn.
Érzései teljesen összezavarodtak. Egyrészt szívből kívánta a sikert gyermekének, másfelől azonban szerette volna burokban tartani, megvédeni minden rossztól… Noha tudta, hogy ez nem lehetséges. Megtörve várta hát a bagoly érkezését, mert tudta: bármi is áll majd a levélben, szörnyen fogja magát érezni tőle.
AJÁNLOM AZ OLDALT
