Két bőrfelület csattanásának ismerős hangjára figyelt fel mindenki, aki a Grimmauld tér 12 alatt tartózkodott. A nappaliban székek dőltek fel és könyvek borultak le az inogó polcokról, ahogy a két férfi egymásnak esett.
Sirius letörölte ajkáról a vért, és rávetette magát a könnyes és maszatos arcú Lamerinre, akivel jó ideje püfölték már egymást.
- Hagyd abba, de hülye kölyök! - mordult fel.
- Lamerin, kérlek, ne csináld! - sikoltotta Hermione, ahogy fedezékbe menekült egy váza elől, mely a feje felett csattant szét a falon.
- Otthagytad az apámat védtelenül, te rohadék! Mentetted a gyáva bőrödet, mikor ő bajban volt! Az életedet, amivel neki tartozol!
Az ikrek próbálták lefogni a fiút, de az úgy rugdosott és mart mindenkit, hogy nem tudtak igazán közel férkőzni hozzá.
- Fiatalember… - emelte fel a hangját Mordon -, ha nem hagyja ezt abba azonnal, kénytelen leszek magam is erőszakot alkalmazni!
- Lamerin, ennek semmi értelme!
- Sirius, legalább neked legyen eszed!
- Gyere, te kis taknyos, kiverem én belőled a szuszt! Hagyd csak, Arthur!
- Elég legyen ebből!
- Mocskos félvérbarátok! Hogy száradjon le a kezetek! - üvöltözte Mrs. Black portréja odakint, a lépcsőnél.
A hatalmas zenebonában szinte eltompult Rowena Dareling üres zokogásának zaja: a nőt Mrs.Weasley próbálta felkarolni a bejárati ajtó mellől, a földről, de a professzor magába roskadva reszketett, és nem bírt lábra állni, mint valami rongybaba.
Arthur Weasley kivont pálcával állt a nappali bejáratában, és inkább kirángatta Ront odabentről, nehogy a fiút eltalálja valami kóbor átok - melyből igencsak sok repkedett.
Fred félretette a pálcáját, nehogy eltörjön, és teljes súlyával ránehezkedett Lamerinre, aki épp Sirius mellkasán térdelt, és a férfi haját cibálta. Már véresre marták egymás nyakát, és most, megtépett, hosszú hajjal úgy néztek ki, mint két civakodó fruska. Lamerin feljajdult, mert Sirius kihasználta az alkalmat, és ráharapott a csuklójára. Az ikernek viszont sikerült őt lerántania a földre.
- George! Gyorsan! Segíts!
- Hogy a dögvész vigye el mindnyájatokat! Kutyák!
- Na?! Na?! Mi van, szájhős?! - pattant fel Sirius a földről, ahogy látta, hogy az elkeseredett fiút mindkét Weasley a földhöz szorítja. Az ifjú Piton szinte zokogott tehetetlenségében. - Ennyire telik?
Ekkor azonban egy ököl csattant állkapcsának, amitől megszédült, és a kanapéra rogyott.
- Te hülye idióta! - rivallt rá holtsápadtan Remus. - Ahelyett, hogy itt szétveritek egymást, inkább azzal kellene törődnünk, hogyan találjuk meg Harryt! Hogy lehetsz ilyen mocskosul önző?! Perselust már elveszítettük! Nem hagyhatjuk Harryt is magára!
- Vissza kellett volna menned érte! Én tettem, amire Perselus kért, és elhoztam ezt a rohadt kölyköt a kastélyból! Nem lett volna szabad hagynod, hogy Malfoy hoppanáljon vele! Hol volt a kocsija? HOL VOLT A KOCSISA?! - üvöltözött Sirius Freddel, akit már e nélkül is úgy marcangolt a lelkiismeret-furdalás, hogy az arca fakóbb volt a hamunál. - Minden a te hibád! Hogy hagyhattad ott?! Azok közt az elvetemült alakok közt! Az volt a dolgod, hogy kimentsd onnan!
- Ne ordíts az öcsémmel, Sirius! - kelt ki magából George, keserűen szitkozódva. - Fred csak azt tette, amit Harry parancsolt neki! Látta, hogy Rabenstein a kocsi felé rohan, Marie-ért! Indulnia kellett!
- Mire van a pálcád, te bolond kölyök?! Ennyi eszetek van! Ehhez értetek! A sületlenségekhez! Meglátszik rajtatok, hogy nem végeztétek el az iskolát!
- Hogy merészeled?! - pattant fel a földről George, szikrázó szemekkel. Rászegezte a férfire a pálcáját.
Apja azonban elkapta hátulról, és a földre lökte. Kirúgta a fegyvert a kezéből, és fenyegetően megállt fölötte.
- Meg ne próbáld… - suttogta vészjóslóan.
Végre Marie is felhagyott a csuklásszerű zokogással, és megmarkolta ruhájának fodrait. Könnyes szemekkel nézett fel, és kihasználta a pillanatnyi csendet.
- Vigyetek vissza - mondta kipirosodott arccal. - Cseréljetek ki Harryre.
Mindenki döbbenten nézett feléje.
- Valamiért kellek neki! Az ifjabbik Rabensteinnak! Hát nem értitek? Ha visszavisztek, talán beleegyeznek, és visszaadják Harryt!
- Azért kellesz neki, mert egy beteg és undorító állat! - fakadt ki Sirius. - Mondd, elment az eszed, te lány?! Fogd be a szád, ha ennél értelmesebb dolgok nem jutnak az eszedbe!
- A helyzetünk valóban… kilátástalan, Miss. Salboux, de kötve hiszem, hogy ez lenne a megoldás - jegyezte meg egy nyugodt és öreg hang az ajtóból.
Felkapták a fejüket, és Dumbledore-t pillantották meg. Nemrég érkezhetett meg, mert egy még köpönyeges McGalagony és egy mugli ruhás idegen is vele volt.
- Patrick! - nyögte Lamerin.
A férfi fájdalmas arccal nézett unokaöccsére, majd a romokban heverő szobára.
- Engedjetek! - kérlelte az ifjú Piton barátait. Fred végre elengedte a karját, így fel tudott kelni a földről.
- Lamerin! - sóhajtotta a férfi megrendülten, ahogy megölelte. Mindkét karjával erősen tartotta a sovány fiút, és kétségbeesetten nézett fel az idős mágusra. - Mi történt?
Órákkal később a nappali és az étkező még mindig ugyanolyan feldúlt volt, mégsem volt kedve senkinek sem rendet csinálni. Mrs. Weasley, akire általában ezek a munkák vártak, sorra rohangált egyik Rendtagtól a másikig, hogy a sebeiket gyógyítgassa. Tonks és Remus nem szenvedett sérüléseket, azt a pár, szilánk okozta karcolást pedig feleslegesnek tartották megmutatni. Ron és Hermione, mivel az események sűrűjében voltak, már mélyebb sebekkel is rendelkeztek, és beletelt egy kis időbe, míg a nő össze tudta őket forrasztgatni. Mindkét fiatal nagyon letört volt, Hermione egyenesen magába zuhant, amiért barátjuk bajba került. Elképzelni sem merték, hova vitte - csalta - őt Malfoy, és átkozták magukat, amiért hinni mertek neki, és nem kábították el azonnal.
Mrs. Weasley tüntetően kerülte Siriust, azok után, amit fiainak fejéhez vágott. Noha ő maga is mérges volt annakidején a fiúkra, amiért abbahagyták az iskolát, mégis gorombának érezte Blacktől, amiért ezt így felrótta nekik. Két legidősebb fia, Bill és Charlie odakinn voltak, álruhában, a Rend többi, éberebb tagjával együtt, hogy megpróbáljanak információkhoz jutni, de ők is kerültek Siriust.
A férfi, miután Patrick kimenekítette a kezei közül Lamerint, percekig csak szitkozódott dühében, fel-alá járkálva a ripityára tört bútorok között. Majd leroskadt az ablak tövében kesergő, fájdalmas tekintetű Lupin mellé. Az sokáig nem volt képes megszólalni.
- Miért mindig mi, Tapmancs? - kérdezte síri hangon, halkan, és a kezeibe temette arcát.
Sirius beesett vállakkal nézett vissza barátjára.
- Milyen régóta nem szólítottál így… - sóhajtotta.
- Miért mindig mi vagyunk azok, akik túléljük a többieket…? Egyszer miért nem lehetek én, aki… odavész? - nyögte Remus. - Hiszen úgyis csak egy értéktelen, nyomorult félember vagyok…
- Annyiszor kérdeztem ezt… én is, magamtól… - felelte Sirius, megilletődve bámulva a mennyezetet. - Mindig, amikor… Jamesnek és Lilynek menekülnie kellett… azon az éjszakán, amikor meghaltak… Nem érdemelték meg… Ahogy most Harry és Perselus sem…
Elhallgatott, mert egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában.
- Úgy sajnálom - motyogta lehajtott fejjel. - Én nem akartam otthagyni! Vissza akartam menni, és…
Elbicsaklott a hangja.
- Bocsáss meg, hogy az előbb úgy kiabáltam veled - mondta csendesen Remus, megfogva a karját. - Nem volt jogom ilyen gorombaságokat a fejedhez vágni…
- Megérdemeltem, Holdsáp…
Felhúzta a lábait, és keserűen morzsolta ki a szavakat ajkain.
- A tehetetlenségem miatt gyakorlatilag szétziláltam az egész Rendet…
- Na igen, mindig is megvolt az érzéked a dolgok túldramatizálásához… - vallotta be Lupin is, egykedvűen. - Amit a fiúknak mondtál - tette hozzá halkabban -, az nem volt igazságos…
Sirius merev tekintetével a padlóból kiálló szögek ferde fejét nézte.
- Nagyon haragszom rájuk - vallotta be, és a hangja remegett a méregtől.
- Gondolom, ők hasonlóképpen éreznek irántad… De Fred… nem gyávaságból hagyta ott Harryt… ezt tudhatnád… Ne rajtuk töltsd ki a mérged. Inkább próbáljunk megoldást találni a problémára…
- Végre egy épkézláb ötlet - jegyezte meg egy komor hang előttük.
A két, kissé fakó cipő és cseppet viseltes nadrág került először a látóterükbe, így felnéztek, kihez is tartozhat az egy pár láb. Arthur Weasley állt fölöttük, és arca gondterhelt volt - meg persze haragos, ahogy Siriusra nézett. Úgy tűnt, ő sem hajlandó elfelejteni a goromba szavakat.
- Arthur…
A férfi kinyújtotta mindkét kezét, felkínálva őket kapaszkodónak, és felhúzta őket.
- Menjünk át az étkezőbe. A többiek is igyekeznek odagyűlni.
Anyja festménye már csak tompán motyogott, mert sikerült eléje rángatni a függönyt, Sirius mégis a lépcső irányába pillantott. Távol tőle, a félhomályban két alak állt. Öltözékük sötét volt ugyan, de szépséges, lángvörös hajuk még így ragyogott a szürkeségben. Az egyikük vigasztalón ölelte a zokogó másikat, és Siriusnak nem esett nehezére kitalálni, hogy csak az ikrek lehetnek azok.
Éppen ekkor jött le az emeletről a már leápolt arcú Lamerin, tele véraláfutásokkal és sebtapaszokkal. Megállt egy pillanatra, és találkozott a tekintetük. Majd szemei arra a földszinti pontra vándoroltak, amit Black eddig figyelt. Amint megpillantotta a fiúkat, lélekszakadva rohant le hozzájuk, mindkettejüket egyszerre átkarolva.
Patrick nyugodt, méltóságteljes tempóban szelte a lépcsőfokokat, majd lent megállt, a három fiút figyelve, de többször is végigmérte Siriust.
- Rowena, kedves, kérem, jöjjön ide az asztalhoz - törte meg a nyomasztó csendet McGalagony hangja.
Dareling professzor azonban mintha süketnek tettette volna magát.
Szépséges és habkönnyű ruhájában ücsörgött, egy széken, felhúzott lábakkal, az ablaknál. Kibújt kényelmetlen cipőiből, finom harisnyája azonban már szétfoszlott, ahogy a padló deszkáin mászkált. Lábujjai és sarka kilógtak a hatalmas lyukakon, de az anyag többi részén is több szál felfutott már. Kesztyűi is itt-ott foszlásnak indultak, arca pedig még mindig kormos volt. Megpróbáltatásaik óta nem mosakodott meg. Feltűzdelt haja tincsenként kezdte megadni magát, és omlott rendezetlenül vállaira. Olyan volt, mint valami megtépázott tündér. Szemei üresen és fénytelenül csillogtak a kisírt könnyektől. Úgy tűnt, most azonban nincs már ereje semmire. Csak bámult kifelé az ablakon a hajnalodó Londonra.
- Rowena - köhintette McGalagony ismét, kissé türelmetlenül.
Sirius azonban kérlelve feléje pillantott, és megrázta a fejét.
Szörnyű keserűség mardosta belülről, ahogy a nőre nézett. Felelősnek érezte magát tragédiájáért. Elvesztette a kedvesét - újra. Olyasmi történt vele, ami még a halálnál vagy az Azkabannál is rosszabb. Egy vámpír harapása… Amitől Perselus egész életében ódzkodott…
Patrick hasonlóképpen némán szemlélte a számára ismeretlen hölgyet. A nőt, aki immár átvette megboldogult nővére helyét Perselus életében és szívében… Lamerin mindent elmesélt neki odafenn, és nem tudta bevallani magának, mit is érez valójában Rowena láttán.
- És most… - emelkedett fel székéből Dumbledore, lepillantva a társaságra - hallani szeretnék mindent. Ahogy történt. Minden pártól. Miss. Granger. Kezdjék önök.
Ahogy a jelenlévők helyet foglaltak, a lány szerénykedve felemelkedett.
- Ron és én… negyedikként érkeztünk - mondta bizonytalanul, hiszen nem is tudta, mit vár tőle az igazgató. - Mindent úgy tettünk, ahogy az a szerepünkben le volt írva… Egyszer fél füllel hallottuk is, miket beszél rólunk egy társaság… Minden rendben volt… Annyit táncoltunk, amennyit illett… Tartottunk három szünetet is - biccentett, mintha ez megerősítette volna mondanivalóját. - Aztán… láttuk, hogy az ifjabbik Rabenstein felkéri Marie-t, és…
- Értem - szólt közbe Dumbledore. - Miss. Salboux? - fordult a francia lányhoz, felkérve, hogy folytassa. Hermione meglepetten hallgatott el, és ült le Ron mellé.
- Nem értettük, miért ilyen tolakodó Lord Rabenstein… az ifjabbik… - kezdte Marie. - Már amikor megérkeztünk, elkezdett bámulni engem, mert…
Itt elhallgatott.
- Igen, Miss. Salboux? - kérdezte McGalagony.
- Ön beszélt vele? - kérdezett vissza a lány válasz helyett. - Látta a szemeit…?
- Nem igazán figyeltem… - felelte a tanárnő kissé zavartan.
- Én nagyon is jól láttam. És nagyon megijedtem… Mert ugyanolyanok voltak, mint az enyémek…
Remus szóra nyitotta a száját, hogy hozzátegye, Harry valami hasonlót próbált elmagyarázni nekik, de Dumbledore leintette.
- És ön elfogadta a táncot?
- Igen - bólintott a lány. - Mert Harry így időt nyert, és körülnézhetett Siriusszal…
Mindenki Blackre pillantott, mintha azt várnák, hogy átveszi a szót.
- És mondott valamit Larichs, miközben táncoltak? - folytatta a vallatást az igazgató.
- Azt hiszem, ki akart szedni belőlem valamit…
- Azt hiszi?
- Igen, uram… Mert neki is feltűnt szemeink hasonlatossága, ebben biztos vagyok. Azt kérdezte, az édesanyámtól örököltem-e a szemeim színét…
Dumbledore alig láthatóan felvonta a szemöldökét, de nem szólt.
- De mást nem kérdezett vagy mondott… Egy tánc után visszakísért. Ekkor jött a szőke fiú az iskolából…
- Ifjú Mr. Malfoy, ha nem tévedek…
- Igen, uram… Annyira furcsa volt ő is… Mint aki nincs magánál teljesen… Nem tudta, hogy került a bálba… Majdnem összeesett a meglepetéstől…
Remus gyanakvó pillantást vetett McGalagonyra.
- Lehetséges lenne, hogy az Imperius-átok alatt állt? - kérdezte.
- A jelek elég hasonlóak - tette hozzá Sirius halkan, mert látszott, hogy Dumbledore nem örül közbeszólásaiknak.
- Harry pedig közben elment Siriusszal - pillantott Marie feléje.
A férfi bólintott, és elmesélte, hogyan kutatták végig a felső szintet.
- Ott volt. Voldemort…
A név hallatán szinte mind összerezzentek, Remus pedig megdörzsölte a halántékát.
- És két újabb halálfalóval gazdagodott.
- Hogy nézett ki? - kérdezte az igazgató fáradtan.
- Ahogy… eddig - nyelte le Sirius a keserű gombócot, ami a torkában formálódott. Tudta, hogy mindenki hasonlóképpen feszült. - Legalábbis nem látszott rajta, hogy nagyon megtörte volna a tavaszi párbaj… Harry szörnyen félt… - tette hozzá szomorúan. - Alig bírtam vele. Szinte vacogott a rémülettől, amikor meglátta… Iszonyú volt végignézni a beavatást… Az idősebb Pitonét, és Aldemar von Rabensteinét…
- Hogyan? - hunyorított Mordon, kék szeme pedig sebesen pörögni kezdett a foglalatban. Patrick igyekezte leküzdeni enyhe hányingerét a dolog láttán. - Pitont beavatták?
- Az idősebbiket. A nagyapját - bökött Lamerin felé.
- Ott volt a nagyapám? - kérdezte a fiú szörnyülködve.
- Ne akard tudni, kölyök - mondta Sirius keserűen. - Iszonyú az az alak… Vámpír, a legrosszabbik fajtából való. Miatta akarta az apád, hogy elhozzalak. Attól félt, megérzi benned, hogy a rokona vagy…
Lamerinnek újra könnyek szöktek a szemeibe.
- Mielőtt elvitték… te voltál az utolsó gondolata… El sem tudod hinni, milyen szörnyű volt látni, ahogy… rávetik magukat, és elkezdik harapni…
- De hát ez biológiailag lehetetlen - szólalt meg Patrick, az este folyamán először. - Az emberi vér… alkalmatlan az emésztésre. Nem táplálék… - próbált magyarázatot keresni a vámpírságra. - Sőt… életveszélyes lenyelni, ha úgy vesszük. Miként lenne képes bármi ezáltal öröklétre szert tenni, és vérszívóvá válni?
Senki sem szólt, hiszen tudták, hogy ez csupán egy mugli értetlenkedése. Még egy ok, amiért a varázstalanok nem tudhatnak a varázsvilágról…
- Kedves Patrick - mondta végül Dumbledore szelíden -, a mi világunkban számos olyan törvény uralkodik, mely nem érvényesül a muglik világában…
- De… nem értik - rázta meg a fejét a férfi. - Félretéve a jelenlegi problémát… Ha a varázslók világában az ilyen tényezők, biológiai folyamatok működnek, akkor nem elzárkózni kellene, hanem… megosztani a tudást. Kutatni a dolgok miértjét. Lehet, hogy a mugli betegségek felére találnának ellenszert…
- Ez nagyon nemes gondolat, de sajnos most fontosabb teendőink is akadnak… Perselus említette magának valaha, hogy magában hordozza a hajlamot a vámpírlétre?
Patrick megrázta a fejét.
- Nem, soha. Voltak dolgok, amiket sosem említett…
- Az apja, az idősebbik Piton - vette át a szót újra Sirius - külön ezt a feladatot kapta Voldemorttól… Hogy büntesse meg a fiát az árulásért… Perselus ezért tartott attól, hogy a fiút is elkaphatják - mutatott újra Lamerinre. - De nem adta azt a parancsot, hogy öljék is meg… Lehet, hogy még életben van…
- Hogyne lenne életben… - mondta mögötte Rowena rekedtes hangon.
Székek csikordultak, ahogy mindenki hátra próbált fordulni, hogy láthassa.
- Ezentúl örökre élni fog…
Senki sem mert megszólalni, mindenki együttérzően figyelte, mond-e még valamit. Lamerin azonban felállt, és lassan odabicegett hozzá. Letérdelt elé, és megfogta a kezeit, mire a nő üres tekintete is visszatért a jelenbe. Akadozó mozdulattal megsimogatta a fiú arcát, és lassan letette a lábait. Patrick a gondolataiba merülve figyelte őket.
- Aztán kitört a pánik - folytatta Sirius. - Ahogy lefüleltek minket. Mire leértünk Harryvel, szinte már mindenki kimenekült a bálteremből. A többiek - pillantott végig a bálozó rendtagokon - csak minket vártak… Láttuk, hogy Malfoy kirángatja Marie-t…
Mindenki újra a lányra nézett.
- Én sem értettem, miért - jegyezte meg az. - Megvédett, mikor Larichs el akart ráncigálni… Miért tenne ilyet? Hiszen gyűlöli Harryt.
- Harry megmentette az életét azzal, hogy megakadályozta karácsonykor, hogy hozzád érjen… És tartozik neki ennyivel. Valószínűleg ezért tette… - ecsetelte Remus. - Azt viszont továbbra sem értem, hogy tudott most megérinteni anélkül, hogy baja esett volna…
- Én sem…
- És ha minden jó szándék csak álca? Ha tényleg Imperius-átok alatt állt, lehet, hogy azt a feladatot kapta, hogy nyerje el Harry bizalmát, és csalja el őt valahogy…
- Hova? - vonta össze a szemöldökét Arthur. - Ha Tudjukki ott volt a kastélyban, hova kellett volna vinnie Harryt? Senki sem tudhatott arról, hogy Harry jelen lesz a bálon. Malfoynak ott kellett szembesülnie vele… És ha Tudjukki is értesült volna valahogy rólatok, akkor meg minek bízta volna Malfoyra a feladatot, ha maga is el tudja intézni…? Ráadásul precízebben, mint más…
Rájöttek, hogy a vita meddővé vált.
Dumbledore nagyot sóhajtott, majd felemelkedett a székből.
- Javaslom, pihenjenek egy keveset. Többet fogunk tudni, ha megérkeznek szétküldött rendtagjaink…
Az esti bálozók kimerülten tértek vissza kensingtoni otthonukba, erőtlenül cipelve egykor izgatottan várt, ma már azonban cafatokká szakadt, ünnepi ruháikat.
Ron és Hermione leültek szomorkodni a vendégszobába, ahol el voltak szállásolva, és csendben nézték egymást, az ablakon besurranó napsugarakat, vagy a finom, vajszínű padlószőnyeg kitaposott foltjait. Tudták, hogy felesleges lenne bármi szó: az Harryt ilyen távolból nem tudná segíteni.
Tonks is csalódottan hajtogatta össze saját és kedvese ruháit. Álmában sem gondolta volna, hogy az akció ilyen fordulatot vesz majd. Minden jól indult, noha cseppet izgatottan: olyan távolinak tűnt már, hogy Remus megkérte a kezét… és ebbe belegondolva, annyira letört volt, hogy nem is tudta újra átérezni azt a boldogságot, amit akkor, a kocsiban.
Senkinek sem mondták el, de miért is tették volna? Mindenki a szerencsétlenül járt Harryvel és Perselusszal volt elfoglalva - még párja is. Alkalma sem volt megbeszélni vele a részleteket, hogy is tervezte közös jövőjüket.
A Weasley-ikrek is elkísérték őket a szép, nagy házba, noha nem nagy kedvvel. Dumbledore azzal bízta meg őket, hogy ha hírt kapnának az eltűntek felől, ők legyenek azok, akik közvetítik azt a Grimmauld téri Rendtagok felé.
A fiúk persze szóba se álltak Siriusszal, és ha pillantásuk találkozott, Fred mindig elkapta a szemét szégyenében, míg George szinte rávicsorgott házigazdájukra. Az ifjabbik iker számára amúgy is öngyilkos-hangulatban telt az egész délután. Míg George idegesen járt-kelt a nappaliban, némán töprengve helyzetükön, addig Fred a lépcső alatti fotelban kesergett, felhúzott lábakkal, és teljes mértékben hibásnak érezte magát.
A veszekedés óta ott üvöltözött a fülében Sirius hangja, újra elharsogva a vádakat és szidalmakat - ő pedig kezdte egyre jobban hinni, hogy van valóságalapjuk.
Hiszen valóban… világéletükben bolondok voltak ikerbátyjával: társra leltek egymásban a hülyeséggel, soha nem érdekelte őket, mint mond, vagy gondol róluk más; a felelősség mindig távoli és ködbe vesző szónak tűnt, amivel addig nem kell foglalkozniuk, míg meg nem őszülnek… Most azonban… Most Fred úgy érezte, összeroskad felelőtlenségének súlya alatt.
Hiszen Dumbledore olyan világosan elmondta feladatuk minden apró részletét! Úgy hangsúlyozta, hogy kellő komolyságot és érettséget kíván! Tisztában voltak a lelketlen feladattal: hogy csak saját utasaikat tartsák szem előtt, mindenki más pedig úgy boldogul, ahogy tud. És ő otthagyta az ő kis utasát…
Nem mert azóta a felnőttek szemeibe nézni - mert a kudarc érzése valahogy újra inkompetens gyerek érzetét keltette benne. Buta iskolásfiúnak érezte magát, noha messze semmi köze nem volt már a Roxforthoz. Mégis azt kívánta, bár lenne… Bár ne hagyták volna ott az iskolát az utolsó évben… Mennyivel könnyebb volt elmenekülni, és fittyet hányni a szabályokra, mint elviselni Umbridge tanárnő kegyetlen húzásait… Annyira önzők voltak mindketten: hiszen öccsüknek, Ronnak, és barátainak hasonlóan nehéz lehetett elviselni az állandó büntetéseket, mégis kitartottak, mégis ott maradtak. Rájött, hogy a csínyekkel folyamatosan a felnőttkor felelősségteljes magatartása elől menekültek, és úgy vélte, nagyon ideje lenne már ezen változtatni.
Vöröslő szemekkel nézte a tenyerében csillogó, arany főnixmedált, összetartozásuk jelét. Szinte égette a bőrét, égette az önvád miatt, és tudta, hogy semmit sem tett, amivel rászolgálhatott volna. Most is: ahelyett, hogy odakinn lenne, hogy legidősebb bátyjaival információmorzsák után kutasson, itt ücsörög egy nappaliban, egy homályos sarokban, és saját butaságán kesereg. Keserűen szorult ökölbe a marka, majd átölelte a térdét, hogy elrejtse arcát a kíváncsiskodó tekintetek elől.
Persze, nem ő volt az egyetlen, akit lelkiismeret-furdalás gyötört.
Sirius karba tett kézzel álldogált az erkélyen, melyen korábban Ron és Hermione gyakorolta a táncolást. A nyári nap forró sugarai puha ujjként cirógatták arcának bőrét. Elmerült a hátsó kertek nyomasztó panorámájában, melyek mind mintha összepréselni igyekeztek volna egymást.
Ez ám az ünneplés, gondolta. Szerencsétlen kölyök úgy ment el otthonról, hogy csak egy szelet süteményt tudott megenni, hiszen oly sok előkészületet igényelt a Rabenstein-estély.
Átkozta is ezt a nevet elégszer. A két német kutya ugyanúgy Voldemort csatlósa, ahogy a többi, sötét alak. A Nagyúr pedig… mintha ereje teljében lenne újra. Mit lehet még tenni, hogy elpusztítsák ezt a szörnyeteget? Nem árt neki sem átok, sem bájolás… Sirius egy pillanatig még azt is feltételezte, hogy a penge is kicsorbulna a rettegett feketemágus bőrén.
Ártatlan gyermek, remegett meg, ahogy újra Harryre gondolt. Miért bízott meg abban az átkozott Malfoy-kölyökben? Miért nem próbált meg maga elhoppanálni? Biztos sikerült volna neki…
Ahogy lepillantott a kertbe, látta, hogy a padon két alak ül: Lamerin a karfán, nagybátyja pedig előrehajolva a deszkákon, összekulcsolva ujjait. Halkan beszélgettek, és nem lehetett felismerni szavaikat, de míg őket nézte, Sirius elgondolkozott azon, hogy vajon akkor ki az, aki Rowena lelkét próbálja vigasztalni…
A nő szótlanul tett-vett szobájában. Miután lemosta magáról a kormot, és a vért, ami még a kastélyban tapadt bőrére, átöltözött, és lassú, vontatott mozdulatokkal pakolászott. Türelmesen bíbelődött báli ruhájának fordaival és masnijaival, míg össze tudta hajtani, és bepréselte a közös szekrénybe. Itt azonban, mielőtt becsukhatta volna annak ajtószárnyait, megakadt a tekintete párjának ruháin. Tétován megemelte a kezét, hogy megérintse őket, de ahogy bőre újra azok anyagát tapintotta, újra előtört belőle a csuklásszerű sírás.
Kivett egy fekete, addig szépen összehajtogatott inget, kibontotta, és azt ölelgetve az ágyra ült. Könnyei csak úgy koppantak a finoman vasalt anyagon, melyből még mindig érezni lehetett Perselus testének jellegzetes, kellemes illatát. A nőt megrohanták az emlékek, minden együtt töltött kedves és szerelmes pillanat, mely most annyira fájó volt… melytől csak még rettenetesebb volt a férfi hiánya.
Újra meg újra megjelent a szemei előtt a kép, ahogy egy sötét alak párjának kezébe mélyeszti hegyes fogait. Ahogy Perselus felordít a kíntól, és elszíneződik a szeme… Ahogy magukkal hurcolják, hogy széttéphessék, vagy vért itassanak vele… Bele se mert gondolni a borzalmakba, melyeken kedvesének át kellett esnie. Mily szörnyű sors a vámpírlét… Látnia kell majd szerelmének megvénülését, gyermekének halálát, miközben ő tehetetlenül tengeti mindennapjait, végtelen szomorúságában…
Kigombolta a szép, fekete inget, belebújt, hogy körülvegye annak megnyugtató illata, majd eldőlt az ágyon és lassan álomba sírta magát.
A konyhában, látszólagos erősséget színlelve Marie mosogatott. Mivel most nem volt ott Harry tanárnője, hogy segítsen neki, kicsit több munkája akadt a megszokottnál, de ebben legalább kiélhette szomorúságát. Túl sokat sírt már ahhoz, hogy most is ott hüppögjön valamelyik kanapén, lábait ölelgetve. Sápadtan ugyan, és reszkető kézzel törölgette a kanalakat, melyek mindegyikén megcsillant arca - mégsem érezte úgy, hogy veszett üggyel állnának szemben.
Felemelte az egyik evőeszközt, csillogóra törölte, és belepillantott annak fémes domborulatába. Saját, pöttyös, sárga szemeit látta benne visszatükröződni - mégis, mintha egy villanásban Larichs von Rabenstein kacsintott volna vissza rá csibészes mosolyával. Elpirult a gondolatra, és össze is rezzent. Érezte a csontjaiban a félelmet, de tudta, hogy nem tehet mást. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megmentse Harryt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
