Harry igyekezte beleélni magát a szerepébe, ahogy a szabó segítői a készülő ruháit igazgatták. Kitárt karokkal állt egy kisebb, kör alakú emelvényen, mint valami madárijesztő, és kíváncsian figyelte, hogyan szaladgálnak körülöttük a segédek. Ron, Perselus, Sirius és Remus ugyanígy tettek, noha a felnőttek sokkal méltóságteljesebben viselték az állandó fogdosást, nadrágigazítást, méricskélő kezeket, melyek a legkülönbözőbb helyekről próbáltak méretet venni…
Eleinte nagyon kényelmetlenül érezte magát. Nem szokott hozzá, hogy bizalmas helyeken más is megérinti, vagy hogy egyáltalán megérinti valaki… Kedvese megjelenése javított ugyan valamit szégyenlős természetén, de még mindig nem mert látványos ajakpárbajba bocsátkozni vele - hiszen nem akarta a többieket sem zavarba hozni. Visszaterelve gondolatait a jelenre, nem tudta nem észrevenni azt a leplezetlen kacérkodást, amit Sirius folytatott az egyik varrónővel. Teljes magasságában kihúzta magát, megfeszítette szépen dudorodó izmait, hogy a narancssárga frakkban igazán ellenállhatatlannak tűnjön.
- Kíváncsi vagyok - jegyezte meg Perselus gonoszan vigyorogva, miután a hölgy tovasietett -, hogy milyen sokáig bírod visszatartani a levegőt, hogy ilyen izmosnak tűnj.
Black mondott valamit egy olyan nyelven, amit Harry nem értett, de még a csengése is nagyon gorombának tűnt. Piton azonban csak vigyorgott rajta.
- Sirius nagyon súlyos, nem? - fordult a fiú vigyorogva Remushoz, akire épp most segítették fel hófehér ingét.
Lupin barátjára pillantott, és osztania kellett a fiú véleményét.
- Jaj, borzalmas abban a ruhában…! - mondta horkantva. - De szerintem már a szerepét gyakorolja.
- Gondolod? - töprengett el Harry.
A hírhedt Marcel Gamos-Quesada…
A kimerítő életrajz, melyet Siriusnak töviről hegyire meg kellett tanulnia, egy szánalmasan primitív fickó életébe engedtek bepillantást. A kora ellenére még mindig agglegényként élő Mr. Gamos nagy nőcsábász hírében állt hazájában, aki egyik ágyból a másikba vándorol, akár egy modern kori Don Juan. A rossznyelvek persze azt suttogták, hogy összes hódítását szerelmi bájitalok segítségével vitte véghez, híján minden természetes vonzerőnek. Sirius ripacs viselkedése láttán Harry elgondolkozott azon, hogy lehet, hogy van a pletykáknak valami alapja. Az viszont tény volt, hogy már otthon, kensingtoni lakásukban is olyan mértékben folyt a szerepjátszás, hogy az nem gyakran félreértésekhez vezetett. Sirius látványosan csapta a szelet Rowenanak, Perselus pedig berzenkedve igyekezte elhajtani a szórakozott katalánt kedvese közeléből.
Harry azon csodálkozott, hogy nem vág vissza Piton valahogy - noha oka nem volt panaszra, hiszen Dareling professzornak is volt elég esze ahhoz, hogy ne dőljön be Sirius minden trükkjének. Azonban, mikor kiderült, hogy a nő és párja milyen emberek bőrébe bújnak majd, elakadt a szava, és azt hitte, rosszul hall.
A két megbecsült roxfortos tanár alteregói olyan ledér személyiségek voltak, hogy tetteiket még hallgatni is arcpirító volt. A pár, akiknek házassága is kétséges volt, nagyon szabad és nyilvános szerelmi életet élt. Eddigi, szerényebb vendéglátóikat mindig kellemetlen helyzetbe hozták azzal, hogy a lehető legkülönösebb helyeken szerelmeskedtek. Persze minden alkalommal rájuk bukkantak, és Harry sejtette, milyen kellemetlen lehetett ez mindegyik félnek. A tény azonban, hogy a két professzor Anthony és Rosalie Donahue-t fogja megszemélyesíteni, oly meglepetésként érte őket, mint még kevés más dolog. A két önmegtartóztató professzorról nehéz lett volna elképzelni, hogy, méltón a Donahue-k híréhez, hasonlóan kényelmetlen szituációkba keverednek. És ha kiderülne valódi személyük… bizony odalenne a két tanár jó hírneve. Piton professzor, a végtelen tisztelettel viseltetett a gyengébbik nem iránt, sohasem feledkezett meg viselkedéséről, ha társaságban volt. A gyerekek sosem látták, hogy ölelgette, simogatta vagy csókolgatta volna kedvesét, nemhogy…!
Nem, Harry meg volt győződve arról, hogy ezek a szerepek nem a legmegfelelőbb személyekhez kerültek. Letaglózta azonban, mikor azt vette észre, hogy a bájitalok mestere és a bájos SVK-tanárnő különböző, sikamlós becenevekkel hergelik egymást. A „te céda” és „gyere ide, rabszolgám” szinte már szállóigévé váltak a nappaliban, újra meg újra mosolyt csalva mindenki arcára. Harry kezdett néha megrémülni kettejük kéjenc szópárbajaitól, és azon töprengett, mi a fenének érdekelheti két ilyen ostoba alak a Rabensteinokat. Elmondták neki később, hogy a Donahue-k birtokán működő kézműves műhelyek olyan minőségi, kovácsoltvas termékekkel látták el az igényes brit vevőket, melyekre még a Rabensteinok is rá szerették volna tenni a kezeiket. Aldemar von Rabenstein tehát egy jó üzlet reményében küldte el nekik a meghívót.
Harry mégis elkönyvelte magában, hogy ő legalább jól járt szerény kis Lucienjével. Makulátlan múlt, tisztességes viselkedés, megbecsült társadalmi státusz… Igen, Lucien d’Izard minden tekintetben átlagos, ifjú varázslónak tűnt, és az egyetlen feltűnő dolog körülötte bájos jegyese, Evony volt. A marcotte-i contesse jó ideje párja volt: erről, ahogy örökségéről is a lány gyámjai gondoskodtak. Míg az ifjú hölgy el nem éri a bátyjai végrendeletében foglalt életkort, mások gondoskodnak életéről - ami korántsem tűnt kényelmetlennek. A lány minden kívánsága teljesült, köszönhetően a Marcotte-család hatalmas vagyonának. Jelleme, neveltetése hibátlan volt, noha a varázslás terén nem mutatott semmilyen irányban sem kimagasló eredményeket. Születésétől kezdve beleégették a tényt, hogy soha nem kell majd dolgoznia, és ezért nem is szükséges a mágia bármely ágára specializálódnia. Harry sejtette azért, hogy így könnyen olyan nő válhat belőle, mint mondjuk Narcissa Malfoyból, aki másra sem jó, csak arra, hogy társaságban mutogassák. De nem az ő dolga volt megítélni alteregóik viselkedését, így inkább nem hangoztatta véleményét.
Remus épp felszisszent mellette, amire kicsit visszatért a valóságba. Az egyik segítő hajbókolva kért bocsánatot, amiért megbökte a férfi testét egy gombostűvel, Lupin azonban szerényen mosolygott csupán, és megnyugtatta, hogy nem történt baj.
Fogadott nagybácsiját elnézve Harry úgy érezte, az ő szerepe talán a legaranyosabb. Egyszerű, dán varázslóházaspár, akiknek egyetlen felróható tette az volt, hogy hajózási cégük segítségével a Rabensteinok áthurcolkodtak a kontinensről. Pedar Hansen mugliközeli ügyleteket folytatott, így sikerült befolyásra lelnie a dán kikötővárosokban. Bűbájokkal ellátott hajói láthatatlanok voltak a varázstalanok számára, így az utazni vágyó varázslók könnyűszerrel igénybe vehették szolgáltatásaikat. A hoppanálás és a seprűbiznisz virágzása mellett persze kár volt azt hinni, hogy a vállalkozás jövedelmező lesz. Mégis, az olyan bőkezű családok, mint a Rabensteinok, kárpótolták Hansenék minden igyekezetét. Mrs. Hansen - Stina - nemcsak hű társ és biztos pont volt a férfi életében, de külsőleg is nagyon hasonlított rá. Szinte már szőkébe hajló vörösek voltak mindketten, itt-ott pár szeplővel, de még így is roppant bájosak. Remus és Tonks jelmeze a dánok szerényebb anyagi körülményeikhez mérten készült, hogy ne tűnjön túl mesterkéltnek az álcájuk.
Harry izgatottan várta, miként alakul felöltője, ezért lábujjhegyre állt, hogy Ron feje fölött ellásson abba a részlegbe, ahol az átalakításokat végezték. Barátja pedig…
Ron olyan nyugodtnak tűnt, hogy az Harryt szinte már irritálta. Az állandóan izgága, langaléta fiúból egyszeriben komoly ifjú vált, és barátja nem tudta mire vélni a hirtelen változást. Volt persze tippje, de korábban, bármikor is kérdezett rá ilyen kényesnek tűnő dolgokra, Ron idegesen és szégyenlősen reagált, és hamar témát váltott. E tapasztalatok megnehezítették hát Harry dolgát, és nem nagyon tudta, miként hozza fel újra a dolgot.
- Te, Ron… - motyogta most az orra alatt, amire a vörös hajú fiú felfigyelt, és érdeklődve odapillantott. - Mondd…
Egy varrólány épp elsietett a fiú mellett, kicsit arrébb téve a kezét, hogy elférjen, amit Ron csak egy mosollyal kommentált.
- Mondd… nincs valami, amit nagyon el szeretnél mondani nekem, mert úgy érzed, SZÉTDURRANSZ, ha továbbra is magadban kell tartanod? - mondta egészen sunyin, mégis megszeppenten Harry, szinte nem is reménykedve pozitív reakcióban.
Ron pislogott párat, kihúzta magát, majd elvigyorodott.
- De, majd beszélhetünk - felelte, barátja nagy örömére.
Harry arcáról egész nap le sem lehetett mosni azt az elégedett mosolyt, mi ekkor kiült ábrázatára. Bár, töprengett el, a dolgok ilyetén állása mellett nem hitte, hogy Ron hitelesen el tudná majd játszani az ír Dahey O’Reilly könyörtelen szerepét, aki megkeseríti jegyese, Kyla Whelan mindennapjait…
Perselus a kanapé támlájának dőlve unatkozott. Miután hazahozták kész jelmezeiket, mindenki szétszéledt, hogy saját dolga után járjon. Tonks most a lányokkal, Hermioneval és Marie-val foglalkozott, részletesen beléjük préselve minden egyes szót a küldetésről.
Úgy tűnt, a fiatal nő igyekezett új értelmet találni az életében azután, hogy nemrég elvesztette a kisbabáját. Senki sem emlegette fel a témát, nehogy megsértsék az érzéseit, de ez a túlzott lelkesedés és szervezői munka annyira látványos változás volt, amit senki sem tudott figyelmen kívül hagyni. Noha még mindig ügyetlen volt néha (nem egy pohár szenvedte már meg, hogy mosogatni szeretett volna), igyekezte kinőni ezt a rossz szokást - ami miatt mindenki kényelmetlenül érezte magát. Olyannak szerették, amilyennek megismerték, és az ú” Tonks idegennek tűnt a régi mellett.
- … ezért nagyon fontos, hogy megjegyezzétek, merre a kijárat. Rendben? - összegezte mondanivalóját, és a két lány bólintott.
- Remek, akkor…
- Nymphadora - szólalt meg Perselus. - Lazíthatnál egy keveset.
A fiatal nő csodálkozva pillantott fel rá, és azonnal gyanakodó arckifejezést öltött. Végigmérte Pitont, majd ráeszmélt.
- Ó, értem. Ügyes húzás - fordult újra az alaprajzokhoz. - De most nincs kedvem a szerepjátszáshoz.
- Ez nem is szerepjátszás volt… - felelte sejtelmesen a professzor, és leszállt a kanapé támlájáról, a konyha felé indulva, de még vetett hátra egy mosolygó pillantást.
Tonks csendben nézte távolodó alakját, és nem tudta mire vélni a szavait.
- Nymphadora - fogta meg a kezét Marie kedvesen. - Tényleg pihenhetnénk egy kicsit.
A nő segélykérően nézett Hermionera, akinek szemeiben a túlbuzgóság mindig ott ragyogott.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte azonban a prefektus. - Csináljak neked egy teát?
Pár perccel később és egy csésze finom, fekete teával gazdagabban, Tonks tűnődve meredt maga elé. Nem szólt, csak csendben szürcsölte italát.
A konyhában Perselus és Rowena őt figyelték.
- Valami nincs rendben - suttogta a nő. - Annyira megváltozott…
- Remus talán tudna segíteni…
- Beszélhetnél vele.
- ÉN? Én nem vagyok olyan…
- … milyen? Beszélgetős fajta? Hát éppen itt az ideje, hogy olyanná válj! Elég volt a sok némaságból, meg félrehúzódásból!
- Rowena! - nyüszítette a férfi tehetetlenségében. - Megígérted! Megígértük! Én nem változtatlak meg téged, te se engem!
- Kedvesem, ez így nem mehet tovább! Eleget nyavalyogtál egyedül, ennyi éven át! Most olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek! Ne lökd el őket magadtól, csak mert nem vagy képes kinyílni feléjük!
- Én próbálok! És megteszem, amit lehet! De nem fogok mások magánéleti dolgaiban vájkálni! - sziszegte Piton. - És ők sem örülnének neki!
Elfordult, és a lépcső felé indult, hogy odafenn, szobájukban némán kidühönghesse magát.
Rowena egy pillanatig csalódottan állt mögötte, majd elkomorodott az arca.
- PERSELUS PITON! - kiáltotta ingerülten.
A férfi megtoppant, és szinte összerezzent a kifakadás hallatán. Tartózkodó tekintettel fordult vissza, de a nő már le is csapott rá. Nadrágjába akasztotta az ujjait, közelebb rántotta magához, és szenvedélyesen megcsókolta.
Perselus kezei először esetlenül kalimpáltak a levegőben, és nem is merte behunyni a szemeit. Sandán oldalra lesett, és látta, hogy Hermione, Marie és Tonks őket figyeli, ami rettenetesen zavarba hozta. Csókolózik egy diákja előtt! NYILVÁNOSAN CSÓKOLÓZIK! Hová lesz így a tisztelet, amivel tanítványai tekintettek rá? Hová lesz a tekintély?!
Véget akart vetni az egésznek, Rowena azonban még erősebben kapaszkodott ingjébe. Ha ki akarta volna tépni magát szorításából, szétszakadt volna rajta a ruha.
És, hogy szenvedése végképp kicsúcsosodjon, Sirius Black is lebattyogott a nappaliba, és elvigyorodott rajtuk, mikor meglátta, mit csinálnak.
Piton lehunyta a szemét borzalmában. Várta, mikor érnek véget megpróbáltatásai. Egyszerűen nem tudott fesztelenül a nő szépségére, testének finom illatára koncentrálni úgy, ha többen is jelen voltak.
Rowena azonban újabb lépésre szánta el magát: váratlanul megmarkolta a fenekét, és Piton olyat ugrott, mint akibe áramot vezettek. A nő felült a konyhapultra, és átölelte a lábaival a férfi derekát. Szorítása azonban gyengült, csókja pedig sokkal gyöngédebb lett. Érezte benne a vágyakozást egy sokkal könnyedebb férfi iránt… valaki iránt, aki nem olyan zárkózott, mint amilyen ő…
Felemelte a kezeit, és óvatosan eljátszadozott a nő kiengedett hajszálaival, ami egészen meglepte mindkettőjüket. Rowena ajkai megálltak, és kinyitotta a szemeit. Kedvese olyan szerelmesen nézett rá vissza, mint még kevésszer.
- Mi a baj? - kérdezte megilletődve, és lehuppant a pultról.
- Baj? Nincs semmi baj… - mondta Perselus, teljesen átszellemülten. Átölelte a nőt, és meghatódva ringatta.
Rowena viszonozta ugyan az egymásra borulást, de kérdőn Tonksra pillantott. Nymphadora azonban, ugyanolyan tanácstalanul, mint ő, megvonta a vállait, és vigyorgott. Majd, olyan csibészesen, amilyennek már régóta nem látták, felmutatta a hüvelykujját, mintha gratulált volna egy vad férfi megszelídítéséhez.
Hermione összemosolygott Marie-val, de nem mertek hangosan kuncogni, nehogy a professzor megharagudjon rájuk. Sirius vigyorogva nézte a párt, majd arra lett figyelmes, hogy két alak hoppanál mellette, és hogy keresztfia trappol le kedveszegetten.
- Ha ezentúl csak így mászkáltok a házban, előbb-utóbb gurulni fogtok - jegyezte meg epésen, Ron és Lamerin láttán.
Az ifjú Piton már megszokta a csipkelődő megjegyzéseket, és csak grimaszolt válaszképpen, Ron azonban kissé értetlenül meredt rá. Elkapta hát a fiút, és megszorongatta, hogy jelezze, csupán viccelt.
Ron kacagása hallatán Harry csak még szomorúbb lett.
- Mindenkinek megy a hoppanálás, csak nekem nem. Pedig júniusban tanulás nélkül oda tudtam hoppanálni Voldemort elé.
- A képesség megvan - szólalt meg mögötte Lupin, akit feltartott a lépcsőn azzal, hogy a korláton himbálózott. - Itt - mutatott a fejére - hiányzik valami. Gyakorolhatjuk este, ha szeretnéd. Feltéve - pillantott Ronra -, ha nem akarjátok a dél óta tartó beszélgetést éjszaka is folytatni.
A két fiú összevigyorgott.
- Majd holnap - jelentette ki Ron komolykodva.
- Apáék mit csinálnak? - tűnődött el Lamerin.
- Biztos megint cédásat játszanak… - vonta meg a vállait Sirius egykedvűen, és megindult a hűtő felé. - A vacsora mikorra ér ide?
Rowena Dareling egy gyertyatartóba erősített, pislákoló gyertyával követte kedvesét, aki magára kapta hosszú, éjfekete talárját. Az emeleti folyosón minden lámpa aludt már, a gyerekek szobáiból sem szűrődött ki fény. Tonksék hálószobájának ajtaja alatt egy keskeny, sárga sáv jelent meg. A fiatal nő egy macis pizsamában lépett ki, pálcáját pedig a kezében tartotta.
- Indultok? - kérdezte a három alaktól, akik már majdnem a lépcsőfordulónál jártak.
Lamerin csendben bólintott, és a fejére húzta a talár csuklyáját.
Sirius megkötötte a fiú nyakánál a talár két kis pántját, hogy az még szorosabb legyen, és ki se látszódjon alóla Lamerin ingje.
- Bár még mindig nem helyeslem, hogy ennyire védtelenek maradjatok - mondta.
- Tudod, hogy nem szokásom hencegni, de akár még Rowena is veletek mehetne. A házat több bűbáj védi, mint amire szükségünk lehetne.
- Remus még nincs elég jól ahhoz, hogy megvédjen titeket, ha valami baj van. Ti ketten meg…
- Halljam, Sirius Black - tette csípőre a kezeit Tonks. - A mi erőnkben meg nem bízol, mert mi csak gyenge nők vagyunk, igaz?
- Hát képzeld, nem szívesen bíznám rád négy kölyök és egy lábadozó férfi védelmét! Aki ide jön, az nem egyedül jön, és legyél akármilyen ügyes, egyszerre te sem vagy képes több varázslóval szembeszállni!
- Úgy beszélsz, mintha minden nap átkokat kellene leszednünk erről a lakásról! - sziszegte Tonks, és csak úgy szikrázott a szeme. - Olyan negyedben vagyunk, ahol még ők sem kockáztathatják a feltűnést! Ez London egyik legfontosabb, és emiatt az egyik legjobban őrzött közigazgatási negyede!
- Igen?! És mit gondolsz, kinek az ötlete volt itt házat venni? - magasodott föléje Sirius, és sötét korvonalai egészen félelmetessé tették.
- Elég ebből a veszekedésből - vonta össze a szemöldökét Piton. - Nem érünk rá erre…
- Perselusnak igaza van. Ennél fontosabb dolgotok is akad…
- Hogy juthatott Dumbledore eszébe hármunkat is elhívni? - füstölgött Sirius továbbra is, elfordulva a többiektől.
Lamerin kissé értetlenül nézett utána, ekkor Rowena megsimogatta a karját.
- Csak aggódik a bál miatt. És Harry miatt, természetesen.
- Igaza van, mert felettébb különös, hogy az estélyt július harmincegyedikére időzítették. Pont Harry születésnapjára…
- Nem biztos, hogy ennek külön értelmet kell tulajdonítanunk - jegyezte meg Tonks, és nekitámaszkodott a falnak. - Hiszen Harry nem is hivatalos a bálra, így nem hinném, hogy köze lehet a dátumhoz…
- Köze van, vagy sem, Harry a bál éjszakáján még nem varázsolhat, bármi történjék is, csak miután az óra elütötte az éjfélt - fordult vissza hozzájuk Sirius. - Két éve nagyon komoly minisztériumi tárgyalása volt emiatt, és még egy figyelmeztetés garantáltan a kicsapatását jelentené. Ezt már Dumbledore sem tudná megakadályozni.
- Ennyire komolyan kell venni ezt az előírást? - kérdezte Lamerin.
- Minden gyermeken bűbáj ül, ami egyfajta szövetségként működik. Akkor köttetik, amikor felvételt nyernek a Roxfortba - válaszolta apja. - Addig a pillanatig minden próbálkozás ösztönös reakciónak számít, de attól kezdve már tudatos bűbájhasználatként kezelnek minden mágikus tevékenységet. A szabály megsértése szankciókat von maga után. De amint betölti valaki a tizenhetedik életévét, feloldódik, és a mágiahasználat minden formája engedélyezetté válik számára.
- Kivéve persze a főbenjáró átkokat - tette hozzá Rowena. - Sokan azt hiszik, a felnőttek csak a gyerekek bosszantására és korlátozására találták ki ezt a szabályt. Pedig ez afféle védelmező mechanizmus is. Minden kiskorút megfigyelés alatt tart, és ha a mágiahasználat kényszerűségből történik, úgy a megfelelő szakemberek is hamarabb ott teremhetnek a helyszínen, hogy kiderítsék, nem fenyeget-e veszély… A Harryt figyelő bűbáj a bál éjszakáján, éjfélkor szűnik meg.
- Ő persze alig várja… - morogta Sirius.
- Pedig ezután olyan védtelen mindenki, amilyen még sosem volt… A felelősség is sokkal nagyobb, mint némelyik kiskorú képzelné. Nem csak begyűjtő vagy pakoló bűbájokból áll az élet: a tény, hogy valaki megsebesülhet, vagy meghalhat pálcahasználatunk következtében, sokak számára nem is tudatos…
- Mind úgy beszéltek, mintha újra kiskorúak akarnátok lenni - jegyezte meg Lamerin vigyorogva. - Kiről vegyen hát példát mindenki, ha nem rólatok?
A négy felnőtt felvonta a szemöldökét, de nem szóltak semmit.
- Mégis… nem hagy nyugodni ez az egész… - jegyezte meg Sirius.
- Talán erről is szó lesz ma este - húzta fel Perselus is a kapucnit, ahogy meglátta, hogy odakint zuhog az eső.
- Szerintem meg csak az bánt - tette hozzá Tonks, szavait ismét unokatestvérének címezve -, hogy nem tudod méltóan megünnepelni Harry születésnapját.
- Hát tudd meg, ez nagyon fontos nap az évben! Harry számára pedig különösen, hiszen végre felnőtt!
Perselus, ha nem siettek volna annyira, felháborodott volna azon, hogy Black csak egy buta parti miatt hisztizik ennyit.
- Majd megünnepled, ha hazaértünk a bálról - mondta csalódottan. - Most pedig induljunk - intett a lépcső felé, és megindult rajta elsőnek.
A többiek némán követték, Rowena pedig az ujjaival óvta a gyertya lángját, nehogy kialudjon a huzattól. Odalenn a nappaliban mind ellenőrizték, jól eltették-e pálcáikat, majd Lamerin kinyitotta az ajtót. A hideg, páradús levegő beáramlott a szobába, és mind az öten összerezzentek tőle. Tonks érezte, hogy a karjai és lábai libabőrössé válnak. Egy hirtelen jött fuvallat mindhárom férfi fejéről lesodorta a csuklyát, és az arcukba fújta az esőt.
- Olyan rossz előérzetem van… - motyogta Lamerin halkan, ahogy az égen cikázó villámok megcsillantak szemeikben.
A mennydörgéstől jó pár autó riasztója sivalkodott már, ami miatt csak még baljósabb volt a környék hangulata.
- Induljatok - mondta mögöttük Sirius, és kitessékelte a két Pitont.
A három szempár odakintről nézte, miként csukódik be az ajtó lassan, és tűnik el a két hálóruhás nő mögötte. Ahogy a zár kattant, Sirius megmarkolta a pálcáját. Talárjának ujja olyan hosszú volt, hogy a fegyvernek csak a vége lógott ki belőle. Míg két társa szétnézett, nem látja-e őket valaki, ő addig vízszintesbe emelte kezét, és halkan egy bűbájt küldött az ajtóra. Az egy pillanatig halovány kék fényben derengett, majd lezárta az ajtót minden illetéktelen személy elől.
- Siessünk… - borzongott meg Perselus a hidegtől, és a tudattól egyaránt, hogy egyedül hagyja szeretteit.
Egy alacsony és kissé sápadt, mégis bájos kisfiú állt egy széken, kitárt karokkal, és tűrte öltöztetői durva mozdulatait. A mellény és kabátka, mit neki készítettek, teli volt még gombostűkkel, amik össze-vissza szurkálták kicsi testét, de ő egyetlen nyikkanás nélkül tűrte mindezt. Szigorú nevelői az évek során belerőszakolták a kötelességtudatot, idejekorán megkeserítve a kisfiú sötét, ifjú életét. Ha a méltóságos megjelenés szenvedéssel jár, mondták, akkor azt pisszenés nélkül el is kell viselni. Szemeiben nem csillogtak hát könnyek, annak ellenére sem, hogy sokkal szívesebben élt volna korosztályának megfelelő, vidámabb életet. Így azonban, elmerülve a folyamatos okítás és fegyelmezés könyvhalmazaiban, egy cseppnyi ideje sem jutott arra, hogy saját magával, fejlődő, törékeny lelkével vagy barátaival foglalkozzon. Nem, mintha egy barátja is lett volna…
Egész életében egyedül volt, hiszen mindig is azt tanították neki, hogy csak a hozzá méltókkal, az arra érdemesekkel merjen csupán ismeretséget kötni… de bízni sose bízzon senkiben. Apja munkálkodásainak csupán egy töredékével volt tisztában, mégis, látva a megpróbáltatásait, a támadásokat, melyekkel szembe kellett néznie, tudta, hogy magán kívül valóban nem számíthat senki másra. Apró gyermek létére bálványozta a férfit, nemzőjét, ki annyi erejét ölte már bele boldogulásukba; és ha az ő elégedettségét fia tisztességes viselkedése váltotta ki, Vanadis von Rabenstein hajlandó lett volna akár testének minden pontjába gombostűt szúratni.
Remegve, de felszegett fejjel várta hát, mikor ér véget ruhapróbája, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a ház két ura: édesapja, és keresztapja.
Éppen kedélyesen beszélgettek, mikor meglátták az engedelmes kisfiút a szoba túlsó felében. A gyermek szeretett volna lepattanni az állványról, hogy odaszaladhasson, és jól megölelhesse, de tudta, hogy illetlen lenne, és csak haragra gerjesztené vele. Ezért csupán szerényen elmosolyodott, és úgy üdvözölte az érkezőket.
- Jó napot, édesapám! Jó napot, Larichs bácsi!
A két férfi félbeszakította a beszélgetést, és, mivel testvérek voltak, szinte egyforma mosoly ült ki az arcukra.
- Vanadis, édes fiam, remekül sikerült a ruhád - tárta ki a karjait szívélyesen Aldemar.
A gyermek egy pillanatig hezitált, hiszen még a gesztus is olyan volt, mintha apja is meg akarná ölelni őt. Olyan szívesen odafutott volna…
- Még nincs teljesen kész, uram - hajlongott a talárszabász zavarában, noha jól esett neki, hogy megdicsérték művét.
- No - noszogatta apja -, gyere ide, hadd nézzelek meg közelebbről!
Vanadis egészen elpirult, és nagy, hálás szemekkel nézett vissza a férfira.
- Szabad? - kérdezte halkan a szabótól.
Az akkor sem mert volna megtiltani neki valamit, ha az élete függött volna tőle.
A kisfiú egy apró, örömteli kacajt hallatott, és, amennyire a ruha engedte, odaszaladt apjához, aki letérdelve várta. Nagyot nyelt, ahogy lefékezett, újra kihúzta magát, és kitárt karokkal megmutatta a félkész munkát. Aldemar ragyogó, fekete szemei olyan büszkeséget sugároztak, amilyet még talán soha. Váratlanul fia testére kulcsolódtak karjai, és megölelte.
- Milyen szépre és nagyra nőttél, drága gyermekem! - mondta, ahogy Vandis nyakába fúrta az arcát.
Larichs fentről figyelte őket, és szeretetteljesen megsimogatta a kisfiú sötétbarna haját. Ahogy keresztfia felnézett rá, szívből rámosolygott. Vanadis azonban szinte érezte, hogy látszólagos vidámságuk mögött hosszú hónapok fárasztó munkája, tárgyalásai és megpróbáltatásai állnak.
Apját sem látta ilyennek már… nagyon régóta. Az arcán megszaporodtak a ráncok, a szemei állandó kialvatlanságról tanúskodtak, és nem egyszer hallotta már őt veszekedni valami ismeretlen, akcentussal beszélő alakkal. Tudta, hogy a dolgok egyáltalán nem olyan rózsásak, mint amilyennek abban a pillanatban tűntek, de oly ritka alkalom volt ez, gondtalannak látni őket, hogy Vanadisnak mindent megért. Még az őt szurkáló gombostűket is. Átadta hát magát a szerető ölelésnek, nem törődve a fájdalommal…
Harryt nem csak Ron igyekezte lefoglalni az elkövetkezendő napokban, törvényes felnőtté válása előtt. A két fiú annyi időt töltött együtt, a lányokról beszélgetve, mint amennyit még egész életük során nem. Harry majd kiugrott a bőréből mindegy egyes újabb részlet hallatán, és minden étkezéskor olyan feltűnően nézte Hermionet, hogy a lány rendesen gyanakodott. Ron persze kézzel-lábbal tiltakozott barátja viselkedése ellen, és megfenyegette, hogy soha többet nem mond el neki semmit, ha nem hagyja abba, így Harry kénytelen volt magának parancsolni.
Amióta Siriusszal sikerült megtalálnia a megfelelő hangnemet, sokkal bátrabban mert beszélni az ilyesmiről. Hermione persze nem nézte jó szemmel állandó fecsegéseiket, sőt, rosszabbnak titulálta őket Parvatinál és Lavendernél, akik közismerten sokat pletykálkodtak az iskolában. Maga Remus is kifejezte néha ellenérzését a fiúk lazításával kapcsolatban, főleg annak tekintetében, milyen jól tanultak előző tanévben. Ráadásul, mintha Hermione nem mondta volna elégszer, az utolsó év egyet jelentett a RAVASZ-vizsgákkal, ami komoly felkészülést igényelt.
- Kész vagytok már? - sürgetett mindenkit Lamerin odalenn, azon az emlékezetes, július harmincegyedikei napon.
Rowena egy-egy utolsó marcipánt tett az asztalon álló három torta tetejére. A lányok közben megterítettek, Piton pedig, fia és Ron segítségével megbirkózott az összes bagollyal, ami aznap Harryhez érkezett volna. A fiút nem akarták leengedni reggelizni, és mindig feltartotta valaki, ha már nagyon neki akart menni a hűtőnek.
- Azonnal! - suttogta Tonks, és elővette a hideg üdítőket.
Tálalta Mrs. Weasley szokásos, finom süteményeit, és letette azokat a torták mellé. A fiú ajándékait egy külön kisasztalra tették, és Rowena még egy pár lelógó díszt is aggatott a mennyezetre és a bútorok sarkára, de Perselus szerint ez már kicsit túlzás volt.
A férfi tavaly együtt ünnepelte a fiúval annak születésnapját, és látta az örömöt az arcán. Mind csak remélni tudták, hogy mostani, titokzatos ügyködésük is meghozza a várt eredményt.
- Mehetsz, Perselus! - intett Rowena mosolyogva.
A férfi fogta hát magát, és vigyorogva felkaptatott a lépcsőn. Tudta, hogy a fiú Remus és Sirius társaságában volt, akik igyekezték őt a lehető legátlátszóbb kifogásokkal feltartani.
Kopogott, majd mikor hallotta Remus halovány „Tessék”-jét, benyitott.
- És mondd, rá szoktál csapni a fenekére, miközben…? - kérdezte volna Sirius, de elhallgatott, amikor meglátta a belépő Pitont.
Az először kissé fanyar arcot vágott, ahogy kitalálta, épp miről beszélgettek, majd megrázta a fejét, hogy elűzze az elméjéből a gondolatot. Köhintett egyet, majd komoly hangon megszólalt.
- Le tudnátok jönni egy percre? Dumbledore professzor az imént érkezett meg, és azt mondta, váltani akar velünk egy-két szót, mielőtt elindulunk a bálba…
Harry kötelességtudóan felpattant, és már szaladt is kifelé az ajtón. Sirius összenézett Remusszal, majd vigyorogva megjegyezte.
- Jó színész vagy, Perselus. Kezdjünk el félni?
- Idióta - forgatta meg a szemét Piton. - Mi az ördögről beszélgettél vele…?
A bájitalok mestere vágott egy grimaszt, és inkább megrázta a fejét.
Remus kuncogva követte a fiút, aki a folyosó végén várta őket, sürgető arccal, és nem értette tétovázásukat. Ahogy beérték, újra nekilendült, és szinte kettesével szelte a lépcsőfokokat. Ám alig lépett le az utolsóról, a lenti tömeg elkiáltotta magát:
- Meglepetés!
Harry döbbenten szembesült a látvánnyal: a sok tortával, süteménnyel, a rengeteg, palackos töklével, a pezsgőt szorongató Lamerinnel, a lányok kezét fogó, vigyorgó Ronnal, majd a mögötte megjelenő három férfival. Körülnézett, és sehol sem látta az igazgatót. Kihasználva megilletődöttségét, mindenki odaszaladt hozzá, és egyenként megszorongatták, jókívánságaikat kifejezve.
- Ti… hazudtatok… - nyögte végül, ahogy Sirius is átölelte.
- Fújd el a gyertyákat, Harry - mondta Remus halkan.
A fiú kibontakozott a szorításból, és meghatódva nézte a középen lévő tortát, rajta a tizenhét gyertyával, és azok vígan táncoló lángjával. Lassan lépdelt az asztal felé, melynek túloldaláról a vigyorgó társaság őt figyelte. Óvatosan a sütemények fölé hajolt, vigyázva, nehogy a hajszálai beleérjenek a finom krémbe, mellyel Rowena díszítette a tortákat, majd lehunyt szemmel elfújta a lángokat. A többiek tapsolni kezdtek, de abba is hagyták, ahogy megpillantották a szemében a könnyeket.
A fiúból halkan előtört a sírás, így félrevonult az egyik fotelbe, és felhúzott lábakkal zokogni kezdett. Rowena értetlenül pillantott kedvesére, Marie azonban fogta magát, leült a fiú elé a szőnyegre, és megfogta a kezeit.
- Miért sírsz, kicsim? - kérdezte.
- Az első születésnapom óta… ez az első alkalom… hogy megint olyanokkal ünnepelhetek, akik… igazán szeretnek engem…
A többiek mind odagyűltek köréje, és igyekezték felvidítani. Lamerin játékosan összeborzolta a haját, és kacsintva rávigyorgott. Sirius jelentőségteljesen Perselusra nézett, aki már kezdte érteni, miért erősködött Black annyit a születésnap szervezésével és ünneplésével.
- Ennek… mindig így kellett volna lennie, Harry - mondta Hermione is kedvesen. - Most már minden jó lesz, meglátod. Örökre együtt leszünk…
- Köszönöm - mondta a szülinapos. - Nem is gondoltam volna…
Fogta és pulóverjének ujjával megtörölte arcát.
- Együnk a süteményekből - ajánlotta. - Ünnepeljük ki magunkat, mielőtt elindulunk!
AJÁNLOM AZ OLDALT
