Megjegyzés 3: a most megjelent HP 6. kötetében elmondottak, az ott kanonizált tények, bűbájok vagy (új) karakterek nem szerepelnek a történeteimben, és nem fogják befolyásolni ennek előremenetelét
Felkerült: 2005. július 23.
Kellemetlenségek
Érzelmileg túlélni a következő heteket rémesebb volt Harry számára, mint azt képzelte volna. A folyosókat komor képpel rótta, de valójában nehéz is lett volna bármilyen boldog grimaszt magára erőltetnie: bőrén a horzsolások és karmolások épphogy gyógyulásnak indultak, így viszkettek és húzódtak. Újra meg újra megküzdött az édes kísértéssel, hogy véresre vakarja magát. Ezek és véraláfutásai még a tudatlanabbak előtt is nyilvánvalóvá tették, hogy ő is részt vett a küzdelemben, így vagy félénken, vagy inkább tisztelettel néztek fel rá, ha elsuhant a folyosón. Nem igazán nézett rájuk, csak igyekezett elérni az adott órájára, remélve, hogy Siriusnak még csak az árnyékát sem látja.
A kudarc nyomasztó érzése, mely az összecsapás óta ott élősködött bensőjében, szinte lehetetlenné tette a normális életvezetést. Ha nem arról pletykálkodtak körülötte, milyen elképesztően valóságos is a Sötét Nagyúr, hát arról, hogy „nini, ott az a fiú, aki megküzdött vele.” Harry szíve szerint hozzátette volna, hogy „megint”, vagy hogy „és megint nem sikerült végeznünk egymással”, de rájött, hogy ezt csak saját keserűsége mondatja vele.
Ismerte magát: tudta, hogy a vereséget önnön hiúsága csak nehezen vagy egyáltalán nem tudja feldolgozni. Minden alkalommal mély tragédiaként élt meg egy-egy kviddics-vereséget, hogy képzelte hát mindenki, hogy egy ilyen jelentőségű, ám elvesztett párbajt majd könnyen megemészt?
Szörnyen marcangolta a bűntudat, annak ellenére, hogy Ron és Hermione milliószor mondták neki: nem ő tehet róla. A lány folyton úgy próbált rá hatni, hogy felemlegette: Voldemort egy sokat látott, sokat megélt varázsló, akinek a maga hetven éve alatt volt alkalma olyan tudást felhalmozni, ami felvértezi őt az ilyen nagy erejű támadások ellen is. Ron nem tudott hasonló erejű bölcsességeket mondani, de Harry nem is bánta: barátja egész jelenlétével és végtelen bizalmával éppen elég támogatást nyújtott.
Két hű társa csupán azzal nem volt tisztában, hogy barátjuk lelkét is mekkora megrázkódtatás érte. Egyáltalán nem volt könnyű felkészülni arra, hogy kiolt egy életet, és azzal, hogy ennek kivitelezése újra a bizonytalan jövőbe kúszott, még rosszabb volt az érzés. Egy tét nélküli, sima párbaj más, mondogatta magában, mint tudni, hogy az egyik a végén megöli a másikat. Szörnyetegnek és kitaszítottnak érezte magát a feladata miatt.
Igyekezte azért leplezni erre csatangoló gondolatait, hiszen Ronnak volt elég baja e nélkül is. Testvéreinek állapota lassan javult csupán, ami egész családját megviselte. Emelt ugyan valamit a hangulatukon a tény, hogy Caramel - engedve a közvélemény nyomásának - igencsak bőkezűen megtámogatta házuk újjáépítését. Mrs. Weasley szerénykedve fogadta el a felajánlást, melyből könnyedén befejezhették a munkálatokat.
A mardekáros Nott és Pansy nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy feleannyiból is könnyedén összetákolhatták volna azt az egérlyukat, hiszen az eredeti ház olyan pici volt, hogy több Weasley-gyermek is osztozott egy szobán. Ron szerette volna megátkozni őket valahogy (azt sem felejtve, hogy nyíltan ellenük harcoltak), ám apja még idejében megfékezte őt.
- Az pallérozza a jellemünket igazán, fiam, ha felül tudunk emelkedni rosszakaróink sértésein, még akkor is, ha van bennük igazság - mondogatta mindig, kicsit szégyenkezve.
Hermione szerint semmi baj nem volt a „piciny kunyhóban lakással”, ami rettenetesen imponált Ronnak. A lány szerint, ha ilyen kis helyen lakik a család, a kötelék, a szeretet is sokkal erőteljesebb köztük.
- Olyasvalami ez, amit azok az ostobák sohasem érthetnek meg, megtapasztalásról nem is beszélve - mondta.
Harry örült, hogy barátja ilyen erős támaszra lelt, a lányban, hiszen saját vigasztalási kísérletei az utóbbi időben kíméletlenül kudarcba fulladtak. Nem érezte magát képesnek a pátyolgatásra, mint korábban, és azt is egyre nehezebben tűrte, ahogy irányában szánakozott mindenki.
Sebei még Madame Pomfrey kezeléseinek köszönhetően is heteken át meglátszottak. A vágások és horzsolások az arcán voltak azok, amik a legtöbb együttérzést kiváltották iskolatársaiból, az gyakran már fel sem tűnt nekik, hogy biceg, vagy hogy még nem bírja úgy emelgetni a karját, mint korábban. Egy alkalommal órán is sikoltozni kezdtek körülötte: épp Binns professzornak olvasta fel a kényszeredetten megírt mágiatörténet esszét, mikor a fején lévő kötés alól szivárogni kezdett sötétvörös vére. Ő eleinte nem értette, mi a pánik forrása, míg Hermione oda nem ugrott hozzá, és le nem törölte a halántékánál éktelenkedő vércseppet.
Szeretett volna eltűnni pár napra, láthatatlanná válni, és úgy suhanni köztük, csak hogy egyszer úgy mehessen le vacsorázni, hogy senki sem sutyorog a falnál, őt bámulva. Volt, hogy magára kanyarította a láthatatlanná tevő köpönyegét, és zsebre tett kézzel, fintorogva mászkált alatta, amivel elkerülhette a kíváncsi tekinteteket.
Egy melegedő, nyár eleji vasárnap délutánon is hasonlóképpen rejtőzködve ballagott a könyvtár felé, hogy vigyen pár könyvet Ginnynek a gyengélkedőre. A lány még nem kelhetett fel, de mivel közeledtek RBF-vizsgái, kénytelen volt a betegek közt tanulni. Osztálytársai és barátai meglátogatták, amikor csak tehették, Luna még az órai anyagot is lemásolta neki egy elmés bűbájjal. A vaskos bájitaltan és gyógynövénytan könyvek erősen húzták hát Harry vállát, mikor megpillantotta, hogy a lépcső lábánál Lamerin leskelődik. A fejét alig dugta ki a derékszögben folytatódó folyosóra, de pálcájával integetett valamit.
- Te meg kit készülsz megátkozni? - kérdezte tőle váratlanul.
Az ifjú Piton összerezzent, és rémülten kereste a hang forrását.
- Csak én vagyok - jutott eszébe Harrynek, hogy levegye a köpenyt.
- Hah, Merlinre! Már azt hittem, valaki más!
Együtt kukkantottak ki a folyosón, és látták, hogy Sirius toporzékol tehetetlenül, mezítláb, és nadrág nélkül. Ide-oda rohangált, mintha elveszett holmiját keresné.
Harry fintorogva összevonta a szemöldökét.
- Ezt meg mi lelte?
- Mindjárt meglátod - suttogta Lamerin gyűlölködő hangon, és már neki is szegezte a pálcáját.
A férfi azonban pont abban a pillanatban vette észre őt.
- Az a rohadt kölyök! - csattant fel, és elkezdett feléjük futni.
A két fiú gyorsan összenézett, majd kapkodni kezdtek. Azonban egy tanterem sem volt a közelben, ahol meghúzhatták volna magukat.
- Gyorsan! - nyomta le őt Harry a földre, majd rádobta a leplet, amit eddig kezében szorongatott. Lamerin így láthatatlanná vált.
Ő még éppen idejében guggolt le: úgy tett, mintha cipőfűzőjét kötné be, de túl későn jött rá, hogy iskolai cipője nem is fűzős.
Éppen felegyenesedett, mikor Sirius lélekszakadva befordult a kanyarban, és majdnem felesett benne.
- Harry…! - lihegte. - Hol… hol…! Nem láttad azt az átkozott Piton-kölyköt? Agyonverem!
- Arra ment - mutatott arrafelé, merről ő maga érkezett.
Nekitámaszkodott a falnak, és sokat mondóan végigmérte.
- Látom, sietősen kellett összekapnod magad. Nem gondolod, hogy kissé hiányos az öltözéked?
- Mert az a szemtelen kis tacskó eltűntette a ruháimat! - rivallt rá Sirius, olyan mérgesen, ahogy még talán sosem látta.
- Ő nem tenne ilyet - jegyezte meg Harry csendesen. - Hacsak…
- Hogyne tenne! Pont ugyanolyan, mint az apja!
- … nincs rá komoly oka. És igen, szerencsére ugyanolyan, mint az apja. Rendes és tisztességes ember.
- Szerinted ilyen helyzetbe hozni valakit tisztességes dolog?
Harry nem felelt, csak elfordította a fejét.
- Mi lelt téged? Hát már nem akarsz többé hinni nekem? Bízni bennem? - érintette meg a fiú arcát kezeivel, szomorú hangon szólva.
- Van szemem, és láttam, mi történt! Nincs ezen mit magyarázni! Tudom, milyen érzés, amikor ennyi idő után az ember egy nő után vágyakozik, és…
- Azt se tudod, miket beszélsz! - rázta meg a fejét Sirius félig vigyorogva, félig tanácstalanul: hiszen a lányokról és a nőkről még sohasem beszélgetett keresztfiával. - Itt egyáltalán nem…
Megvakarta a kezét, immár harmadszor beszélgetésük kezdete óta, mert mintha valami folyton szurkálta volna. Nem láthatta, hogy Lamerin a lepel alól alattomosan döfködte a karját pálcája végével, csak hogy bosszantsa.
- Mi a jó…?!
A férfi véletlenül kitapintotta a varázspálcát, és megmarkolta. Lamerin taszított rajta egyet, majd ledobta magáról a köpenyt, és futásnak eredt. Sirius, ahogy feltápászkodott a földről, hangosat szitkozódott. Rámordult Harryre, aki vigyorogva harapdálta ajkait, majd Piton után eredt.
- Állj meg! Majd adok én neked Evanesca-t!
Sirius Blacket a későbbiekben gyakran érték hasonlóan kellemetlen inzultusok - Piton professzor tudta nélkül, természetesen. Lamerinnek volt annyi esze, hogy játékos tréfáiról nem számolt be, amikor apjával volt.
A férfi meglehetősen gyenge volt, köszönhetően annak, hogy alkata igencsak megsínylette a tanévnek ezen felét. Először a Bellatrix utáni hajsza gyengítette le teljesen, most pedig a lábadozás, amit Voldemort átka kényszerített rá. Ha valamelyest erősebb testalkata lett volna, talán hamarabb felépült volna, így azonban, hogy meglehetősen elsoványodott, csak lassan sikerült erőre kapnia. Amint tehette, visszatért irodájába, és ha tanítani nem is volt ereje, mint a Mardekár ház feje, igyekezte ellátni teendőit.
Rémisztőnek találta ugyan az első napot, amikor benyitott a régóta hanyagolt irodába, mert íróasztalán annyi kis csomag és levélke várta, hogy legszívesebben újra becsukta volna az ajtót. Saját kisdiákja, legfőképpen az elsőévesek, elhalmozták mindenféle jókívánsággal, a legmeglepőbb azonban az volt, mikor megtalálta az első hugrabugos üzenetet. Csodálkozva ült a székben, és nézte az édességektől roskadozó asztalt, és komor kedve ellenére nem állhatta meg mosolygás nélkül a dolgot. A gyerekek maguk is elég gyakran bekukkantottak hozzá, legtöbbször a legbutább ürüggyel - amik miatt régebben azonnal elzavarta volna őket, de jelenlegi állapotában mellőznie kellett minden heveskedést és idegeskedést.
A katedrára is visszatért, de már az első nap elhagyta az ereje. Az órát támaszkodva és ülve tanította végig, és bár azt hazudta diákjainak, hogy minden rendben, azok nem mulasztották el észrevenni, mennyire belesápadt a terem egészségtelen levegőjébe.
Hermione, mint prefektus azonnal jelentette az igazgatónak az esetet, és Harry kivételesen nem ellenezte: mind úgy vélték, hogy a professzor többet árt vele, ha testben-lélekben távol van az óráról.
Dumbledore tehát visszaparancsolta Pitont a lakosztályába, ahová azonban továbbra is szakadatlanul érkeztek a látogatók és jókívánságok. A férfi azonban távol maradt a közös étkezésektől, és a manókkal saját lakhelyére hozatta az ennivalót. Lamerin eleinte minden időt vele töltött, de amikor a férfi leszögezte, hogy nem zárkózhat be miatta, végül engedett, és néha a barátaival is étkezett.
Lamerin azért is kerülte a tömeges táplálkozást, mert attól tartott, itt megint összefuthat Blackkel. Sejtette, hogy a legutóbbi lefülelése óta az igazgató is tud alattomos csínytevéseiről, ezért kollektíven kerülte az egész tanári kart. Azt azonban nem is sejtette, hogy Dumbledore-ban hasonlóan komisz lélek bújik meg, aki nem akart beleavatkozni a Blackek és Pitonok közötti, ősrégi viszálykodásba. Mindkét félt felnőttként kezelte, és nem szólt bele az ügyeikbe.
Sirius ott ült ugyan a jobbján minden étkezéskor - erre a diákok megnyugtatása végett volt szükség, hiszen a Miniszter még mindig késett a vádak ejtésével -, de mindenki szeme láttára nem mertek komoly kárt tenni egymásban. Ám a néha kilyukadó serlegek és rakoncátlanul táncra kelő csirkecombok kölcsönösen megnehezítették mindkettőjük étkezését. Black hajlamos volt viszonozni a szánalmas kis tréfákat, miután az egyik sült hal énekelni kezdett a tányérján, és minden alkalommal felforrt a bor kupájában, ahogy csak ránézett. Egyszer, mikor különlegesen finom sülteket szándékoztak tálalni a manók, lement hozzájuk, és rávette őket egy ízléstelen kis húzásra. Mikor odafenn megjelent a gyerekek előtt a sok finomság, Lamerin előtt egy nagy tálon egy pirult, egészben töltött nyúl jelent meg, levélkével a szájában. Ez állt rajta: „Szerettelek, Gazdám. Tepsi voltam. Jó étvágyat!”
A fiú majdnem elkezdett bőgni a szerencsétlenül járt állat láttán, de Lavender megelőzte: ő azonnal könnyekben tört ki a nyúlt látva, hiszen egykor neki is volt egy otthon. Lamerin a tanári asztal felé villantotta gyilkos tekintetét, ahonnan Sirius bárgyú mosollyal integetett. Rettegve az igazságtól, felpattant a helyéről, és lerohant lakosztályába, hogy meggyőződjön arról, él-e még szeretett állatkája. A griffendéles diákok persze az asztal lapját csapkodtak a röhögéstől, mikor meglátták az üzenetet.
Maga Harry is derült néha a két bolond vitáján, de ettől még nem változott a hozzáállása. Nem segítette ugyan Lamerint keresztapja elleni akcióiban, de nem is igyekezte lebeszélni őt ezekről. Más ügyek kötötték le a figyelmét: többek közt év végi vizsgái, illetve a kviddics-szezon utolsó két mérkőzése. Utóbbit a tanárok megpróbálták ugyan elodázni, mondván, a körülmények sajnos elég tragikusak ahhoz, hogy ennyi ember újra ünnepeljen. Dumbledore azonban úgy vélte, a döntést a diákokra kell bízni: azok pedig mindenképpen kitartottak a mérkőzések mellett. Mivel az őszi időszakban a Mardekár és Hollóhát összecsapása baleset miatt véget ért, és mivel a Hollóhát és Hugrabug csatája is igen kicsi különbséggel végződött, a Griffendél állt a tabella élén, a ház nagy örömére. A Mardekár nem akarta annyiban hagyni a dolgot, igaz, igen nagy pontaránnyal kellett volna elverniük az ugyancsak ambiciózus Hugrabugot, hogy megelőzzék a Griffendélt. Stebbinsék csapata nagyon számított arra, hogy legyőzhetik Harryéket, hiszen a nagyhírű fogó és a legeredményesebb hajtó, Ginny is súlyos sérüléseket szenvedett a márciusi ütközetben. A lány undorítónak nevezte, hogy ebből próbálnak meg előnyt kovácsolni, és dühöngött saját tehetetlenségén: még nem volt olyan állapotban, hogy újra seprűre ülhessen, ezért Harrynek gyorsan kellett keresnie valakit a helyére.
Újra elment könyörögni McGalagonyhoz, hogy az év eleji selejtezőn oly ügyesnek bizonyuló Mark Zamberget engedje játszani - ugyanis azt remélte, házvezető tanáruk kivételt tesz majd, tekintve, miken ment át az iskola az elmúlt hónapokban. A vékonyka, szőkésbarna hajú fiúcska még Madame Hooch szerint is született tehetség volt, és repüléstan óráikon mindig kiváló teljesítményt nyújtott. McGalagony nem volt éppen engedékeny tanárnő, de Madame Hooch ajánlása és a csapat szorult helyzete végül rávette, hogy rábólintson a dologra. A másik három házvezető tanár és kviddics-kapitány elé tárta az ajánlatot, várva, miként reagálnak. Chambers és Bradley, a Hugrabug és Hollóhát csapatkapitányai fintorogtak az egészen, főképp azért, mert olyasvalaki kérte a szabályzat újbóli megszegését, akit szintén soron kívül vettek fel elsőéves korában. Malfoy hallgatag volt egész idő alatt, és néha apró pillantásokat vetett házvezető tanárára, Pitonra, aki egyik kezét a tanári asztalon nyugtatta, de tulajdonképpen kapaszkodott vele. A férfi szánakozva nézett rá vissza néha, ha tekintetük találkozott, és Draco arcára ilyenkor mindig kiült a mélységes szégyen.
- Nem értem, mit vagytok oda - kulcsolta össze a kezeit Harry. - Hiszen csak egy kiskölyök… talán kétszer olyan nehéz vagy, Bardley, mint ő - biccentett fitymálva a hollóhátas kapitány felé. - Kötve hiszem, hogy akkora hátrányba kerülnétek emiatt. Csoda, ha a kvaffot átéri a keze.
- Ha ennyire becsmérled a képességeit, minek akarod felvenni? Miért nem írsz ki új válogatást?
- Mert nincs idő betanítani egy teljesen idegen tanulót… Mark pedig sok alkalommal edzett velünk, ismeri a csapatot.
- Nekem ez akkor sem tetszik - jelentette ki a hollóhátas kapitány.
- Akkor szavazzatok, mit bánom én! - fakadt ki Harry türelmetlenül, mikor látta, hogy tanáraik szórakozottan összepillantanak.
- Akkor hát… - szólalt meg Flitwick professzor - ki szavaz közületek arra, hogy Mark Zam-…
- „Zamberg”, Filius - biccentett McGalagony.
- … óh, köszönöm, kedves Minerva, tehát… ki szavaz arra, hogy játszasson? Kezeket fel!
- Harry, te nem szavazhatsz! - rivallt rá Chambers, mire az durcásan levette a kezét.
- Ha jól látom… - remegtek meg McGalagony fülcimpái -, kettő-egy arányban nyert Mr. Zamberg, és játszhat már az idei szezonban.
Harry látta, hogy a hugrabugos kapitány csak unottan jelentkezett, tekintve, hogy velük már nincs küzdelem, amit e döntés befolyásolhatna. A másik jelentkező azonban Malfoy volt, amin egészen meglepődött.
- Hát… köszönöm - búcsúzott el mindenkitől, visszasietve a klubhelyiségbe, hogy közölje a többiekkel a jó hírt.
Harry és Ron majdnem elkéstek az utolsóelőtti mérkőzésről, ahol a Mardekár és a Hugrabug csapott össze. Gyors kitérőt tettek a földszinti fiúvécé felé, ahol épp két roxforti szellem hancúrozását zavarták meg. A hollóhát háziszelleme, a Szürke Hölgy sértődötten repült át rajtuk, ami igencsak kellemetlen volt, és hamar követte őt a kviddicspálya állandó kísértete, Edgar Clogg is. A fiúk vigyorogva végezték dolgukat, majd sietősen a pálya felé vették az irányt, ahonnan már hallani lehetett a szurkolók tombolását. Konfettik és kóbor papírzászlók repkedtek mindenfelé.
- És… ELEANOR BRANSTONE MEGINT GÓLT SZEREZ! Hatvan-húsz a HUGRABUGNAK! - sikkantotta Dean Thomas a tanári emelvényről.
- Jó sokat késtünk - állapította meg Ron, ahogy beálltak a többiek közé.
- Miről maradtunk le eddig? - kérdezte Harry Hermionetól.
- Nem sokról… Zach eléggé sután játszik, tudod, hogy megsérült a múltkor. Így Chambers folyton a többiekkel viteti a kvaffot…
- Chambers jobban tenné, ha inkább a cikeszt keresné - fintorgott Ron.
- És a Mardekár?
- Malfoy az előbb már szagot fogott, de aztán eltűnt előle a cikesz.
- HATVAN-HARMINC! Culverton, elismerem, ez most szép volt… - harsogta Dean.
- Draco elkaphatná már a cikeszt… - morogta Harry. - Nem akarom, hogy nagyon közel jöjjön hozzánk bármelyik csapat. Még kikaphatunk, most, hogy Ginny nem tud játszani. Félek, Mark ideges lesz a tömeg miatt…
A meccs végül, egy hajszál híján, de a Mardekár javára dőlt el: Malfoy ebben a szezonban legalább egyszer el tudta kapni a cikeszt. A pökhendi William Stebbins, a hugrabugos fogó szó nélkül visszamasírozott az öltözőkbe, mielőtt Madame Hooch erre utasítást adhatott volna - annyira mérges volt. Draco arcán nem látszódott az az elégedettség, ami egykor egy győztes meccs láttán elöntötte, de azért elpirult, mikor Piton gratulált neki.
A férfi nem sokáig maradt, hogy csapatával ünnepeljen, sietett vissza a pincehelyiségbe. A gyengeségre fogta ugyan, de valójában menekült Black és Rowena elől, mielőtt azok lecsaphattak volna rá. Nem bírta volna állni megalázó tekintetüket, vagy látni, ahogy fogják egymás kezét… netán csókolóznak…
A nő többször is próbált beszélni vele, de sosem nyitott neki ajtót. Belülről a falnak támaszkodva hallgatta Rowena először panaszos, majd dühödt szavait makacsságáról, de nem volt ereje szembenézni vele. A professzor így néha Lamerinnél próbálkozott, aki folyton azt hazudta, apja pihen, vagy alszik, és ezért nem tudja fogadni.
Harry tüntetően kerülte Dareling professzor óráit. Hermione kitartó könyörgése ellenére szinte mindig meglógott, ha sötét varázslatok kivédésére kellett menni. Ron támogatta a bojkottot, de őt párja mindig visszaráncigálta a terembe. Nagyon sokszor hiányzott igazolatlanul, és amikor megjelent, sosem vett részt az aktív munkában, mint azelőtt. Nem jelentkezett és nem is mutatott be semmilyen kért feladatot, ha nem parancsoltak rá. Viselkedése megkeserítette a nő munkáját.
Végül hármójuk közül csak Sirius jelent meg az évad utolsó mérkőzésén, ahol a Griffendél és a Hollóhát találkozott.
- Köszöntök mindenkit a szezon utolsó küzdelmén! - szólt bele Dean a mágikus mikrofonba izgatottan. - Ma…
Harry körülnézett. A lelátón csak Remust pillantotta meg, aki igazán kedves volt a szívének. A férfi kedvese kezét szorongatta. Tonks látszólag szürke arccal ült mellette, a haja most egyáltalán nem volt rikító színű. Lehetett látni, hogy halkan beszélgetnek, és mindketten bólogatnak, majd megpróbálnak a meccse koncentrálni - hiszen a hangzavar túl nagy volt ahhoz, hogy suttogva kommunikáljanak.
- A mai napon debütáló Mark Zambergnél a kvaff! A kiemelkedően tehetséges fiú Potter felfedezettje, és a sérülés miatt elmaradó Ginny Weasley helyére került! Eddig egy gólpasszt adott, és egyet dobott. ÉS ITT A MÁSODIK! ÖTVEN-SEMMI A GRIFFENDÉL JAVÁRA!
- Úgy látszik, Bardley nem csinált jó vásárt ezzel a fiúval - fékezett le Cho Harry előtt seprűjével.
A fiú egészen eddig észre sem vette, hogy a lány is a pályán van. Felvonta a szemöldökét.
- Jövőre pedig még jobb lesz. Bár akkor már nem leszel itt, hogy megláthasd, hogyan kalapáljuk el a csapatotokat!
A lány arcából kifutott a vér.
- Hum lun, see-feut! - sziszegte, majd tovaröppent.
Harrynek nem volt ideje azon töprengeni, mit is jelenthetett a lány mondata, de azt sejtette, hogy nem lehetett valami szalonképes. Veronica épp gólt szerzett, Ron pedig kivédett két próbálkozást, míg elmélkedett. Éppen ideje volt elkezdeni keresni a cikeszt…
Ám hamar ezernyi apró kis gömböt látott, mikor hátba találta Mandy gurkója. Előrebucskázott a seprűn és lecsúszott róla, úgy megszédült. Épphogy elkapta a nyél végét.
A tömeg egy emberként sikkantott fel, és fojtotta vissza a lélegzetét.
- Potter egy hajszálnyira a haláltól! - kiáltotta Dean, az emelvény szélére állva, hogy mindent láthasson. - Vajon sikerül visszamásznia a seprűre? Ha nem, az azt jelenti, hogy el kell hagynia a pályát, és nélküle a csapat…
- … nem nyerhet! - suttogta Hermione, rémülten nézve a fiút.
Harry próbálta felhúzni magát, de vállának izmai cserbenhagyták: még mindig zsibbadtak voltak a gurkóval való találkozástól. Alig himbálózott ott pár másodperce, mikor észrevette, hogy a következő gurkó is feléje száguld.
- Ez sportszerűtlen! Madame Hooch! - üvöltötte mérgében, ahogy terpesztett lábai között elsuhant a fenyegetően kemény labda.
Andrew és Jack már száguldottak is a gurkók felé, hogy megakadályozzák, hogy a két hollóhátas lány újra ütéshez jusson. A tanárnő fütyült, és büntetődobást ítélt a Griffendélnek. Harry közben odaevickélt az egyik palánkhoz, és az építményen megtámaszkodva visszaült a seprűre, ám a művelet korántsem volt valami elegáns. Sértődött pillantást vetett a lányokra, majd visszarepült középre, hogy végignézze a kicsi Mark büntetőjét. A fiú betalált, Dick Summers kalimpáló kezei közt, így a játék folytatódhatott.
Hermione közben, betársulva Seamushoz, bosszúhadműveletet indított a Hollóhát játékosai ellen: benyálazott papírgalacsinokkal dobálták és köpködték az előttük lebegő diákokat. A kis golyók túl aprók voltak ahhoz, hogy a tanárok észrevegyék, de éppen elég nagyok ahhoz, hogy bezavarjanak repülés közben. Ron hálás volt nekik, ugyanis a gurkók Harry után őt fenyegetették a legtöbbször, és ezeknek köszönhette, hogy két kvaffot nem tudott kivédeni. Mindenki elégedett volt azonban a teljesítményével. Harry érezte, hogy sürgősen véget kell vetni a játéknak, mielőtt még jobban eldurvul a meccs. A cikeszt látta mindenhol, hiszen a tűző napfényben mindenhol megcsillanó fémtárgyak villogtak. Nem tudta hát, merre induljon.
- CHO CHANG NEKILENDÜLT! - kiáltotta Dean.
Harry érezte, hogy másként nem lesz esélye megtalálni a cikeszt. A lány után száguldott hát, akit a Tűzvillámnak köszönhetően hamar utol is ért.
- Kopj le, Potter! Ez az én cikeszem!
A fiú azonban nem törődött azzal, ki látta meg a labdát először. Cho mellé evickélt, és ráhasalva a seprűnyélre fokozta is a sebességet. Tettek egy nagy, mély kanyart a Hugrabug lelátója előtt, és ott sikerült eléje vágódnia. Hosszú talárja ott lobogott a lány arcába, ami zavarta Chot a látásban. Harry izgatottan előrelendült, mint aki le akar ugrani a seprűről, és szinte ragadozóként vetette rá magát a kis cikeszre. Lefelé elkanyarodva kezdte a diadalkört, végig az arany labdácskát rázogatva, a tömeg pedig úgy dübörgött, mintha szét akarnák verni a stadiont.
- HARRY POTTER ELKAPTA A CIKESZT! KÉTSZÁZHATVAN-HARMINC A GRIFFENDÉLNEK! AZ IDEI ÉV GYŐZTESE A GRIFFENDÉL! SZÉP VOLT, FIÚK-LÁNYOK!!!
Sirius büszkén, állva tapsolta a fiút, noha nagyon szomorú volt, hogy az nem fogja megosztani vele ezt az örömöt. A fájdalom kiülhetett az arcára, mert Tonks odaevickélt melléje, és megfogta a kezét, Remus pedig gyengén vállba veregette.
- Ugye milyen ügyes volt? - kérdezte Sirius elérzékenyülve. - Olyan szépen repül, mint James! Mintha csak őt látnám…! - szegte le a fejét letargiájában.
A nő és barátja váratlanul megölelte őt, de már e nélkül is érezte, hogy ideje tenni valamit - valami drasztikusat, hogy helyrerázódjanak a dolgok…
A Griffendél-toronyban hajnali háromig ünnepeltek a diákok, és sorra a levegőbe emelték a csapat mindegyik játékosát. A legújabb hajtó kiérdemelte a többiek megbecsülését, és Harry nem-hivatalosan meg is ígérte neki, hogy következő évben helyet szorít neki a csapatban. Mikor McGalagony utasítására mindenki aludni tért, Harry és Ron magára öltötte a láthatatlanná tevő köpenyt, és elsompolyogtak a gyengélkedőre, Ginnyhez, és vittek neki a sok édességből és vajsörből egy keveset, hogy ne érezze, kimaradt valamiből.
- Foglalj helyet, Harry - invitálta beljebb a fiút Remus mosolyogva. - Remélem, a hátad már jól van.
- Jobban - ült le a fiú kellőképpen gyanakodva, mert attól tartott. Remus majd fejmosásban részesíti a Siriusszal való minősíthetetlen viselkedése miatt. - Szerencsére… te is sokkal jobban nézel ki.
Lupin, szokása szerint szerénykedve mosolygott elő őszülő hajszálai alól. Teát töltött mindkettejüknek. Volt valami elképesztően szomorú a vonásaiban, amit Harry hirtelen nem tudott megmagyarázni magának. Nem remegett a keze, és nem is csillogtak a szemeiben könnycseppek, mégis szinte érezte, hogy valami nagyon bántja.
- Valami baj van, Remus? - kérdezte tapintatosan.
A férfi nagy szemekkel, pislogva felpillantott, és a keze megállt a levegőben, még mindig a kanna fülét fogva. Mielőtt rákérdezhetett volna, mire gondol, a fiú folytatta.
- Vagy… ez olyasmi, amiről nem szabad tudnom? Ne aggódj, nem fogok legillemenciát alkalmazni, ha nem akarod, hogy megtudjam…
Remus kíváncsian fürkészte a talárját szorongató fiút, aki együttérzően nézte őt. Elmosolyodott.
- Gyere ide - húzta ki magát, odaintve a fiút maga mellé.
Harry gyorsan átevickélt hozzá, lerúgta a cipőjét, és bevackolta magát a karja alá. Nekidőltek a kanapé puha párnáinak. Lupin álmodozó tekintete sokáig időzött a mennyezeten, majd lassan a fiúra siklott.
- Kis híján… én majdnem… édesapa lettem - vallotta be.
Harry úgy elkezdett fészkelődni meglepetésében, mint akinek bogár mászott az alsónadrágjába.
- Ezt most… komolyan mondod? Tekergő-becsületszavadra? - kérdezte elfehéredve.
- Apád is mindig ezt mondta - hunyta le a professzor a szemeit, ahogy arcuk bőre egymáshoz ért. - Igen, igaz…
- És… mi történt? - folytatta Harry, és érezte, hogy a gyomrában keletkező gombóc kúszik felfelé, a torkába.
- Nos… - szegte le a fejét Lupin - Tonks megsérült, amikor Roxmortsban… harcoltunk.
Harryben felrobbant valami - legalábbis ennek érezte a szomorúság szörnyű hullámát, ami végighömpölygött a testén. Úgy érzi, szétfolyik a pamlagon, mint valami csont nélküli, formátlan alakú állat. A gyásznak eme formájával még sohasem találkozott. Lehunyta a szemeit, mert újra a kínlódó Tonks jelent meg előtte, ahogy a gyengélkedőn kiáltozott.
- Nagyon sajnálom… - suttogta. - De azért… jól van?
- Persze - simogatta meg a fejét Remus. - Most mugli orvoshoz ment.
- És… akkor ez most azt jelenti - ült fel Harry kissé megkönnyebbülve -, hogy majd… valamikor… lesz kisbabátok?
Látta, hogy Remus zavarba jön, és félszegen mosolyog. Nyomban a nyakába vetette magát.
- Úgy örülök nektek! Végre… végre neked is lesz családod! Nem kell egyedül lenned, soha többé. Ha… ha majd felnövök, és eljöhetek a Dursleyéktől, majd mindig meglátogatlak, és… minden szép lesz. Egyszer biztosan!
- Ne mondd ezt… - kuncogott a férfi. - Megijesztesz…
- Majd én vigyázok rátok - jelentette ki Harry komolytalanul.
- Annyit gondolkoztam mostanában azon, milyen volt… mikor még kicsi voltál. Hogy milyen kisbabát tartani a kezeimben.
- Sokat játszottunk, te meg én?
- Nos, én inkább akkor kaptalak meg, ha elkezdtél üvölteni… - vallotta be Remus kacagva. -James és Sirius voltak azok, akik mindig játszottak veled… Meglehetősen életveszélyesen…
- Akkor szörnyű kisbaba lehettem…
- Biztos nem mesélt neked soha senki azokról a hónapokról… Nem, egyáltalán nem voltál szörnyű. Csak mint ugyanolyan más gyermek. Sirius újra gyereknek érezte magát melletted… ahogy szeretné most is - jegyezte meg Lupin különös, huncut hangsúllyal.
Harry nem felelt. Ahogy telt az idő, érezte, hogy nem sportszerű, ahogy keresztapjával viselkedik, mégis, amióta az viszonozni kezdte mogorva viselkedését, tudta, hogy elúszott a lehetőség, hogy mindent helyrehozzon vele.
- Nem tudom, mit csináljak, Remus… - mondta keserűen. - Teljesen össze vagyok zavarodva. A felnőttek dolgai mindig ilyen bonyolultak? - pillantott fel a tanárra kicsit elesetten.
- Meg még rosszabbak…
Harry nagyot sóhajtott.
- Néha azt kívánom, sohase kellene felnőnöm… - húzta be a nyakát.
- Akarod, hogy beszéljek vele… a nevedben?
- Nem kérhetem… annyi bajod van neked is… nélkülem…
- Ez nekem nem teher… inkább, ahogy egymással viselkedtek. Megkaptuk az élettől ezt az új lehetőséget, és nem fogom hagyni, hogy mindenki külön utakon járjon… Mert összetartozunk, mi, Tekergők. Te, Sirius, én…
Harry legszívesebben hozzátette volna, hogy „és Piton”, de tudta, hogy ez túl meredek elképzelés lett volna. Csendben hümmögött hát…
AJÁNLOM AZ OLDALT
