Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: 16 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés 1: negyvenegyedik fejezet

Megjegyzés 2: segítség a lusta olvasónak: véleményt írok erről a fejezetről a vendégkönyvbe

Megjegyzés 3: előzetes hibák javítva

Felkerült: 2005. július 14.

Fél szívvel...

Remus óvatosan egy székbe ültette a verejtéktől didergő Harryt. Rowena egy párnát rakott a kába fiú derekához. Perselus csak nézte őket, nem igazán tudva, miként tegye hasznossá magát. Összepillantott McGalagonnyal, aki ugrásra készen figyelte fiatal tanárkollégáit, hátha segítenie kell nekik.

Dumbledore, talárjának szélét fogva felsietett irodájából a személyes lakosztályába, így eltűnt pár pillanatra a szemeik elől.

- Hogy történhetett ez? - dadogta McGalagony. - Az iskolát bűbájok védik az elme külső támadásai ellen!

Mind Pitonra pillantottak, hiszen ő számított illetékesnek a kérdésben, révén, hogy az igazgató távol volt. A férfi zavartan feszengeni kezdett.

- Én sem… hittem volna, hogy Vol-…

Ám a két nő úgy összerezzent a név hallatán, mintha bolha csípett volna a fenekükbe.

- … hogy Tudjukki - folytatta mondatát Perselus, kinek cseppet sem volt ínyére a „tudjukkizés” - ilyen hatalommal bír. Ugyanakkor… a tavaly karácsonyi kísérlete, mikor Arthur Weasleyt megharapta, meglehetősen hasonlónak tűnik…

- De ez lehetetlen! - fakadt ki Rowena. - Senki sem képes ilyen távolról így…!

Itt azonban torkán akadt a szó. Még rémültebben pillantottak össze.

- Dumbledore! - sikkantotta McGalagony hirtelen, a férfi után sietve.

- Merlin óvjon minket, ha már itt van az iskola területén…! - nyögte Remus, majd megtörölte verítéktől gyöngyöző, gondterhelt homlokát.

- Perselus! Érezted, hogy hív? Érzed a közeledtét? - kérdezte Rowena izgatottan, a professzor alkarja felé pillantva.

Perselus akadozó mozdulatokkal feltűrte a talár, a felöltő és az ing ujját, és szemügyre vette a bőrébe égetett halálfejet.

- Nem… Észrevettem volna, ha változik…

Remus szinte megbabonázva meredt a baljós jelképre, majd leült a Harry melletti székbe, és eltakarta a szemeit.

- Peter…

Némán várakoztak, nem zavarva Remus gyászát. Csupán Harry gyenge pihegése keltett hangot, de ahhoz hamar hozzászoktak.

- Akkor… - szólalt meg Perselus percekkel később - gondolom, az eredeti tervet félre is tehetjük…

- Nem, arra már valóban nincs szükség, Perselus - sietett le Dumbledore a lépcsőn, nyomában a zilált McGalagonnyal. - Azt átugorva nekifogunk annak, ami tulajdonképpen a fő célunk volt.

- De hát…!

Ám az igazgató felemelte a kezét, csendre intve Rowenat, és az asztalra csapott egy nagyalakú, keményfedeles, vastag könyvet. Akkorát csattant, hogy mind összerezzentek, és nyomban porfelleg szállt fel belőle. Az idős mágus lassú mozdulattal nyitotta ki, és óvatosan lapozgatta a szürke, leheletvékony lapokat. A tanárok mind köréje gyűltek, és igyekezték legyűrni a kíváncsiságukat, amit a titokzatos könyv keltett bennük.

- De hiszen… ez egy… - nyögte Perselus. - Hereditas Clandestinus…!

- Úgy van - helyeselt az igazgató, fel sem pillantva.

- Ez hihetetlen! - folytatta a bájitalok mestere teljesen megfeledkezve magáról. - Ebből egy példány sem maradhatott fenn! Nem, ez lehetetlen! Mind odaveszett…

- … a szent inkvizíció közbenjárásával, az utolsó öt pedig eltűnt a Nagy Londoni Tűzvész idején. Négy porrá égett… ez az ötödik.

- Milyen könyv ez? - pillantott Remus Rowenara, hiszen sosem hallotta még se a címét, se annak kalandos eredetét.

- A legenda szerint… ez felfoghatatlan! Egy sértetlen példány! Igazgató úr, ez felbecsülhetetlen értékű lelet!

- A legenda szerint nem készült belőle, csupán két tucatnyi - suttogta Perselus áhítattal. - Mind kézzel íródott, de már az első kész példány megpecsételte a többi huszonhárom sorsát. Ezeknek a tanoknak sosem lett volna szabad napvilágot látni… De… - egyenesedett fel gyanakodva - mi szükségünk nekünk most ezekre?

Dumbledore sandán felpillantott, félhold alakú szemüvege megcsillanni látszott, majd folytatta a lapozgatást.

- Sajnos csak találgatni tudok, mifélék lehetnek azok a bűbájok, amelyeket ez taglal - folytatta Rowena. - Minden szakmabeli számára csupa rejtély ez a könyv…

- Akkor honnan ismeri Perselus? - kérdezte Remus hamiskásan.

- Gyanítom, onnan, hogy nem ez az első alkalom, amikor olyan dilemmával kerül szembe, mint mi most - köhintett az igazgató, hogy véget vessen a lelkes beszélgetésnek. Perselus elsápadt szavai hallatán, és szemei résnyire szűkültek. - Mivel azonban az egyetlen példány az én birtokomban van, sohasem férhetett hozzá a tartalmához… Ami talán jobb is.

- Sosem azért kutattam utána, hogy feltámasszam Saraht! - sziszegte Piton dühösen. - A holtak és élők világa nem keveredhet egymással!

- Pedig most pont erre készülünk - egyenesedett fel Dumbledore. - Harry, kérlek, próbálj meg közelebb lépni az asztalomhoz, hiszen ennek a tervnek te is szerves része vagy.

- Miért vennék részt olyan tervben, melynek részleteiről még csak nem is tudok? - szólalt meg egy gyönge hang mögöttük.

Szinte mind elfeledték, hogy Harry is ott van velük az irodában. A fiú felkelt a karosszékből, míg tanárai gyermeki lelkesedéssel a titokzatos könyvet vizsgálgatták. Nagyon megviseltnek tűnt, az pedig, hogy a homlokából még mindig szivárgott a vér, egyenesen félelmetessé tette megjelenését.

- Minerva, ha kérhetném - intett Dumbledore, mire McGalagony egy kendővel bekötözte tanítványa fejét. - Azért, mert ha te nem segítesz, Sirius Blacket sohasem kaphatjuk vissza.

Egy perces döbbent csend követte a mágus szavait.

- Hogyan? - csapott az asztalra Perselus ingerülten. - Ezt nem teheti!

- Perselus, kérlek… - próbálta csitítani Rowena, hiszen sejtette, hogy a férfi a régi sérelmei és újonnan fakadó féltékenysége miatt nem akar belemenni a dologba.

- Nem!

- Perselus, nem tagadhatod meg egy ártatlan embertől az életet! - emelte fel a hangját Remus is.

- Neked ehhez semmi közöd!

- Nagyon is sok közöm van hozzá! Sirius a barátom, olyan számomra, mint egy testvér!

- Perselus… - köhintett az igazgató, de a heves vita folytatódott.

- Kedvesem, ettől még semmi sem fog megváltozni! - fogadkozott Rowena, a szívére téve a kezét.

- Legyen belátó - szólalt meg McGalagony is.

- Nem! - lépett ki közülük Piton. - Miért érzem úgy, hogy ebben a szobában egyedül én vagyok az, aki ezt őrültségnek tartja?! A holtaknak semmi keresnivalójuk köztünk!

- Pedig végig itt voltak! - csattant fel Remus. - Amióta átesett a boltív alatt… itt jár-kel körülöttünk! Most is itt van! Ebben a szobában!

- H-hogy mi?!

Perselus hanghordozásából és fújtatásából arra lehetett következtetni, hogy menten széttép valakit.

- Ez igaz - szólalt meg Harry csendesen. - Én beszéltem is… az apámmal.

- MIT CSINÁLTÁL? - kiáltotta egy emberként mindenki, csupán Remus hallgatott cinkosan.

- Potter, ezt nem hiszem el! Hány szabályt akar még idén megszegni?! Dumbledore, lépjen már közbe!

- Igazgató úr! Ez nem lehet igaz! Maga… végig tudta ezt! Az a sok ártatlan élet! Az aurorok… Megkímélhette volna őket, ha ezt küldi el kémkedni helyettük!

- Még a gondolkodásuk is egyforma - súgta oda James Siriusnak. - Én mondom, ez és Harry túl sok időt töltöttek együtt…

- Ha mindenki befejezte, talán rátérhetnénk a bűbáj részleteire - közölte az igazgató a legnagyobb lelki nyugalommal.

- Nem mondtam, hogy beleegyezek! Semmihez sem járulok hozzá, aminek köze van Sirius Blackhez!

- Kérem, nyugodjon meg, Perselus. Nem is kértem, hogy teljes szívéből egyetértsen azzal, amit tenni fogunk - felelte Dumbledore, és hangja egészen megnyugtató volt. - Bűbájunk lényege pont a feleannyi.

Egyikük sem értette, mire céloz. Harry kihasználta az alkalmat, és közelebb evickélt az asztalhoz. Úgy tűnt, már biztosan áll a lábain, a szemeiből pedig sütött az elszántság.

- Nem éppen modernkori bűbáj, és kötve hiszem, hogy kétszáz éven belül bárki is alkalmazta volna rajtunk kívül. Mondd el nekem, Harry, emlékszel-e, mit tanultatok Flitwick professzor óráin, amikor a pálca nélküli varázslatokat kezdtétek venni!

- Azt, hogy mindegyikük lényege a tiszta hit és elszántság; a bizonyosság, amellyel a varázsló szíve megtelik. Hogy csak akkor sikerülnek, ha szív és lélek összehangolva kívánja, teljes erejéből, hogy a bűbáj bekövetkezzen.

Dumbledore elmosolyodott.

- Ha nem jelen körülmények közt találnánk magunkat, megjutalmaznám a Griffendélt néhány ponttal. Tökéletesen mondtad: „ha szív és lélek összehangolva kívánja, teljes erejéből, hogy a bűbáj bekövetkezzen”. Nem véletlenül került a mi varázslatunk ebbe a tiltott könyvbe: már születésekor eretnek gondolatnak számított, annak ellenére, mennyire tükrözi az emberi lélek sajátosságait. A bűbáj, amit használni fogunk... nos, kötve hiszem, hogy elnevezése bármivel is előrébb lendítene minket. Hatékonysága pontosan azon alapszik, hogy elvégzőjének nem szükséges azt szívből kívánnia, elég, ha feleannyira elkötelezett, mint a mi diákjaink… - pillantott Harryre.

A fiú kihívóan felvonta a szemöldökét, bár ezt rögtön meg is bánta, hiszen összetapadó sebhelye így megint szétszakadt.

- Egy félember, aki olyan közel áll a szívéhez, mint csak nagyon kevesen - folytatta az igazgató, Remusra pillantva. - Egy nő, aki sohasem feledte el őt igazán - kúszott tekintete a zavarban lévő Rowenara. - Egy ősi ellenfél, akivel sosem tudott teljesen együttműködni, még parancsra sem - vetett huncut mosolyt Perselusra, aki úgy érezte, a feje szétrobban a méregtől. - Egy fiú, aki félig-meddig még az oltalmára szorult - mosolygott Harryre. - És végül: az a két személy, akik fele-fele arányban felelőssé tehetők a haláláért.

Elvégezve a fejszámolást, mindenki értetlenül pillantott McGalagonyra, aki maga is meglepetten pislogott.

- Természetesen jómagamra és Bellatrix Lestrange-re gondoltam, kedves Minerva - nyugtatta meg Dumbledore somolyogva. - Magára itt lesz szükség, Roxfortban.

- Hogyhogy itt? Hát maga? - dadogta a nő.

- A bűbájt nem itt fogjuk elvégezni, hanem ahol az eset megtörtént…

- A Mágiaügyi Minisztériumban? - kiáltott fel a három fiatalabb tanár.

- Kötve hiszem, hogy csak úgy beengednének minket… - jegyezte meg Harry kételkedve.

- Bátorkodom megjegyezni, annakidején ti sem kértetek engedélyt a behatolásra.

A fiú nyelt egyet és bólintott.

- Csak nem akarja, hogy magunkkal vigyük azt a nőt? Közveszélyes! - jegyezte meg Remus.

- És ha kicsúszik a markunkból…

Harry sejtette, hogy Piton aggodalma megint a Merlin-díj körül forog.

- Éppen ezért kell vigyáznunk arra, hogy ne szökhessen meg. Minerva, addig kérem, foglalja el a helyemet az igazgatói székben. Ha minden jól megy, pár órán belül vissza is érkezhetünk, és senki sem fogja észrevenni, hogy távoztunk.

Érezték, hogy ezzel a legfontosabbakat már közölte.

- Ha jól sejtem, a diákok mostanra visszatértek a körleteikbe - pillantott Dumbledore az órájára. - Mindenesetre, Minerva, kérem, nézzen utána, nehogy meglepetés érjen minket. A tanári kar többi tagját hívja a tanáriba, és tájékoztassa őket a Voldemort nyújtotta fenyegetésről.

McGalagony bólintott, és végignézve rajtuk, némán szerencsét kívánt. Az igazgató utána küldte Fawkes-ot, hogy jelezzen, ha minden rendben.

- Ezt nem hiszem el… - motyogta Piton, aki még mindig nehezen bírta megemészteni, hogy örök riválisának feltámasztásában saját magának kell segédkeznie.

Percekkel később egy hosszú főnixtoll jelent meg az asztalon. Lángolva felvillant, majd elporladva a földre hullott.

- Helyes - biccentett Dumbledore, és az ajtó felé terelt mindenkit.

- Mégis… - suttogta Harry, ahogy az egyre sötétebb folyosókon haladtak - hogyan fogjuk kicsempészni Bellát az őrök kezei közül? Sosem egyeznek bele, hogy elvigyük…!

Dumbledore nem felelt, és mindenki érezte, hogy nem is igazán szeretné az őrök engedélyét kérni. Gondterhelt pillantásokat vetettek egymásra, de azért követték.

Mind ismerték az utat, Harry különösen. Szörnyű szorítást érzett a gyomrában, ahogy a gyűlölt nő felé közeledtek. A tény, hogy közösködnie kell vele, azok után, amit Siriusszal tett, dühítette, de sejtette, hogy Pitont legalább annyira bosszantja a dolog, mint őt.

A férfi rá sem nézett kedvesére, Remusra meg aztán végképp nem, hiszen az érzéketlennek bélyegezte szavaival, mondván, a személyes érdekei nem akarják egy ártatlan életre keltését. Rowena nagyokat sóhajtott, és a negyediknél-ötödiknél már mindenkinek feltűnt, mennyire aggódik. Mielőtt a végső lépcsőre rátérhettek volna, Dumbledore megállt, és szembefordult velük.

- Azt kérem, bízzák az őröket rám. Nem kívánunk erőszakot alkalmazni. Amint a nő a kezeink közé kerül, hoppanálásgátló bűbájjal összekötözöm, így magunkkal vihetjük. Mégis, mindenkit éberségre intek: nem tudhatjuk, milyen trükköket rejteget a tarsolyában. Fegyvert nem kaparinthat meg, és holtan sem lehet a hasznunkra. Világosan beszéltem?

Remus bólintott mindenki helyett.

Halkan indultak le, és önkéntelenül is lábujjhegyen lépkedtek, mégis hallatszott cipőik koppanása. Odalenn, a hűvös, csupán fáklyák által megvilágított cellasoron kábán dideregtek az őrök.

- Áh, Dumbledore professzor! - köszöntötték, ahogy megpillantották az érkezőkkel.

- Mi lett a meccs végeredménye? - kérdezte az egyik, Harry kviddicstalárját látva. - Szívesen megnéztük volna - tette hozzá mosolyogva.

- Mi nyertünk - nyögte a fiú meglepetten.

- Dumbledore! - üvöltötte Bellatrix, akár egy vadállat. - Ezt nem ússza meg szárazon! El fog jönni értem!

- Ezt kiabálja folyton - vonta meg az egyik őr a vállát. - Csodálkozunk, hogy nem fáj még a torka…

- Szemtelen félvérpártiak! Mocskos mugliimádók!

- Azóta nem hallottam embert ilyen cifrán káromkodni, amióta Archie-val egyszer betértünk a Szárnyas Vadkanba…

- Hálásak vagyunk a szolgálataikért - kezdte Dumbledore. - Memoria transformis - lendítette meg a pálcáját. - Kérjük, legyenek türelemmel, míg visszahozzuk.

A testőrök mind szobormerevvé váltak, szemeik üresen révedtek a messzeségbe. Nem vesztették el az eszméletüket, de Remus sejtette, hogy az elméjük beállt üresjáratra, és nem rögzíti a fogoly eltávolítását.

- Mit művel?! - rikácsolta Bella. - Hova visz?

Az igazgató kinyitotta a cella ajtaját, és megkötözte.

- Akasztásra - jegyezte meg Rowena szarkasztikusan. - Égetnivaló boszorkány…

- Nem! Eresszen el! Nagyuram, segíts! Áruló! Te! - meredt kígyóként Pitonra. - A Nagyúr ezért az életedet veszi! Köpönyegforgató!

- Perselus, Remus, kérem - intette Dumbledore a két tanárt, akik megmarkolták a nő köteleit, és kivezették a cellából.

- És most? - kérdezte Harry.

- Egy pillanat - hajolt le az igazgató, a sarokban heverő szemetesvödörhöz. - Transportus!

- Zsupszklucs, hát persze!

- Kérem, mindenki fogja meg! Maga is, Bellatrix.

Piton jó erősen megszorította a nő csuklóját, és megérintette vele a szemetest.

- És most… három… kettő…

Amikor kimondta az „egy”-et, Harry érezte azt az ismerős rántást a köldöke körül. A zsupszkulccsal való közlekedést még a hopp-pornál is kellemetlenebbnek találta, így alig várta, hogy végre megérkezzenek.

Londonban felhős volt az ég, és ez azt a látszatot keltette, mintha a nap hamarabb akarna lemenni a megszokottnál. Legalábbis ez a látvány tárult a szemeik elé a megbűvölt ablakokon keresztül, amikor megérkeztek a Mágiaügyi Minisztériumba.

- Egy lélek sincs itt… Mint aznap… - motyogta Harry halkan.

- Elvégre szombat van, Harry - jegyezte meg Remus.

- És nincs gondnok sem… vagy ilyesmi?

Lupin elmosolyodott a mugli eszmefuttatáson, és tovább taszigálta a foglyot.

- Hova visznek? Eresszenek! Ehhez nincs joguk!

- Fogd be a szád, Bella - szólalt meg Piton végre.

- Te hazug kutya - sziszegte a nő. - Sosem értettem, miért tartott annyira becsben téged! Sosem mutattad ki a hűséged! Nem jöttél velünk sárvérűeket vadászni, csak ha rád parancsolt!

- Merlinre, ezt még hallgatni is rossz - borzongott meg Rowena, ahogy kivont pálcával fedezte lépéseiket.

Elhaladtak a Mágikus Testvériség szoborcsoportja előtt, amit, Harry örömére, a legutóbbi csetepaté óta újra rendbe hoztak. Az alakok most mozdulatlan csendben kísérték figyelemmel a kis csoportot, mely a liftek felé haladt.

Bella talán ráeszmélt, hogy akár balul is elsülhet a minisztériumban tett kényszerlátogatása, ezért hevesen vonaglani kezdett. Ide-oda rángatta őreit, és sikerült is kiszöknie Remus markaiból. Perselus azonban nem engedte el a kötelet: magához rántotta, majd belökte a nőt a liftbe. A falhoz szegezte, és jobb kezével szorítani kezdte a torkát. Lupin görnyedve fújta ki magát, hiszen a nővel való birkózás egészen kifárasztotta.

- Perselus! - sikkantotta Rowena, ajkai elé kapva a kezét.

Harry szívesen végignézte volna, ahogy a professzor ujjai gyilkosan összeszorulnak, végleg elzárva a levegőtől Bellatrix Lestrange tüdejét, de tudta, hogy kicsit még mindannyiuknak türelemmel kell lenni.

- Perselus, kérem - intett Dumbledore, ahogy a sort zárva belépett a liftbe. - Remus, tartsa erősen.

A gombnyomás után a fülke aranyrácsos ajtaja bezárult, és megindultak lefelé.

Rowena érdeklődve figyelt minden állomást, amely előtt elhaladtak, hiszen ő még sosem járt a minisztérium ezen emeletein. Minden egyes fénycsík, mellyel a megállók a lábaik alatt kirajzolódtak, majd tovább növekedtek, új volt számára és titokzatos. Remus már keserűbben emlékezett vissza az elmúlt nyári eseményekre. A szétszórt sietségre, amivel berontottak az épületbe, meghallván, hova tűntek a diákok… a párbaj a Halál Termében… Lehunyta a szemeit.

- Hova visznek? - nyikkant Lestrange.

- Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály - mondta egy gépies női hang, ahogy megérkeztek céljukhoz.

- A Wizengamot elé visznek? - kezdett el úja mocorogni a fogoly. - Most lesz a tárgyalásom? Eresszenek!

Újabb hisztérikus rohama egészen más volt, mint az eddigiek. Harry mintha rémületet vélt volna felismerni a hangjában.

- Talán attól fél, hogy a drágalátos nagyura épp mással lesz elfoglalva, nem is sejtve, hogy hű szolgája felett épp ítéletet hoznak? - tette fel magában a kérdést. - Vajon a varázslók világában van halálbüntetés…?

A tágas, kerek terem fogadta őket, amely oly ismerős volt számára a kék fénnyel lobogó fáklyái miatt.

- Hogyan fogjuk megtalálni a megfelelő ajtót? Mi is legalább négyszer próbálkoztunk…

- Emlékezz, Harry - szólalt meg Dumbledore, és hangjába mintha egy kis sürgetés vegyült volna.

A fiú lehunyta a szemeit, és próbálta felidézni maga előtt azt a délutánt, amikor társaival ide szöktek. Ráncok szöktek a homlokára. Hiszen minden olyan zavaros volt! Hogyan lenne képes felidézni magában, melyik ajtó…

- Halálterem! - mondta hirtelen. - Mutasd a Halál termét!

Becsapódott az az ajtó, melyen érkeztek, ám a pörgés most elmaradt. Helyette kinyílt egy másik, egy az egyforma tizenkettő körül.

Harry elsőnek indult meg, szinte vonzotta a terem, a széles, téglalap alakú tér, melynek rejtelmes félhomályát pár fáklya biztosította csupán. Lesietett a magas lépcsősoron, egészen a kapu elé, és megbabonázva nézte annak omladozó boltívét. A fátyol, mely annakidején elnyelte Siriust, most is lengett, de Harry most nem hagyta magát átverni.

- Sirius! - nyögte Remus hirtelen, amire mind felfigyeltek.

- Mi? Az unokatestvérem? - sikkantotta Bellatrix, most már igazán ijedten. - Mi van vele?

- Nem látom őket! - folytatta Lupin. - Egyszerűen eltűntek!

- Elvégre a Halál termében vagyunk, kedves Remus - felelte Dumbledore kedélyesen, ahogy Harryt követve leért a kőemelvény elé, amin a kapu állt. - Azt hiszem… ennek így kell lennie…

Rowena megkövülten állt, és megborzongott, míg Perselus a fogoly bokáit is összekötözte és a legalsó lépcsőfokra lökte, hogy leüljön.

- Bár elbúcsúzhattam volna tőlük… Jamestől, és…

- Erre most nincs időnk, sajnálom, Remus - intette le az igazgató.

Mind a kapu elé gyűltek, és Harryt figyelték, aki behunyt szemmel állt előtte. Nem értették, mi történik vele, csak figyelték, hogy a fátylat lengető friss szellő a fiú talárját is lobogtatja. Harry lassan hátrafordult.

- Most is hallom őket… a hangokat…

- Különös kapu ez - tette a vállára a kezét Dumbledore. - Titokzatos és szomorú építmény… kétségkívül elődeink egyik legértékesebb öröksége. Druida törzsek építették valaha, ahogy oly sok más műemléket országunkban… vonzzák még tudatlan mugli testvéreinket is, akkora erővel bírnak - pillantott hátra a többiekre, ahogy ujjaival megsimogatta a kapu faragványait. - Ez persze nem maradhatott a szabadban, ahová építették… Ahhoz túl hatalmas… Ezért került ide… és lett a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály egyik prominens vendége…

Nagyot sóhajtott, amitől úgy tűnt, nehezére esik beszélnie.

- Oly hatalommal látták el, melyre sok gyarló társunk áhítozik… Mert ez a kapu maga az örökkévalóság forrása. Mindenki, aki átlép rajta, mennyei teremtménnyé válik. De kinek is érné meg…? Erejét elvesztve, szellemként tengődni az élők közt, észrevétlenül és magányosan, míg a világ ideje le nem jár… Szörnyű sors ez, melyet egy halandó sem képes gyötrelmek nélkül elviselni…

Harry akaratlanul is kinyújtotta a kezét a fátyol felé, mintha meg akarná érinteni a láthatatlan kezeket, melyek feléje meredtek: az örök lelkek keservesen vágytak arra, hogy legalább egyszer újra élők közé kerülhessenek.

- Lesz még rá alkalmad - fogta meg a csuklóját Dumbledore, mosolyogva. - Nemsokára. Ez a kapu a titka mindennek. Ideje, hogy nekikezdjünk munkánknak.

Lesegítette Harryt az emelvényről, és visszaballagtak a többiekhez.

Az igazgatón kívül egyikük sem tudta, tulajdonképpen miként vegye ki részét az előkészületekből. Így jobbára Bellatrixot figyelték, nehogy az valamilyen hamis mozdulatot tegyen.

Dumbledore az egyik sarokból eléjük lebegtetett egy kajla oszlopfőnek tűnő, hatalmas mészkődarabot. Eredeti helyén csak a falhoz támasztva pihent, a mágus bűbájának köszönhetően azonban megállt előttük, pár centiméterrel a föld felett lebegve. A teteje sima volt, laposra csiszolták. Dumbledore pálcájának lendítésével egy cseréptálat varázsolt rá, félig megtöltve vízzel. Köréje intett mindenkit. Remus és Perselus megmarkolták Bella köteleit, és felsegítették ültéből. A nő páros lábon ugrálva jutott csak el az oszlopig.

Az igazgató, miután végigmérte őket, Harry számára alig hallható és érthetetlen bűbájt motyogott, melytől mintha megdermedt volna a víz tükre a tálban. Az átlátszó, kékesen ragyogó felület felemelkedett előttük, és mind csodálkozva nézték. Még Bella is abbahagyta az ellenkezést annyira elbűvölte a látvány. Mind összerezzentek azonban, mikor a kerek jéglap végighasadt, és szilánkokra tört. Az apró darabkák tovaúsztak a levegőben, egyfajta mágikus kört alkotva körülöttük. Sebesen pörögni kezdtek, akárcsak a tizenkét ajtós szoba, fehér fénykordont vonva köréjük.

- Most már senki sem hagyhatja el a kört - biccentett Dumbledore. - Szabaddá kell tennünk az egyik kezét - intett Bellatrix felé.

Remus aggodalmas pillantást küldött Rowena felé.

- Semmi pánik, innen már nem menekülhet.

Közös erővel kihúzták a nő jobb kezét a kötelek alól, de testének többi részét továbbra is szorosan fedte a kötél.

A szilánkok közül hat nagyobb darabka lebegett az orruk előtt, és ezeket csak most vették észre. Harry csodálkozva figyelte sajátját, mely gyémántként ragyogott, visszatükrözve azt a fényt, melyet a körülöttük cikázó darabok keltettek. Érezte, hogy meg kell fognia. Ujjai körülötte keringtek, csodálva szépségét, de megérinteni nem merték. Alátartotta a tenyerét, mintha attól félne, hogy az bármelyik pillanatban a földre hullhat, majd felpillantott.

Társai is ugyanígy tettek, ám Dumbledore előttük járt: összezárta tenyerét, jól megszorítva a szilánkot. Markának résein apró vércseppek hullottak a tálba.

- Én ezt nem csinálom! - tiltakozott Bellatrix.

Ám Perselus megfogta a csuklóját, az edény fölé tartva, Remus pedig erőszakosan összepréselte az ujjait. A nő felsikoltott, ahogy a szilánk felhasította tenyerének húsát.

Harry is ejtett három vércseppet, és kissé kínlódva nézett az igazgatóra, aki átszellemülve meredt a tálra. Abban örvényleni kezdett a folyadék, vizet és vért összekeverve.

- Téged szólítunk, Sirius Black - mondta monoton hangon.

Legnagyobb meglepetésükre Sirius megilletődött arca nézett fel rájuk a tálból. Mozgatta az ajkait, de a hangját nem hallották.

Dumbledore motyogni kezdett, mint valami kótyagos vénember, és Harry egy szavát sem értette. Végignézett a többieken, és meglepve tapasztalta, hogy Rowena és Perselus is teljes áhítattal hallgatják, mintha mindent értenének. Az a sejtése támadt, hogy egy olyan nyelven beszélnek, amiről neki halvány fogalma sincs. Ilyenkor átkozta magát, hogy nem járt ő is rúnatanra Hermioneval. A mágus utolsó szavaira azonban újra visszatért az elmélkedésből:

- Hatok szövetségéből szülessen hát meg a hetedik!

Sebes szélvész tört elő az edényből, meglobogtatva hajukat és talárjukat egyaránt. A hatalmas fényáradat el is vakította őket egy pillanatra. Rowena sikkantva a szemei elé emelte kezeit. Harryt kétségkívül lenyűgözte a bűbájjal járó, látványos jelenet, mégis ott motoszkált benne a kétség apró szikrája.

- Honnan tudjuk, hogy működik a varázslat? Mi lesz a bizonyíték?

- Még a bűbájt is hitetlenkedve csináljuk… - mondta Dumbledore ironikusan. - Higgy nekem, Harry, hatásosabb lesz, mint képzelnéd!

A folyadékban homályossá vált Sirius képe, és nem is tisztult ki többet. A körülöttük keringő szilánkok is lelassultak, majd lustán a földre hullottak, így a fényük is kialudt.

- És mikor… mikor teljesedik be a varázslat? Mikor…?

- Nos - jegyezte meg az igazgató kissé bizonytalanabb hangon -, a könyv szerint elég ehhez két óra is. De mivel még nincs tapasztalatunk ezt illetően…

Szinte mind megdöbbentek az idős mágus szavain. Nagyon különösnek tűnt, hogy vannak dolgok, melyekben még ő maga sem biztos teljesen. Ez valamelyest megingatta a hitüket a férfi tévedhetetlenségében.

- És mégis hol fog újra… megjeleni?

- Ez az egy kitétele maradt még a bűbájnak… Azon a helyen fog újra testet ölteni, ahol mind jelen vagyunk. Együtt kell hát maradnunk… és életben.

Bellatrix azonban kihasználta a kínálkozó alkalmat, és egy zsebtolvaj ügyességével elcsente Rowena pálcáját. Lábairól eltüntette a kötést, és, ha sután is, de elkezdett felfelé rohanni, kifelé a teremből. Mivel a szilánkok bűvös köre már egyikőjüket sem tartotta vissza, mint utána vetődtek, hogy megakadályozzák a távozását.

- Nem menekülhet! - harsogta Dumbledore.

Perselus és Remus lélekszakadva rohantak fel a magas lépcsőfokokon, hogy utolérjék.

- Scissum! - kiáltotta lentről Harry.

A nyirbáló bűbájtól a nő szoknyája és koszos talárja hosszában többször is széthasadt, amitől Bella egyre csak botladozott. Folyton rálépett a leszaggatott csíkokra, és ahogy kiért a teremből, hasra is esett. Sokkal nehezebb volt úgy felállnia, hogy egyik kezében a pálcát tartotta, a másik meg az oldalához volt kötözve. Szitkozódva fetrengett a földön.

Remus előrelendült, és hasra vetődve próbálta elkapni a bokáját, mielőtt felállhatott volna, de a nő gyorsabb volt, és bevetette magát a liftbe. Perselus ügyet sem vetett a földön heverő Lupinra: egyenesen a lift felé szaladt, és még épp befért annak záródó rácsain.

A többiek azonban lemaradtak, és bosszúsan nézték, ahogy a fülke lassan emelkedik - nélkülük. Azt nem tudták, Bellatrix és Perselus mit művelhet a felvonóban, csupán dulakodásuk hangjait lehetett hallani, illetve azt látni, ahogy az egész szerkezet kileng emiatt.

- Csak ne essen semmi baja - kulcsolta össze a kezeit Rowena, felelősnek érezve magát a kialakult helyzet miatt.

- Miért nincs még egy felvonó? - bosszankodott Harry tehetetlenül. - Vagy miért nem hoppanáltok? - fordult Remusék felé. - Engem itt hagyhattok, majd felmegyek valahogy!

- Csak a fenti fogadótér engedi a hoppanálást, Harry - mondta Dumbledore, ahogy hozzájuk csatlakozva a himbálózó fülkét nézte. - Minden más emeletet és ügyosztályt bűbájok védenek.

- Meg kell várnunk, míg újra leér a lift…

Egy örökkévalósággal is felért volna az a várakozás, amire a lassan érkező fülke miatt kényszerültek. Ám alighogy kinyílt annak aranyrácsos ajtaja, mind elszörnyedtek.

A lift belseje, a falak és a padló mind vércseppektől voltak tele. Ruhafoszlányok és kitépett hajszálak hevertek szanaszéjjel, és az egyik sötét sarokban Harry mintha egy szemfogat is látott volna - de erre már nem mert volna megesküdni.

- Mit csinált ez vele? - morfondírozott kissé derülten. - Megerőszakolta, vagy mi?

Elképzelni sem tudta, hogyan festhetnek mindketten, de sejtette, hogy erősen megtépázottan. A fenti fogadótér megint katasztrófa sújtotta területnek tűnt, mint legutóbb. Papírok szálltak a levegőben, székek és asztalok hevertek felborogatva, ahogy a fedezékben kuporgó ellenfelek átkokkal bombázták egymást.

- Perselus! - kiáltotta Rowena, kedvesét keresve.

Ám csak Bellát látta, ahogy az sorra borogatja fel a kukákat.

- Hol van? - rikácsolta. - Itt kell lennie! Amivel jöttünk…

- A zsupszkulcs…! - döbbent rá Remus, és maga is keresni kezdte a szemeivel a tárgyat. - A zsupszkulcsot keresi…!

Piton nyögve mászott elő az egyik asztal alól, egy szemetesvödröt tartva, felvonva szemöldökét.

- Ez az? - kérdezte Rowena suttogva, ahogy leguggolt hozzá. A férfi bólintott, és kissé megkönnyebbülve fogadta a nő csókját.

- Kapjuk el ezt a némbert, mielőtt teljesen leveti magáról a hoppanálásgátló kötelet - emelte pálcáját támadásra Remus. - Petrificus totalus! - kiáltotta, ahogy a sóbálványátokkal Bellatrix hátának közepére célzott.

A nőnek annyi ideje sem volt, hogy megforduljon. Telibe kapta az átok, és megdermedve elhasalt. Lupin azonnal odarohant hozzá, és megerősítette a köteleit.

- Azt hiszem, tanácsos lenne, ha indulnánk - pillantott körbe Dumbledore kissé fanyalogva. - Mielőtt még valaki észreveszi, mekkora pusztítást műveltünk.

- Albus! - kiáltott fel egy hang az igazgató talárjának egyik zsebében.

Mind meglepetten keresték a hang forrását. Dumblerore az egyik belső zsebéből egy ugyanolyan oda-vissza tükröt halászott elő, mint amilyet Harry a Rend többi tagjánál is látott.

- Tessék, Minerva.

- Albus, szörnyűség történt! Tudjukki! Itt van…! Itt, a birtokon! Roxmorts lángokban áll! Sorra hoppanálnak az aurorok és a Rend tagjai, de eddig nem sikerült megfékeznünk!

Harry rémülten nézte az igazgató arcán végbemenő változást. Az idős, nagypapaszerű mágus hirtelenjében egy fenevad elszántságával meredt a tükörbe.

- A diákok, Minerva?

- Fékezhetetlenek! Kitört a pánik, ahogy meglátták felszállni a füstöt a faluból! A legtöbben meghúzódtak ugyan a klubhelyiségekben, de egy páran, Albus! Granger kisasszony és a Weasley-testvérek összegyűjtöttek egy pár ötödikest meg hatodikost, és… Merlinre, Albus, ők is be akarnak szállni a küzdelembe!

- Ne aggódjon, remek tanáraik voltak - nyugtatgatta Dumbledore, előbb Lupinra és Rowenara, majd Harryra pillantva. - Azonnal ott leszünk!

- Sikerrel jártak? - kérdezte a nő még gyorsan, mielőtt a beszélgetés megszakadhatott volna.

- Ó, igen… - mosolyodott el az igazgató.

Megfogták a zsupszlulcsot, és megvárták, míg Remus is odavonszolja Lestrange-et. Az, ahogy mind a hatan megérintették, működésbe lépett, és beszippantotta őket.

Míg a kastély felé száguldottak, Harry bensőjét szorítani kezdte egy rettenetes érzés. Már megint szembesülnie kell Voldemorttal. Minden tanév utolsó felében történt valami, ami miatt konfrontálódnia kellett ellenfelével. Noha sejtette, hogy ez idén sem lesz másképp, mégis megtelt a szíve aggodalommal. Nem volt azonban ideje tovább elmélkedni, mert a zúgást követően, mely utazásukat végigkísérte, visszaérkeztek a mardekáros cellasorba, a pincébe. Szinte felkenődött a falra, akkora erővel tette le a zsupszkulcs.

Remus behúzta a foglyot a cellába, lefektetve az ágyra, és megszabadította a kötelektől. Kihátrált onnan, és bezárta annak ajtaját.

- A falu a roxforti birtokhoz tartozik, legalábbis a régi, hűbéres intézmény szerint. Ha mi odalent leszünk is, még mindig egy helyen maradunk vele, feltéve, ha ő nem jut ki innen - jegyezte meg az igazgató.

Mikor minden bűnjelet eltűntettek, meglendítette a pálcáját, amitől az őrök üressé vált tekintete újra életszerű lett.

- Tartsák szemmel ezt a nőt - mondta Dumbledore, mintha ott folytatná a beszélgetést, ahol az abbamaradt. - Bármi történik is odakint, maguknak itt a helyük. Ismerik a feladatukat.

Az őrök kihúzták magukat, jelezve, hogy tudják, mi a dolguk, így a kis csoport elhagyta a pincehelyiséget.

A felnőttek mind a bejárati csarnok felé igyekeztek, így Harry is velük tartott.

- Harry, meg kell, hogy kérjelek, hogy térj vissza a klubhelyiségedbe, míg…

- Nem kérhet ilyet! - csattant fel a fiú. - A barátaim odakint vannak! Szükségük van rám! Ahogy… maguknak is - mondta csendesebben.

Az igazgató lehunyta a szemeit, hiszen fájdalmas volt, ahogy fiú a jóslatra és saját feladatára emlékeztette.

- Nem állíthat meg… Ennyivel tartozik a varázslótársadalomnak… - mondta végül Harry, és futásnak eredt.

- Harry! - kiáltott utána Remus, de a fiú olyan gyorsan szedte a lábait, hogy nem érte utol.

Úgy nézték távolodó alakját, mint szomorú madarak, melyek egy kiröppenő fióka első szárnypróbálgatását lesik. Hamar utána vetették magukat.

Harry sorra dobálta le a sípcsontvédőit és kesztyűit, ahogy a kastély udvaráról a vasútállomás felé szaladt. Egy ideig a Tiltott Rengeteg miatt takarásban volt a kis település, de a távoli füst szagát már elhozta a szél idáig is. Előkapta pálcáját, mintha attól tartott volna, hogy valamelyik bokorból előugrik egy halálfaló. De a vasúti megállónál sem talált semmit - ami rögtön gyanús volt számára. Legalább egy kalauz vagy egy lusta bakter… De senki, mintha szőrén-szálán eltűnt volna mindenki.

Ahogy kiszaladt a falu felé vezető útra, rá is jött, mitől ilyen elhagyatott a környék.

Magát a poklot nem tudta volna borzalmasabbnak elképzelni. Az ég alja nem a hanyatló nap miatt volt vörös, hanem a lángokban álló házaktól. A lángnyelvek csak úgy falták a házakat: a kitört ablakon keresztül nyaldosták a külső falakat is, ha a berendezéssel már végeztek. Nem volt épület, melyből ne gomolygott volna a füst. A levegőben mindenfelé pernye szállt.

A riadt sokadalom vagy a tüzet próbálta oltani, vagy a támadókkal szemben harcolt. Az idősek és kisgyerekek jajveszékelve próbáltak menedéket keresni, de az elvetemült megszállók néha még őket sem kímélték. Harry épp szemtanúja volt annak, miként robbant porrá egy házat egy sötét, kámzsás alak, aminek oltalmába épp beszaladt három, hét-nyolc éves kislány. Elborzasztotta az értelmetlen kegyetlenség, és futtában előreszegezte a pálcáját.

- Petrificus totalus! - kiáltotta, amivel meglepte az alakot. Nem maradt ideje védekezni, ezért megdermedve dőlt el a mocsokban, amit saját társai keltettek.

Harry jobbnak látta megkötözni a férfit, noha még nem ismerte azt a hoppanálásgátló bűbájt, amit a felnőttek szoktak használni. Így behúzta az alakot az egyik romos házba, hátrakötözte kezeit-lábait, hogy az, ha magához tér, ne tudjon újra visszatérni a csatatérre.

- Eggyel kevesebb - állt felette undorodva, ahogy végzett munkájával. Ledobta magáról a talárt, így vörös-sárga kviddicses pulóverében úgy festett, akár egy egyszerű mugli.

Ekkor apró recsegést hallott a háta mögül. Megpördült, és látta, hogy a három főkötős kislány az, akikkel a halálfaló végezni akart. Odaszaladt hozzájuk, és megnézte, nem sérültek-e meg.

- Jól vagytok? Hallotok engem? - kérdezte, mert elég kábának tűntek. Úgy vélte, biztos zúg a fülük a robbanás miatt. - Szaladjatok a vasútállomás felé, onnan pedig fel a kastélyba. Bújjatok el ott! Ott nem eshet bajotok! Nyomás!

Ahogy a gyerekek tovaiszkoltak, ő is előjött a romok közül. Kilépve az utcára látta, hogy mindenfelé taláros alakok rohangálnak. Kiérve a házak közül bevetette magát a tömegbe, és megkezdte élete eddigi legnehezebb küzdelmét…