Megjegyzés 3: előre is elnézést lírikus olvasóimtól: a rímvetés nem igazán erősségem…
Ajánlás: Anne-nak, Katának és Larelindnek
Felkerült: 2005. május 21.
A világ legnagyobb csínytevése
- Öregem… Neked valami színházi társulatban lenne a helyed - csóválta meg a fejét Lamerin kacagva, miután lakosztályába invitálta Harryt. - Én nem tudom, kitől tanultál meg ilyen folyékonyan hazudni, de ez már beteges, azt mondom…
- Ne csináld! - ugratta Harry. - Rendesen bűntudatom lesz!
- Avass be mindenbe! - rakott ki barátja a nappali asztalkájára egy csomó édességet, és két üveg vajsört. - Mi ez az egész?
- Azóta gondolkozok ezen, mióta Bill és George… Szóval mióta idekerültek.
Látta, hogy Lamerin arca elkomorodik, de azért folytatta.
- Igazából… nem vagyok biztos benne, mi is történhetett Freddel, Fleurrel és Charlieval… én szeretném azt hinni, hogy még élnek, és nincs semmi bajuk, de… és most ne akadj ki… azzal is számolni kell, hogy lehet, hogy már meghaltak…
Odasétált az egyik könyvespolchoz, és melankolikusan kapargatta annak míves keretét.
- Próbáltam keresni őket… úgy, ahogy Flitwick professzornál tanultuk… De valamiért nem sikerült… Lehet, hogy elrontottam valamit, vagy nagyon izgultam, de… Azóta bennem van, hogy az is okozhatta ezt, hogy… már nem élnek… És erről csak egyféleképpen bizonyosodhatunk meg…
- A holtak világának megbolygatása nem gyerekjáték… És nem is olyasvalami, amivel csak úgy szórakozni kellene - intette Lamerin. - Egyszer… régen… részem volt egy ilyen szertartásban…
Harry feléje fordult, és összevonta a szemöldökét.
- Akik tanítottak, sokat kutatták, kik is lehetnek a szüleim… Sehogy sem jártak sikerrel, így egyszer egy idézésre vetemedtek… Bevezettek egy szobába, ahol nagyon sötét volt… Kicsi voltam még… négy-öt éves talán. Egy nagy asztal köré ültünk, de már akkor nem éreztem jól magam… Ki akartam menni, mert olyan kísérteties volt az egész… a gyertyák fénye állandóan mintha küzdött volna a huzattal… mintha valaki lett volna ott még rajtunk kívül… Valami természetfölötti… Gyerekként tudod, hogy jobban fél az ember az ilyesmitől - nézett fel. - Még most is vannak dolgok, amiktől kiráz a hideg… De akkor… Kényszerítettek, hogy ott maradjak. Odakötözték a kezeimet a szék karfájához. Szükséges volt a jelenlétem… Egy szakadt, poros és véres kendőt tettek az asztal közepére. Valahonnan ismerős volt… Azt mondták, abba tekerve találtak rám…
Harry arca eltorzult a döbbenettől. Ökölbe szorult a keze.
- Motyogtak valamit… valami inkantáció lehetett, akkor még nem nagyon értettem az ilyen dolgokat. Az egészből nem is maradt meg sok, csak maga… a félelem. Szörnyű volt, ahogy mind skandáltak valamit… ahogy az arcuk izzadt a gyertyák melegétől… Aztán hirtelen lángok csaptak fel mindenhonnan, mert sikerült valakivel kapcsolatot létesíteniük… De az nagyon haragos volt: sikított, és mind megijedtünk tőle. A felnőttek a plafont figyelték, mintha onnan jönne, de tulajdonképpen körülvett minket. Emiatt rettegtem annyira. Mikor az az… izé borogatni kezdte a tárgyakat a szobában, mind pánikba estek és fel-alá kezdtek szaladgálni… Elvesztették a fejüket, egymásnak rohantak… Én meg csak ott ültem, és rángattam a kezeimet, míg a kötél nem engedett… hetekig ott maradt a csuklómon a nyoma… Bebújtam az asztal alá, és befogtam a fülem, mert olyan volt, mintha a tűz, ami felemésztette a házunkat, ott ropogott volna körülöttem. Ott maradtam, míg minden el nem múlt… Azt hiszem, anyát próbálták megidézni… Az övé lehetett az a kendő, ami az asztalon volt…
- Én nem tudtam… nem akartam - mentegetőzött Harry.
- Ezt… soha ne mondd el apának… Nem szabad megtudnia… Érted?
- I-igen - bólogatott barátja rémülten.
- Nem tudod, mire adod a fejed… Borzasztóan félelmetes… Képes lennél szembenézni valamelyikükkel?
- Nem tudom - hunyta le a szemét Harry a rettenettől. - Az egész olyan… jó ötletnek tűnt. Csak a jó szándék vezérelt… hogy véget vethessünk ennek a bizonytalanságnak…
Nem vette észre, de Lamerin odalépett melléje.
- Akkor számíthatsz rám… - mondta szomorkásan mosolyogva. - Mit kellene tennem?
A kanapéhoz vezette, és mindketten leültek. Kinyitottak egy-egy üveg vajsört, és szomorúan koccintottak.
- Tulajdonképpen… a hasonmásommá kellene válnod. Beugrani helyettem néha…
Lamerin hallgatása jelezte, hogy még mindig meg van lepve a hír hallatán.
- Nézd… egyedül nem győzöm. Órákra járás, házi feladatok, kviddics, és még ezek az éjszakai kiruccanások… Teljesen ki vagyok merülve, és semelyiket sem tudom száz százalékosan végezni. Mindenhol hibázok, elfelejtem leadni az esszéket… Kell valaki, aki be tud ugrani helyettem az olyan órákon, ahol nem túl feltűnő a csere…
A huncut mosoly miatt, amivel ezt előadta, Lamerin nem tudott nemet mondani.
- És miért én? Hogyhogy nem mondjuk Ronnal beszélted meg, hogy…
- Ronnak van elég gondja e nélkül is! Nem akaszthatok a nyakába még egy ilyen nehéz terhet… Ha ő beleegyezne is, Hermione biztosan ellenezné, ő előtte meg nem lehet titokban tartani az ilyesmit… Fizikailag is különbözünk egymástól: ő sokkal magasabb és vállasabb, mint én, azonnal szemet szúrna, ha cserélnénk… Te és én viszont sokkal jobban hasonlítunk egymásra…
- Nos, ez igaz…
- Sokat gondolkoztam azon, szabad-e egyáltalán ezt kérnem tőled… Nem keverhetlek bajba feleslegesen. Ez súlyos kihágás… Az iskola szabályrendszere szigorúan tiltja az ilyen alakváltoztatást…
- Az ikrek is gyakran éltek vele - legyintett Lamerin. Mikor látta Harry csodálkozó arcát, hozzátette. - Mesélték… Észre se vettétek? Tényleg nem? Nos… akkor remélem, hogy mi is ilyen sikeresek leszünk.
- Akkor ez azt jelenti, hogy tényleg velem tartasz?
- Még szép! Nem mehettem apával, itt ücsörögve meg olyan feleslegesnek érzem magam. Legalább… teszünk valamit.
Harry alig tudta palástolni izgatottságát.
- Már egy csomó dolgot elterveztem! Jól meg kell szerveznünk mindent, ha nem akarunk lebukni!
Két egyforma magas, ébenfekete hajú ifjú csinosítgatta magát egy nagy, fakeretes tükör előtt. Míg az egyik a folyton oldalra csúszó, szürke vörös-sárga nyakkendőjét igazgatta, addig a másik a selymesen hideg tapintású fekete inget mustrálta, melynek simogató érintése egészen idegen volt bőrétől.
- Hogy tudsz ilyeneket hordani? Kifagyok benne… - mondta a selyeminges megborzongva.
- Lehet - mosolyodott el Lamerin, magára öltve barátja talárját, rajta a Griffendél hímzett kis címerével. - Majd hozzászoksz. Néha nagyon kellemes tud lenni.
Harry azonban nem tudott olyan alkalmat elképzelni, ahol ne lenne rögtön libabőrös az inget viselve.
- Hát vegyél alá valamit! - folytatta az ifjú Piton, látva Harry méltatlankodását. - Csak ne tűnj benne túl vastagnak. Ne feledd, én sovány vagyok.
- Én is sovány vagyok! - csattant fel barátja sértődötten, noha a dühe inkább nevetésbe csapott át. - Ráadásul ez a lakosztály… Kiráz a hideg…
- Nem tetszik? - kalandozott körbe a pillantásuk. - Pedig, ha éjszaka hancúrozni akarsz a Szükség Szobájában, ide kell majd jönnöd aludni. Ron és a többi szobatársad nem foghatnak szimatot.
- Olyan hideg van…
- Ez van, ha valaki úgy elkényelmesedik a Griffendél-toronyban… Komolyan úgy csinálsz, mintha összedőlne a világ! Majd gyújtasz egy szép nagy tüzet a kandallómban… De előbb még megtanítalak arra, hogyan gyere be egyáltalán! - húzta el teljesen feketébe öltözött barátját a tükör elől.
Megálltak a hálószoba közepén, és elővették pálcáikat.
- Ma már szinte minden máguscsalád lakását, vagy lakrészét bűbáj védi. Ez régi hagyomány: eredetileg a család szentségét és a tűzhely melegét védte. Csak mostanában, ebben az évszázadban nyert új értelmet a sok háború meg halálfaló miatt… Az emberek ezzel is próbálják védeni az otthonaikat a behatolók ellen. Általában az otthon maradó nők feladata volt kitanulni az ilyen oltalmazó bűbájokat. Tudod, régebben nem járt el mindenki dolgozni, meg minden… Mi van?
- Egész jól nyomod ezt a töris dolgot - vigyorgott Harry. - Mint egy kis tanár.
- Én szeretem a történelmet. Nagyon sok dologra megtaníthat minket. Folytathatom?
- Hát persze.
- Tehát… - köhintett Lamerin. - Ezeket a varázslatokat a szülők használták, ha elhagyták a házat. A család vér szerinti tagjai ki-be járkálhatnak, de az idegenek csak akkor léphetnek be, ha valaki bentről beengedi őket, vagy ha ismerik a bűbájt. A mi lakosztályunkat is védi egy varázslat - nézett a plafonra, mintha ezzel az egész kis Piton-kúria minden zugát láthatná. - Apa, mielőtt elment, lezárta, és amíg vissza nem jön, a bűbáj nem változtatható meg. Csak esetleg általam, de felesleges, mert ez is épp elég jól megvéd. Te viszont - mutatott barátjára -, te idegen vagy, még akkor is, ha az én külsőmmel közlekedsz. Ezért minden alkalommal, amikor be akarsz jutni, el kell végezned a megfelelő pálcamozdulatot, és mondanod kell az igét, hogy az ajtó kinyílhasson előtted. És ezt fogjuk most megtanulni.
- Bonyolult?
- A te képességeidet figyelembe véve szerintem egy szempillantás alatt meg fogod tanulni. Gyere, gyakorold ezen a kis ládikán - tolt elé egy ékszeres dobozkát.
Harry mellé állt, ugyanúgy tartva a pálcáját.
- E bűbájnak az a lényege, hogy nem mondod ki. Hiszen, ha más meghallja, lőttek a védelmednek. Koncentrálnod kell rá, ezért is olyan fontos a helyes mozdulat. Magad előtt tartva egy kicsi, kereszthez hasonló mozdulatot végzel… igen, abban a sorrendben, ahogy keresztet vet az ember… ha ez megvan, félkörívben pöccintesz egy aprót… mondom aprót… - dorgálta meg tanítványát. - Majdnem olyat, mint a „Diffindo!” közben, csak nem teljes karikát jár be a pálcád hegye… Jó, majdnem. Most próbáld még egyszer…
A sok idézgetés mellett Harry úgy érezte, rendesen elszokott attól, hogy a pálcával tanuljon meg új bűbájokat. Negyed órán keresztül próbálkozott, miközben fél szemét Lamerin álló óráján tartotta.
- Lassan menned kell helyettem mágiatörténetre…
- Ne az órát figyeld… - motyogta Lamerin. - Még mindig csinálsz egy olyan… tojás alakú mozdulatot! - mondta bosszúsan. - A keresztnek egyenes szárúnak kell lennie!
- Jól van, na…
- Ha én figyeltem arra, amit mondtál, te is tanuld meg ezt a bűbájt rendesen!
- Még azt se mondtad, milyen szóra kell majd koncentrálnom.
- Sacrosanctus.
- Akkor ezért a kereszt… - fintorgott Harry.
- Most próbáld meg a ládikóval…
Harry bűvölte egy ideig a szemeivel az értékesnek tűnő, kis tárgyat, majd meglengette a pálcáját.
- „Sacrosanctus!” - suttogta gondolatban. A pillái zárva voltak, míg a varázslatot végrehajtotta, de nem is nagyon merte kinyitni őket, félve a sikertelenségtől.
- Meggyőző - vigyorgott rá Lamerin, aki a nyitott fedelű dobozka asztala mögött guggolt, felfelé pislogva Harryre.
- Eleve meg volt bűvölve a láda? Azt hittem, nekem kell rábocsátanom a…
- Legalább látom, milyen ügyesen megtanultad - intette le tiltakozását barátja. - Most csukd be ugyanezzel! - suttogta izgatottan.
Mikor a fiú ezt is sikeresen végrehajtotta, Lamerin felállt, és gratulált neki.
- Még ügyesebb, mint hittem. Na gyere, menjünk! - terelte kifelé.
- Várj, biztos, hogy menni fog?
- Ne aggódj annyit…
Ahogy becsukódott mögöttük a külső ajtó, szembefordultak vele.
- Próbáld meg újra.
Harry meglengette a pálcáját, halkan motyogva a varázsigét, mire egy apró zárkattanást hallott.
- Sikerült! Király! - ugrott barátja nyakába.
- A hajad - mutatott Lamerin a fejére. - Növeszd meg!
Ő addig ellenőrizte saját külsejét, majd átnézte Harry táskáját, hogy mely könyvet hol találja majd.
Harry türelmesen hosszabbítgatta a hajszálait, és érezte, hogy szinte ficánkolnak a hajhagymái.
- Hékás, ennyi bőven elég - intette le Lamerin. - Sebhely… helyes.
Gyorsan végignézett magukon.
- Ma dől el minden…
- Ha ma meg tudjuk őket téveszteni, később is menni fog. Csak ne izgulj!
- Hol voltál? - kérdezte Hermione szinte féltőn a majdnem elkéső Lamerintől, aki Harry külsejében mutatkozott előttük. Szigorúan végigmérte Honeybourne-t és Stainthorpot, akik szinte árnyékként követték az érkezőt. - Tudod, hogy minden lépésedet figyelik… Csak arra várnak, hogy még egy csínyt a nyakadba varrhassanak…
- És akkor repülnél - biccentett Ron is. - Már azt hittük, nem is jössz - folytatta hangjának azzal a különleges, aggódó lejtésével. - Mondjuk nem csodálom. Nekem se nagy kedvem volt emiatt felkelni… - bökött a mágiatörténet-tanterem felé, melynek ajtajában fáradtan nyomorogtak az álmos diákok.
- Csak benéztem még egyszer a bátyáidhoz - vonta meg a vállait Lamerin. - Szerencsétlen George még mindig elég rosszul van…
Látta azonban, hogy ezzel megint sikerült borongóssá változtatni Ron hangulatát.
- Ne haragudj, haver - veregette meg a fiú vállát úgy, ahogy néha Harry szokta. - Inkább menjünk…
Leültek hát megszokott helyükre; azaz Lamerin igyekezett úgy tenni, mintha természetesen viselkedne. Fogalma sem volt róla, Harry hol szokott ülni. Mintha mondta volna az ülésrendet, de a töméntelen egyéb információ mellett ez már kipergett az agyából. Elkérni Hermione jegyzeteit az óra végén… elkísérni Ront ebéd előtt McGalagonyhoz, hogy valamilyen prefektusi teendőt megvitassanak… Neville és Seamus összeveszett reggel, mert Seamus egész éjjel horkolt… Vagy Neville volt az…?
Máris kezdett minden összekuszálódni az elméjében. Megrázta a fejét, de ennek köszönhetően pacát ejtett a papíron. Bosszúsan sziszegve igyekezett felitatni a kifolyt tintát. Sóhajtva folytatta a jegyzetelést. Binns professzor valami egészen érdekes dolgot mesélt, csodálkozott is, mennyire untatja a diákokat. Igazat adott nekik abban, hogy a tanár előadásmódja nem volt éppen a legmotiválóbb, de 19. századi társadalmi változások tényleg érdekesek… Csak egy kis erőfeszítés kellene…
Ő elmélázva hallgatta tanáruk szavait. Teljesen más volt ez, mint gyermekkorában a magánórák a különböző, aranyvérű oktatókkal. Ott sose ültek körülötte diákok, nem volt hangos a terem néma csendje a pennasercegéstől. Az egésznek hiányzott az az atmoszférája, ami ennek a roxfortos órának megvolt. Még ha olyan unalmasnak is tűnt egyesek számára, hogy a padra borulva aludtak. Lamerin azonban nem unatkozott. Csak úgy falta a már ismerős és még új adatokat, amikor pedig a professzor elidőzött valamin, a papír szélét firkálgatta. Csinos kis pókhálót rajzolt a tintapacából, így a folt máris barátságosabbnak tűnt. Egy pici pókon is ügyködött, melytől Ron, mikor meglátta, megborzongott.
- Látom, végre megjött az eszed és te is jegyzetelsz - súgta oda Hermione vigyorogva.
Lamerin abbahagyta a firkálgatást, és mikor barátai nem látták, a homlokára csapott a tenyerével. Hiszen Hermionétól kellett volna elkérnie a jegyzeteket óra végén! Gyorsan összerendezgette lapjait, még mielőtt Hermione észrevette volna, hogy írása nem is hasonlít Harryére. Szerencséjére a lány nem kukacoskodott többet.
Míg osztálytársai kínlódva vonultak a jóslástan terme felé, ő kissé idegesen lépkedett. A gyomrában mintha ezernyi apró bogár mászkált volna. Egy betűt sem konyított a jóslástanhoz. Harry felajánlotta ugyan, hogy erre az órára cseréljék vissza egymást, de Lamerin szerette volna legalább egyszer minden órát megtapasztalni. Ez persze veszélyeztette az akció sikeres kimenetelét, de Harry úgy érezte, nincs joga megtagadni a kérést barátjától, akinek sosem volt alkalma rendes varázslóiskolába járni.
Maga a jóslástan óra katasztrofálisra sikerült. Trelawney professzor be nem jelentett dolgozatot íratott, miután kiderült, hogy az osztály fele nem készítette el a házi feladatot. Lamerin igazságtalannak érezte a büntetést, hiszen ő az elsők közt adta be Harry megírt fogalmazását.
A dolgozat pergamenjére nagy, nyomtatott betűkkel írta fel a HARRY POTTER-nevet, nehogy a tanárnőnek feltűnjön, hogy az esszé és a dolgozat írásképe különbözik.
Az óra hátralevő részében valami egészen különleges dolgot vettek, amit Ron egykedvűen csak „paca-jóslásnak” bélyegzett. Lamerinnek tetszett az elnevezés. A feladat abból állt, hogy papírra cseppentettek egy kevés fekete színű tintát, és megvárták, míg az szétfolyik és megszárad. Majd az alakjából próbáltak következtetni a jövőre. Jobbára égbekiáltó vadságokra jutottak: vagy azért, mert irreálisak voltak a jóslatok, vagy azért, mert a legtöbb paca nagyjából ugyanúgy festett.
Míg a többiek legyintettek a feladatra és alig várták az óra végét, addig Lamerin kicsit sajnálta, hogy pókhálóvá egészítette ki saját, autentikus pacáját mágiatörténeten. Visszagondolva arra, mik jártak épp a fejében, nem tűnt jó előjelnek…
- Elkísérsz akkor? - kérdezte Ron később, mikor lemásztak a teremből. - Tudod, McGalagonyhoz…
- Persze.
- Remek! Akkor… csak egy perc… - intett a fiú, és kigombolva talárját a fiúvécé felé indult. - Jössz?
Lamerin egészen elborzadt. Amióta a Roxfortban élt, távol tartotta magát a nyilvános illemhelyektől. Nem, mintha a kollektív vizelést undorítónak találta volna. Nem, őt a mosdók állapota tartotta rettegésben.
Iszonyodva lépett be Ron után az ajtón. Mivel szabad piszoár már nem volt, mindketten az üres fülkék felé vették az irányt. Míg Ron szinte berontott sajátjába, Lamerin az ujjbegyével, finomkodva bökte meg az ajtót, hogy az kinyíljon, illetve becsukódjon. De már az ajtó belseje olyan mocskos volt, hogy felállt a karján a szőr. A zár feletti reteszen és a fogantyúm ismeretlen eredetű nedvesség csillogott, melynek állagával nem kívánt közelebbi barátságot kötni. Óvatosan megfordult, vigyázva, nehogy a talárja hozzáérjen valamihez. Mikor rápillantott a vécécsészére, befogta a száját és lehunyta szemeit borzalmában. A világos, fenyőfa ülőkét sötét vízcseppek és egyéb eredetű szubsztanciák borították, a benne álló víz pedig inkább tűnt zavaros főzeléknek, mint tiszta folyadéknak. A vécékefe kiborítva a kövön, a lehúzóra vécépapír tekeredik…
Lamerin hátán végigfutott a hideg, és érezte, hogy menten rosszul lesz.
- Fúj, de undorító! - fakadt ki magában.
Még a falakra firkált mókás üzenetek, mint „A szálka a hal bosszúja…” sem tudták felvidítani. Mikor megakadt a szeme a „Vigyázz! Csobban!”-on, öklendezni kezdett.
Nem, mintha származásához méltatlannak érezte volna egy közös vécé használatát. Egyszerűen csak hozzászokott a steril Piton-fürdőszoba kényelméhez, így különösen hatott számára ez a hirtelen váltás.
- Ki kell jutnom innen! - nyögte könnyes szemekkel.
Reszkető kezekkel feltépte az ajtót és kimasírozott a fülkéből. Azonnal az egyik csaphoz rohant, és bű vízzel öblítette le szappanbuborékokban úszó kezeit.
- Na mi van? - lépett mellé Ron. A könyveit a lába közé fogta, hogy ő is kezet tudjon mosni. - Mellément? - kérdezte viccelődve, ahogy kezeit sikáló barátjára pillantott.
- Csak menjünk innen, jó? - nyüszítette Lamerin könyörögve. - Utálom ezt a helyet!
Ami azt illeti, Harry sem tétlenkedett. Napjának jó részét a Szükség Szobájában töltötte. Órákon át csak olvasott a kényelmes párnákon üldögélve. Az ellopott könyv különösen érdekes olvasmánynak tűnt. Egyedül kísérletezni azért már nem mert, és ellenállt annak a kísértésnek is, hogy első elolvasás után kipróbáljon valamit. Nem igazán érezte magát kompetensnek a témában addig, míg ki nem olvasta a könyvet. Sőt, azután sem…
Pálcájával épp gyertyalángokat gyújtogatott, mikor Lamerin belépett, egy nagy szelet kenyeret majszolva.
- Üdv - mondta elnyújtva. - Na, milyen volt az első nap az iskolában?
- Fárasztó - nyögte barátja. - Már értem, hogy nem bírtad ezt egyedül… Azt hiszem, fogsz kapni egy elégtelent jóslástanból… ne haragudj…
- Semmi gond - vigyorgott rá Harry egy tükrön keresztül, majd folytatta munkáját. - Nem az érdekel, mi történt az órákon, hanem ahogy érezted magad - folytatta, s végül megfordult. - Jó volt? Megérte cserélni?
Lamerin először nem nagyon tudott felelni, majd zavartan bólintott.
- Bár jobban örültem volna, ha apa tartja a bájitaltant. Ő sokkal kedvesebb, mint ez a Honeybourne…
Harry belemosolygott az egyik gyertyalángba, de nem szólt.
- Lavender azonban mintha gyanakodott volna… - fűzte tovább a gondolatait az ifjú Piton. - Mikor bájitaltanon szóltam neki, hogy kösse fel a haját, nehogy megpörkölődjön a vége, olyan furcsán nézett rám… Pedig nem mondtam semmi sértőt…
Harry elnevette magát, és végre befejezte a gyújtogatást. Kacagva huppant le a párnahalomra, melytől a szobának amolyan hárem-jellege volt.
- Év elején egyszer felgyújtottuk őt… Neville és én… Édesapád majdnem megnyúzott minket érte.
- Szegény, pedig olyan rendes lány!
- Véletlen volt - mentegetőzött Harry. - Egyébként jól ment? - kérdezte immár komolyabban.
- A bájital-készítés? Persze. Ha ott a recept, egy kis odafigyeléssel bármit meg lehet főzni…
- Hermione is mindig ezt mondja… - dünnyögte Harry inkább csak úgy magának.
- Honeybourne-ból viszont már most elegem van - jelentette ki Lamerin. - Az órán végig csak terrorizált… Azt figyelte, mikor hibázok, mikor köthet belém újra… Tényleg rajtad tartja a szemét…
- Igen, hallottam, ahogy erről beszélgettek Stainthorppal a folyosón. A könyvtárba menet csíptem el pár szót…
- Már megint voltál a könyvtárban? - vonta fel egyik szemöldökét az ál-Harry. - De ugye most nem loptál?
- Dehogyis. Kivettem neked egy érdekes mágiatörténettel foglalkozó könyvet, ha már úgy szereted azt a tárgyat - felelte barátja kedvesen, amitől Lamerin cseppet meghatódott. - És ha már ott voltam, faggattam egy kicsit Madame Cvikkert…
- Egyél - mondta Lamerin halkan, nehogy megzavarja a gondolatmenetet. Közelebb tolta a gőzölgő finomságokkal teli kosarat, amit a konyháról hozott. - Mit kérdeztél a könyvtárosnőtől?
- Igyekeztem nem feltűnő lenni… Először csak magamról, vagyis hát a könyvlopásról fecsegtem vele, hogy milyen különös eset is ez. Aztán…
- Aztán? - kérdezte barátja vigyorogva.
- Aztán megpróbáltam burkoltan kiszedni belőle, vajon máskor is előfordult-e már hasonló dolog.
- Biztos vagyok benne - jegyezte meg az ifjú Piton, miközben egy szelet borjúhúst nyesett le. - Az ilyesmi minden könyvtárban előfordul…
- Ő is ezt mondta - helyeselt Harry, ahogy szedett magának az ínycsiklandozó illatú édesburgonyából. - Azt felelte, az év végi leltárkor mindig észrevesz egy-két hiányzó példányt. De ezek az új tanév kezdetén legtöbbször megkerülnek… Tudod, valaki elfelejti visszavinni, és csak otthon veszi észre, meg ilyenek… Viszont…
- Miért kell minden szót harapófogóval kihúzni belőled?
- Viszont régen volt már rá példa, hogy több, sötét mágiaágakkal foglalkozó kötet is eltűnt. Így újakat kellett rendelni belőlük.
- Milyen régen?
- Olyan ötven-ötvenöt éve.
Lamerin nem tűnt valami meggyőzöttnek.
- Honnan tudhatná Madame Cvikker, mi volt ötven évvel ezelőtt? Akkor még biztos nem dolgozott itt.
- De nem ám. Egészen véletlenül derült ki.
- Véletlenül? - kérdezett vissza barátja, aki észrevette a lopakodó sunyiságot Harry hangjában.
- Igen. A könyv - mutatott az egyik asztalkára, amelyen egy fekete vászonkötésű olvasnivaló nyugodott -, amit kivettem neked. Akkoriban kellett újrarendelni, hiszen ebből is tűnt el példány…
Lamerin sandán félrepillantott a könyvre.
- Azt mondtad, mágiatörténettel foglalkozik, és nem…
- Egészen pontosan egy középkori krónikás kódex későbbi másolata. Az alapítókkal foglalkozik.
- Úgy érted, Griffendéllel, Hugrabuggal, Hollóháttal, és Mardekárral?
- Pontosan.
Lamerin újra megnézte magának a könyvet.
- Na de ki lopna el egy ilyen könyvet? És miért?
- Voldemort… bár a miértre még nincs kész válaszom - vallotta be Harry némileg színpadiasan.
Barátján azonban látszott, hogy nem igazán érti az összefüggéseket. Szórakoztató volt látni a fiút önmaga arcképével, és ilyen tanácstalanul. Eltöprengett azon, hogy von ő maga hányszor vághatott ilyen értetlen fejet. - Voldemort Mardekár Malazár leszármazottja.
- Ezt honnan tudod?
- Ő mondta nekem.
- Már egyébről nem csevegtetek? - kérdezte Lamerin elkerekedő szemekkel.
- Ez sem éppen baráti teadélután volt. Meg akart ölni engem és Ginnyt.
Harry látta, hogy barátja arca megkeményedik. Felállt hát, és sétálgatva mesélni kezdett.
- Négy éve történt, odalenn, a Titkok Kamrájában… Erről nyílván tudsz: láttam, hogy olvasgattad a Roxfort történetét…
- Igen, apának megvan a könyv. Folytasd!
- Ron és én, meg persze az akkori SVK-tanárunk megtaláltuk a Titkok Kamrájának bejáratát. Én kinyitottan, majd lementünk, hogy felhozzuk Ginnyt. Voldemort csalta le oda, és majdnem végzett is vele. Érdekes dolgokat mondott magáról és a kamráról…
- Mardekár Malazár építette, és állítólag valami borzalmas titok lappang odabenn - hadarta Lamerin idegesen, mivel a hideg futkározott a hátán a tudattól, hogy a három kiskölyök lemerészkedett arra a szörnyű helyre. - Ez mind benne van a könyvben.
- Igen. De Mardekár Malazár le is zárta a kamrát, mielőtt távozott… a könyv szerint - mutatta a kikölcsönzött példányt - az akkori Németalföldre. Lezárta, hogy csak méltó utódja nyithassa ki.
Az ifjú Pitonban megállt az ütő, ahogy összeillesztette a kirakó darabkáit az elméjében.
- És te vagy Mardekár méltó utódja? - kérdezte sápadtan.
- Szerencsére nem - felelte Harry, megkönnyebbüléssel a hangjában. - Voldemort az, ezért volt szabad bejárása a kamrába. Én csak úgy tudtam kinyitni, hogy kisbaba koromban, mikor megtámadott, megörököltem tőle egy pár képességét. Többek közt ezért vagyok párszaszájú.
- Te párszaszájú vagy? - pattant fel ültéből Lamerin.
- Igen, de ezt most úgy mondtad, mintha legalábbis leprás lennék, vagy mi…
- N-ne haragudj… csak ez egy kicsit sok nekem egyszerre… Hogy mehettetek le oda védtelenül? Hiszen még csak gyerekek voltatok! És a szörny?
- A baziliszkusz? Azzal már semmi gond… - legyintett Harry. - Elpusztult.
Lamerint ez látszólag megnyugvással töltötte el.
- Ahová ki akarok ezzel lyukadni - folytatta barátja -, az az, hogy sokat töprengtem délután azon, miért említik állandóan többes számban a „titkokat”. A „főtitok”, a kígyó kiderült. A kérdés csak az, mi lapulhat még ott - mondta egészen sejtelmes hangon.
- Miért érzem úgy, hogy ezzel csak rá akarsz venni arra, hogy lemenjünk a kamrába?
Harry szeme huncutul villant egyet.
- Egy nap alatt ilyen jól kiismertél volna? Ezt nevezem… Tényleg le akarok menni. De nem muszáj velem tartanod.
- Ki van zárva. Nem mehetsz le egyedül. Mit bizonyítana ez egyáltalán?
- Van egy teóriám… Ha az utolsó, igazán emlékezetes könyvlopások ötven, ötvenöt éve voltak, megeshet, hogy Voldemort volt a tettes. Hogy diákéveiben lehordott pár könyvet a Titkok Kamrájába, melyekről úgy vélte, hasznosak lehetnek számára.
Lamerin, akaratlanul, harmadszor is a fekete borítós könyvre pillantott.
- Szerinted tájékozódni akart a múltjáról… és az őséről, Mardekárról?
- Előfordulhat - biccentett Harry. - Talán maga Mardekár is hagyott hátra olyan dolgokat, amiket a méltó utódnak szánt…
- Kötve hiszem, hogy ilyeneket még találnánk - jegyezte meg Lamerin kételkedve. - Mardekár Malazár ezer éve élt. Bármilyen feljegyzés abból a korból megsemmisült volna ennyi év alatt. Még a mugliknak is hatalmas erőfeszítésbe kerül konzerválni a történelmi ereklyéiket…
- Tudom, de a muglik nem tudnak varázsolni! Ne légy ilyen pesszimista!
- Inkább elővigyázatos… - legyintett a másik. - Ha volt is ott valami, amit kétlek, gondolod, hogy nem hordták el a roxfortos tanárok a négy évvel ezelőtti kalandotok végeztével? Biztos átkutatták az egészet.
- Nem hinném. Hacsak nem párszaszájú valamelyikük, nem tudtak lemenni.
Lamerin hallgatásából ítélve Harry úgy érezte, elhangzott az utolsó érv is.
- És mikor akartál lemenni?
- Ma éjjel! Velem tartasz?
- Elolvastam a könyvet és kissé elbizonytalanodtam, mikor végeztem vele - mesélte Harry a láthatatlanná tevő köpönyeg rejtekében. Immáron mindketten újra saját külsejükben mászkálhattak.
- Hát már nem akarod megcsinálni?
- De! Csak…
Elhallgatott, mert a Tekergők Térképén megpillantott két olyan alakot, akikkel most egyáltalán nem volt kedve összefutni.
- Stainthorp és Honeybourne! - suttogta rémülten.
Gyorsan a lepel alá intette Lamerint. Összebújtak és leguggoltak, nehogy a cipőjük kilógjon. A két férfi lassan sétált el mellettük. Honeybourne fűzöld ruháján megcsillantak az ezüstös csatok.
- Most, hogy Perselus már nincsen útban, könnyűszerrel megkaparinthatom Rowena szerelmét. Minden már csak idő kérdése…
Honeybourne nem válaszolt.
- Talán ellenzed?
- Tégy, amit jónak látsz - felelte végül Willoughby. - Mindenesetre képmutatónak tűnik számomra, hogy erkölcsi dolgokról prédikálsz Potternek, közben meg tartás nélkül akkor próbálkozol egy nőnél, mikor annak távol van a szeretője.
Daniel nem válaszolt, csak a dünnyögése volt hallható, míg be nem fordultak az egyik sarkon.
A fiúkat meglepte Honeybourne tartózkodó, már-már tisztességesnek tűnő válasza. Lamerin sokáig nézte a folyosót, amerre elhaladtak, majd csendben lehajtotta a fejét.
- Menjünk.
- Erre - kalauzolta Harry egy számára már jól ismert mosdó felé.
- De hiszen ez egy lányvécé! - fakadt ki Lamerin tiltakozva.
- Úgy reagálsz, mint Percy, mikor meglátott minket…
- Egy lányvécében gusztustalanabb dolgok történnek, mint hinnéd - jelentette ki barátja olyan eltökélten, mint akit ezer hipogriffel sem lehetne oda bevonszolni.
- Megöl a kíváncsiság, ezt vajon honnan tudhatod… - rakta el Harry apja köpenyét, előszedve egy rettenetesen hosszú kötelet.
- Egy nyilvános illemhely elég egy napra…
- Ne pánikolj, ezt nem használja senki. Igen különös lakója van… És csak ezen keresztül juthatunk le a kamrába.
- Öregem… - dünnyögte Lamerin. - Na, most aztán végképp csalódtam a jó öreg Mardekárban. Ha a nagy kamrája egy vécéből nyílik, hol lehetett a dolgozószobája? A szennyvízcsatornában?
- Ki merészeli megzavarni az álmomat? - rikácsolta egy női hang a fülkék valamelyikéből.
- Csak én vagyok, Myrtle. Harry. És nézd, milyen csinos fiút hoztam neked - bökött Lamerin felé.
- „Neki”? - hökkent meg az.
Egy gyöngyházfénnyel ragyogó lányalak úszott át a deszkaajtón.
- Te vagy az az új fiú - jegyezte meg pár másodperces intenzív mustrálás után. - Kígyó professzor fia…
- „Piton” - köhintett Lamerin.
- Az mindegy. Mi járatban vagytok? - fordult a lány Harryhez nyájasan.
- Megint lemegyünk a kamrába, Myrtle. De nem szabad szólnod senkinek!
- Minek is? - vonta meg a vállait panaszosan a kísértet. - Senki sem hallgat rám…
Azzal fogta magát, és fejest ugrott az egyik vécékagylóba.
AJÁNLOM AZ OLDALT
