Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: az erkölcsi kérdések miatt 14 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés 1: ezúttal kevésbé párbeszédes lett, de remélem, attól még jó

Megjegyzés 2: aki úgy hiszi, hogy e fejezet üres lett, vagy hiányzik a lényeges mondanivaló, annak üzenem, hogy a következőben minden szépen ki lesz bontva, ez csak előjátéka annak

Megjegyzés 3: segítség a lusta olvasónak: véleményt írok erről a novelláról a vendégkönyvbe

Ajánlás: nagyon sok szeretettel Dávidnak.

Felkerült: 2005. április 16.

A tolvaj

A hír, hogy a bájitalok mesterének hirtelen távoznia kellett, meglepetésként hatott a roxfortos diákokra a következő héten. Míg egyeseket, ha nem is kitörő örömmel, de megnyugvásként érte, addig mások kíváncsian kacsintgattak a professzor fia felé, aki szokatlanul egykedvűen járt-kelt. Lamerint nemcsak apja távozása, és annak veszélyes volta nyomasztotta, hanem az is, ami a Weasley-családdal, és barátaival történt. Az ikrek voltak az első igazi barátai, így borzasztóan félt, hogy Fredet sohasem láthatja viszont többé. Mivel nagyjából egyidős volt a fiúkkal, olyanok voltak számára, mint valami testvérek, az idő alatt, míg náluk bujkált. Most, hogy egyikük sorsa különösen bizonytalan volt, úgy érezte, mintha egy részt kiszakítottak volna a szívéből.

Nemcsak őt viselték meg a történtek: a megmenekült, másik iker, George mintha éber kómába esett volna, annyira féltette szeretteit. Nem volt hajlandó beszélni senkivel; eszét vette a szomorúság. Mindkét bátyja miatt aggódott, de mivel ikertestvéréhez érzelmileg és külsőleg is jobban kötődött, önvád is gyötörte emiatt. Némán feküdt a Bill melletti ágyon, és akkor sem volt hajlandó kommunikálni a világgal, mikor Ron és Ginny meglátogatták őket. A két legfiatalabb Weasley szinte minden szünetben lement hozzájuk, hiszen édesanyjuk, bármennyire is szerette volna, nem tudott megjelenni. Mrs. Weasleyt férjével együtt adminisztratív teendők tartották távol: házuk felgyújtásának esetét még mindig vizsgálták. A Minisztérium emberei igyekeztek minél részletesebb jegyzőkönyvet készíteni az odaveszett berendezési tárgyakról, de ebben a házaspár segítségére is szükségük volt.

A Reggeli Próféta két oldalas cikkben hozta le a hírt, sok-sok mozgó fényképpel illusztrálva az esetet. Eltűntként jelölték meg a két hiányzó Weasleyt, illetve megemlítették a két évvel korábbról már ismert Fleur Delacour nevét is, bár szerencsére semmi sem derült ki abból, hogy mindhárman a Rend szolgálatában álltak. Harry sejtette, hogy Dumbledore még azelőtt közbelépett és elkendőzte az igazságot, mielőtt még valamelyik kotnyeles újságíró faggatózni vagy találgatni kezdett volna.

Harry maga, ha kissé csalódottan is, de mindenképpen komoly elhatározásokkal eltelve járt-kelt Roxfort folyosóin. Hálás volt, amiért mindenki elkerülte, és jobbára a Weasley-testvérekkel volt elfoglalva, hiszen így nyugodtan szövögethette magában további terveit.

Miután Piton visszazavarta őt a klubhelyiségbe, és elment, ő korántsem a griffendéles hálószoba felé vette az irányt. Hosszú kihagyás után újra meglátogatta a Szükség Szobáját, ahol megtisztálkodva megpróbált az eltűntekre valamilyen pozitív hatást gyakorolni. Mivel fotó épp nem volt nála, ez egyáltalán nem sikerült neki, és csak azt érte el vele, hogy teljesen kimerült. A félresikerült áldási rituálé először megijesztette: rögtön azt hitte, azért nem megy, mert akiken segíteni próbál, már nincsenek az élők sorában. Miután azonban visszatért a fiúszobába, eltöprengett azon, mit is csinálhatott rosszul.

Izzadtságban fürödve meredt a mennyezetre, és azon merengett, milyen új taktikát kellene alkalmaznia. Azzal tisztában volt, hogy ha még mindhárman életben vannak, semmiképpen sem küldhet rájuk olyan bűbájt, melynek külső jegyei lehetnek. Ha mindannyian foglyok, úgy túlságosan feltűnő lenne, ha egy bűvös, védelmező kör rajzolódna ki lábaik alatt - és esetleg azt eredményezné, hogy mindegyikükkel végeznek. Valahogy másként kellett hát megbizonyosodnia sorsukról… bármi legyen is az.

Ez a „bármi” nyomasztotta a lelkét a legjobban: amikor csak barátait látta, mindig igyekezet lelket önteni beléjük, látva elfojtott szenvedésüket. Néha azonban… Néha, mikor egyedül ült, egy távolabbi iskolapadban, az a gyomorszorító érzés fogta el, hogy mindannyian csak az igazság elől menekülnek. Hogy önmagukat áltatják azzal, hogy még reménykednek, és a három szerencsétlen már rég nincs az élők sorában.

Ez a szomorú felvetés új ötleteket csalt elő belőle, ám meg is rettent tőlük. A halott-idézés semmiképpen sem tartozott a mágiatudomány gyakran alkalmazott, békés ágai közé. Harry azt sem tartotta kizártnak, hogy komoly bajba keveredhetne, ha ilyesmire adná a fejét. Nem csak azért, mert teljesen képzetlen volt e sötét tant illetően, hanem azért is, mert ez akár a Roxfortból való eltanácsolását is eredményezhetné. Piton volt az egyetlen, fekete mágiás múlttal rendelkező tanár a közelében, akitől esetleg tanácsot kérhetett volna, hiszen Flitwick professzorhoz mégsem andaloghatott volna oda, hogy neveljen belőle professzionális halott-idézőt. Viszont a bájitalok mestere is biztosan Londonig kergette volna, ha tudta volna, mire készül.

Másrészről…

Azzal sem volt tisztában, hogyan merne az elhunytak szemébe nézni. Látni homályos alakjukat, megviselt arcukat egyenlő lenne haláluk tényének elfogadásával, amire a lelke egyelőre még nem volt felkészülve. Egy pillanatig… egy rövidke pillanatig eljátszott a gondolattal, milyen lenne, ha saját szüleit is megidézhetné, ha akár beszélhetne is velük… Évek teltek el azóta, hogy hangjukat utoljára hallotta. A dementorok és mumusok támadásakor, illetve két éve, a Trimágus Tusa döntője után már hallhatta őket, ám mindkét alkalommal hatalmas megrázkódtatás érte. Sirius alakja is felsejlett előtte, korának teljes dicsőségében, fiatalon, ápolt külsővel, elegáns talárban… amilyennek mindig is lennie kellett volna. Huncut mosolya, csipkelődő modora, rosszfiús jelleme elbizonytalanították a fiút, és egyre nehezebb volt lemondania a bűbáj megtanulásáról.

Így Harry a kétségekkel eltelve rohant vissza a bájitaltan terembe, ahol, meglepetésére, már hamarabb elkezdődött az óra.

- A későknek büntetőfeladat jár - jegyezte meg Willoughby Honeybourne fagyosan.

Harry az órájára pillantott, és látta, hogy még két perc hátravolt az óra hivatalos kezdetéig. Némán felnézett, felvonva a szemöldökét. A helyettesítő tanár továbbra is kifejezéstelen arccal meredt rá.

- Keresse meg a helyét.

Miután Harry leült Neville mellé, folytatta.

- Mint bizonyára mind hallották, Perselus Piton professzornak a hétvégén sürgősen el kellett utaznia, így távollétében én fogom helyettesíteni őt mind az óráin, mind a pótkurzusain. Néhányatokat már ismerem a saját óráimról, ám a többiekről is szeretnék képet alkotni. Ezért a mai órát egy amolyan szintfelmérő feladatnak szeretném szentelni.  

Elégedetlen morgás jelezte, hogy a diákok nem igazán örülnek ennek.

- Legalább meglátom, valóban olyan jók-e Piton professzor diákjai, hogy ilyen kiemelten, elkülönülve tanuljanak… - tette hozzá a férfi halk hangon duruzsolva, amiről Harrynek rögtön Piton egykori hanghordozása jutott eszébe.

- Na tessék - súgta oda neki Neville. - És én már azt hittem, végre megszabadultunk az ilyen hátborzongató hangú tanároktól…

- Nem beszélgetünk az órán, Longbottom - fegyelmezte meg a fiút Honeybourne, meg sem fordulva.

Harry felkapta a fejét, látva, milyen éber oktatójuk. Szemei szinte tőrként meredtek a férfi hátába, mire az lassan megfordult, és fenyegetően hátranézett.

- Öt pont a Griffendéltől. Az „elit” csapattól is ugyanolyan fegyelmezett munkát várok el, mint saját tanítványaimtól - folytatta fura hangsúllyal. - Ne érezzék kiváltságosnak magukat.

A két fiú jelentőségteljesen összepillantott, majd észrevették, hogy az előttük ülő Dean egy rongyos pergamendarabkát tol eléjük.

Végig ilyen szenya lesz… jobb, ha az első órán visszafogjátok magatokat…

A szomszédos padsorban ülő Crack és Monstro gúnyosan köhintgettek, Pansy pedig gügyögve próbált kuncogni.

- Öt pont a Mardekártól Miss. Parkinson nevethetnékje miatt.

Némaság telepedett a mardekáros társaságra a pontlevonás hallatán. Harry oldalra sandított, és elkapta Draco pillantását. A szőke fiú egészen tisztességes arckifejezéssel ült, látszólag figyelve, ám nagyon is tisztában volt vele, hogy Potter őt nézi. Nem igazán vett részt gorillái csúfolódó mutogatásaiban, inkább elmélázó szemekkel figyelte a katedrát. Volt valami álmodozó az egész ábrázatában, amit Harry nem tudott megmagyarázni. A szünidő óta ez volt az első alkalom, hogy találkoztak: a reggelinél fel sem figyelt rá. Csodálkozott azonban, hogy most semmilyen indulat nem ébred benne a fiú láttán. Régebben, ifjúkori hevességének köszönhetően rögtön őt sejtette volna a Weasleyék elleni merénylet mögött. Ron ugyanolyan undorral tekintett minden mardekárosra, mint azelőtt. Ő maga viszont nem látott összefüggést a történtek és a szőke fiú között. Hiszen most valahogy elmaradt a diadalittas tekintet, a fölényes mosoly, ami máskor az elégedettségét mutatta. Átlagos diáknak tűnt, és ez valahogy nem hagyta nyugodni Harryt.

- Potter?

A fiú olyat ugrott ijedtében, hogy fémkanala nekikoccant üstje falának.

- Nézze, Potter - lépett melléje Honeybourne, kissé lekezelő testtartást magára öltve. - A Minisztérium elvárja a diákjaitól, hogy azok fegyelmezetten viselkedjenek az órákon. Maga viszont nem mutat eddig mást, csak engedetlenséget. Ez… természetesen érthető: a tavalyi jelentések is beszámoltak arról, milyen rendbontásokkal szabotálta egykori igazgatónőjük, Dolores Umbridge óráit, ám…

Harry szemei összeszűkültek.

- … ám úgy vélem, tarthatatlan, hogy továbbra is ilyen fegyelmezetlen magatartást tanúsítson. Ideje megtanulni, hogy ez egy iskola. Ha úgy érzi, nem való ide, léteznek alternatívák. Ne rabolja feleslegesen mindenki drága idejét.

A fiú igyekezett rejteni, milyen csillapíthatatlan dühöt is érez, és remélte, hogy annak egy szikrája sem ült ki az arcára.

- Sajnálom, uram - préselte ki a fogai közt. - Ezentúl figyelni fogok.

- Azt nagyon remélem - indult meg a férfi a tanári asztal felé. Legyintett egyet a pálcájával, mire a fekete táblán megjelentek kackiás betűi. - A feladat világos. Dolgozzanak - fejezte be, majd helyet foglalt Piton székében.

Harry régóta nem dolgozott ilyen gyomorszorító érzéssel bájitaltan órán. Görcsösen szorította ugyan a kanalat, amivel kimérte a csinos kis fiolába az elkészült bájitalt, de vigyázott, hogy ne lötyögtesse ki. Oda kellett figyelnie, hiszen eléggé remegett a keze. Neville-nek kellett megfognia a csuklóját, míg az üveg szájába nyomta a dugót. Egy hálás pillantással köszönte meg a segítséget.

A diákok libasorban járultak a tanári asztal elé, ahol Honeybourne egy csepp fehér löttyöt hintett üvegcséikbe. A főzet elszíneződött, és attól függően, mennyire sikerült pontosan kimérni a hozzávalókat, halvány vagy sötétlilává változott.

Hermione, aki a harmadik volt a sorban, „Kiválót” kapott a halványlila bájitalára, és elégedetten mosolygott kedvesére, és Harryre. Ron főzete elég zavaros volt, így csak egy E-t gyűjtött be. Neville viszont biztos volt a jó jegyben, hiszen Harryvel mindketten pontosan végrehajtották az utasításokat. A fiú Honeybourne elé nyújtotta üvegét, és az ellenőrző oldat a megfelelő halvány színt öltötte fel. Ám Neville mégis csak „V”-t kapott. Először nem értette, miért; és a többiek is tanácstalanul pusmogtak a háta mögött.

- Tanár úr - szólalt meg Hermione mindenkinél bátrabban. - Miért csak egy V-t kapott Neville? Hiszen ugyanolyanra sikerült a főzete, mint az enyém…

- Koszos az üveged, Longbottom - mutatott a professzor egy vízkő okozta pacára az üveg külső falán. Majd a lányhoz fordult. - A Minisztérium úgy véli, hogy jobb nem túldicsérni a tanulókat.

Hermione felháborodott arcot vágott, de a többiek, akik már ismerték a férfi tanítási módszereit, csendre intették.

Neville kicsit csalódottan kullogott a helyére, bár ez a jegy még mindig jobb volt, mint amit öt éven át bármikor remélt volna. Lassan haladtak előre a többiek is, és Harry is sorra került. Egyenesen kíváncsi volt, milyen osztályzatot kap ő, ha a viszonylag balhémentes Neville-t látványosan megszégyenítette tanáruk.

- Ez egy gyenge „Elfogadható”, Potter - írta fel a megjegyzést Honeybourne a pergamenjére. - Csorba a fiolája. Ha inni kellene belőle, elvágná az ember száját. Tanuljon az esetből.

Harry valahogy nem is várt mást. Szó nélkül visszasétált a helyére, hogy eltakarítsa a maradék bájitalt, és hogy egy bűbájjal tisztára sikálhassa a felszerelését.

Míg üstjének belső felét vizsgálgatta, fél szemmel a tanári asztalt figyelte. A mardekárosok sem részesültek kimagasló dicséretben. A tény tehát, hogy a tanáruknak nevezett piperkőc bohóc viszonylag mindenkit egyenrangúként kezel, pozitívnak is tűnhetett volna, mégis volt a férfi viselkedésében valami ellentmondásos, amit Harry nem tudott megmagyarázni magának.

Ahogy Honeybourne Dracora nézett, egészen megborzongott.

- Elégtelen, Malfoy - mondta hűvösen. - Mikor tanulja már meg, hogy ezeket a gyökereket milyen méretűre kell aprítani? Ott lötyögnek a darabkái az üveg alján, mert nem tudtak feloldódni. Következő!

Harry igyekezett nem túl meglepett arcot vágni, ahogy a tálcáján a hozzávalókat rendezgette. Ron már készen volt, és a mostanában tőle megszokott szomorú arccal nézte a padló koszos köveit.

- Nem is mondtad, hogy ez ennyire nem bírja Malfoyt - suttogta oda neki Harry.

- Miért, szerinted bírja valaki?

- Nem úgy értettem - pillantott fel barátja. - Mi van veled? Én elhiszem, hogy aggódsz, meg minden. De a fél Rend a testvéreidet keresi. És biztos vagyok benne, hogy meg fogják találni őket!

- Beszéltem Bill-lel! - fakadt ki Ron olyan halkan, hogy szinte tűként szurkálták szavai Harry bőrét. - Elmesélte, hogy meg akartál szökni!

Harry nyelt egyet, de a fiú folytatta.

- Nélkülem! Már megint önző vagy!

- Önző? ÉN? Csak nem akarom, hogy miattam neked is bajod legyen!

- Ezentúl nincs több magánakció! Vagy velünk - mutatott Hermionera, aki a padjuknál szedelőzködött - vagy sehogy!

- Jól van már! Most sértődj meg ezen a hülyeségen! Te lennél az első, aki csak úgy meglóghatna a Roxfortból! Prefektus vagy! Anyukád pedig szíjat hasítana a hátamból, ha te sem fejeznéd be az iskolát, mint az ikrek!

- Nem érdekel anya! A testvéreimet akarom…

- De érdekeljen! Van fogalmad róla, hogy érezheti magát mostanában?!

- Hermione is mindig ezt mondja! - toporzékolt Ron tehetetlenül, még mindig elég halkan ahhoz, hogy a háttérzajban ne tűnjön fel senkinek. - Szálljatok már le ról-…

- Apropó Hermione - egyenesedett fel Harry, arcán egy aprócska, fiús vigyorral. - Szóval…? - hajtotta félre a fejét bájosan.

Ron pislogott kettőt, majd lassan vörösödni kezdett. Elfordult, és kitrappolt a teremből.

- Hé, Ron, ne csináld! - kapott utána Harry mosolyogva.

- Potter!

Meg kellett torpannia, hiszen tanáruk büntetőfeladatot ígért neki.

- Már azt hittem, meg akar szökni a munka elől - folytatta a férfi sejtelmesen.

Szavai nem voltak olyan kimértek és ostorcsapás-szerűek, mint Piton megjegyzései egykor, Harrynek mégis felállt a szőr a tarkóján.

- Nem, uram…

Honeybourne felvonta a szemöldökét, majd biccentett, és visszasétált a tanári asztalhoz.

A terem lassan kiürült, csak Draco pakolászott ráérősen. Harry a sarkán és lábujjain hintázott, míg a professzor valamit firkált, sandán figyelve a mardekárost. Mikor Draco végre észrevette, fintorogva feléje bökött az állával, némán kérdezve, hogy mi van. Harry megvonta a vállait.

- Itt van a külön házi feladat, Potter - nyújtotta oda a tekercsdarabkát Honeybourne. - Fogalmazás. Péntekig hozza az irodámba - mondta emelkedett, fontoskodó hangon -, különben maga is kap egy elégtelent - vetett egy lenéző pillantást Dracora, mintha a fiú valami gusztustalan, nyálkás puhatestű lenne.

- És pontosan hol található az ön irodája? - kérdezte Harry naivan, ütődött ábrázatot magára öltve.

Látta, hogy Dracoból majdnem kitört a röhögés, ezért szándékosan leverte a kanalát, aminek csörömpölése kellően palástolta prüszkölését.

- Természetesen itt - köhintett Honeybourne, és arcán a zavar rózsaszín foltjai kezdtek megjelenni. - Ne szerencsétlenkedjen már, Malfoy!

- Én úgy tudtam, ez Piton professzor irodája - folytatta a játékos méltatlankodást Harry, szemeit meresztgetve. Remélte, hogy ez majd kizökkenti a férfit a koncentrációból, és esetleg elfelejt pislogni, ami azt jelentené, hogy…

- Nos, mivel Piton professzor jelenleg nem tartózkodik Roxfortban, én vettem át a helyét. Nem csak a katedrán, hanem az irodájában is. Egyébként… legalább hozzászokok - vigyorodott el fölényesen. - Ki tudja, itt lesz-e jövőre…

Harry arcáról lefagyott a buta mosoly, helyette akaratlanul is összepillantott Malfoyjal.

- Magán tartom a szemem, Potter. Nem tűröm a kihágásokat. Most pedig… Elmehetnek.

A két fiú egymás mellett ballagott kifelé a teremből, rekeszeikben össze-összekoccantak az üvegecskék, olyan bizarr szimfóniát komponálva, mely rendesen bántotta a fülüket. Miután Draco becsukta az ajtót maguk mögött, Harry megszólalt.

- Nem is tudtam, hogy ez így szemétkedik veled.

Draco fáradtan megvonta a vállait.

- Te figyelj - grimaszolt Harry -, akarok valamit kérdezni.

- Minek? Máskor sem állsz le velem beszélgetni.

- Most se úri jókedvemből teszem. Meghallgatnál végre?

A szőke mardekáros unottan meredt rá.

- Tehát… Van valami közöd ahhoz a merénylethez, amelyet Ron családja ellen követtek el?

- Hogy lenne? - vonta össze a szemöldökét Draco. - Hiszen akkor már rég a pályaudvar felé tartottunk. Tudod - intett ujjaival elegánsan, úgy magyarázva, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne -, valaki nem az iskolában töltötte a szünidőt… De ha ennyire gyanús voltam, miért nem nézted meg este, van-e korom a fülem mögött?

- Ez nem vicces - jegyezte meg Harry sötéten.

- Na ne mondd. Dumbledore emberei ugyanezt csinálják apám társaival. Csak őket nem tüntetik fel merénylőknek.

Látta Harry szemeiben a villanást, ezért folytatta.

- Ne nézd őket hülyének. Mindenki tud a kis Rendetekről. Legalábbis azok, akik nem olyan ostobák, mint Caramel.

- „Rendünkről”?

- Ne színlelj. Hallottam, ahogy beszéltek rólatok. Gondolom, téged, a kis csodakölyköt rögtön felvették.

- Én még gyerek vagyok, Draco - viszonozta Harry az undok mosolyt, amivel a szőke nézett rá. - Nem lehetnék tagja ilyen illegális szövetkezéseknek.

Malfoy lehunyta a szemeit, mutatóujjával megmasszírozta a homlokát, majd vigyorogva újra felnézett.

- Ne fárassz már. Vagy már most a „Megtévesztés” nevezetű auror-vizsgára gyakorolsz?

- Na és te? - kontrázott rá Harry. - Ott vigyorog már a karodon a koponya?

- Dehogyis - kapott alkarjához Draco éberebben. - Megőrültél? - suttogta. - Az egész szünidőt külföldön kellett töltenem anyámmal, mert a Minisztérium emberei folyton utánunk kajtatnak. Így nehéz szervezkedni… - tette hozzá gúnyosan.

- Térj már észhez! - erősködött Harry. - Én tényleg komolyan gondoltam, amiről a szünet előtt beszéltünk!

- Így is jössz nekem eggyel! - bökte meg az ujjával mellkasát Draco. - A nődről egy szót sem szóltam senkinek! Többet én se tehetek!

Harry meglepetten nézett a fiú homályos szemeibe, aki bátran állta a tekintetét.

- Helyes - mondta derűsen.

Draco mérgesen kifújta a levegőt, és megindult nélküle a folyosón.

- Várj már! - iramodott utána Harry, hiszen egy irányba mentek. Lefékezett, ahogy melléje ért, így együtt csörömpölve vonultak végig az üres folyosón.

Mivel a szőke nem szólt, Harry néha köhintett egyet, hátha azzal beszélgetést tud kezdeményezni.

- Nem tudnál… csak úgy csendben maradni? - rótta meg Draco. - Amúgy sem vagyunk beszélő-viszonyban.

- Csak azon töprengtem, vajon mire gondolhatott Honeybourne azzal, hogy „meg akarja szokni” Piton irodáját…

A mardekáros nem felelt; látszólag őt is foglalkoztatta a dolog.

- Remélem, ezzel nem arra utalt, hogy ki akarják rúgni Pitont… Most képzeld el őt, mint a Mardekár ház fejét…

Draco látványosan megborzongott még a gondolattól is.

- Kíváncsi vagyok, bejut-e egyáltalán az irodába - jegyezte meg gonoszkodva.

- Jah! - kuncogott Harry is. - Piton biztos egy sor bűbájjal zárta le!

- Egyébként… hol van?

- Nem tudom… Lamerin azt mondta, a rokonaikhoz ment… valami sürgős dolog lehet…

- Hazudni bűn, Potter, azt hittem, ez tavaly elég mélyen belég ivódott…

Harry, a láthatatlanná tevő köpönyeg rejtekében, nesztelenül osont a könyvtár felé. Pálcáját az egyik kezében, harcra készen tartotta, arra az esetre, ha megint összefutna Frics macskájával. Előző éjszaka, mikor kilopózott, egy óvatlan pillanatban megtaposta Mrs. Norrist. Az állat olyan fülsiketítő hangon kezdett nyivákolni, hogy a gondnok rögtön meghallotta. Harry még idejében a falhoz lapult, hogy ne legyen útban, mégis kis híja volt csupán, hogy nem bukott le. Frics annyira el volt foglalva szenvedő kedvencével, hogy mindössze egy sanda pillantást vetett a fal felé, ahol a fiú állt, majd dédelgetve felnyalábolta a jószágot, és továbbállt. Harry akkor megkönnyebbülten lélegezhetett fel, de rájött, hogy annyira mégsem tűnhetett észrevehetetlennek: saját, láthatatlan testével kitakart a fal árnyékából egy jókora szeletet. Ezt nézhette a gondnok olyan bután. Könnyelműség volt a részéről, ezért a mostani éjjelen semmiképpen sem akart okot adni a Fricsnek, hogy újra előjöjjön az irodájából.

Mérgesen szorongatta hát a varázspálcáját, eltökélten, hogy olyan rontást küld Mrs. Norrisra, ha az felbukkan, amelyet még egy baziliszkusz is megirigyelne.

Időnként ellenőrizte a térképet, de most senki sem szándékozta keresztezni az útját. Így a mellkasához szorította a papírt, hogy minél vékonyabb felületet takarjon ki a falból megmagyarázhatatlan árnyékával.

A könyvtár ajtaja már csak egy leheletnyire volt tőle. Halkan elsuttogott egy „Alohomora!”-t, melynek köszönhetően egy kattanással kinyílt a zár. Harry lenyomta a súlyos kilincset, és csak akkorára nyitotta az ajtón, amekkora résen oldalazva éppen befért. Az első éjszaka elkövette azt a hibát, hogy bátran kitárta mindkét ajtószárnyat. Hatalmasat csikordultak.

Most azonban, hogy ötödik éjszaka jött le könyvet lopni, sokkal szemfülesebb volt.

Eleinte tulajdonképpen haszontalan időtöltésnek tűnt mindez. A Szükség Szobájában ücsörögve esztelenség volt a könyvtárba-járásnak még a gondolata is. Hiszen elég lett volna erősen koncentrálnia, és máris átrendeződött volna a szoba belsője. Ahogy az első DS-edzések alkalmával is mindig egy polcnyi SVK-tankönyv fogadta őket, úgy az ő esetében is ott teremhetett volna pár kézikönyv, mely bevezetheti őt a halottidézés nem éppen hófehér tudományába.

Napok óta a másfél évvel azelőtti pillanatok jártak a fejében. Ott, a temetőben…

Ha Voldemortnak sikerült testet öltenie, kell lennie olyan mágiaágnak, mely ezzel foglalkozik. Néha eljátszott a gondolattal, hogy… tulajdonképpen csekély akadályba szülei vagy Sirius Black feltámasztása. Látott mindent, nagyon is jól tudta, mik a „hozzávalók”… Csont valamely családtagtól, hús a szolgától, vér az ellenségtől… Azon kapta magát, hogy szívesen trancsírozná darabokra Siport, Sirius egykori házimanóját. Sosem szerette a koszos kis lényt, de amióta árulása keresztapja halálát okozta, mélységes gyűlöletet érzett iránta. Így legalább egyszer hasznossá tehetné magát… Hermione persze talán soha többé nem állna szóba vele. A „régi és nagy múltú” Black család halotti kriptáját sem volt nagy kedve meggyalázni…

De egy rotyogó üstbe dobott pár, poros csont, manófül és kupicányi vér se érne semmit, ha nem lenne mihez hozzáadni. Voldemort bírt valamilyen fizikai formával, bármi is rejtőzött a pólya alatt, amiben Féregfark hurcolászta. Sirius azonban nem igazán volt kitapintható, ami felborította az egész kis elképzelést. Annyi pedig nem lett volna elég, hogy egy francia lány, valahol távol, látja őt…

Így, miközben a polcok között lépkedett, Harry tovább töprengett azon, milyen más módon juthatna el a „Szervusz, Sirius!”-ig. Botorság lett volna abban reménykedni, hogy a Szükség Szobája majd kitalálja a gondolatait, és rögtön a megfelelő könyvet löki az orra elé. A kívánságaira is aligha hagyatkozhatott: amíg tapasztalatlan volt a mágiának ezen ágában, nem is tudhatta, mi lehet a segítségére; illetve, hogy mit kellene kívánnia, mikor a Szükség Szobája előtt mászkál. A könyvtár polcaiban jobban bízott.

A hétköznapi SVK-könyvek közt nappal semmi érdemlegeset nem talált. Úgy sejtette azonban, a zárolt részleg már sokkal izgalmasabb lehet. Hatodikos volt, így elvileg kölcsönözhetett onnan, de az óráihoz kivett segédanyagok betöltötték a keretét, Madame Cvikker pedig tíznél több könyvet nem engedett kivenni.

Nem volt hát más választása, mint éjszakánként lelátogatni, és elcsenni ezt-azt. Egyszerre nem mert két-három könyvnél többet elcsórni, mert egy idő után erősen foghíjasnak tűntek volna a zárolt részleg polcai. Így is igyekezett lazábbra rendezgetni a könyveket, hogy ne szúrjanak szemet a hiányzó példányok.

Ledobta magáról a köpönyeget, és az egyik közeli szék támlájára tette. Körülnézett, de létrát csak messze látott. Nem akart zajt csapni annak odacipelésével, mert a könyvtárban szunyókáló festmények könnyedén felhívhatták volna a figyelmet a betolakodóra. Mivel azonban elhatározta, hogy aznap magasabb polcokról szed le olvasmányokat, nem tehetett mást, minthogy felmászott az egyik asztalkára. Az megingott alatta egy kicsit, de nem szakadt össze. Megtörölte izzadó tenyerét, és nézegetni a polcon sorakozó köteteket. Halkan mormolva olvasta a címeiket pálcája halvány fényénél.

Némelyik kiadványnak olyan erős penészszaga volt, hogy rendesen megszédült az illatuktól. Nagyon sokat finoman körbe is szőttek a pókok csillogó hálóikkal.

- „Bájolás és megidézés - Kirké és Thiresziasz nyomdokaiban” - csapta fel az egyik barna, bőrkötéses könyvet. A gerince egészen különleges volt, érdes, és mint az emberi gerincnél a csigolyák, apró bőrkitüremkedések húzódtak végig rajta. A szerző ajánlóját kezdte olvasgatni.

...ideális azoknak, kik félelmüket hátrahagyva bepillantást óhajtanak nyerni a holtak világába…

Harry napok óta úgy érezte, végre nyert ügye van. Megdörzsölte a szemeit: borzasztóan fáradt volt. Nehéz volt nappal, az órákon is tökéletesen teljesítenie, foglalkozni a temérdek házi feladattal, amit tanáraik kiosztottak, és még éjszaka is órákon át talpon maradni: kutatni a könyvekben, kiírni, ami hasznos lehet…

A héten, mikor állva elaludt Remus edzésein, világossá vált számára, hogy mennyire súlyos is a helyzet. A falat támasztotta, és várt, hogy sorra kerüljön, ám egy idő után nehézzé váltak pillái, és…

Arra riadt fel, hogy Remus ujjaival finoman megsimogatta a homlokát. A hirtelen ébredéstől úgy elkábult, hogy eldőlt a kardja, hangosat koppant a padló kövén, ő pedig majdnem elvesztette az egyensúlyát. Lupin nem tűnt azonban mérgesnek: mosolyogva azt mondta, megérti, ha sokat kell tanulniuk és fáradtak, hiszen ő is volt hatodéves, és ő is nagyon sokszor éjszakázott a könyvek felett. Harry mégis kellemetlenül érezte magát. Az egész gyomorszorító érzés, hogy megint titkol valamit a többiek elől, annyira lefoglalta, hogy meg is feledkezett a pénteki határidőről, melyet Honeybourne szabott ki rá, így begyűjtötte a tanév első „Elégtelen”-jét.

Mindezek azonban rádöbbentették arra, hogy egyedül nem képes megbirkózni minden feladattal.

A könyvet fogva lehuppant az asztalkáról, melyre most rásütött az ablak üvegén keresztül a hold. A fél könyvtár varázslatos fényárban úszott, ahogy a színes üvegek áteresztették a hold kinti világosságát. A polcról hiányzó könyvek által szabadon hagyott réseken átsiklottak a sugarak, melytől egészen elbűvölő látványt nyújtottak. Harry ott állt egy ideig, a tejfehér és sötétkék színek fura kavalkádjában, és minden gyönyörű lett volna, ha nem érezte volna a körülmények súlyát annyira. Így hát, miközben magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpönyeget, vetett egy búcsúpillantást az asztalkára, amin eddig állt. Cipőjének poros lenyomata ott maradt a tetején. Mosolyogva figyelte a kirajzolódó mintát, majd kisietett a folyosóra, és megindult a Szükség Szobája felé…

Madame Cvikker nem volt ostoba. Szombat reggel, mikor nyitás előtt végigellenőrizte a könyvtár minden egyes zugát, észrevette, hogy ott éktelenkedik a cipőtalp lenyomata az egyik asztalon. Szemügyre vette a közeli polcokat is, és hamar feltűnt neki, milyen hiányosak. Saját jegyzőkönyvében ellenőrizte, valóban mindet lepecsételték-e kivétel előtt, és meghűlt benne a vér, mikor látta, hogy egyiket sem kérte ki senki.

Azonnal értesítette az igazgatót, aki szerény csodálkozását fejezte ki, hiszen évek óta nem történt lopás a Roxfortban. A legfelkavaróbb eset négy évvel azelőtt történt: mikor Ginny Weasley betört a fiúk szobájába, és felforgatta Harry cuccait - noha sosem derült ki, hogy tulajdonképpen a lány volt az.

Dumbledore kénytelen volt hát utasítani a tanárokat, hogy különösen figyeljenek mindenkit, aki gyanúsan viselkedik. Flitwick professzor legyintett az egészre: úgy vélte, legalább tanul az illető a könyvekből. Rowena inkább meglepett volt, mint gyanakvó; szokatlan volt számára, hogy valaki lopásra adja a fejét. A két minisztériumi dáma felháborítónak tartotta az ilyesmit, és azonnal értesítették hivatalnoki feljebbvalóikat Londonban. Piton híján Remus volt az egyetlen ifjú tanár, ő viszont egyre ritkábban mutatkozott, mert közelgett a telihold. Így a két díszpinty, Honeybourne és Stainthorp vállalta magára a „cseppet sem hálás” szerepet: Frics segítségével lépten-nyomon ellenőrizgették a diákokat. A gondnok perverz örömét látva mindenkinek az előző tanév jutott eszébe, így sokakat kellemetlenül érintett a motozás.

- Hihetetlen - töprengett Hermione, miközben vacsorázni indultak. - Évek óta nem volt lopás… De ez azért mégiscsak túlzás. Gondolják, hogy az összes eltulajdonított könyvet magánál hurcolja az illető? Ezzel csak azt érik el, hogy még jobban elrejti…

- Nem te voltál, Hermione? Mindenki tudja, hogy odavagy a könyvekért - viccelődött Justin.

- Ne légy bolond… - intette le a lány. - Sosincs nálam egyszerre 10 könyv. Nyolc a maximum. Egy kell, hogy ki tudjak venni valamit, ha hirtelen szükségem lenne rá valamelyik órán. És még egy, ha megtetszene valami, miközben nézelődök.

- Te nézelődni szoktál a könyvtárban?

- Emellett sosem lopnék - folytatta a lány, észre sem véve a meghökkent tónust a fiúk hangjában.

- Az nem izgat titeket, hogy komoly fekete mágiás könyveket loptak el? Mi van, ha valaki ilyesmit űz a suli falain belül? - kérdezte Lavender.

- Nem lennék meglepve - pillantott oldalra barátnője, Parvati, mikor Pansy Parkinson elment mellette.

- Harry? Hova mész? - kérdezte Hermione barátjuktól.

- A könyvtárba - felelte az vigyorogva.

- Nagyon vicces…

- Tényleg oda megyek. Lejárt pár kölcsönzésem, azokat akarom meghosszabbítani. A nagyteremben találkozunk.

- Ó… hát… akkor majd gyere.

Harry levált hát az összeszokott kis társaságtól, és a könyvtár felé andalgott. Máskor egész évben nem töltött ott annyi időt, mint az utóbbi napokban. Most legálisan érkezett, ami egészen szokatlannak tűnt számára. Ahogy átlépett a hatalmas ajtófélfa alatt, felpillantott, majd óvatosan oldalra, a fémkilincsekre, melyeket minden éjjel félve mert csak lenyomni. Talárja ugyanúgy susogott mögötte, mint a „bűntettek” elkövetésekor, így csak az tűnt idegennek, hogy lámpások égnek itt-ott, és diákok nyüzsögtek körülötte.

- Áh, Potter - csücsörített Madame Cvikker kurtán. - Épp idejében - pillantott könyvébe. - Ha még hétfőn se jött volna, baglyot küldtem volna, hogy jelenjen meg.

- Szeretném meghosszabbítani ezeket - nyújtott át Harry egy cetlit.

A nő elkönyvelte kérelmét.

- Két hét, Potter. Utána vissza kell hoznia őket.

- Rendben. Köszönöm.

Harry zsebre vágta kezeit, és fejét érdeklődve forgatva elkezdett járkálni a sorok közt. Ilyennek képzelte Hermionet is, mikor az „nézelődni” jön a könyvtárba.

A gyógynövénytanos részleg sorainál megállt, és kiszámolósdival eldöntötte, melyik polcot szemelje ki magának. Egy mezőgazdaságira esett a választás. Lehunyta hát a szemeit, és rátette a kezét az egyik kötetre.

- „Mágikus pásztortevékenység”? Ezt soha senki sem fogja bevenni… - csóválta meg a fejét. De a többi sem tűnt valami meggyőzőnek, így ezzel a könyvvel állt be a könyvtárosnő pultja előtti sorba.

Mindenki korgó gyomorral álldogált, sokan már a vacsora illatát vélték felfedezni a levegőben. Ingerülten doboltak a cipőjükkel, így is sürgetve Madame Cvikkert.

- Következő! Áh, Potter, megint maga az…

- Ezt szeretném! - nyújtotta oda a fiú a szokatlan című kötetet fülig érő vigyorral. Olyan lelkesnek és mohónak tűnt, hogy a nő rendesen rácsodálkozott.

- Lássuk csak… Nem lehet, Potter. Elhasználta az összes lehetőségét. Ha visszahozta volna valamelyiket azok közül, melyeket az imént hosszabbított meg…

- Ó! De én tényleg szeretném! - erősködött Harry.

- Hát sajnálom, nem lehet! - állt fel a székből Madame Cvikker, aminek hangjára szinte mindenki felfigyelt.

- Nem lehetne most az egyszer kivételt tenni? Nem tudná meg senki - biccentett a kölyök, ám a mellette álló negyedéves hollóhátas srác hunyorgó szemei elárulták, hogy mindent hallott.

- Azt mondtam, nem, Potter! Vigye vissza a könyvet, vagy tegye le arra a kis asztalkára, amin a visszahozott könyvek sorakoznak! Gyerünk! Még hosszú a sor, ne tartsa fel őket!

Harry látványosan elszomorodott és görbe háttal bicegett vissza. Arca olyan volt, mint aki közel áll a könnyekhez, így páran szánakozva kísérték figyelemmel rövidke útját. Ő élt is ezzel: bolond lett volna, ha nem. Hiszen minden arra ment ki, hogy lássák…

Látszólag félrehúzódott, és mint egy trükkös zsebtolvaj, előbb körbepillantott, majd gyorsan betuszkolta a kötetet a táskájába. Pár kisdiák, négy-öt méternyire tőle megkövülten nézte, amit csinált. Egymás talárjának rángatásával próbálták felhívni a figyelmet a szabályszegésre.

Harry nem törődött velük, hanem sietősen kisétált a könyvtárból. Odakint megállt, szétnézett, majd futásnak eredt.

Meg sem állt a klubhelyiségig. A párnája alá rejtette az imént elemelt könyvecskét, majd újra megindult a nagyterem felé.

Elégedetten huppant le barátai mellé, akik nem nagyon értették, miért mosolyog.

- Jól vagy? - kérdezte Hermione kedveskedve. - Egészen kipirultál.

- Csak futottam - felelte mosolyogva. - Minden rendben? - biccentett a még mindig szomorkodó Ron felé.

A lány némán bólintott, és mindannyian folytatták a vacsorát.

Kisvártatva Stainthorp és Honeybourne jelent meg a nagyterem ajtajában, egy csapat elsőssel, akik mind Harry felé mutogattak. A két férfi magabiztosan indult meg a griffendéles nebulók felé.

- Potter? Fejezze be az evést, és kövessen minket! - utasította Honeybourne.

Egy pillanat alatt abbamaradt az csörömpölő alapzaj, és mindenki pusmogni kezdett.

- Vaj van a füled mögött? - nyüszítette Ernie halkan.

Harry azonban nem felelt, csak elégedetten mosolyogva felállt, és követte a két tanárt. Huncutul vetett még egy pillantást a szemközt ülő Lamerinre, aki a többiekhez hasonlóan letaglózva kísérte figyelemmel elvezetését.

- Gyerünk! - csapta le Hermione a kését, és felpattant helyéről. - Nem tudom, mit csinált már megint, de nem hagyhatjuk egyedül!

- Főleg nem azzal a két majommal - tette hozzá Ron is, a tányérba hajítva a szalvétáját. Többen is abbahagyták a táplálkozást, és Harryék után eredtek, akik a Griffendél tornya felé haladtak.

- A jelszót, Potter - szólalt meg Stainthorp kimérten, ahogy a Kövér Dáma elé érkeztek.

- Caminus…

A portré felengedte őket, ők pedig meg sem álltak a fiúk szobája előtt. A diákok hamar beérték őket; akkorra a két férfi már felforgatta Harry ládáját, és az ágyában, a matracok alatt turkáltak.

- Mi van? - kérdezgették az ajtóból, de Harry csak játékosan megrázta a fejét.

- Könyvek… - motyogott Honeybourne. - Itt kell… Á!

A kezébe került az a példány, amit Harry aznap, vacsora előtt tulajdonított el.

- Nincs benne a neve, Potter - csukta össze diadalittasan, miután belepillantott.

- Itt van még tíz másik… - bányászott elő az ágy alól párat Stainthorp. - Azt hiszem, megvan a mi kis tolvajunk…

Hermione sikkantva a szája elé kapta a kezét, annyira meglepetésként érte a hír. Mindenki bambán nézte, ahogy a két tanár megindul az igazgató irodája felé. Elől ment Harry, kezeit katonásan hátraszegezve, mintha meg is bilincselték volna; nyomában pedig ott loholt a két professzor is, megrakodva a tizenegy könyvvel.

Feltűnést keltettek minden folyosón, amelyen csak végigmentek. A diákok tudtak a lopásokról, és néha még egymás közt is folyt a gyanúsítgatás; így mikor meglátták, hogy két felnőtt kíséri Harry Pottert egy rakat könyvvel, rögtön sejtették, hogy ő lehet a bűnös.

Miután Stainthorp megadta a jelszót a kőszörnyeknek, felmehettek a lépcsőn, ahol Dumbledore már várta őket, egy erősen sápadt Remus és egy szelíd kinézetű Rowena társaságában.

- Igazgató úr… - köhintett Stainthorp fontoskodva. Letette a bizonyítékot Dumbledore íróasztalára, majd kihúzta magát, és megigazította talárját, hogy fessként mutatkozhasson Rowena előtt.

- Azt hiszem, elfogtuk a mi kis szarkánkat.

Dumbledore csupán a szemöldökét vonta fel, két eredeti beszélgetőpartnere azonban teljesen meghökkent.

- Hogyan? Csak nem képzeli, hogy Harry… - tiltakozott Remus azonnal.

Harrynek jól esett a férfi támogatása. Hálásan mosolygott rá.

- A fiú cuccai közt megtaláltuk a bizonyítékot - folytatta Stainthorp. - Emellett számos szemtanút tudunk beidézni, akik látták délután, ahogy Potter lepecsételés nélkül kivisz egy könyvet a könyvtárból.

- Na és ezek ugyanazok, melyeket Madame Cvikker hiányolt? - hajolt előre Dumbledore, hogy megvizsgálja a könyveket. - De hiszen… ebben van érvényes pecsét - pillantott fel.

Harry lábujjhegyre állt, hogy lássa, melyikről van szó.

- Ó, igen, az a jövő heti mágiatörténet esszéhez kell…

Az igazgató félre is rakta a tisztázott példányt.

- Az a három meg bájitaltanra. Abból - mutatott az egyikre - a saját példányom megrongálódott… Meggyulladt a széle a gyertya lángjától, ami mellett tanultam…

- Ez a víváshoz kell - mosolygott Rowena a túloldalon álló Remusra. - És ez a kettő is érvényes.

Harry megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és lehunyta a szemeit.

- Mi maradt még? - turkált a könyvek közt Dumbledore. - Uraim, ezek mind igazoltan kikölcsönzött könyvek.

- De nem ez! - mutatta fel Honeybourne a párna alól előkerült kötetet. A tettenérés mámorától egészen kivörösödött az arca. Átnyújtotta a kezében lévőt, kinyitva.

Remus és Rowena odaléptek Dumbledore mellé, és mindketten csalódottan tapasztalták, hogy a tizenegyedikben már valóban nincs pecsét. Mind kérdőn pillantottak a fiúra.

- Nos, Harry, meg tudod ezt magyarázni? - villant az igazgató tekintete.

Harry nem pislogott. Be akarta engedni Dumbledore elméjét saját gondolataiba. Már csak azért is, mert kíváncsi volt, miként reagál az majd az ott látottakra… Az alpesi tájon birkanyájat legeltető Honeybourne képére, és a mellette női ruhákban ülő Stainthorpra, aki épp vajat köpül… Erősen koncentrált…

Dumbledore arcizma szerényen megrezzent a bizarr életkép láttán. Ajkai mocorogni kezdtek, de végül mégsem görbültek mosolyra, bár a fiú sejtette, hogy nagyon kevés hiányzott hozzá.

- Nos, Harry? - köhintett egyet, újra feltéve a kérdést.

- Én tényleg nagyon szerettem volna kivenni azt a könyvet - kezdte Harry szabadkozva. - De Madame Cvikker nagyon szigorú volt, és nem engedte… A régi könyveimet meg nem vihettem vissza, mert mind kell valamelyik órára… Így muszáj volt elhoznom… Szerintem egyébként sem bűn könyvet lopni - húzta ki magát. - De a tanár urak - fordult a két minisztériumi oktatóhoz - biztos nagyon büszkék magukra, hogy elkaphattak egy diákot, aki csak a kíváncsiságát és tudásszomját próbálta meg kielégíteni. Manapság tényleg nem értékeli senki, ha az ember tanulni szeretne…

Honeybourne megsemmisülten állt a panaszos monológ hallatán, Stainthorp azonban szinte kivetkőzött magából.

- Elég ebből a badarságból! Nem vagy más, csak egy mocskos kis tolvaj, és biztos lehetsz benne, hogy erről a Minisztérium is értesülni fog! Tudom, hogy te vitted el a többi könyvet is! És be fogom bizonyítani!

- Felőlem… - vonta meg a vállait Harry, majd újra az igazgató asztala felé fordult.

Remus őszinte csalódással nézett a szemeibe, ami rendesen égette a lelkét. Nem akart neki szomorúságot okozni, hiszen biztos nem feltételezett volna ilyet sosem legjobb barátjának édes gyermekéről. Most mégis…

- Nagyon sajnálom… - hajtotta le a fejét.

- A-azt hiszem - kezdte Dumbledore, miután kiheverte meglepetését, melyet Stainthorp durva szavai okoztak -, nagy baj azért nem történt. Harry, ezt a könyvet sajnos el kell koboznunk tőled - mutatta fel a Mágikus pásztortevékenység ártatlan példányát. - Harminc pontot le kell vonnom a Griffendéltől a házirend szerint… De több büntetést feleslegesnek tartok - mondta nyomatékosan, mellyel kifejezte, hogy egyik tanár se szándékozzon ilyen szankciókhoz folyamodni, ha jót akar. - Most pedig… Azt hiszem, jobb lenne, ha eltennénk magunkat holnapra.

A lépcsőn lefelé menet Harry Remus mellé araszolt, és mikor a többiek elindultak saját lakosztályaik felé, váratlanul megfogta a kezét.

- Remus! - kérlelte. - Várj!

A férfi bágyadtan nézett rá, mint aki lázas.

- Haragszol rám? - kérdezte.

Lupin haloványan elmosolyodott, és megsimogatta a fiú kobakját.

- Dehogy haragszom - felelte. Ide-oda rendezgette Harry örökké kócos hajszálait, és szinte atyai szeretet sugárzott egész lényéből. A telihold közeledtével, ha legyengült a szervezete, mindig engedékenyebb és gyöngédebb lett. Nyoma sem volt a vadságnak, ami e kórral együtt járt. Nem is tudott volna veszedelmes bestiaként viselkedni. A lelkéből örökké csak béke sugárzott.

- Nem akartam csalódást okozni… Láttam rajtad, hogy bánt… Apa… biztos megrendülne, ha tudná, hogy a fiából tolvaj lett…

Remus magához intette, és, amennyire erejétől tellett, megölelte.

- Talán még büszke is lenne rád… Ő és én… mi mindannyian rengeteg dolgot tettünk, ami ennél sokkal elítélendőbb… Ne legyen bűntudatod…

Vasárnap reggelre már a fél iskola arról pletykált, hogy Harry Potter ilyesfajta erkölcstelenségre adta a fejét. Egyesek felháborodva kerülték ki a folyosón, mások nem is leplezték, hogy róla beszélnek.

- Haver, hogy lehetsz ilyen pacsker? Miért nem dugtad el jobban? - fintorgott Anthony Goldstein.

Harry megvonta a vállát.

- Lefekvés előtt még bele akartam nézni…

- Öregem… Most mindenki azt hiszi, közveszélyes bűnöző vagy - jegyezte meg Seamus.

- Nézzétek, hogy összezárják a táskáikat! - háborgott Hermione. - Mekkora bunkók! Csak egy könyvet vettél el, Harry! Az még nem a világ vége!

- A vécén hallottam, hogy a lányok szerint ez csak a kezdet, és hogy jobb, ha mindenki vigyáz az értékeire… - jegyezte meg Padma Patil fitymálóan. - Az egy dolog, hogy a lopás az bűn, de az alaptalan gyanúsítgatás szintén annak számít…

- Ne is törődjetek vele - intette őket Harry. - Én se teszem.

Azzal teljes lelki nyugalommal belépett a nagyterembe. Stainthorp és Honeybourne az ajtó két szárnyát támasztották, és árgus szemekkel figyelték lépéseit. Noha nem törődött a terjengő pletykákkal, észre kellett vennie, milyen hatásos is volt az egész kis felhajtás. Leült Lamerinnel szemben, és szedett a tányérjára hármat a gőzölgő zsömlékből.

Csicseregve-csivitelve gyűlt össze a diáksereg a reggelihez, így idővel úgy érezte, eggyé vált a tömeggel. Kinyújtózott, és lábát hozzádörgölte Lamerin bokájához.

Az ifjú lenézett az asztal alá, és összébb húzódott. Nem volt ritka, hogy a diákok összerugdosták egymást az asztalok alatt, hiszen sokszor nem fértek el kényelmesen. Harry lába tehát újra felfedezőútra indult.

Lamerin újra felnézett, és gyanúsan méregette a Harry mellett ülő lányokat. A fiú azonban intett a szemeivel, hogy vegye már észre őt. Az ifjú Piton kissé értetlenül állt a tény előtt, hogy egy fiú matat a lábainál, ám Harry elvigyorodott zavarán. Felvonta a szemöldökét, és merev szemekkel, pislogás nélkül nézte Lamerin csillogóan kék íriszeit. Próbálta sugallni, hogy tárja ki az elméjét, és engedje be őt…

Mikor végre létrejött köztük a szilárd szemkontaktus, Harry felvillantott előtte egy sor képet: többet az éjszakai lopásokról, a látogatásokról a Szükség Szobájában, a titkos tervről, melyet szövögetett, és melyben támogatásra lenne szüksége…

Lamerin ámulattal nézte, ahogy befejezte, a szemei csak úgy csillogtak az örömtől és a kalandvágytól. Pár szót üzent csak válaszként:

- „Azt a tolvaj, hazug, betyár mindenit! Imádlak!”