Perselus, jó szokásához híven hármat kopogott fia ajtaján. Közben megigazította magán az inget és a talárt.

Odabentről ágynyikorgást, majd tompa, közeledő lépteket hallott. Végül résnyire kinyílt az ajtó. Fia a félfába és az ajtó vasába kapaszkodva állt, olyan arckifejezéssel, mint aki még mindig meg van sértődve valami miatt.

- Szia - köszönt rá apja, miután végigmérte.

A fiú teljesen mugli öltözékben virított: egy farmer és egy póló fedte csupán a testét. Zokni nem volt rajta, de látszott is, hogy fázik a lába, hiszen talpának élén állt, hogy minél kisebb bőrfelület érintkezzen a padló hideg kövével.

- Helló.

- Nem akarsz jönni Roxmortsba? Ez az utolsó hétvége iskolakezdés előtt…

- Nem, köszi. Vendégem van.

- Óh - érte meglepetésként a professzort a válasz. Lábujjhegyre emelkedett, és szinte ösztönösen próbált belesni az ajtón. Arcán a kíváncsiság a huncutság kavarodott össze egy bizarr mosolyban.

- Mielőtt tovább folytatnád a találgatást: Harry az - tárta ki az ajtót Lamerin szélesebben. - Pihen.

A bájitalok mestere visszazökkent a sarkára, és kissé értetlenül nézte az ébenfekete, kócos hajú griffendélest, aki fiának ágyában, betakarva feküdt. Kérdőn pillantott csemetéjére.

- Mit keres nálad?

- Nyűgös - vakarta meg a tarkóját Lamerin. - Egyedül érzi magát, hogy Marie hazament. Semmi kedve most párocskákat látni…

- Értem… Szóval akkor nem jössz?

- Nem. De neki hozhatnál egy kevés csokoládét.

Piton arca elkomorodott.

- Majd hoznak neki a barátai.

- Rendben, akkor hozz nekem, és majd én neki adom a részemet! Hogy sajnálhatsz egy szomorú gyerektől egy kis édességet?!

Apja lehunyta a szemeit, elszámolt ötig, majd megrázta a fejét.

- Most mi a bajod?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Emberből vagyok, és nekem is lehetnek érzéseim! Megsértődtem!

- Egy apró kis hülyeségen! Semmi kedvem veszekedni veled! De nem is hagyod, hogy tisztességesen megbeszéljük, ha valami nincs rendben! Csak makacskodsz is magadban! Jobb ez így?

- Én nem makacskodom! Nem is akarsz megérteni!

- Talán mert nem is könnyű!

- Menj csak Roxmortsba, és igyatok valami finomat Madame Puddifootnál!

A bájitalok mestere elvesztette a türelmét. Sarkon fordult, és megindult a folyosón, hangosan zsörtölődve.

- Inkább csináltam volna széket! Arra legalább le lehet ülni!

- Helyes! - kiáltotta utána fia dacosan, becsapva az ajtót.

- Helyes!

Odabent Lamerin hozzásimult az ajtóhoz. Harry felült az ágyon, és összetartó szemekkel nézte. Nagyon fáradtnak tűnt.

- Miért veszekedtetek?

- Áh, csak… hülyeség - indult meg az ágy felé barátja, és elnyúlt Harry mellett. A párnán egy szintbe került a fejük.

- Mi van veled?

- Én csak… folyton azon morfondírozok mostanában, milyen lehet olyan nagy család tagja lenni, mint amilyenben Ron és a többiek élnek. Olyan sokan vannak… Hét testvér… sosem voltak féltékenyek egymásra?

- Dehogynem. Ron egyfolytában az - felelte Harry mosolyogva.

- Te sose vágytál arra, hogy legyen testvéred?

- Dudley mellett ettől igencsak elmegy a kedve az embernek… De kiskoromban, valamikor biztos szerettem volna… Miért kérdezed? Csak nem…?

- Áh, nem. Még nem… De félek, hogy teljesen bediliznék, ha igen.

Harry belenézett a fiú csodálatosan kék szemeibe.

- Abból, amit láttam, azt hiszem, elmondhatom, hogy édesapád nagyon gondoskodó ember… aki egy csepp szeretetet sem sajnálna a gyermekétől. Még ha születne is kisbabájuk, sem hanyagolna el téged. Bár nem hiszem, hogy még egyet bevállalna…

- Miért nem? Még nem öreg…

- Azért, mert veled is elég baja van, te lüke - hunyta le a szemeit Harry. - Ember legyen a talpán, aki kiismer egy Pitont. Ahhoz egy élet is kevés… Ne szúrd el…

Nagyot sóhajtott, és úgy tűnt, félig már álomra is szenderült.

Lamerin nézte egy kicsit, hogyan mozdul a teste minden levegővételnél, majd mosolyogva lehunyta a szemeit.

Még aludtak, mikor a professzor visszatért. Halk motoszkálása sem keltette fel őket, de kétségkívül kellemes volt később az ébredés, körülvéve a Mézesfalás legcsodálatosabb finomságaival…

- Na, és nem égett le az arcod a sok síeléstől? - kérdezte Harry, miközben szobatársai, kik nem az iskolában töltötték a szünidőt, a ládáikban kotorásztak, és igyekeztek rendet tenni.

- Nem - hallatszott valahonnan a láda mélyéről Dean hangja. - Mindig bekentem azzal a kenőccsel, amit Bimba professzornál készítettünk.

- Leégni? - bukkant fel az ágy alól Neville.

- A hó miatt az emberek arca eléggé lepirulhat, ha nem vigyáz.

Úgy tűnt, szobatársa nem volt valami elégedett a válasszal.

- Mi a poén a síelésben? Két deszkán csúszni a hegyoldalon… És még le is barnul közben az ember. Ennél értelmesebb időtöltést nem tudtak kitalálni a muglik?

- A mugli sportban ne keress logikát - intette le Ron. - Az is, mikor vagy húszan ott szaladgálnak a fűben, és valami tojást rugdosnak… hogy is hívják… buci?

- Foci! - nyögött Dean fájdalmasan, és rojtos szélű Westham-plakátjára pillantott. - Ron, egyszer komolyan kinyírlak!

Ám ekkor kopogtattak az ajtón.

- Üdv, bejöhetek? - dugta be a fejét Ginny az ajtón.

- Még szép - ölelte meg Harry fülig érő mosollyal. - Minden rendben? - kérdezte halkabban.

A lány bizonytalanul bólintott, majd kitörő örömmel a nyakába vetette magát.

- Látom, valakinek jól telt a szünidő - jegyezte meg Neville.

- Mi a fenét tudtál csinálni egész télen? Nem unatkoztál azzal a… mi is a neve…?

- Ö… - nézett körbe húga zavartan - Rosalie - nyögte gyorsan.

- Biztos? Mintha azt mondtad volna, hogy valami Margarethez mennél…

- Ö… hát… ő is jött. Hárman voltunk.

- Mindegy - vonta meg a vállát Ron, ezzel le is zárva a témát. - Inkább maradtál volna itt. Sokkal izgalmasabb volt.

- Képzelem - lesett Ginny Harry felé sunyin.

Újra kinyílt azt ajtó, és Hermione lépett be rajta. Leszakította a frissen kitűzött cédulát.

- „Zeusz köztetek él”? Most őszintén, srácok, valakinek komoly problémái lehetnek… Fogadjunk, hogy te voltál, Seamus. Az egész szünidő alatt egy fecnit se láttam az ajtón. Látszik, hogy visszajöttetek…

Míg Harry és Ginny kuncogva megnézték a papírdarabot, melyen még a „Pávalak”-felirat is ott díszelgett, Seamus oldalba bökte Ront. A tőle megszokott vigyor csücsült ajkain.

- Na? Valami előrelépés?

- Mire gondolsz?

A fiú arcáról lefagyott a mosoly.

- Rendben, látom én… - legyintett. Majd alig halhatóan megjegyezte. - Hogy lehet valaki ennyire mamlasz?

Hermione nagyon is értette, mire irányult a kérdés, mert zavarában elpirult, de annyira, hogy még az ő szeplői is látszottak, ami ritka jelenségnek számított. Sértődötten fordult el, és vonult volna ki a szobából, de a cicájában majdnem elesett.

- Szia Csámpás! - guggolt le az állathoz Ginny. - Jól telt a szünet? Remélem, azért nem bántottad a szalamandrámat, míg odavoltam…

Hermione olyan távol ült le az asztalhoz, mintha a fiúk leprásak lettek volna. Rá se nézett Ronra, annyira megbántotta Seamus tapintatlansága. Harry, ha nem lett volna jártasabb a női lélek rejtelmeiben, maga is meglepetten állt volna barátja mellett, így azonban odaküldte a lányhoz Ginnyt, hátha annak sikerül elűzni Hermione rossz kedvét.

- Mit is mondtál, Dean, merre voltatok?

- Olaszországban.

- És ettetek is rendes, olasz pizzát? - hajolt át hozzájuk Justin a másik asztaltól.

- Ah, én még olyan finomat életemben nem ettem! Egyszer itt is tarthatnának a házimanók egy olasz napot, amikor csak déli finomságokat szolgálnak fel! - nyögte a sötét bőrű fiú mámorosan.

Harrynek is eszébe jutott a nyár végi falatozása Pitonnal, és elmosolyodott. Fél szemmel a tanári asztal felé pillantott, ahol oktatóik nagy része már helyet foglalt. Látta, hogy a bájitalok mestere kedélyesen cseveg Dareling professzzorral, és szinte rögtön megérezte saját kedvesének égető hiányát. Nem volt azonban ideje elkomorodni, mert egy baráti kéz megveregette a vállait.

- Üdv - ült le melléjük Lamerin. - Miért vagy ilyen búskomor?

- Megint fájt a sebhelyem… a múltkor, mikor Marie hazament… - mondta Harry halkabban, hogy a többiek ne hallhassák.

- Nyugtass meg, hogy nem én vagyok az első, aki tud róla.

- Dumbledore ott állt mellettem, előtte nem lehet az ilyesmit titokban tartani…

- De?

- De nyugtalanít az egész, mert pont azután történt, hogy Marie elindult…

- Annak már két napja, Harry. Rég otthon van már; itt, Angliában már nem eshetett baja.

- Mégsem érzem, hogy minden rendben lenne… Valami fog történni… Voldemort… Örült… vagy dühöngött… Már nem érzek különbséget a kettő közt. Ha bosszús, akkor is ott lappang benne az öröm kicsi szikrája… Hiszen tudja, hogy a sebhelyemen keresztül fájdalmat okoz nekem. És élvezi ezt. Utálok így lefeküdni… Hogy nem tudni, milyen szörnyűség fog várni reggel…

Lamerin hallgatott egy kicsit, és végigmérte őt.

- Nos… Ma már úgysem tehetünk semmit, Harry - mondta lágyan. - Egyél inkább…

A bíztatás ellenére mindketten kissé keserű szájízzel piszkálták a húst tányérjaikon.

Mintha csak némaságukra válaszolt volna a hirtelen dörömbölés, mely nyomban elnyomta a nagyterem halk duruzsolását. Székek és padok csikordultak, ahogy néhányan megemelkedtek, hogy lássák, ki is rontott be ily hívatlanul.

Egy bojtos sipkát viselő, meglehetősen marcona képű, magas férfi lihegett a fogantyút szorongatva. Egyik kezében egy pislákoló lámpást tartott, melyet a kinti, téli szél majdnem kioltott. A ruháját is igencsak tetemes mennyiségű hópihe borította, talárja pedig térdig nedves volt. Mikor végre elengedte a kilincset, nyelt egyet, és végigsimította hosszú szakállát, mely ugyanolyan szürke volt, akárcsak haja. Biccentve köszöntötte a tanárokat, és totyogva közelebb lépett. A Mardekár asztalától lehetett ugyan hallani egy kevéske gúnyos kacajt, de a diáksereget inkább letaglózta az ápolatlan külsejű férfi látványa, mintsem mulattatta.

Harry felállt, fél térdét továbbra is a padon tartva, és döbbenten állapította meg, hogy vacsorájuk megzavarója nem más volt, mint a Szárnyas Vadkan kocsmárosa. Rögtön Hermionera pillantott, aki szintén felismerte a férfit, hiszen alig egy éve abban az ivóban tartották a DS alapító ülését.

Dumbledore felemelkedett a székéből, és megigazgatta a talárját, ahogy a tanárok széke mögött ellépdelt. Ám nem érhetett oda a jövevényhez, mert Madame Rosmerta szélfútta főkötőjében és köntösében szintén megjelent.

- Nincs időnk magyarázkodni! Igazgató úr, kérem! Segíteniük kell…!

Még vagy három, hasonlóan zilált falubeli pátyolgatott két sötét alakot az előtérben. Ők is kezüket tördelve várták, hogy az iskolabeliek reagáljanak.

Az egyik görnyedt hátú alak előbotorkált a félhomályból, de lábai nem bírták megtartani. A vastag ajtónak támaszkodva araszolt előre, fenyegető vércsíkot húzva maga után. Hosszú, lángvörös haja csapzott volt a vérrögöktől, arca és ruhája kormos, mintha megégett volna. Ahogy teste megadta magát a fájdalomnak, nyögve esett össze. Madame Rosmerta sikoltva ugrott oda hozzá, hogy elkapja.

- Dumbledore professzor! - lépett előre az egyik idősebb roxmortsi férfi. - Ezek az ön diákjai, úgy tudjuk… A fogadóban találtunk rájuk… Nem tudjuk, mi történhetett - dadogta szabadkozva.

Ron lassan állt fel helyéről, és hunyorogva meredt az ajtóban lejátszódó jelenetre, mert nagyon rossz érzése támadt. Amikor hosszú hajú férfi elterült a földön, sok lány nem is palástolta ijedtségét, és egymás közt találgatták, vajon ki is lehet a titokzatos alak. A férfi hajának vörös színe azonban túl ismerős volt Ron számára… Halálosan ismerős…

- B-Bill? - motyogta halkan, remélve, hogy nem saját testvérét látja elől vérbe fagyva.

Erre már Ginny is felpattant, és a padra állva próbálta bizonygatni magának, hogy Ron téved. Lassan megjelentek az első könnycseppek a szemeiben, és a kezét a szájára tapasztotta, úgy rázta a fejét, tiltakozása jeléül.

- Bill! - szaladt Ron bátyja felé. Bosszúsan lökte félre az útjába kerülő, bámészkodó alakokat, akik nem értették, honnan ismerheti. Hermione és Ginny hamar követte, de Harry kővé dermedve állt a helyén.

Pár hollóhátas a szomszéd asztaltól kérdezgette, mi lehet Weasleyékkel, és Seamusék próbálták elmagyarázni nekik, hogy a sérült férfi Ron és Ginny egyik bátyja, de a hangzavar egyre csak erősödött, így nehezebbé vált minden újabb szó megértése. Harry számára azonban elhalkult a világ. Borzalmában nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy a Bill-lel történt szörnyűségnek köze lehetett a sebhelyéhez. Átkozta magát, amiért önző módon csak a szerelmével törődött: amiért azt hitte, hogy rossz dolog csak a lánnyal történhet, és hogy mindenki más biztonságban van. Pedig megint megérezte, hogy baj lesz. Miért nem jelent meg előtte tisztábban, hogy mindenki felkészülhessen a fenyegetésre? Bármi történt is, Bill, akit átoktörő munkája miatt végtelenül bátornak és kiváló varázslónak vélt, borzalmasan megsérült… Bele sem mert gondolni, milyen sorsra juthatott akkor Mr. És Mrs. Weasley.

Arra eszmélt csak fel, hogy Lamerin remegő kezekkel mászik ki mellőle, és bizonytalan lépéseket tesz a sérülteket támogató tanárok felé.

- George? - rebegte olyan sápadtan, amilyennek Harry még apját sem látta.

Remus épp a másik sebesültet igyekezte megtartani, mert az is meglehetősen dülöngélt.

- A szentségit! - káromkodott Harry, ahogy az ifjú Piton után futott.

- A vacsora végeztével a prefektusok vezessék vissza házaik diákjait a klubhelyiségekbe! - zengett fel Dumbledore tekintélyt parancsoló hangja. - Miss. Patil, Mr. Thomas, ma önök vezetik a griffendéleseket - fordult a prefektus nélkül maradó Griffendél-asztalhoz.

- Megleptek minket - nyögte Bill, ahogy Madame Pomfrey tisztogatni kezdte mély sebeit. A teste tele volt vágásokkal és kék-zöld foltokkal, melyeket egészen biztosan az őt eltaláló átkok okoztak. - Dolgunk végeztével visszatértünk az Odúba, ahogy utasított minket, Dumbledore professzor.

Nem félt, hogy illetéktelen fülek is meghallhatják szavait, hiszen a Rend tagjain kívül csak a javasasszony tartózkodott az egész kórházi részlegen.

- Hajnal lehetett, mire megérkeztünk - szólt néha közbe George is, akit Rowena ápolgatott. A nő felkötötte Madame Pomfrey egyik fehér köpenyét, nehogy összevérezze szép ruháit. - Senki sem volt otthon… szerencsére anyáék nem voltak otthon - rázkódott meg, ahogy a fájdalom görcsösen belémarkolt.

- Fleur Ginny szobájába ment pihenni, Fred Ronhoz, míg mi Charlie-val megbeszéltük a részleteket. Akkor érkeztek… Követhettek minket… így jobb is, hogy nem Londonba mentünk… Könnyedén lefülelhettek volna mindenkit. Bár megeshet, hogy talán… Emmeline-t és Andrew-t is követték…

Dumbledore némán McGalagonyra pillantott, aki bólintott.

- Azonnal utánanézek - mondta, majd elhagyta a kórtermet.

- Aztán… - folytatta volna Bill, de összeszorította a fogát, ahogy a javasasszony fertőtlenítő bájitalt öntött a vállára.

Piton tettre készen állt az ágy végében, de a nő intett, hogy ennyi is bőven elég lesz, nem kell többet főznie. A férfi megrendülten nézte csemetéjét, aki George ágya mellett ült, fogva a fiú kezét. Nagyon emlékeztette saját magára: nyáron ő ugyanígy ölelte Harry kezét, mikor a fiú oly szerencsésen megmenekült a halálfalók elől.

- Mindent ellepett a füst… - nyögte George. - Leszakadt az egész galéria… a lépcsők…

- Nem tudtunk felmenni Fredhez… és Fleurhez…

- Hallottuk, hogy kiabálnak… de mire hoppanáltunk, már nem láttunk semmit… a szobáikban… csak hatalmas lángokat… Charlie alatt beszakadt a padló…

- Nagyon összetörte magát… próbáltuk kihúzni a házból, de az egyik gerenda ránk omlott… mindketten megégettük magunkat…

- Láttuk, hogy… csuklyás alakok a kezeinél fogva kihúzzák a házból…

- Elvitték magukkal… a többiekkel nem tudjuk, mi lehet - takarta el a kezével Bill könnyes szemeit.

Ginny nyelt egyet, és megfogta bátyja kezét. Adott rá egy óvatos csókot, majd megpróbált bizakodva mosolyogni. Bill reszkető ujjai megcirógatták könnyáztatta arcát. Egészen meghitt hangon szólalt meg.

- Ne félj, kicsi Ginny… Anyáék jól vannak… Isteni szerencsétek volt, hogy nem láttátok… hogy nem voltatok ott… - mondta szipogva.

- Ó, Bill…

Ron hosszú ideje hallgatott. Oda volt a házuk. A kicsi, szép családi fészek, ahol mind felnőttek, ahol annyit játszottak, sírtak és nevettek. Minden emlékük, személyes holmijuk elégett a tűzben. A tűzben, ahol… Összepréselte a szemeit. Be akarta mesélni magának, hogy Fred és Fleur nem a lángnyelvek közt lelték halálukat, és hogy Charlie-t még nem kínozták halálra fogvatartói. Még élnek… élniük kell…

Közben Remus jelent meg, éppen egy szépen megmunkált tükröt tett el talárja zsebében.

- Igazgató úr - suttogta. - Arthur és Molly válaszoltak… velük minden rendben…

Szinte bántóan halk volt a hangja. Mivel rajta kívül senki sem beszélt, mindenki hallott minden egyes szót, ami csak még rettenetesebb atmoszférát teremtett az egész gyengélkedőn.

- A Minisztérium emberei szerint a ház porig égett… alig maradt más, mint a kőfalak… még a muglik is észrevették a füstöt… A Sötét Jel… ott lebegett fölötte…

Hermione lehunyta a szemeit, és még mélyebben fúrta magát Ron vállába. Már akkor félelem mart a csontjaiba, mikor a saját szemeivel látott egy Sötét Jelet a Kviddics Világkupa utáni éjszakán. Pedig akkor még messze volt Voldemort fenyegetése. Most, hogy mindez Ron családjával is megtörtént, sokkal közelibbnek tűnt minden veszély.

Harry messze állt tőlük, egészen sötétben. Arca szobormerev volt, és minden egyes szó, ami elhangzott, egyre csak erősítette az elhatározását. Várta, hogy rájuk telepedjen az éjszaka, és mindenki nyugovóra térjen…

Ronnak sikerült valamelyest megőriznie a tartását, ahogy visszaballagtak a griffendéles klubhelyiségbe. A lányok velük együtt ballagtak fel a hálószobába, melynek ajtaján kivételesen egy szemtelen cetli sem éktelenkedett. Benyitottak, és igyekeztek halkan közlekedni, mivel azt hitték, hogy a többiek már régen alszanak. Meglepetésükre Dean, Neville és Seamus, kiegészülve Parvatival, Lavenderrel és a Creevey-testvérekkel ébren várták őket.

- Te jó ég, hol voltatok ilyen sokáig?

- Harry, mi történt?

- Hogy vannak a testvéreid, Ron? - faggatóztak mind.

- J-jól - ült le Ron az ágyára fáradtan. - Fel fognak épülni…

- Ginny, mi történt? - kérdezte Parvati óvatosan.

- Felgyújtották a házunkat a halálfalók… - mondta a lány síri hangon.

A két barátnő ijedtében sikkantott egyet.

- Csendesebben! Ne keltsétek fel a szomszéd szobában alvókat! - figyelmeztette őket Neville.

- És… a szüleitek? Ők… jól vannak?

- Igen… - biccentett Hermione a testvérek helyett. - Ők szerencsére nem voltak otthon…

- Tudod - szólalt meg Ron hirtelen elég éber hangon -, Ginny, kicsit csodálkozom azon, hogy ti miért nem voltatok otthon.

Mindenki elcsendesedett, és kérdőn nézett a lányra.

- Talán azt szeretted volna, hogy mi is bennégjünk? - emelte fel húga a hangját ingerülten.

- Nem, az ég szerelmére. Csak érdekelne, hogy… ha nem otthon voltál, akkor hol…

- Mondtam! A szünidőt a barátnőimmel töltöttem!

- És egy napra sem jöttél haza? Anya mikor mosta ki a ruháidat, és hogy készített neked útravalót? Kétlem, hogy a tankönyveidet is mind magaddal vitted volna!

Erre a lány elharapta az ajkát. Segélykérően nézett Harryre, aki gondolatban valahol egészen máshol volt. Lehajtotta a fejét, és megadta magát.

- Nem voltam a lányoknál. Egy napot sem. Végig egy mugli családnál laktam.

- A szüleid elbújtattak egy muglinál? - kérdezte Lavender kerekedő szemekkel.

Ginny szerette volna bevallani, hogy így nem teljesen igaz a dolog, de Lavender szájából hihetőnek tűnt annyira, hogy talán mindenkit meggyőzzön vele.

- I-igen. Tudjátok… apának is, és a bátyáimnak is olyan sok munkája van, hogy egyikük sem tudott volna velem törődni a szünetben… És egyedül sokkal nagyobb veszélyben lehettem volna, mint egy varázstalan családnál…

- Igen? És anyáék miért nem szóltak nekem erről? - kérdezte Ron vádlón.

- Ha nem tudsz róla, nem is tudod, hol keresd - szólalt meg végül Harry halkan. - Ha ma reggel otthon lett volna, a húgod is ugyanúgy benn égett volna, mint ahogy lehet…

- Fred és Fleur nem haltak meg! - pattant fel az ágy széléről Ron. - Ne mondj ilyet!

Harry nem kért bocsánatot. Nem tudhatták, mi történt a két szerencsétlennel, így bármelyikük tévedhetett.

- Ahogy nem tudtál róla, így nem tudhatták a halálfalók sem, hogy Ginny nincs a házban… Nem is keresték…

Barátja bosszúsan megtörölte a szemeit.

- Én azt mondom, aludjunk - szólalt meg végül Hermione. - Holnap úgyis többet fogunk tudni…

Mind helyeselték az ötletet, így akik nem abban a szobában aludtak, szép csendben kiszivárogtak, jó éjszakát kívánva.

Ekkor Hermione váratlan dolgot kérdezett párjától.

- Szeretnéd, hogy itt maradjak?

A négy másik szobatárs egy emberként döbbent le, de talán mind jobban zavarba jöttek, mind Ron. A fiú csak bólintott, majd lehúzta a cipőjét, és eltűnt a lánnyal az ágy függönyei között.

Seamus némán, de hevesen gesztikulálva integetett a szoba túlsó végében álló Harrynek, hogy ők most akkor tulajdonképpen mit csináljanak, de az csak megvonta a vállát, és szintén ruhástul, befeküdt az ágyba.

- Neville, láttam, hogy néha füldugóval alszol - sutyorogták a fiúk. - Nincs véletlenül…

- Seamus, fogd be! - kiabált ki a függönyök mögül Hermione mérgesen.

Harry, noha vacsora előtt már kissé álmos volt, most egyáltalán nem érzett hajlandóságot az alvás iránt. A takarót félrerúgva meredt ágyának boltozatára; egyik keze a feje alatt pihent. Órák óta várt már. Hatodik éve élt együtt a fiúkkal, így nagyjából tudta, melyik mikor alszik el. Ismerte a szuszogásukat, tudta, milyen mélyen szundítanak. De Hermione alvásritmusa ismeretlen volt számára, így nem mert túl hamar mozgolódni. Tudta, hogy a lány túl eszes ahhoz, hogy kijátssza őt, ha úgy esne, hogy lebukik. Azt pedig semmiképpen sem kockáztathatta meg. Éjjel kettő óra körül azonban, nem sokkal azután, hogy kettőt pittyegett az órája, úgy vélte, már biztos mélyen alszik ő is. Óvatosan felült, hogy a neszre reagál-e valaki, de szerencséje volt. Lábujjhegyre ereszkedve mászott ki az ágyból. Leguggolt, hogy alulról, a matrac alatti peremről előkotorhassa apja láthatatlanná tevő köpönyegét, illetve a Tekergők Térképét. Majd előhalászta azt a pulcsit, amit épp idén karácsonyra kapott Mrs. Weasleytől, és egy jelölés nélküli, fekete talárt. A cipőjét a ruhakupac tetejére tette, úgy próbált meg kilopózni a szobából. Ügyesen kikerülte azt a deszkát, ami mindig recseg, ha rálépnek, így észrevétlenül kijutott. A klubhelyiségben senkit sem talált, csak a némán pattogó tüzet. Az egyik fotelbe ülve felöltözött, majd felöltötte a köpönyeget, és láthatatlanná válva kiosont.

Minden sarkon és elágazásnál ellenőrizte, nem járkál-e valaki előtte. Különösebb baj nélkül eljutott a gyengélkedőre. Odabenn már Madame Pomfrey is nyugovóra tért, így zavartalanul odaevickélhetett a sérült Weasley-fiúk ágyához. Látta, hogy a parányi gyertya fényénél George-nak végre sikerült elaludnia, ám Bill még mindig ébren volt. Üresen meredt a plafonra.

- Bill, kérlek, ne ijedj meg - szólította meg Harry kedvesen.

A fiatal férfi meglepetten tért vissza gondolataiból a valóságba. Megpróbált felkönyökölni, de ereje cserbenhagyta.

- Ki… az? Ki van itt?

Szemeivel kereste pálcáját, de nem látta az éjjeliszekrényen.

- Ne félj, csak én vagyok az… - folytatta a fiú, azzal lekanyarította vállairól a köpenyt, majd a talárt is -, Harry.

Látta, hogy Bill őszintén meglepődik a csodálatos holmi láttán.

- Hogy érzed magad? - kérdezte, mosolyt erőltetve fakó arcára. Leült az ágy szélére.

- Jobban - feküdt vissza Bill. - Mondd… mit keresel itt?

- Elbúcsúzni jöttem - komolyodott meg Harry.

- Mert? Hova mész? Harry, te…!

Ám a fiú csendre intette.

- Az egész az én hibám. A családod már így is túl sokat szenvedett miattam. Ti nekem… nagyon fontosak vagytok - tette a szívére a kezét. - Befogadtatok magatok közé, és életemben először egyenrangúként viselkedtetek velem. Olyan volt, mintha… családom lett volna. Ezért nem hagyhatom, hogy még több rossz történjen veletek.

- Meg akarsz szökni? Harry! Egyedül nem lennél képes tenni semmit! Nem… Nem engedem, hogy elmenj! - ült fel erőlködve. - Hívom Madame Pomfreyt, ha még egy gyanús…

- A legvégén… úgyis egyedül kell majd szembenéznem mindennel… - mondta Harry olyan hangon, ami arról árulkodott, hogy nem lehet lebeszélni szándékáról. - Ezt te is jól tudod. Nem állhattok ott mellettem, és nem foghatjátok a pálcámat, amikor Voldemort ellen harcolok…

- De nem mehetsz el! Gyerek vagy még! Nem veheted fel a versenyt V… vele! Tanulj még! Ráérsz…

- Nincs több időm! - suttogta a fiú közel hajolva. - Nem bánthatnak még több embert! Ennek most kell véget vetni.

Fogta a talárt, és összegombolta magán.

- George jól van?

- Nem igazán… Nem nagyon tudja feldolgozni, hogy Fred talán… Ne haragudj! - mondta keserűen, és megtörölte a szemeit. - Nem bírnám elviselni, ha bármelyikük… ha… már nem élnének…

- Tényleg szereted Fleur-t… - jegyezte meg Harry. - Hogy történhetett, hogy ő és Charlie…?

- Azt hiszem, ez az átka annak, ha az embernek idősebb testvére van… - felelte Bill szomorkásan. - Sosem nehezteltem Charlie-ra, amiért… Szóval amiért Fleur inkább őt választotta. Úgy tűnik… sárkányokkal dolgozni sokkal rosszfiúsabb dolog, mint… hosszú hajjal lófrálni, sárkányfoggal a fülünkben… Most mégis úgy érzem, egyikünk sem érdemli meg őt igazán… nem tudtuk megvédeni…

- Mindent megteszek, hogy kiderítsem, mi történt vele - biccentett Harry. - Mennem kell… Csak úgy tudok kijutni a faluból észrevétlenül, ha pirkadat előtt meglógok…

- Harry, utoljára kérlek, ne menj!

A fiú azonban átdobta a vállán a táskáját, és útra készen megállt előtte.

- Mit mondhatnék…?

- Kívánj szerencsét! - kacsintott Harry. Majd fogta a láthatatlanná tevő köpönyegét, és elbúcsúzott. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy Bill nem fogja követni, elfújta a gyertyát.

A legnagyobb sötétségben tipegett ki a folyosóra, és hang nélkül bezárta a gyengélkedő ajtaját. Már épp azon volt, hogy bebújik a köpeny alá, mikor valami hozzáért a kezéhez.

- Mégis mit képzelsz, hova mész?

Harry azt hitte, megáll a szíve. A sötétben csak egy ragyogó szempárt látott.

- Piton professzor! - nyögte rekedten. - Mi a fenét keres itt?!

- Tudtam, hogy el fogsz ide jönni! És tudtam, hogy le akarsz majd lépni! - nézett végig megrovóan a diákján. - Normális vagy?

- De hát… hát…

- Nem mész sehova! Hogy juthatott eszedbe egyedül elindulni? Lumos!

A fiú végigmérte tanárát. Az is útra készen állt: utcai talárban, jobbára sötét ruhákban.

- Maga hova megy?

- Én megyek helyetted!

- Hova? Voldemorthoz?

- Nem hozzá személyesen! De ki kell derítenem, mi történt Charlie Weasleyvel, és…

- Rendben, akkor magával megyek!

- Egy frászt jössz velem! Takarodj vissza a klubhelyiségbe!

- Én is a Rend tagja vagyok!

- Nem azért adtam a medált, hogy ilyen ostoba akciókra pazarold az életedet!

- Maga nem mehet! Gyereke van!

- Na és? Vele már megbeszéltem mindent!

- Lamerin… elengedte? De hát ez… veszélyes.

- Tudom, hogy az - vágta rá Piton türelmetlenül. - Ezért semmi keresnivalód itt!

Harry elszontyolodva meredt rá. Az egész estéje a tervezgetéssel ment el, még Billtől is illendően elbúcsúzott, erre a kivitelezésnél elbukott.

- Én… akarok… - motyogta. - Mi lesz magával? Roxfortos tanár, nem mehet el csak úgy!

- Ebben az évben már épp elég bajba keveredtem, megjegyzem nagyrészt miattad, ahhoz, hogy kirúgjanak, így ez a kis távollét tulajdonképpen semmit sem számít.

- De akkor ki fog minket tanítani?

- Más tanárral az anyag felénél sem járnátok. Semmi fontosat nem fogtok elmulasztani, míg vissza nem érek. Honeybourne veszi át az órákat.

- Ezt nem gondolhatja komolyan!

- Ebbe neked nincs beleszólásod. Mit magyarázkodok itt egyáltalán? - kérdezte magától ingerülten. - Menj vissza a klubhelyiségbe, különben…

Harry dacosan felvonta a szemöldökét.

- Rendben - köhintett a professzor. - Ötven pont a Griffendéltől!

A fiú felháborodva meredt rá, majd a hang irányába, mely jelezte, hogy ötven kristály elhagyja a Griffendél üvegét, és visszacsorog a közösbe.

- Ha nem akarsz még ötvenet, most indulsz visszafelé!