Lamerin csendben nézte, ahogy Harry felráncigálja magán a farmernadrágot. Mosolygott egyet a fiú malacos alsónadrágján, de elkapta a tekintetét, ahogy Harry megfordult.

- Hogyan szerezted azt a vágást az álladon?

- Áh – legyintett az -, borotválkoztam…

- Lassan nekem is kell majd…

- Úgy utálom… Egyszer biztosan halálos vágást ejtek magamon, és elvérzek. Miért nem lehet a szőrtől másképp megszabadulni? Nincs valami tipped a lányoktól szőrtelenítés ügyében? Mondjuk Hermionetól?

Harry küldött feléje egy cinkos vigyort.

- Azért ennyire nem vagyok jártas a női dolgokban. És ha ilyet kérdeznék Hermionetól, lerúgná a vesémet.

Mindketten mosolyogtak egyet az agresszív Hermione elképzelt alakján.

- Szerintem nézz utána a könyvtárban. Madame Cvikker biztos segít.

- Még csak az kéne! Marhára ciki lenne… De attól tartok, tényleg nincs más megoldás – sóhajtott. – Mindegy, majd azt mondom, apának kell.

Döbbent mosoly ült ki Harry arcára.

- Te nem vagy észnél…

Míg Lamerin Dean Westham-posztereit nézte, ő előkotort egy pulcsit a ládából.

- Mindjárt kész vagyok… Csak keresek egy pár zoknit!

Beletúrt a ruhák közé, és kivett egy fekete gomolyagot. Billegve belebújtatta fázó lábujjait, majd hanyagul belelépett a cipőibe. Talárját és válltáskáját felmarkolva intett a rá váró ifjú Pitonra.

- Okés, mehetünk.

Mire leértek a klubhelyiségbe, Harry már tisztességesen fel volt öltözve.

- Hoztad a térképet és a leplet?

- Persze, itt van minden – veregette meg a táskáját Harry. – Irány a konyha! Útközben meg elmagyarázom neked a dolgokat.

- Akkor hogy is működik ez az érme? – vizsgálgatta Lamerin a hamis galleont.

- Meg van bűvölve. Hermione ötlete volt. Úgy működik, hogy én megérintem a pálcámmal, ráégetem a dátumot, amikor a következő edzés lesz, és az a többiek galleonján is megjelenik. És az adott pillanatban aki tud, az eljön.

- Hogy fogadták, hogy nekem is adtál egyet?

- Sehogy – vigyorgott Harry. – Még nem tudják. Figyelj, ne aggód! – váltott komolyabb hangnemre. – Semmi kifogásuk nem lesz ellened.

- De apa mardekáros… Tényleg! Vannak mardekárosok is köztetek?

- Még nincsenek… De ez még nem zár ki téged. Nem a háztól függ a bekerülés. Igaz, ebben nem nagy a gyakorlatunk, hiszen tavaly óta nem volt tagfelvétel. A mag, a mostani társaság egyszerre alakult ki. Akkoriban Umbridge igazságtalankodása összekovácsolt minket. És azok, akik nem féltek változtatni a helyzeten, mellénk álltak.

- Mellénk, vagy inkább melléd? – kérdezte Lamerin sejtelmesen. – Ha minden igaz, te vagy a vezetőjük. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot.

- Mi és mi között?

- Közted és Voldemort közt. Ha kikerültök az iskolából, a DS-es társaid követni fognak az ellene folytatott harcban. Ti vagytok a varázslók és aurorok új nemzedéke: még akkor is, ha nem készültök mind aurornak – intette le Harry tiltakozását. – Pont ettől tarthatott a miniszter korábban. Hogy egy új harcos generáció nevelődik ki Roxfortban.

- De mi nem tennénk igazságtalan dolgokat! A saját védelmünk érdekében kezdtünk gyakorolni!

- Ehhez nem fér kétség. De vajon akkor is ezt mondanád, ha közületek egy újabb Voldemort emelkedne ki? – kérdezte Lamerin csendesen.

Harry hirtelen nem tudott mit felelni.

- Vigyázz ezzel az újdonsült hatalommal. Nagy felelősséggel jár.

- Ne mondj ilyen bonyolult dolgokat… - vágott Harry kissé buta arcot. – Teljesen elveszed a kedvem az egésztől.

- Jaj, te láma… - sóhajtott barátja vigyorogva. – Nem ez volt a célom. Én csak jót akartam… Ilyen messze van a konyha?

- Nem, már itt is vagyunk.

- Hát én még nem érzem a vacsora illatát…

- Ahhoz az ajtót is ki kellene nyitni – kacsintott Harry. – Gyere, itt a bejárat! Meg kell csiklandozni a gyümölcsöt – kaparászott az egyik festménynél.

Mikor megjelent a konyha bejárata, Lamerin megcsóválta a fejét.

- Ki találta ezt ki…?

- Király, mi? – szaladt le a lépcsőn Harry. – Dobby? Dobby, itt vagy? Ő egy házimanó – súgta hátra. – Tök rendes. Dobby?

- Harry Potter, uram – lépett eléjük a bizarr kinézetű manó, tiritarka öltözetben.

- Még sosem láttam ilyen jól tartott házimanót! – csodálkozott Lamerin.

- Harry Potter uram meglátogatja Dobbyt! Dobby szíve repes az örömtől! – ujjongott a manó.

- Helló, Dobby. Ő itt a barátom, Lamerin. Piton professzor fia.

A bájitalok mesterének neve hallatán több manó is megremegett.

- Harry Potter uram barátja az én barátom is! – jelentette ki Dobby jó hangosan.

- Köszönöm – mosolygott a fiú.

- De Harry Potter uram hol hagyta a vízijét?

- Vízi…?

- Ron – súgta Harry. – Ron most nem ér rá, Dobby. De szeretnék neki valami ennivalót vinni. Tudod, milyen sokat eszik…

- Ó, Harry Potter uram, máris! – szaladt a manó lifegő fülekkel ide-oda.

Az egyik asztalra több tálnyi sült csirkecombot, kukoricát, szeletelt kenyeret, és több üvegnyi töklevet halmozott fel a manókkal.

- De király… - futott össze a szál a két fiú szájában a sok finomság láttán.

- Dobby, nem tudnánk ezt becsomagolni, hogy ne hűljön el?

A manó azonban már hozta is a kosarakat, és óvatosan bepakoltatott mindent. A tökleves palackokat a fiúk a táskák süllyesztették. 

- Nagyon köszönjük!  - hajolgattak kifelé menet. A manók boldogan integettek feléjük. Úgy tűnt, örültek, hogy nem akarták őket megint valami felszabadítással zargatni, és inkább a szolgálataikra vágytak.

- Hű, azt hiszem, ezzel máskor is élni fogok – csillogtak Lamerin szemei mohón. – Édességet is szoktak adni?

- De még mennyire! És vajsört is!

- Vajsört!

- No, akkor, a terv a következő. Odaadom neked a térképet, én meg elbújok a lepel alatt a két kosárral, és úgy megyek melletted. Te nézed, jön-e valaki.

- Jónak tűnik… Ha elfáradsz, majd cserélünk.

- Rendben. De sietnünk kell, mert ha Mrs. Norrist idecsalja a kaja szaga…

Sebesen nekivágtak tehát a folyosóknak, és Lamerin a térkép segítségével haladt a szükség szobája felé. Néha megkérdezte ugyan, hogy Harry ott van-e mellette, mert elég furán érezte magát egy láthatatlan útitárssal. De egy alkalommal sem hagyták el egymást.

- Senki a közelben? – kérdezte Harry, mikor megérkeztek arra a folyosóra, melyen a Szükség Szobája is állt.

- Egy lélek se… - segítette le róla a köpenyt a másik.- De nem látom a szoba ajtaját.

- Az már egyszerű – legyintett Harry. – Mászkálj ott – mutatott egy pontra – fel-alá, és közben gondolj erősen egy olyan helyiségre, ahol egy csapatnyi diák bűbájokat gyakorolhat.

Lamerin engedelmeskedett, míg Harry elrakta a köpenyt, és a térképet. Amint megjelent az ajtó, beléptek.

- Harry, na végre! – találták magukat szemben a kissé ingerült Anthony Goldsteinnal.

- Hol voltál? – kérdezte Ron is. – Már azt hittünk, nem jössz.

Mikor azonban megpillantották az új érkezőt, elnémultak.

- Hoztunk egy kis lélekerősítőt – mutatott Harry büszkén a két kosárnyi finomságra és a megannyi üveges üdítőre.

- Mit jelentsen ez? – bökött Lamerinre Michael Corner. – Ő miért jött?

Hermione és Ron kínosan összenéztek. Úgy tűnt, egyre gondoltak.

- Mert ezentúl ő is velünk fog edzeni, ha ráér. És biztos van olyan bűbáj a tarsolyában, amit mi még nem is ismerünk – felelte Harry, rá sem nézve a fiúra.

- Egy „Piton”? Egy mardekáros fia?

Páran lelkesen csaptak volna le az elemózsiára, de a fagyos légkör mintha megdermesztette volna őket.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet… Mi lesz, ha beárul minket az apjánál? – kérdezte a Marietta mellett álló lány, aki a barátnőjének tűnt.

- Kisebb az esélye annak, hogy ő beárul minket, mint annak, hogy Umbridge visszatér az igazgatói székbe – felelte Harry undok hangsúllyal.

Látta, hogy Marietta ajkai lefelé görbülnek. A lány bőgni kezdett, és kivágtatott a szobából.

- Kellett ez? – csattant fel Cho. – Miért bántod még mindig Mariettát?

A szótlan társaság némán kapkodta a fejét ide-oda, attól függően, hogy ki beszélt.

- Kettejük közül még mindig egy Pitonban bízok meg jobban, Cho. Ő még nem hagyott cserben. A barátnőd miatt viszont az egész társaság veszélyben forgott. Jó lenne, ha ezt szem előtt tartanád – sziszegte Harry.

- Harrynek igaza van, Cho – lépett elő Hermione is, mikor látta, hogy kezd eldurvulni a dolog. – Lamerin megbízható, biztos, hogy senkinek sem árulkodna az edzésekről…

- Meg kellett volna kérdezned a társaságot, hogy idehozhatod-e… ezt! – folytatta Michael Corner is a lázadozást.

- Őt! – morogta Ron, akiben a londoni kiruccanás végképp megerősítette az ifjú Piton elkötelezettségét és hűségét. Hoppanálhatott volna, hogy mentse az irháját, mégsem hagyta őket cserben.

- Mi van, Weasley? Most már te is mellé állsz? Az apja hányszor is szívatott meg, amióta itt vagy? Vagy netán még mindig amiatt savanyú a szőlő, hogy tavaly ejtettem a húgodat?

Hangos kiabálás és káromkodás vette kezdetét, melybe immár a sértődött Ginny és Hermione is bekapcsolódott, Ront pedig úgy kellett lefognia a hollóhátas és hugrabugos prefektusoknak. Maga Harry is úgy üvöltözött a vele szemben álló lányokkal, mint még talán soha.

- Jó, hogy nem már rögtön Draco Malfoyt hozod közénk!

- A tanároknak nem akarsz szólni?!

- Nem fogjuk kizárni a köreinkből azokat, akik esetleg mardekáros gyökerekkel rendelkeznek, mert…

- Még csak kellene, hogy mardekárosok is idetolják a képüket!

- Milyen jogon ítélkeztek fölötte? Nem is hagytátok, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit!

- Várjatok, kérlek…

- Az apja eleget szívta a vérünket! Ő is ugyanolyan fajta!

- Nem tűröm, hogy így beszélj róla!

- Én…

- Mocskos mardekáros!

A gyalázkodó szavakra már a legtöbben elhallgattak.

- Kérlek, hagyjátok abba – könyörgött nekik Lamerin fájdalmas arccal. – Én… nem akarom, hogy miattam összevesszetek… Igazságtalan, ahogy viselkedtek, de… ha rajtam múlik, inkább elmegyek, minthogy még több bajt okozzak… - indult meg az ajtó felé.

Egyesek arcán diadalittas öröm csillant. Harry szemei azonban vészjóslóan megvillantak.

- Nem mész sehova! – rántotta vissza barátját a karjánál fogva. Az majdnem hasra esett. Harry hátának ütközött, és megilletődötten nézett hol az egyik, hol a másik táborra. 

Harry undorodva nézett némelyik DS-es szemébe.

- Szép kis társaság! És én már azt hittem, minden rendben. Ezek szerint lent, az asztaloknál mindenki színlelt volna? – emelte fel a hangját, és a kör közepére állt. – Színleltétek a kedvességet, csak mert Piton professzor is látott minket?

Olyan csend volt, mint talán még soha.

- Szóval így állunk – húzta ki magát. – Csak színjáték volt az egész… Hányok tőletek – sziszegte. – Kifelé! – parancsolt rájuk. – Azt mondtam, KIFELÉ! – üvöltötte.

Többen is összerezzentek hangjának hallatán.

- Takarodjatok! Tűnjetek el, ha nem akartok egy mardekárossal egy levegőt szívni! Mert ő – szorította meg Lamerin karját – itt marad.

Nem tudta, kire nézzen. Egyszerűen nem hitte el, hogy ilyesmivel kell majd szembesülnie. Legszívesebben Cho képébe ordította volna az egészet, minden keserűségét. Vagy Michael Cornerébe, akire tavaly év végén csak úgy lecserélte.

- Azt hiszitek, csak ti szenvedtetek? Azt hiszitek, egy mardekárost nem bánthat senki? És a diákverések? Ezt a fiút félholtan szedték össze a sikátorban a Weasley-ikrek! Félholtan, mert egy halálfaló nem válogat! Kárt tesz mindenben és mindenkiben, aki ellene szegül! Takarodjatok innen, de akkor se gyertek vissza, ha Malfoy épp rajtatok próbálta ki valamelyik főbenjáró átkot!

- Hülyeségeket beszélsz! – csattant fel Corner. – Malfoy nem is tudja…

- NEM TUDJA? Tényleg úgy gondolod? Hát hadd mondjak el neked valamit! A nyáron Draco Malfoy napokig rajtam gyakorolta a Crutiatus-átkot!

A bűbáj nevének hallatán a lányok elfojtott sikoltást hallattak.

- M-miket beszélsz? – nézett rá Cho úgy, mintha nem lenne teljesen eszénél.

- A nyáron elkaptak a halálfalók – enyhült meg Harry hangja, és inkább szánalmat tükrözött a hitetlenkedők iránt. – Elkaptak, és napokig kínoztak.

Felhúzta a derekán az inget.

- Ez elegendő bizonyíték?

A forradás még mindig ott éktelenkedett a csípőjén. Többen is elsápadtak a látványtól, Neville azonban egyre komorabb lett.

- Ott voltam – lépett mellé Ginny is. Pár pillanatra minden szempár csak őt nézte. – A szüleim ápolták. Ne akarjátok tudni, hogy aggódtunk.

- Helyette raboltak el – mutatott Harry Lamerinre. – Őt keresték…

- De mi dolguk volt vele?

- Köztük nevelkedtem – vallotta be Lamerin szomorúan. Szemeinek fénye elhalványult. – Kisbaba voltam, amikor elraboltak. Megölték az édesanyámat.

Az újabb és újabb szörnyűségek hallatán Hannah és Susan egyre sápadtabb lettek. Azt lehetett volna hinni, hogy lassan átlátszóvá válnak.

- Ez… iszonyú – nyögte Ernie rekedten.

- Köztük nőtt fel! Jobban ismeri őket, mint bárki közülünk! – folytatta a meggyőzést Harry. – Hát nem értitek? Muszáj, hogy…

- A szüleim miattuk rokkantak meg… - szólalt meg Neville szívszaggató hangon. Először mindenki értetlenül nézett rá. – A halálfalók… megkínozták a szüleimet… - hajtotta le a fejét. – Addig kínozták őket a Crutiatus-átokkal, míg az eszüket vesztették…

Harry fájdalmasan, mégis büszkén pillantott Neville-re. A fiú talán még sosem nézett rá ennyire őszintén. Végre elmondta a titkot, melyet éveken át rejtegetett iskolatársai elől.

- Most… a Szent Mungóban élnek… már ha ezt életnek lehet nevezni…

- Akkor…

- Akkor ezért élsz a nagymamáddal – sóhajtottak néhányan.

- Jaj, Neville! – tárta ki a karjait Padma Patil pityeregve. – Miért nem mondtad ezt soha? – ölelte át a fiú nyakát.

Neville szaggatottan viszonozta a kedves ölelést, de végig Harryt figyelte.

- Én hiszek neked. Biztos emiatt vagy mostanában ennyire lökött… - tette hozzá, félig mosolyogva, félig előtörő könnyeivel küszködve.

Mindenki megmosolyogta keserű szavait, mellyel oldani próbálta a levegőben vibráló feszültséget. Többen is szipogtak, és bíztatást keresve egymásra pillantgattak.

- Hinnetek kell nekem – kérlelte őket Harry, most már sokkal nyugodtabb hangon. – Malfoy ért a kínzó átokhoz, és csak idő kérdése, milyen szörnyűséget tanul meg legközelebb. Össze kell fognunk, és ki kell tartanunk. Egyszerűen nincs más esélyünk…